44. Útban Jeruzsálem felé
Mt. 20,20-34. Mk. 10,35-52. Lk. 19,1-10.
| I. Zebedeus fiainak kérése | II. A vak Bartimeus |
|
|
 |
| III. A vámszedő Zákeus |
Mt. 20,20-34. Mk. 10,35-52. Lk. 19,1-10.
| I. Zebedeus fiainak kérése | II. A vak Bartimeus |
|
|
|
| III. A vámszedő Zákeus |
János és Jakab az a két tanítványa volt Jézusnak, akik elsőkként csatlakoztak Jézushoz tanítói szolgálatának kezdetén.
Ez az elhívásuk a csodálatos halfogás alkalmával történt. Lk. 5,10.
Ők akkor mindenüket otthagytak, hogy kövessék Jézust. Lk. 5,11.
Édesanyjuk is Jézus követője volt, aki teljes szívvel, nyíltan vállalta ezt, és a háttérből szolgálta Jézusnak és gyermekeinek a küldetését.
“Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől.” Mt. 20,21.
A kérésük azt tükrözi, hogy a gondolkodásukat nagyon megfertőzte az a népszerű elképzelés, miszerint a Messiás király fog lenni Izráelben, Dávid trónján.
Ez a kérésük azonban nemcsak egy önző emberi megnyilatkozás volt, hanem a Jézus iránt érzett ragaszkodó szeretet kifejezője is.
Ebben a kérésben az is megfogalmazódott kimondatlanul is, hogy mi mindig melletted akarunk maradni.
Ha figyelembe vesszük, hogy ők mindent elhagytak Jézusért, akkor már nem tűnik olyan durván önző megnyilatkozásnak a kérésük felvetése.
Ezt a következtetést erősíti az a körülmény is, hogy Jézus sem dorgálta meg őket érte.
Dorgálás helyett Jézus a kérésük valóságos következményére próbálja irányítani a figyelmüket.
“Megihatjátok-é a pohárt, a melyet én megiszom; és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, a mellyel én megkeresztelkedem?” Mk. 10,38.
Amikor Jézus kérdésére igennel válaszoltak, akkor kimondta előttük azt, hogy osztozni fognak a sorsában ők is, ami később be is következett mindkettőjükön.
Jakab mártírhalált halt Jézusért, János pedig hosszú ideig élt száműzött fogolyként a kietlen Pátmosz szigeten.
“És hallván ezt a tíz tanítvány, haragudni kezdének Jakabra és Jánosra.” Mk. 10,41.
Amikor a többiek meghallották, hogy Jakab és János milyen kéréssel környékezték meg Jézust, akkor ennek hatására megint kezdett kiújulni az a harc, ki a nagyobb.
Mindannyian a legmagasabb helyet szerették volna maguknak a Messiás országban, és bosszúsak voltak, amiért a két társuk látszólag előnyre tett szert.
Ennek a versengésnek hátterén érthető meg, hogy miért nem akarta egyikük sem vállalni, hogy az utolsó vacsora alkalmával megmossák a többiek lábát.
Feltárta előttük, hogy az Ő országában is lehet valaki nagy és első, de más törvényszerűségek alapján, mint itt a bűn világában.
“A ki nagy akar lenni közöttetek... és a ki... első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” Mk. 10,43-44.
Isten országában senki sem kényszerítheti a másikat sem gondolkodásában, sem cselekvésében csupán azért, mert gazdagabb, műveltebb, vagy éppen a társadalmi élet magasabb szintjéhez tartozik.
Jézus ebben is önmagát állította példaként a tanítványai elé: “az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért”. Mk. 10,45.
Útban Jeruzsálem felé Jerikón is átmentek, és a város határában találkozott össze Jézus és a vak Bartimeus.
Ez az ember szokása szerint az út szélén ülve koldult, mert ilyen módon biztosította magának a megélhetésének feltételeit.
Amikor viszont a Jézust kísérő hatalmas tömeg megjelent, a rendkívüli és szokatlan körülmény oka felől kezdett el érdeklődni a látó emberektől.
Akik “megmondák néki, hogy a Názáretbeli Jézus megy el arra”. Lk. 18,37.
Amikor a vak meghallotta, hogy Jézus közeledik az ő tartózkodási helyéhez, attól a pillanattól fogva el kezdte szünet nélkül kiáltozni; “Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!”. Lk. 18,38.
Amikor Jézus kérésére elé vezették a kiáltozó embert, Jézus azt tudakolta tőle: “Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?”. Mk. 10,51.
Bartimeus nem gondolkodik, hogy mit is kérjen Jézustól, hanem szinte azonnal kirobban belőle a válasza: “Mester, hogy lássak”. Mk. 10,51.
“Jézus pedig monda néki: Eredj el, a te hited megtartott téged.” Mk. 10,52.
A Jézusba vetett hitét pedig azzal pecsételte meg, hogy miután meggyógyult, követte Jézust, és nem maradt el Tőle.
Amikor ez a kérdés Jézussal kapcsolatban felmerült, akkor mindig a Messiásra vonatkozó hit próbája volt, vajon csak egy embernek tekintik-e Őt, vagy Isten Fiának.
A prófécia ugyanis ezt a címet adta a Messiásnak, ezért amikor Jézus betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, az emberek azt kérdezgették maguk között: “Vajon nem ez-é Dávidnak ama Fia?”. Mt 12,23.
Később a Jeruzsálembe való bevonulásakor is ezért köszöntötték Őt így: “Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” Mt. 21,9.
Mindannyian Bartimeushoz hasonlóan nyomorult Jézusra utalt emberek vagyunk.
Olyan emberek vagyunk, akik Krisztus nélkül tehetetlenek és vakok.
“Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, mondotta Jézus.
Jézus viszont csak akkor tud értünk tenni valamit, ha megfelelően átérezzük ezt a tehetetlen voltunkat.
Igényled-e Isten segítségét olyan állhatatosan, mint Bartimeus?
Kész vagy-e szembefordulni az akadályozó körülményekkel is, csakhogy Jézus közelében lehess?
Mondjuk-e naponta Jézusnak mi is: “Azt akarom Uram, hogy lássak!”?
Akkor sokan szerették volna elhallgattatni Bartimeust különböző meggondolásból, ő azonban annál inkább igyekezett magára vonni Jézus figyelmét a kiáltásával.
Egyesek azért, mert zavarta őket a vak kiáltozása, mások talán egyfajta Jézus iránti fontoskodó magatartástól késztetve, de lehetett a megkülönböztetett tisztelet kifejezője is Jézus felé.
Jézus azonban egyiket sem fogadta el, ehelyett magához kérette a kiáltozót.
A mai Jézus követők között is előfordulnak az embertársaink hasonló megítélése.
Ez a történet mindenek előtt arra tanítani bennünket, ahhoz, hogy csoda történjen velünk, bizakodó hitre van szükségünk.
Ez a hit azt jelenti, hogy biztosra tudom venni azt, ami még meg sem történt, mert tudom, hogy Isten meg tudja és meg fogja tenni.
A másik közvetlen tanítása ennek a történetnek az, hogy nem elég a hit sem, hanem a kitartó állhatatosságra is szükség van.
Mondhattak a körülötte bármit, ő akkor is kitartóan könyörgött Jézushoz mindaddig, amíg meg nem hallgatta őt.
Sok válasz nélkül maradt imádság oka éppen az, hogy ez a kitartó állhatatosság hiányzik, és ezért elmarad a tapasztalat és az áldás, lásd Illés próféta esetét is a Kármelen. I. Kir. 18,41-45.
Zákeus szeretett volna Jézussal kapcsolatba kerülni, de még félt a közvetlen találkozástól, ezért először még csak látni akarta az arcát, a tekintetét, a fellépését, és hallgatni a tanítását, a magyarázatait.
Mivel kis ember volt és a tömegből sohasem láthatta volna meg Jézust, ugyanakkor az emberek gyűlölték is őt a vámszedői munkája miatt, ezért úgy döntött, hogy felmászik egy fára, és ezzel mindkét problémát megoldja.
Jézus azonban megállt a Zákeus fája alatt, és feltekintve meglátta őt.
“Hamar szállj alá; mert ma nekem a te házadnál kell maradnom.” Lk. 19,5.
Jézusnak ez a kijelentése mindenkit nagyon meglepett, de legjobban magát Zákeust, akit ámulatba ejtett és elnémított az isteni szeretetnek és kegyelemnek ez a megnyilatkozása.
Mielőtt az emberek vádolhatták volna a múlt bűneiért, a Szentlélek befolyása alatt ünnepélyes fogadalmat tett Jézus előtt, de nyilvánosan, hogy mindenki hallhassa.
“Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.” Lk. 19,8.
Zákeus ekkor mindenki előtt bemutatta a gazdag ifjúval ellentétben, hogy miként léphet be egy gazdag ember a mennyeknek országába. (Lk. 18,27.)
A Zákeustól hallottak után Jézus kijelentette: “Ma lett idvessége ennek a háznak! mivelhogy ő is Ábrahám fia”. Lk. 19,9.
Jézus ezzel arra mutatott rá, amit később Pál apostol a következő szavakban fogalmazott meg: “akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai”. Gal. 3,7.
Mert “ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél”. Róm. 4,11.
Jézus nem a magukat igaznak gondoló embereket menteni jött, hanem azokért, akik bűnösök, akiknek segítségre van szükségük, és ezt a segítséget igénylik is.
Jézus nemcsak azokon segít, akik felkeresik és odamennek Hozzá, hanem maga kezdeményezi a keresést már Édentől, és most is ezért szólította meg Zákeust.
Jézus nemcsak megkeresni akarja az elveszetteket, hanem megtartani is szeretné őket, ezért hirdette az angyal azt a pásztoroknak: “Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus”. Lk. 2,11.