17. Jézus Keresztelő Jánosról beszél - A farizeus házában
Mt. 11,7-15. Lk. 7,24-50. Jn. 8,1-11.
| I. Keresztelő János védelmében | II. Simon farizeus házában |
|
|
 |
Mt. 11,7-15. Lk. 7,24-50. Jn. 8,1-11.
| I. Keresztelő János védelmében | II. Simon farizeus házában |
|
|
|
Jézus nem akarta, hogy az emberekben kialakult tisztelet elmúljon Keresztelő János iránt csupán azért, mert most börtönben van, és még a Jézusba vetett hitében is bizonytalanná vált.
Akit pillanatnyi kételyek gyötörnek, azt nem szabad hitetlennek tekinteni.
János védelmében kifejtette a saját véleményét, miszerint János nem egy ingadozó nádszál, akit az emberi befolyások és az előítéletek szele ide-oda hajlítgathat.
János elvhűsége sziklaszilárd volt még Heródes börtönében is.
Jézus felhívta a figyelmet János és a vezető papság ruhája közötti különbségre is.
A vallási vezetők nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy ruháikkal elkápráztassák a népet és csodálatot váltsanak ki maguk iránt, mintsem hogy a szívük tisztaságával nyerjék el Isten tetszését. (I. Pét. 3,2-4.)
Jézus szerint a korábbi prófétáknál is nagyobbat láthattak meg Jánosban.
Már születése előtt az angyal is azt mondta a szüleinek, hogy “Nagy lészen az Úr előtt”. Lk. 1,15.
“János nagy volt az Úr szemében, amikor a Magas Tanács küldöttei előtt, a nép előtt és a saját tanítványai előtt is lemondott a maga dicsőségének kereséséről, s csak Jézusra, a Megígértre mutatott. A Krisztus szolgálata felett érzett önzetlen öröme a legmagasabbrendű nemességet mutatja, amely valaha is megnyilvánult emberben.” (JÉ 177,1)
Később Jézus meg is fogalmazta az Isten szerinti nagyság lényegét és mibenlétét.
“Aki közöttetek nagy akar lenni... legyen a ti szolgátok.” Mt. 20,26-27.
Jézus megítélése szerint Keresztelő János a prófétáknál is nagyobb volt.
“Míg a próféták csak távolról szemlélték Krisztus eljövetelét, addig Jánosnak megadatott, hogy lássa Őt, hallja a Menny bizonyságtételét messiási voltáról, és Isten Küldötteként Ő maga mutathatta be Izráelnek.” (JÉ 177,3)
“Eltekintve az örömtől, amit János a küldetése felett érzett, élete szomorú volt. Hangját a pusztán kívül ritkán hallották. Sorsa magányra ítélte. Nem adatott meg neki, hogy meglássa munkájának gyümölcsét. Nem kapta meg azt az előjogot, hogy Krisztussal lehessen, és lássa a nagyobb világosságot kísérő isteni erő megnyilatkozását. Nem láthatta, hogyan nyeri vissza látását a vak, gyógyul meg a beteg, támad fel a halott. Nem szemlélhette a Krisztus minden szaván átütő fényt, amely bearanyozta a próféciák ígéreteit.” (JÉ 178,2)
“A legkisebb tanítvány, aki látta Krisztus hatalmas műveit és hallotta szavát, ilyen értelemben nagyobb kiváltságban részesült, mint Keresztelő János.” (JÉ 178,2)
A Biblia tanításán keresztül Isten egy teljesen új dimenzióban mutatja be az igazságért való szenvedést és annak jelentőségét.
A nyolcadik boldogmondásban is ezt fogalmazta meg Jézus. Mt. 5,10-12.
Péter apostol szerint ezt nem szabad az emberek általános gondolkodása szerint kezelni és fogadni, mert a hit szemével a nem látható dolgokat is képesek vagyunk érzékelni. I. Pét. 4,12-16. II. Kor. 4,17-18.
Pál apostol szerint Isten kegyelmi ajándéka, ha valaki részt kap Krisztus szenvedéséből. Fil. 1,29.
Mivel a pusztai megkísértés alkalmával Sátán kudarcot vallott Jézussal szemben, ezért most Jánoson keresztül akart fájdalmat okozni Jézusnak.
Jánost gyötörve szerzett fájdalmat annak, akit az emberi családból először nem tudott legyőzni a kísértéseivel.
Ahogy Jézus tudta, hogy Nátánael mit csinált a fügefa alatt, ahogy számtalanszor olvasott a farizeusok szívében, úgy bizonyára azt is tudta, hogy Keresztelő János ki fogja állni a próbát ott a börtönben és mindvégig hű marad.
Jézus örömmel cselekedett volna Jánosért, de “nem adhatta magát az ellenség kezébe, nem kockáztathatta küldetését”. (JÉ 182,f)
“Azokért az ezrekért, akiknek évek múltán a börtönből a halálba kell menniük, Jánosnak ki kellett innia a vértanúság poharát. Amikor Jézus követői elhagyottan, cellákban sínylődnek, kard által, kínpadon vagy máglyán kell elpusztulniuk, látszólag elhagyatva Istentől és embertől egyaránt, micsoda támasz lehet számukra az a gondolat, hogy Keresztelő János, akinek hűségéről maga krisztus tett bizonyságot, osztozott a sorsukban!” (JÉ 182,f)
Bár a farizeusok többsége rangon alulinak tekintette volna, hogy Jézust a saját otthonába hívja, ez a farizeus azonban többszörösen is másként ítélte meg Jézus személyét és munkáját.
Ez a meghívás Jézusnak azt a társadalmi helyzetét is mutatja, amit a messiási szolgálatának visszhangja váltott ki, amiért mindenki kíváncsi volt rá.
Ha bizalmatlanok voltak is Vele szemben az egyszerű rétegből való származása miatt, de mégsem merték nyíltan elutasítani, mint Messiást.
A többi evangélisták poklos Simonnak nevezik ezt a farizeust, amiből arra lehet következtetni, hogy Őt is Jézus gyógyította meg a poklosságból.
Ez a körülmény választ ad arra is, hogy farizeus létére miért hívta meg Jézust a házába vacsorára, ami nagy megtiszteltetést jelentett abban az időben.
Egyrészt nagyon kedves volt Jézushoz, még arra is kész volt, hogy Mesternek szólítsa, noha Jézussal ellentétben ő a jeruzsálemi iskolát is elvégezte.
Ezzel a megszólítással a többi farizeussal egyenlő szintre emelte fel Jézust az ott egybegyűlt társaságban.
Másrészt azonban ügyelt arra, hogy azért ne tanúsítson iránta túlságosan sok figyelmességet, hogy szükség még lehetősége legyen ki is lépni ebből a kapcsolatból.
Egyfelől barátságos és alázatos volt Jézus iránt, másfelől viszont lekezelte Őt.
Három dologgal is érzékeltette azt, hogy a valóságban ő Jézus felett állónak tartja magát a társadalmi élet területén.
Amikor előkelő vendéget fogadtak, akkor a házigazdának elé kellett menni és csókkal kellett köszönteni., Simon azonban ezt nem tette meg.
A vendéglátó házába belépve a házigazdának gondoskodni kellett arról, hogy legyen víz és szolga, aki a vendégeinek lábát megmossa, Simon viszont ezt a kötelességét sem gyakorolta Jézussal szemben.
Ünnepi alkalmakon szokás volt, hogy az előkelő vendég fejét illatos olajjal megkenjék annak mértékében, hogy a házigazda mennyire tartja fontosnak maga számára a meghívott vendégét. (Zsolt. 23,5)
Simon egyáltalán nem tett semmit ezen a téren, amivel jelzést adott arról, hogy a valóságban milyen értékű vendégnek tekinti Jézust a házánál.
Simon azt gondolta, ha Jézus próféta, akkor tudnia kellene erről az asszonyról, hogy parázna.
Simon szerint Jézusnak a farizeusokhoz hasonlóan el kellene határolódni az ilyen nyilvánvalóan bűnös emberektől.
A vendégség résztvevőit általánosan megbotránkoztatta az a körülmény, hogy Jézus, akit befogadtak maguk közé, megengedte ennek a bűnös asszonynak, hogy ilyet tegyen vele a nyilvánosság előtt.
Jézus egy példatörténetet mondott el egy hitelezőről és annak két adósáról, aki közül az egyik nagyon sokkal tartozott, a másik viszont csak kevéssel.
A hitelező elengedte mindkettőnek a tartozását, mivel egyiknek sem volt miből megadni.
Majd Jézus kérdésére válaszolva Simon azt mondja ki, hogy akinek többet engedtek el, az sokkal jobban szereti a hitelezőjét, mint a másik.
“Ahogyan Nátán tette Dáviddal, Krisztus is egy példázat köntösébe rejtette feddő szavait, s így vendéglátóját hozta olyan helyzetbe, hogy ítéletet mondjon önmaga felett.” (JÉ 476,1)
Jézus nagyon találóan leckéztette meg ezt a farizeust, de ugyanakkor finoman és tapintatosan is.
Simon először nem jött rá, hogy a történetnek Ő az egyik főszereplője, amikor rádöbbent, akkor már nem vonhatta vissza a kijelentését, és nem bizonygathatta azt, hogy Ő is szereti úgy Jézust mint ez az asszony.
Korábban azt hitte, hogy olvas a vendége szívében, most azonban belátta, hogy a vendége olvas az övében és mindent tisztán lát.
Jézus szívében semmi harag sem volt amiatt, hogy Simon mint házigazda nem úgy fogadta Őt, ahogy kellett volna, de ezzel a példatörténettel elmondta neki, hogy ez miért történt így.
Viszont nem foglalkozott sokáig a témával, nem lelkiztette Simont, a magot elvetette a szívében, ezért hagyta, hogy az ott megfoganjon és növekedésnek induljon.
Sokszor mi is úgy viszonyulunk Jézushoz mint Simon, tiszteljük is meg nem is, felnézünk Rá meg nem is, meg is hívjuk magunkhoz, de ugyanakkor bizonyos távolságot is tartunk.
A mi életünkben is változásnak kell történni, nekünk is megtérésre van szükségünk, bensőségesebb és őszintébb kapcsolatot kell teremtenünk Jézussal.
Lelkünk állapotát ne annak alapján ítéljük meg, hogy mások cselekedeteivel vetjük össze a miénket, mert a lényeges dolgok Isten szerint a szívben történnek meg, amit mi nem láthatunk mások esetében.
Jézustól meg kell tanulnunk, hogy ne sértődjünk meg akkor, ha nem kapjuk meg azt a tiszteletet, amit vártunk.
Talán éppen az ilyen helyzetben tanúsított magatartásunk és szeretetünk fog olyan változást kezdeményezni mások életében, ami megváltoztatja a szíveket és a körülményeket.