Háló Sándor:

Pünkösdizmus - Nyelveken szólás

a Szentírás mérlegén

 

A Biblia tanítása a nyelveken-szólásról Isteni eredetű megnyilatkozások A nem isteni eredetű megnyilatkozások

1Kor. 14. fejezetének versenkénti értelmezése

Napjaink jelenségei A prófécia fényében

ELŐSZÓ

 

„Ha valaki ezt mondja akkor néktek: ime itt a Krisztus, Vagy amott, ne higgyétek? Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek annyira, hogy elhitessék, ha lehet a választottakat is.” (Mt. 24,23-24.)

 

Napjainkban világviszonylatban egyre több olyan mozgalomról hallottunk, melynek tagjai azt hirdetik, hogy bennük és közöttük Krisztus ereje nyilatkozik meg. Krisztusnak ez a bennük lakozása abban nyilvánul meg, hogy elnyerik a Szentlélek keresztségét, ezután betegeket gyógyítanak, hatalmas csodákat tesznek és NYELVEKEN SZÓLNAK. Hatalmas könyvtárra kiterjedő könyvek bizonyítják ezeket, és foglalkoznak a megtörtént eseményekkel.

Nekünk azonban komoly vizsgálat nélkül sem elfogadnunk, sem elvetnünk nem szabad semmit, ahogy János is mondja: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta jött ki a világba.” (1Jn. 4,1.)

Ha igaz, fogadjuk el, ha hamis, őrizkedjünk attól, Pál ezt mondja: „A prófétálást meg ne vessétek. Mindent megpróbáljatok, és ami jó, azt megtartsátok. Mindentől; ami gonosznak látszik, őrizkedjetek.” (1Thess. 5,19-22.)

Mivelhogy a különböző egyházakban létrejövő mozgalmak hangosan hirdetik, hogy ezek a megnyilvánulások a Szentlélek ajándékai, azért a továbbiakban a béreabeliekhez hasonlóan (Apcs. 17,11.) nézzünk utána, hogy valóban úgy vannak-e ezek?!

A Biblia tanítása a nyelveken-szólásról

Nyelveken szólással, mint a szentlélek ajándékával, csak az Újszövetségben találkozunk. Kétféle megnyilatkozási formáját ismerhetjük meg. Az egyik egyértelműen Istentől származik, míg a másik Isteni eredete már első olvasásra is megkérdőjelezhető.

Az első esetben az Isteni eredetet az apostolok személyes hozzáállása is bizonyítja, hisz minden esetben örömmel, lelkesedéssel fogadták. Egyszer sem próbálták a megnyilatkozásait korlátok közé szorítani. Ennek az isteni ajándéknak célja minden esetben Isten üzenetének tolmácsolása, megtérésre való felhívás volt, amit pedig mindig megelőztek a Lélek gyümölcsei.

A pünkösdi alkalom kivételével minden esetben csak az Isten által kiválasztott eszközök részesültek a Szentlélek keresztségében és adományában, a nyelveken szólásban. Ennek eredménye és hatása pedig mindig a gyülekezeti közösségnek, azaz Krisztus testének építésében volt megfigyelhető.

Ezzel szemben a másik esetben a nyelveken szólás csak az egyén személyes érdekeit szolgálta, amit Pál ki is mond: „aki nyelveken szól, magát építi” (1Kor.14,4.). Természetesen ez az önző érdekeket szolgáló megnyilatkozás nem véletlenül kapott lábra a korinthusi gyülekezetben, hanem ennek előzményei voltak. Olyan bűnök is előfordultak közöttük, amilyenek egyik gyülekezetben sem voltak, sőt olyanok is, amilyenek az apostol szavai szerint még a pogányok között sem találtattak. A gyülekezetnek ez az állapota késztette Pál apostolt első levelének megírására.

Megfigyelhetjük azt a módot is, ahogyan a Szentlélek adományát szerették volna elnyerni. Ők nem bízták a Szentlélekre, hogy ad-e nekik ajándékot, pontosabban, hogy felruházza-e őket a nyelveken szólás képességével, hanem szinte ki akarták ezt az előjogot harcolni maguknak a könyörgéseikkel. Kényszeríteni akarták a Lelket, és mindenki csak a nyelveken szólás után vágyakozott, hiába ez a legutolsó a Lélek adományai között.

Ezek után természetes, hogy a gyülekezeti életükben építő, lelki eredményt nem figyelhetünk meg. Azonban határozottan látható a szenzációhajhászás, a dicsekvés és kérkedés, ami sokakat elcsábított.

Korunk mozgalmaihoz is ugyanezek a megnyilvánulások vonzzák a lelkek ezreit, de ezenkívül még az is, hogy nem feltétlenül fontos a múlt bűneitől és a bűnös élet hajlamaitól hosszú, keresztényi küzdelem árán megszabadulni. Szerintük azoktól egyetlen pillanat alatt is meg lehet válni a Krisztussal való személyes találkozáskor, amit azután a Szentlélek megpecsétel, és a nyelveken szólás által nyilvánosságra hoz.

Ezek azok a gondolatok, amelyek arra késztettek, hogy ezt rövid tanulmányt közreadjam. Ezen keresztül minden őszinte lélek áttekintheti, és a Szentírás mérlegén megláthatja korunk nagy szenzációját, amely mind nagyobb teret nyer az egyházakban a nyelveken szólást.

1. Isteni eredetű megnyilatkozások

a.) „És megteltek mindnyájan Szentlékekkel és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Szentlélek adta nékik szólniuk. Miután ez a zúgás lett, egybegyűlt a sokaság és megzavarodott, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallotta Őket szólni… Mimódon halljuk őket, ki-ki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk?… Álmélkodtak mindnyájan és zavarban voltak. Egymásnak ezt mondták: mi akar ez lenni?” (Apcs, 2,4; 6; 8; 12.)

A zsidók abban az időben elszórtan éltek az egész Föld lakott területén, és a számkivetésben különböző nyelveket tanultak meg. Közülük sokan tartózkodtak ekkor Jeruzsálemben, hogy ott részt vegyenek a vallásos ünnepségeken. Az egybegyűltek között tehát minden ismert nyelv képviselve volt. Az evangélium hirdetését ez a nyelvkülönbség nagyon akadályozta volna: Isten ezért csoda által pótolta az apostolok hiányosságait. A Szentlélek olyasmit tett értük, amit különben egész életükben sem vihettek volna véghez. Ezután minden nyelven tudtak beszélni, ahova működésük kiterjedt, hirdethették az evangélium igazságait külföldön is. Ez a csodálatos adomány a világ előtt, erős bizonyíték volt arra, hogy megbízatásukat a Menny pecsételte meg. Ettől kezdve az apostolok beszéde tiszta, egyszerű és határozott volt akár anyanyelvükön, akár Idegen nyelven beszéltek. Erre az adományra a misszió munka végzése érdekében volt szükség, nem egyéni érdekeket szolgált, hanem másokért adatott.

A Szentlélek tüzes nyelveken való megnyilatkozása jelképes. Azt jelentette, hogy ezután olyan nyelveken is tudnak folyékonyan beszélni, amelyet azelőtt sohasem ismertek. A tűz pedig azt az izzó buzgóságot fejezte ki, amellyel az apostolok majd Isten üzenetét fogják vinni. De jelképezte azt az ellenállhatatlan isteni erőt is, amely a munkájukat fogja kísérni mindenhol.

b.) „Mikor még szólta Péter ezeket az igéket, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták beszédét. És csodálkoztak a zsidóságból való hívek azok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka. Mert hallották, hogy ők nyelveken szólnak, és magasztalják az Istent.” (Apcs. 10,44-46.). „Mikor pedig én elkezdtem szólni, leszállt a Szentlélek rájuk, miképpen mireánk is kezdetben… Ha tehát Isten hasonló ajándékát adta nékik, mint nékünk is, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy Istent eltilthattam volna? Ezek hallatára azután megnyugodtak, és dicsőítették Istent mondván: Eszerint hát a pogányoknak is adatott megtérési lehetőség az életre.” (Apcs. 11,15; 17-18.)

A kor általános szemlélete az volt, hogy az evangélium üzenetét csak a zsidóság bírhatta, mint kiváltságot. De ez az Isten által meghatározott idő rohamosan végéhez közeledett. S ebben a kritikus időszakban lépett színre Kornélius házanépe. Ettől az időtől kezdve azután az evangélium is, és a Lélek adományai is éppúgy a pogányoké, mint a zsidóké, hiszen hasonló ajándékokat kaptak, hasonló módon, mint az apostolok.

c,) „És amikor Pál rájuk emelte kezét, a Szentlélek őrájuk szállt; nyelveken szóltak és prófétáltak.” (Apcs.19,6.)

Efézus, ahol ez az esemény lezajlott, Kis-Ázsia egyik kereskedelmi központja volt, ahol nagyon sok ember fordult meg a világ minden tájáról. Ennek a vidéknek misszió- munkáját két tanítványnak kellett ellátni, s ehhez adta az erőt a Szentlélek a nyelveken szólás adománya által, s így szabadon hirdethették az evangéliumot. tekintet nélkül mindenkinek, nem számított, hogy ki milyen nemzetiséghez vagy nyelvcsoporthoz tartozott

Ők nemcsak a nyelveken szólás ajándékát kapták hiszen ez önmagában véve kevés lett volna számukra hanem ezzel együtt a prófétálás ajándékát, vagyis az Isten Igéjét és személyes üzeneteit tolmácsoló képesség ajándékát is megnyerték. Így tudták azután a rájuk váró nehéz feladatokat megoldani.

Mindhárom esetben a Szentlélek adta a nyelveken szólás ajándékát, nem kellett érte tusakodni. A lelki ajándékban részesültek magatartásában viszont egyszer sem találunk hivalkodást, vagy erőszakos vágyat egy újabb lelki adomány után. A Szentlélek ugyanis magától adta ezeket az ajándékokat, mert szükség volt rá a másokért végzett szolgálat közben.

„Vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok, és lesztek nekem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, és a föld minden részén.” (Apcs. 1,8.)

Különös figyelmet érdemel, hogy mindhárom esetben a Lélek gyümölcsei is megfigyelhetők azok korábbi életében, akik részesültek a nyelveken szólás ajándékában.

2. A nem isteni eredetű megnyilatkozások

a.) A nem isteni eredetű megnyilatkozás csak a korinthusi gyülekezet életében fordult elő a Szentírás feljegyzése szerint. Ennek oka az, hogy éppen ez a gyülekezet volt lelki életében a legrosszabb állapotban, ugyanis Pál apostol első levelének megírása éppen emiatt vált szükségessé: pártoskodás, versengés, világi hatóságok előtti perek, olyan paráznaság, amilyen még a világban sem fordult elő, visszaélések az úrvacsoránál, állandó problémák a bálványáldozatokkal kapcsolatban, nem hittek a feltámadás reménységében.

Ezek után nagyon furcsa volna, ha éppen ez a gyülekezet lenne a legjobban megáldva lelki ajándékokkal, holott a Lélek gyümölcsei a legkevésbé sem mutatkozott meg az életükben.

b.) A Szentlélek munkáját az apostolok a legnagyobb tiszteletben tartották. Ha Pál a korinthusi jelenséget a Szentlélek művének tekintette volna, akkor egy szót sem mert volna mondani, hogy azt megítélje, vagy szabályozza. Az apostolok állásfoglalását a Szentlélek ajándékával kapcsolatban a kővetkező vers hűen tükrözi: „Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nekik, mint nekünk is, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna?” (Apcs. 11,l7.)

Ezzel szemben Pál a korinthusi jelenséget a leghatározottabban igyekszik megfékezni, és így bizonyos korlátok közzé szorítja vissza, amikor a következőket írja. „Ha valaki nyelveken szól, kettő, vagy legfeljebb három legyen, mégpedig egymás után, és egy magyarázza meg. Ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, vagy magának Szóljon és az Istennek. (1Kor. 14,27-28.!

c.) Nagyon kényes kérdés volt ez a korinthusi gyülekezetben. Az egész gyülekezetet megrázta, és súlyosan érintette a lelki életüket. Az apostol tekintélyét ekkor már sokan megvetették, és befolyásuk által másokban is igyekeztek megingatni. Éppen ezért az apostol úgy fog hozzá ehhez a kényes témához, hogy előbb egy pozitív tanítást fejt ki a lelki ajándékokról, amely által világossá akarja tenni előttük azt, hogy mi tekinthető a Lélek ajándékainak a valóságban.

A nyelveken-szólás témájának tárgyalása a korinthusi első levélben már a 12. fejezettől kezdődik. Először arról beszél nekik, hogy a lelki ajándékokra nézve nem akarja, hogy továbbra is tudatlanságban legyenek (12,1.). Lelki ajándék ugyanis nem csak egy van, a nyelveken szólás, hanem többféle, és ezek mind különbözők (12,4-11.). Éppen úgy, ahogy az emberi testnek is sok tagja van (12,14.), és mindegyikre szükség van (12,21.), azért, hogy az egész test építésének közös munkájából elvégezze a maga részét (12,25.). Tehát egyik tag sem egyéni, öncélú tevékenységet fejt ki, nem a saját maga építése a lényeg, hanem az egész testté. Egyetlen tag sem volna képes a test minden munkáját elvégezni (12,21.). Csak a különböző, de összhangban tevékenykedő munkának eredménye az egészséges és erős test. Éppen így a Lélek adományai közül sem volna képes egyetlen elvégezni mindent, illetve nem tudna képesíteni minket arra, hogy Isten munkáját befejezzük.

A gyülekezeten belül nem kaphat mindenki egyfajta ajándékot (12,28-30.). Pál a lelki ajándékok felsorolása által akarja figyelmünkbe ajánlani, hogy az adományok közül a nyelveken-szólás az utolsó, amire szükség van, ezért arra kéri őket, hogy törekedjenek inkább értékesebb ajándékokat szerezni (12,31.). Azonban ha úgy érzik, hogy már részesültek a nyelveken-szólás ajándékában, akkor figyelembe kell venni még egy szabályt. „Ezen felül még egy kiváltképpen való utat mutatok néktek. Ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” „12,31;  13,1.). Szeretet nélkül ugyanis egyetlen adomány sem ér semmit, de anélkül nem is adatik.

d.) A lelki-ajándékok mindig haszonra adatnak, de Korinthusban sem a gyülekezetet, sem a kívülvalókat nem építette az az ajándék, amivel ők hivalkodtak. Azt gondolták ugyanis, hogy „aki nyelveken szól, az magát építi” (14,4.). Pál azonban világossá tette előttük: „Azonképpen ti is, minthogy lelki-ajándékokat kívántok, a gyülekezet építésére igyekezzetek, hogy gyarapodjatok.” (14,12.).

e.) A korinthusi nyelveken-szólás jelensége értelmetlen és extatikus jelenség volt, egy összhang nélküli, fals hangzavarhoz hasonló. Pál először őket idézve írja: „Mert aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat.” (14,2.). Majd el kezdi magyarázni nekik, hogy ez a felfogás teljesen értelmetlen. „Hiszen ha az élettelen hangszerek, akár fuvola, akár citera nem adnak megkülönböztető hangokat, mimódon ismerhetjük meg, amit fuvoláznak, vagy citeráznak?… Azonképpen ti is, ha érthető nyelven nem beszéltek, mimódon értik meg, amit mondtok? Csak a levegőbe fogtok beszélni… Azért, ha az egész gyülekezet egybegyűl, és mindnyájan nyelveken szólnak, ha bemennek az idegenek, vagy hitetlenek, nem azt mondják-é, hogy örjöngtök?” (14,7; 9; 23.).

f.) Az apostol saját, személyes minősítése a korinthusi jelenségről az, hogy gyermekek az értelemben, ezért odajutottak, hogy a gonoszságban érettekké, azaz felnőttekké lettek (14,20.). Mivel pedig a gonosz ennyire befolyása és uralma alatt tudja tartani őket, ezért tudott a nyelveken-szólásnak ez a sajátos jelensége ilyen nagy teret nyerni köztük, amelyről pedig ők elbizakodottságukban és vakságukban azt hitték, hogy a lelki-ajándékok megnyilvánulásai (14,36-37.).

A Korinthusiakhoz írott első levél 14. fejezetének versenkénti értelmezése

1—5. vers.

„Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki-ajándékokat, leginkább pedig, hogy prófétáljatok. Mert aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat. Aki pedig prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre és vigasztalásra. Aki nyelveken szól, magát építi; de aki prófétál, a gyülekezetet építi. Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de inkább, hogy prófétálnátok; mert nagyobb a próféta, mint a nyelveken szóló, kivévén, ha megmagyarázza, hogy a gyülekezet épüljön.”

Az első versekben még úgy beszél hozzájuk az apostol, mintha értelmi azonosságot vállalt volna velük. Később azonban kitűnik, hogy a valóságban csak a saját elméletük által próbálja meggyőzni őket a nyelveken-szóláshoz való értelmetlen, görcsös ragaszkodásukról. Igyekszik figyelmüket elterelni erről a megrögzött gondolatról, és felvillantani előttük a többi lelki-ajándék értékét, különösen a prófétálás értékesebb voltát.

Ugyanakkor rámutat arra, hogy az az ajándék, amivel ők rendelkeznek, csak önző, egyéni érdekeket szolgál, pedig a valóságban a nyelveken-szólás a gyülekezet értéke kellene legyen. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az mások számára is érthető módon nyilatkozik meg, vagyis érthető beszédben történik. Éppen ezért mondja nekik az apostol, ha már van is köztetek ez a jelenség, legalább törekedjetek valamilyen módon megmagyarázni azokat a titkos beszédeket, hogy a gyülekezet is épüljön belőle.

Napjaink nyelveken-szólói a második vers gondolatát Pál apostolnak egy másik tanításával hozzák összefüggésbe: „Hasonlóképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, ahogy kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással.” (Róm. 8,26.).

Egyértelmű tehát, mondják ők azért nem érti a többi avatatlan a nyelveken-szólót, mert a Szentlélek szól általa emberileg kimondhatatlan fohászkodást. Mivel pedig kimondhatatlan, ezért van az, hogy ezekben az esetekben a nyelveken-szóló ember nyelve egy görcsös vezetésnek van alárendelve az illető személy akaratától teljesen függetlenül.

Mivel ezek a személyek elfogultak a saját tapasztalataik iránt, ezért nem is látják meg az ellentmondást ebben a dologban. Ugyanis, ha rajtuk keresztül a Lélek szól de ez emberileg kimondhatatlan, éppen ezért a hallgatók számára csak artikulálatlan hangzavar akkor viszont hogyan lehetséges, hogy a magyarázó mégis emberi, érthető szavakba tudja foglalni azt? Ez egy abszolút ellentmondásos jelenség és magyarázkodás. Mert vagy kimondhatatlan, de akkor a magyarázó sem tudja tolmácsolni, vagy pedig ha tolmácsolható, akkor miért nem mondja ki mindjárt úgy a nyelveken-szóló, hogy a hallgatók számára is érthető legyen, hogy így az egész gyülekezet épüljön belőle?

Az így gondolkodó személyek teljes sötétségben vannak a Iélek adományainak mibenlétét illetően. Mint ahogy már említettem, egy személy sem bírhat az összes adománnyal. Minden időben arra volt szükség, hogy egymást kiegészítve segítse és építse minden tag a testet, vagyis az egyházat. Ha valaki csodatévő erővel bírt, nem biztos, hogy tudott nyelveken beszélni, és ugyanez érvényes fordítva is. Előfordult azonban olyan eset is, hogy valaki több adománnyal is bírt egyszerre. Elnyerte a tanítás ajándékát, és közben a nyelveken-szólást is. Ebben az esetben minden megkötöttség nélkül tudta az evangéliumot hirdetni bárhol a világon, mert nem akadályozta őt többé a nyelvek különbözősége.

Azonban, ha valaki csak a tanítás ajándékát kapta és semmi mást, akkor egy idegen nyelvű személynél vagy csoportnál szüksége volt egy olyan társra, aki a nyelveken-szólás ajándékát kapta, hogy most az ő tolmácsoló képességével a hallgatóknak megmagyarázza a tanító által hirdetett üzenetet.

Tehát a magyarázóra sohasem a nyelveken szólónak volt szüksége, mivel ő tudott más nyelveken szólni. Magyarázóra mindig abban az esetben volt szükség, amikor valaki nem tudott nyelveken szólni, de lett volna üzenete azok számára, akiknek a nyelvét nem beszélte. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a „magyarázó” és a „nyelvek nemei”, az adományok felsorolása között mindig utolsóként említi az apostol, amiből az tűnik ki, hogy ezek az ajándékok csak kiegészítő funkciót töltöttek be a többi ajándékok mellett (12,10; 28.). Ezek az ajándékok arra voltak hívatottak, hogy a tolmácsolást, az idegen nyelven mondott tanítást érthetővé tegyék a hallgatók előtt, vagyis az, aki megkapta, a hallgatók előtt a saját nyelvükön elmagyarázza az adott tanítást. Ugyanis nem biztos, hogy minden egyéb lelki ajándékkal rendelkező személy megkapta a nyelveken-szólás ajándékát is. Így azonban ki tudták egészíteni egymást, miként az emberi test tagjai különböző képességekkel rendelkeznek ugyan, de tevékenységük közben egymást segítik és kiegészítik. Pál apostol éppen ezért veti fel a magyarázata végén, hogy avagy „mindnyájan szólnak-é nyelveken? Vagy mindnyájan magyaráznak-é?” (12,30.). Természetesen nem, és éppen ezért volt szükség arra, hogy adott esetben a „magyarázó”, mai nyelven a tolmács kisegítse azt, aki nem tudott idegen nyelven beszélni, pedig az adott körülmények között szükség lett volna rá.

Ha viszont valaki a „nyelvek nemei” adománnyal bírt, én azt úgy tudta hasznosítani a gyülekezet épülésére, hogy általa önállóan szólt, akkor ez azt jelentette, hogy ő az adományok közül nemcsak a „nyelvek nemeit” kapta, hanem a tani tás ajándékát is.

6. vers

„Ha már most, atyámfiai, amikor hozzátok megyek, és nyelveken szólok, mit használok néktek, ha kijelentésben, vagy ismeretben, vagy prófétálásban, vagy tanításban nem szólok hozzátok?”

Pál apostol a saját nyelveken-szólásáról úgy beszél, mintha ő is csak olyan formában tudna beszélni, mint a korinthusiak. A vers gondoltábó1 azonban kitűnik, hogy az apostol magatartásában ez csak egy színlelt azonosulás. Gondolatvezetése közben azonban rámutat arra, ha ő is csak olyan formában szólna közöttük, akkor saját maguk sem értékelnék a köztük végzett szolgálatát.

Pál apostol missziómunkájának jellemző vonása volt az ilyen színlelt alkalmazkodás. Célja ezáltal az volt, hogy az amúgy is előítélettel telt, és ellenkezésre hajlamos emberek szívéhez is megtalálja az utat, hátha meg tudja még menteni őket elesett állapotukból.

Jól szemlélteti ezt a módszerét előttünk az apostol Athénben végzett missziója:
„Athénben pedig, mikor azokat várta Pál, lelke háborgott, látva, hogy a város bálványokkal van tele… Előállt Pál az Aeropágus közepére, és mondta: Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőknek látlak titeket… (Apcs. 17,16; 22.).

Nem azt mondta nekik, hogy ti bálványimádók vagytok, és ebből meg kell térnetek stb. Önmagában ugyan háborgott, de ez nem látszott meg sem a szavaiban, sem a magatartásában, sőt úgy tett, mintha örülne az állapotuknak. Az emberekhez való ilyen viszonyulása eredményezte azt, hogy munkálkodása eredményeként ebben a városban is szép kis gyülekezet alakult ki.

Valószínűleg ugyanilyen magatartással akarta a Korinthusban megtévesztett lelkeket is visszavezetni a helyes alapokra, amelyre először is Ő helyezte a lábukat.

7-8. vers

Hiszen ha az élettelen hangszerek, akár fuvola, akár citera, nem adnak megkülönböztethető hangokat, mimódon ismerjük meg, amit fuvoláznak vagy citeráznak? Mert ha a trombita bizonytalan zengést tesz, kicsoda készül a harcra?”

Két példával illusztrálja a helytelen nyelveken-szólás hatását; a zene világából és a katonaéletből. Rámutat arra, hogy a dallam és az időmérték teszi a zenét érthetővé. Ha ezek nem volnának, csak monoton hangokat hallanánk. Hangok ismétlődését értelem nélkül. A kürtös feladata a katonaságnál az, hogy jeleket adjon, melyet minden katonának ismernie és követnie kell. Ez azonban csak abban az esetben következik be, ha a kürt hangja és dallama tisztán és érthetően felfogható.

9-11. vers

Azonképpen ti is, ha érthető nyelven nem beszéltek, mimódon értik meg, amit szóltok? Csak a levegőbe fogtok beszélni. Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen. Hogyha azért nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen előttem.”

Amint az értelmetlen kürtölésnek semmi célja nem lehet, csak zavart támaszt, ugyanígy az értelmetlen, illetve érthetetlen nyelveken-szólás is ezt eredményezi. Nem elég az, hogy a nyelvünk jár, mozog, hogy közben hangok hallatszanak. Mindezt az értelem számára is hozzáférhetővé kell tenni, mert másképpen nem építi a gyülekezetet. Márpedig minden adománynak ezt kell eredményeznie, és nem az egyes hívők lelki képességeinek a fitogtatását.

Az apostol határozottan visszautasítja azt a felfogást, mintha valaki kénytelen lenne odaadni magát, hogy egy akarat nélküli lant legyen valamilyen tünemény számára. Nála nem fordult elő, hogy nyelve egyszerűen függetlenül szóljon az Ő akaratától és gondolatától.

Az emberi nyelvek közül egy sem értelmetlen és érthetetlen. Ezzel mintegy rámutat arra, hogy az a nyelv, amelyen a korinthusiak beszélnek, nem Istentől van. Mert „Akin az Úrnak Lelke megnyugszik azon a bölcsességnek és értelemnek lelke, a tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke” van. (Ésa. 11,2.).

12-13. vers

 „Azonképpen ti is, minthogy lelki ajándékokat kívántok, a gyülekezet építésére igyekezzetek, hogy gyarapodjatok. Azért aki nyelveken szól, imádkozzék, hogy megmagyarázza.”

Ezekből a versekből kitűnik, hegy ők mindenképpen szerettek volna lelki ajándékok részesei lenni, és leginkább a nyelveken-szólás után vágyakoztak. Pedig ami után epekedtek, az nem szolgálta a gyülekezet épülését. A Lélek adornánya viszont csak ezért adatik. „Mindenkinek haszonra adatik a Lélek kijelentése.” (12,7.). „A szentek tökéletesbitése céljából, szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére.” (Eféz. 4,12.).

Tehát a Lélek adománya mindig ott és annak adatott, akinek és ahol erre szükség volt az Úr művének előbbrevitele érdekében. Ennek megvizsgálása és eldöntése azonban nem tartozik az emberek hatáskörébe, mert ez a Szentlélek joga és feladata: „mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszik, osztogatva mindenkinek külön, amint akarja.” (12,11.).

A 13. vers elég határozottan igyekszik helyretenni a problémát. Ugyanis, itt azt tanácsolja az apostol, hogy aki nyelveken-szól, vagyis úgy hiszi, hogy a Szentlélek szól általa, az imádkozzon azért, hogy nyelveken-szólása ne egy értelmetlen hangzavar legyen, ami egyáltalán nem építi a gyülekezetet, hanem sokkal inkább csak zavarja. Emellett pedig törekedjen arra, hogy saját gondolatainak és a Lélek rajta keresztül adandó üzeneteinek hű magyarázója, tolmácsolója lehessen.

14-17. vers

„Mert ha nyelvvel könyörgök, a lelkem könyörög, de értelmem gyümölcstelen. Hogy van hát? Imádkozom a lélekkel, de imádkozom az értelemmel is; énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is. Mert ha lélekkel mondasz áldást, az ott lévő avatatlan miképpen fog a te hálaadásodra áment mondani, mikor nem tudja, mit beszélsz? Mert jóllehet, te szépen mondasz áldást, de más nem épül abból.”

Itt ismét úgy tesz az apostol, mintha azonosította volna magát velük, de csak azért, hogy ne legyen olyan éles a mondanivalója, amikor majd rávilágít az ő nyelveken-szólásuk helytelenségére.

Vagyis azt mondja nekik, imádkozhatok ugyan lelki elragadtatásban, csakhogy azt senki sem érti, és így áment som tudnak rá mondani. Az apostol újból és újból visszatér arra a lényeges gondolatra, hogy bármilyen értékes, bármilyen szép is valakinek az önszemében a saját képessége és szolgálata, ha más nem épülhet abból, ha a gyülekezetet nem építi, akkor hiábavaló és értelmetlen. Lehet imádkozni józan értelemmel is, hogy mindenki áment mondhasson rá. Az értelemmel mondott ima mindenkit épít, az ilyen imára lehet azt mondani, hogy Isten Lelke szólt általa.

18-19. vers

„Hálát adok az én Istenemnek, hogy mindnyájatoknál inkább tudok nyelveken-szólni; De a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólani értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, hogy nem mint tízezer szót nyelveken.”

Ha mindnyájuknál jobban tud nyelveken-szólni, ez azt jelenti, hogy az Ő nyelveken-szólása nem értelmetlen hangzavar. Ő nem elragadtatásban szólt nyelveken, az Ő nyelveken-szólása értelmes emberi nyelv volt. A 19. vers kettős jelentőségű az üzenete:

1.) Inkább csak öt szót szól hozzájuk, és utána hallgat, mintsem hogy úgy beszéljen, mint ők. Ahogy szembeállítja az öt érthető szó értékét a tízezer érthetetlennel, teljes világossággal kimutatja a személyes álláspontját a közöttük levő jelenséggel kapcsolatban.

2.) Az apostol valóban tudott más népek nyelvén értelmesen beszélni. De közöttük inkább öt szót szól a saját nyelvükön, ami által építésükre van, mintsem tízezer szót más népek nyelvén, amit úgysem értenének meg, és így értéktelen lenne az egész megnyilatkozása. Mindezt pedig azért tenné, mert az adományok felhasználása által a gyülekezetet akarja építeni, nem pedig a saját tálentumait akarja fitogtatni.

20. vers

„Atyámfiai, ne legyetek gyermekek az értelemben; hanem a gonoszságban legyetek gyermekek, értelemben pedig érettek legyetek.”

Ez a vers a szíve a fejezetnek, mert az apostol itt mutat rá először nyílt szóval, a gyülekezet lelki állapotára. A gyülekezeti szolgálatban az, ami nem párosul az értelemmel, az csak a gonosztól lehet. Testvéreinek vallja őket, ezért azt kéri tőlük, hogy ne legyenek gyermekek az értelemben, vagyis ne gügyögjenek, mint a kis gyermekek, akiknek még a saját anyja sem érti, hogy mit szeretnének mondani. Beszédjükből az tűnjön ki, hogy ők már érett férfiak, ezért legyen értelmes és világos minden szavuk.

Igaz ugyan, hogy Jézus azt tanítja, hogy legyünk olyanok, mint a kis gyermekek, de ha ezt figyelembe akarjuk venni, akkor ne az értelmes beszédünket hagyjuk el. Ha valóban szeretnének gyermekek lenni mondja Pál akkor a gonoszságban legyenek azok. Abban azonban sajnos nem gyermekek voltak, hanem koros felnőttek, hiszen még olyan bűnök is voltak közöttük, amilyen még a pogányok között sem fordult elő.

21-22. vers

„A törvényben meg van írva: Idegen nyelveken, és idegen ajkakkal szólok e népnek, és így sem hallgatnak rám, azt mondja az Úr. A nyelvek tehát jelül vannak, nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek; a prófétálás pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek.”

Izráel történetéből vett példa által mutat rá az apostol, hogy Isten, a rá nem hallgató népéhez még végső próbálkozásként idegen népek és nyelvek által akart szólni, de így sem hallgattak rá. Igaz, hogy a régi törvényekben van utalás arra, hogy az Úr olyan nyelveken fog szólni népéhez, aminek szavai ismeretlenek és érthetetlenek lesznek előttük. Azonban Isten ilyen szava a népéhez nem áldásainak megnyilatkozásaként lett megjövendölve, hanem ítélete és büntetéseként, ami által meg szeretné állítani őket gonoszságuk útján. „Hoz az Úr ellened népet messziről, a földnek széléről… amint repül a sas, oly népet, melynek nyelvét nem érted. Vad tekintetű népet, mely nem tiszteli a vén embert, és a gyermeknek nem kedvez.” (5Móz. 28,49—50.).

A „nyelvek nemei” csak a hitetlenekért adatnak, hogy a lélekmentés akadálytalanul haladhasson. A gyülekezetért pedig inkább a prófétálás adatott. Ezzel mintegy azt akarja mondani, hogy törekedjenek inkább olyan adományra, amellyel a gyülekezet épülését szolgálhatják.

23—25. vers.

„Azért ha az egész gyülekezet egybegyűl, és mindnyájan nyelveken szólnak, bemenvén az idegenek vagy hitetlenek, nem azt mondják-é, hogy őrjöngtök? De ha mindnyájan prófétálnak és bemegy egy hitetlen, vagy avatatlan, az mindenektől megfeddetik, mindenektől megítéltetik, És ilyen módon az ő szívének titkai nyilvánvalókká lesznek; és így arcra borulva imádja az Istent, hirdetvén, hogy bizonnyal az Isten lakik ti bennetek.”

Az apostol mindenképpen szerette volna rávezetni őket cselekedetük értelmetlen voltára, és annak káros befolyására. Ezzel szinte el akarta érni, hogy az istentiszteleteiken a nyelveken-szólásnak az általuk gyakorolt formája többé ne szerepeljen. Mindenek előtt azért, mert a nyelveken-szólás ajándéka nem a gyülekezetért adatott, másrészt pedig a kívülállókra, a gyülekezetbe betérő idegenre gyakorolt negatív hatása miatt romboló, ezért meg kell szűnjön.

A prófétálást viszont ajánlja nekik az apostol, kiemelve annak értékét.

1.       Mert megfedd, vagyis feltárja és leleplezi az egyénekben levő bűnt, a titkot, a rejtettet is.

2.       Az Isten Lelkétől való prófétálás viszont felfedte volna saját állapotukat is, így segítségére lett volna a gyülekezetnek a lelki megújulásban.

3.       A közéjük betérő idegen pedig rádöbbent volna a titkos bűneire, felismerte volna, hogy ebben a gyülekezetben és annak egyéni tagjaiban valóban Isten lakozik, és Ő nyilatkozik meg általuk a titkos dolgok leleplezésekor. Egy Ilyen tapasztalat arra késztetné a betérőt, hogy ő is arcra boruljon alázatosan és imádja a mindenható Istent. Ezzel szemben a közöttük megnyilatkozó nyelveken-szólásból éppen az ellenkezőjét tapasztalta és gondolta.

26. vers

 Hogy van hát atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek.”

Az istentisztelet akkor teljes és Igazán értékes, ha mindenki hozzájárul ahhoz az Istentől nyert adománya által. De az adományok ebben a vonatkozásban csak akkor értékelhetők, ha azok nem személyes érdeket, hanem a gyülekezet egészének építését szolgálja.

27-28. vers

„Ha valaki nyelveken-szól, kettő vagy legfeljebb három legyen, mégpedig egymás után; és egy magyarázza meg: Ha pedig nincsen magyarázó, hallgasson a gyülekezetben; hanem magának szóljon és az Istennek.”

Ezekben a versekben olyan szabályokat állít fel az apostol, amelyekkel gyakorlatilag teljesen kiiktatja a gyülekezetből a nyelveken-szólásnak azt a formáját, ami köztük volt.

Pál, mint tapasztalt misszionárus látja azt, hogy a teljes eltiltás csak háborúságot és nemkívánatos szakadást eredményezne, mivel a tévedők értelmes érvekkel nem győzhetők meg, de még a többiek közül sem lát tisztán mindenki. Ezért folyamodik egy kölcsönös megegyezésen alapuló megoldáshoz. Így a legdurvább megnyilatkozásokat az Úr rendeleteként eltávolította. Azt mondja nekik, hogy csak két vagy három személy szólhat egy alkalommal, azok is csak egymás után, de csak abban az esetben, ha valaki tolmácsolni tudja, hogy a gyülekezet számára érthető legyen. Ha nincs tolmácsoló, akkor minden esetben hallgassanak azok, akik nyelveken akarnak szólni.

Ha valaki mégis szólni szeretne, az csak magában tegye meg ezt. Itt saját tanításuknak a tőrébe vezeti őket. Ugyanis még a második versben tett említést a korinthusiak tanításáról, miszerint a nyelven-szóló nem embereknek szól, hanem Istennek beszél titkos dolgokat. Ha tehát úgysem az emberek számára fontos az, amit mondani akar, hiszen az Istennek beszél titkos dolgokat, akkor azt igazán elmondhatja magában is, legalább nem zavarja az értelmetlen hangos beszédével gyülekezet áhítatát. Ezzel Ő sem kerül hátrányos helyzetbe, hiszen úgysem a gyülekezet számára akart szólni, hanem Istennek,

Ezzel a bölcs intézkedésével szinte teljesen megsemmisítette a nyelveken-szólásnak ezt az ártalmas formáját, s vele párhuzamosan a gonosz lélek befolyásának a gyülekezet feletti hatalmát.

29-33. vers

„A próféták pedig ketten vagy hárman beszéljenek; és a többiek ítéljék meg. De ha egy másik ott ülő vesz kijelentést, az első hallgasson. Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki vigasztalást vegyen; És a prófétalelkek engednek a prófétáknak; Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden gyülekezetében.”

Részben hasonló korlátozó rendelkezés vonatkozik a prófétálásra is. Csak egymás után szóljanak és engedjenek egymásnak, mert akitől kapják a kijelentést, Ő a békességnek Istene. Ezzel pedig azt mondja ki, hogy a csak önmagát fontosnak tartó próféta minden esetben hamis próféta. Nem Isten Lelke szól általa.

A prófétálással kapcsolatos hasonló rendelkezés nem azért adatott, mintha a prófétálás terén is hasonló ártalmas tünetek lettek volna. Ezzel a rendelkezéssel csak elejét akarta venni annak, hogy a nyelveken-szólásból nehogy átcsapjanak a prófétálásba ugyanazzal a Lélekkel és lelkülettel. Ugyanis maga az apostol ajánlotta nekik (5; 39. versek), hogy törekedjenek inkább a prófétálásra, A 24-25. versekben pedig beszélt annak értékéről, ezért elejét akarta venni annak, nehogy az előzőekhez hasonló, vagy ennél esetleg még rosszabb következménye legyen az ajánlatának. Ezért igazítja el őket a prófétálás adományát illetőleg is.

34-35. vers

„A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, amint a törvény is mondja. Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.”

Az asszonyoknak ez a magatartása kapcsolatban állt a nyelveken-szólással. Azért kapcsolta ide az apostol ezt a figyelmeztetést is. Mint a szentek minden gyülekezetében, úgy a ti gyülekezeteitekben is hallgassanak az asszonyok, mert nem engedhető meg nekik, hegy beszéljenek. A gyülekezet jó rendje követeli ezt meg. Ha valamit nem tudnak, vagy nem értenek, azt ne az istentisztelet alatt egymástól kérdezgessék, zavarva ezzel még ők is az istentisztelet áhítatát, hanem otthon a férjüket kérdezzék meg. Az istentiszteleten megnyilatkozó magatartásukkal olyan módon zavarták az istentiszteletet, ami szégyenére válik minden keresztény nőnek.

36-40. vers

„Avagy ti tőletek származott-é az Isten beszéde, avagy csak hozzátok jutott el? Ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta, vagy lelki ajándék részese, vegye eszébe, hogy a miket néktek írok, az Úr rendeletei azok. Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan. Azért atyámfiai törekedjetek a prófétálásra, és a nyelveken szólást se tiltsátok. Mindenek ékesen és jó renddel legyenek.”

Ezek a versek összefoglalják az apostol eddigi mondanivalóját. Pál rámutat arra, hogy ne akarják felcserélni a sorrendet. Ne bizakodjanak el annyira, mintha tőlük származott volna az Isten Igéje. Hiszen hozzájuk is az apostol által jutott el. Éppen ezért, „AKI AZT HISZI”, hogy lelki ajándék részese, az ismerje el azt is, hogy amit a lelki ajándékokról most irt nekik, az éppen olyan isteni rendelkezés, mint az, amit már korábban hallhattak tőle.

De ha valaki annyira meg van átalkodva, hogy ezt a tanítását nem akarja elfogadni Isten rendelkezéseként, az tudja meg, hogy Isten sem fogja őt elismerni. Mert „sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket? és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem ti gonosztevők!” (Mt. 7,22-23.).

Még mielőtt végleg lezárná témáját, még egyszer ajánlja figyelmükbe, hogy törekedjenek a prófétálásra, ne ragaszkodjanak olyan görcsösen a nyelveken-szóláshoz. Mindezt pedig azért ajánlja ilyet melegen, mert ha az Istentől való prófétálás teret nyer köztük, akkor az majd elvégzi a gyülekezet lelki életének felemelkedését (14,25.).

„A nyelveken-szólást se tiltsátok” Ezzel szinte óvni akarja őket, nehogy átessenek a másik oldalra, hogy esetleg még az Isten Lelkétől származó nyelveken-szólás adománya is tiltva ‚ illetve. elnyomva legyen. Vagyis Mindenek ékesen és jó renddel legyenek.”

Napjaink jelenségei

Már az előszóban is tettem említést arról, hogy milyen meglepően jönnek elő újabb és újabb mozgalmak, amelyeknek elindító rugója napjaink kóros tünete, az újkori pünkösdizmus. A puszta létezésüknél azonban még veszélyesebb az a határtalan buzgóság, amivel a gonosz lélekkel szerzett tapasztalataikról bizonyságot tesznek, és igyekeznek megtéveszteni az őszinte lelkeket. Tapasztalataik és a „LÉLEKKEL” szerzett élményeik a sajtó termékein megszámlálhatatlan mennyiségben van terjesztve a világ minden nyelvén. Különféle könyveik úgy hullanak az emberek közé, mint ősszel a fákról a levél. Abban a korban, amikor mindenhol a pénz dominál az emberek között, ők ingyen osztogatják lélek-fertőző irataikat, hogy minél szélesebb réteget érhessenek el.

A pünkösdizmusnak ez a fertőző hulláma nemrégen elérte Magyarországot is (1991), és szenzációs eredményeket produkál szinte minden egyházban. Szomorú azonban, hogy az egyházak vezetői egyáltalán nem törekszenek ellensúlyozni, megállítani legalább a saját berkeiken belül ezt az áradatot. Szinte megbénultnak látszanak vele szemben. Pedig tisztán meglátható, hogy nem Isten Lelkétől van ez a mozgalom, csak komolyan és őszintén kell beletekinteni az életükbe, és megvizsgálni a bizonyságtevésüket. Hogy mennyire így van ez, figyeljünk meg egy pár példát, a saját könyveikből idézve.

„Az Üdvözítő sokkal mélyebben lett számomra valóságos és jelenvaló. Az Atya közelvalósága betöltötte a horizontot, és azóta mindez, megszakítás nélkül az én osztályrészem maradt. Azóta sem gondolat, sem vérmérséklet elragadtatása által nem lettem megfertőzve, sem éjjel, sem nappal nem lépett közzém és az Úr közzé valami zavaró. Abban az élő valóságban élek, hogy Jézus az én új Ádámom, kitől mindent remélhetek. Óh mennyi boldogság van ebben! Határtalan az én boldogságom! Most már teljesen átélem azt, amit Pál bizonyít (Eféz. 4,22-24.). Amilyen igazság Jézusban levetkőzni az Ó-embert, és felöltözni az újat, amely Isten szerint teremtetett valóságos szentségben és igazságban. A bűn törvényének gerjedelmei, amelyek engem még valamikor hatalmukba kerítettek, most meghátráltak a kegyelem előtt.” (Pásztor Paul 1904-ben adott nyilatkozatából idézve Leonhardt Steinettől, 52-53.o.)

Ha olyan emberek, mint Pál és János apostolok nem mertek ilyen igényeket támasztani, akkor ők tisztában voltak azzal is, hogy miért nem. A Pasztor Paul által idézett bibliai hely nem beszél egy már tökéletes állapotról, hanem a régi élet szerint való ó-ember levetkőzésének szükségességéről, és az új ember felöltözéséről.

Mindez azonban nem egy szempillantás műve, hanem egy életen át tartó folyamat. Ezért mondta maga Pál apostol is a következőket, jóllehet Ő egy valóságos megtérést élt át: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil. 3,12-14.).

És János apostol, az a tanítvány, aki Jézussal olyan bensőséges közösségben élt, hasonlóképpen tanított erről a kérdésről. Szerinte, „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincsen mi bennünk.” (1Jn. 1,8-10.).

Figyeljünk meg más rövid idézeteket is. (Mit jelent nyelveken szólni: Larry Christenson-tól. 12.old./

„Egy fiatal munkás, aki ebben az élményben részesült (nyelveken-szólásban), azt mondotta: ’Évekig kényszerítettem magam a biblia olvasására, anélkül, hogy ennek különösebb jelentősége lett volna számomra. Úgy látszik nem értettem meg. Most naponta olvasom a Bibliát, és mindig kapok valami új gondolatot, vagy meglátást.”

Úgy látszik, hogy a Szentléleknek teljesen közömbös, hogy kit részesít adományaiban. Ezek után felmerül bennem az a kérdés, vajon miért törték magukat annyira az apostolok a felházban, hiszen ezt a személyes küzdelmet, törekvést elvégezte volna bennük majdan a Lélek különböző ajándéka, pontosabban szólva a nyelveken-szólás.

„Hogy nyelveken imádkozzon, abba kell hagynia az értelemmel való imádkozást.
Miután Ön Istenhez jött az ön saját szavaival elmondott imáival és könyörgéseivel, egyszerűen leomlik csendes hallgatásba bocsátkozva, és elhatározza, hogy egy szótagot sem ejt már ki semmilyen nyelven, amelyet valaha is tanult. Gondolatát Krisztusra központosítja. Csak azután emeli fel egyszerűen a hangját és szól őszinte hittel, hogy Isten a hangot, amelyet ön hallat, át akarja venni, egy nyelvvé akarja formálni. Ne gondoljon arra, amit mond. Amennyire ön azt meg tudja ítélni, az csak egy sorozat hangtöredék. Az első hangok idegenül fognak hatni, természetellenesen csengenek az ön fülében, és szaggatottak, artikulálatlanok lesznek (biztosan hallott már csecsemőt, aki beszélni tanult?). Természetesen az lesz az elképzelése, hogy azt saját maga csinálja. De ha tovább folytatja a beszédet, az ajkak, a nyelv elkezdenek szabadabban forogni, a Lélek egy tiszta nyelvet fog formálni imából és dicséretből.

Az ördög gondoskodni fog, hogy ott legyen az ön élményét megsemmisíteni sugalmazva, hogy ezt saját maga végzi, vagy hogy az mind bolondság és háborodottságként cseng. De ha ön hitben tovább folytatja, fog az Úr bátorságot és bizalmat adni az új imádkozási formájához! Naponta kell gyakorolni a nyelveket az imáiban! Hónapok múlva, amikor már kezdenek fakadni a gyümölcsei, minden bizonnyal egy csodálatos áldásról fog tanúbizonyságot tenni, amit az Úr adott önnek.” (Mit jelent nyelveken szólni. Larry Christenson. 14-15.o.)

Úgy érzem, hogy egy őszinte lélek számára ez a fenti idézet önmagát magyarázza, vagyis szükségtelen még hozzá kiegészítő magyarázat. Talán csak annyit, hogy amely lélekről azt hiszik, hogy csak az értelmes tapasztalatuk megtagadására jelenik meg, az nem az Isten Lelke. Mert „Akin az Úrnak lelke megnyugszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.” (Ésa. 11,2.) nyugszik meg, nem az értelem kikapcsolásának lelke.

A prófécia fényében

 „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet a választottakat is.” (Mt. 24,24.)

 „És nagy jeleket tesz, annyira, hogy tüzet is hoz alá az égből a földre, az emberek láttára. És elhiteti a földnek lakosait a jelekkel, amelyek adatának neki.” (Jel. 13,13-14.)

Kétféle jel vagy csoda van, igazi és hamis, ugyanúgy, mint ahogy igazi Krisztus és hamis Krisztus. Hamis jel alatt nem egy mesterkélt fogást kell értenünk, mert ez egyáltalán nem nevezhető jelnek, hanem egy valóságos jelet. Természetfeletti művet értünk alatta, amelyet a hamisság érdekében visznek véghez abból a szándékból, hogy megtévesszék a népet, hogy a hazugságot igazságnak állítsák be. Ezekben a jelekben olyan befolyásnak, olyan meggyőző erőnek kell megnyilvánulni, hogy amennyiben ez lehetséges, megtévesztő legyen még a választottak számára is.

A jövendöléseknek ezek a gondolatai teljesen megvilágítják napjaink jelenségeit, melyek a különböző egyházakból felbukkanó pünkösdi mozgalmakat jellemzik. Tapasztalataikban vallják a nyelveken-szólást, a bűnöktől, sőt a bűnös hajlamoktól való teljes szabadulást, a betegeknek csoda általi gyógyulását. De, hogy ezek a valóságban milyen lélektől származnak, azt figyeljük meg Pál apostol szavaiból, amelyekben prófétikusan leírja a közvetlen Jézus Krisztus visszajövetele előtti jelenségeket, de egyben azt is, hogy miért tudja az embereket áthatni ez a Lélek.

 „Akinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, És a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességükre. És azért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak;” (2Thess. 2,9-11.)

Ha az emberek készek lennének az Isten igéjének világosságában járni, és keresni mindenben az Ő akaratát, akkor mindez nem következhetne be. De mivel a saját kívánságaik utáni vágy él inkább a szívükben, „mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességükre. És azért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak;”.

Tapasztalatainkból tudjuk, hogy azokat a lelkeket, kiket ez a Lélek birtokába vett, szinte lehetetlen értelmes szóval meggyőzni. Ha rövid időre le is hull a lepel szemeikről, hogy megláthassák a tökéletes igazság világosságát, de a bennük levő lélektől megszabadulni már nem tudnak. Ehhez a szabaduláshoz volna ténylegesen szükség az Isteni Lélek adományaira, hogy a bennük lévő tisztátalan lelket kiűzhessük Jézus nevének erejével.

Kívánom azonban ezt a rövid tanulmányt azok számára adni, akiket még nem tudott megfertőzni ez a veszélyes áradat. Hiszem, hogy írásomat Isten áldása fogja kísérni, ha nem is láthatom mindenhol az eredményét. Hiszem, hogy segítségére fog lenni minden őszintén kereső léleknek az igazi Jézushoz vezető út megtalálásában. Értük a továbbiakban is buzgón fogok imádkozni a mi Istenünkhöz segítségért.