SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Meghalni egy maghoz hasonlóan

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Sámuel 2:12–3:18; 13:1-14;

   Zakariás 4:1-14; Róma 12:1-2; Filippi 2:5-9

„Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem” (Jn 12:24).

Jézus példája a földben elhaló gabonamagról csodálatos párhuzamot mutat azzal, ahogy nekünk alá kell vetnünk magunkat Isten akaratának.

Itt van mindjárt ez a szó, hogy „esik” (hull). A növény száráról aláhulló gabonamag nem irányíthatja, hogy hová essen a talajba. Nem tehet semmit az őt körülvevő, majd ránehezedő földdel.Azután találkozunk a várakozás gondolatával. Miközben a gabonamag a földben hever, nem tudja, mit tartogat számára a jövő. Búzaszem lévén nem tudja „elképzelni”, milyen lesz az élet a jövőben.

Végül jön a meghalás gondolata. A gabonamagból nem lehet növény, ha nem kerül el a biztonságos és kényelmes helyéről. Meg kell „halnia”; vagyis fel kell adnia mindazt, ami azelőtt volt, mielőtt magból termést hozó növénnyé vált volna.

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Ha tudjuk, hogy Isten a legjobbat akarja nekünk, miért esik annyira nehezünkre el is fogadni azt? Krisztus milyen példát adott az alázatra, az akarat alávetésére? Hogyan tudnánk a búzaszem példáját saját életünkre alkalmazni?

Milyen fontos üzenet szól Fil 2:5-9 szakaszából?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

A világ arra késztet, hogy követeljük és hangsúlyozzuk jogainkat. Ebben van jó is, és gyakran ezt tartjuk a követendő útnak. De ahogy Jézusnál is látjuk, Isten akarata esetleg azt is megkívánja tőlünk, hogy önként mondjunk le jogaink­ról, és úgy szolgáljuk az Atyát. Ennek örökre megmaradó hatása lehet Isten országa szempontjából. Nehéz és kényelmetlen is jogainkról lemondani, sőt ez vezethet próbákhoz.

Figyeljük meg, hogy történt ez Jézussal (Fil 2:5-8). E versek három olyan lépést mutatnak be, amelyeket Jézus úgy tett meg, hogy akaratát alávetette az Atyáénak. A gondolatsor elején Pál így figyelmeztet: „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is…” (5. vers). Jézus lemondott az Atyával való egyenlő helyzetéről, hogy olyan állapotba kerüljön, amelyben megmenthet minket. Emberi formában, annak korlátai közé lépve költözött a földre (6. vers). Jézus nem hatalmas és dicsőséges emberként jött el, hanem úgy, mint aki szolgálni akarta a többi embert (7. vers). Emberként, szolgálata idején nem élt békés, hosszú életet, hanem engedelmes volt halálig. De még a halálból sem a nemes és dicsőséges halál lett osztályrésze. „Engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig” (8. vers).

Az élet mely területein lehet Jézus e példája számunkra is követhető? Egyrészt a jog és az egyenlőség fontos, becses, mégis hogy magyarázzuk, hogy időnként le kell tudni mondani jogainkról? A 9. vers hogyan segít megérteni, miért jó, ha önként el tudjuk fogadni az Atya akaratát?

Imádkozzunk a Szentlélek bölcsességéért, miközben azon gondolkozunk, hogy mely jogaimhoz ragaszkodom különösen mostanában? Vajon nem gátol ez abban, hogy önfeláldozóan szolgálni tudjam Jézust a családban, a gyülekezetben és a körülöttem élõ emberek között? Hajlandó vagyok kényelmetlenséget is elviselni a szolgálat érdekében?

Sok keresztény őszintén szeretné tudni, mi is Isten akarata az életére nézve. „Ha tudnám, mi Isten akarata az életemben, mindent neki szentelnék!” Csakhogy még azután is, hogy ezt megígérjük Istennek, bizonytalanságban maradhatunk akaratát illetően. E bizonytalanság okát Róm 12:1-2-ben találjuk. Pál azt írja le, hogyan ismerhetjük meg Isten akaratát, és ezzel rátapint a dolgok lényegére. Ha szeretnénk megtudni Isten akaratát, először szenteljük neki magunkat!

Pál arról ír Róm 12:1-2-ben, hogy akkor tudjuk megvizsgálni, „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (2. vers), ha:

        1.       …igazán felfogjuk Isten irántunk való irgalmasságát (1. vers, elsõ rész).

        2.       …odaszánjuk magunkat „élő áldozatul” (1. vers, második része) Istennek.

        3.       …az elménk megújul (2. vers).

Csakis a megújult elme értheti meg valóban Isten akaratát. Ennek a megújulásnak azonban előfeltétele, hogy előbb meghaljunk az énnek. Az nem lett volna elég, ha Krisztus pusztán szenved értünk – meg kellett halnia. Így kell ennek lennie a mi esetünkben is.

Kérjük a Szentlelket, hogy mutassa meg, ha van olyan területe az életünknek, amelyben nem „haltunk meg” teljesen. Minek a feladását mondta a Szentlélek szükségesnek ahhoz, hogy „élő áldozat” lehessünk Isten számára?

Amikor életünk egyes területein nem haltunk meg teljességgel az énnek, Isten próbákat enged meg, hogy ezekre a „még élő részekre” felhívja a figyelmünket. Ugyanakkor a szenvedés nemcsak a bűnnel való harcban segít, hanem ezáltal jobban megláthatjuk azt is, Jézus hogyan mondott le mindenről értünk. Elisabeth Elliot így ír erről: „Talán akkor értjük meg valamennyire is a kereszt lényegét, ha lemondunk szívünk leghőbb vágyáról… ez talán olyasmi, amit saját keresztre feszítésünk tapasztalatának lehetne tekinteni, noha összehasonlíthatatlanul csekélyebb a Megváltó szenvedésénél, mégis megadja azt a lehetőséget, hogy egy bizonyos fokig részestársai lehetünk szenvedéseiben. Saját szenvedésünk minden formájában erre a közösségre hív” (Elisabeth Elliot: Quest for Love. Grand Rapids, Michigan, 1996, Fleming H. Revell. 182. old.).

Olvassuk el Róm 12:1-2 verseit, és imádkozzunk! Gondoljunk arra, hogy mit kell feladnunk, ha valóban élő áldozattá kívánunk lenni. Át tudjuk­e így jobban érezni, milyen szenvedést vállalt értünk a kereszten Jézus?

„Akkor eljövén az Úr, oda állott és szólítá, mint annak előtte: Sámuel, Sámuel! És monda Sámuel: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” (1Sám 3:10)!

Előfordult már, hogy hallottuk ugyan a Szentlélek halk hangját, de nem vettünk róla tudomást? Azután emiatt rosszul mentek dolgaink, mígnem később arra gondoltunk: Miért is nem hallgattam arra a hangra?!

Sámuel első könyve egy idős ember és két gonosz fiának a történetét beszéli el, akik nem hallgattak az Úrra, továbbá egy kisgyermekét, aki viszont hallgatott rá. Jóllehet komoly figyelmeztetésekben részesítette az Úr Élit és fiait, ők mégsem változtak meg.

Milyen ellentét van 1Sám 2:12-3:18 szakasza szerint azok között, akik hallgatnak Istenre, és akik nem hallgatnak rá?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Éli fiainak egész más járt a fejében, nem az Úr dolgaira gondoltak. Semmi nem változott még azután sem, hogy Éli Isten üzenetét meghallva beszélt a fiaival. A fiúk nyilván nem akarták életüket minden tekintetben Isten akarata alá rendelni. A gyermek Sámuel gondolkodása ezzel éles ellentétben állt! Charles Stanley azt taglalja, mennyire fontos éberen figyelni Isten hangjára. Ez olyan állapotot feltételez, amit így ír le: „elmozdulás a semlegesbe”. „A Szentlélek… nem azért szól, hogy információt adjon át, hanem azért, hogy választ kapjon. Azt is tudja, hogy amikor saját terveinket mindennél többre tartjuk, csak időpocsékolás bármi azzal ellentéteset mondani. Ilyen helyzetben az Úr gyakran hallgat. Megvárja, míg kellőképpen semlegesek leszünk ahhoz, hogy meghalljuk őt, és végül is engedjünk neki” (Charles Stanley: The Wonderful Spirit-Filled Life. Nashville, Tennessee, 1992, Thomas Nelson Publishers. 179-180. old.).

Vajon mire gondolhatott Stanley ezzel a kifejezéssel, hogy „kellőképpen semleges”? Amikor saját magunkra, Isten előtti nyitottságunkra gondolunk, látjuk-e, mi akadályozza, hogy „kellőképpen semlegesek” legyünk „ahhoz, hogy meghalljuk őt, és végül is engedjünk neki”? Mire van szükség az életben ahhoz, hogy ápoljuk az Isten hangjára való fogékonyságot és elszántságot; mi kell ahhoz, hogy engedelmesen kövessük vezetését?

Amikor Éva vétkezett az Éden kertjében, ez nem csak azért történt, mert kételkedett Isten szavában. A baj gyökere az volt, hogy úgy vélte, van elég bölcsessége megítélni, mi a jó és helyes számára. Bízott a saját ítéletében. Amikor saját ítéletünkre bízzuk magunkat, ahelyett, hogy Isten Igéjében bíznánk, a legkülönbözőbb problémák előtt nyitunk kaput. Saul története leírja azokat a lépé­seket, amelyek az elbizakodottsághoz, majd vészes gyorsasággal tragédiához vezettek. Sámuel Izráel királyául kente fel Sault (1Sám 10:1). Majd különleges utasításokkal látta el (8. vers), de az új király engedetlen volt.

Olvassuk el a történet következő részét 1Sám 13:1-14-ben! Mit tett Saul, amivel saját bukását idézte elõ?

Három lépésről beszélhetünk, amelyek Sault oly hamar az elbizakodottság útjára vezették királlyá kenetése után. A baj az, hogy egyik lépés sem volt rossz önmagában. Mégis, mindegyik magában hordta a tragédia csíráját, merthogy egytől egyig mindet Istentől függetlenül tette meg. Figyeljük meg a Saul bukásához vezető lépések sorrendjét!

1. Saul így mondta: „láttam” – látta, ahogy Sámuel távollétében serege kezdett elszéledni (11. vers). Saul kényszerhelyzetbe került, és saját szemével értékelte a történteket.

2. Saul a „láttam”-tól eljutott a „mondtam”-ig: „Azt mondám: Mindjárt rám törnek a Filiszteusok…” (12. vers). Amit a szemével látott, az szabta meg szavait – ahogy a feltételezett helyzetet értékelte.

3. A „mondtam” után az „éreztem” lett a következõ lépés: „Kényszerítve éreztem magam, hogy áldozzam” (12. vers, az új King James Version alapján). Amit Saul gondolt, az immár az érzéseit is alakította.

Mindenkivel megeshet, hogy a saját emberi látására hagyatkozik. Ez oda vezet, hogy saját gondolatainkban bízunk, majd ezen az úton tovább haladva, saját érzéseinknek szolgáltatjuk ki magunkat. Végül ezek az érzések vezérlik tetteinket.

Miért volt olyan könnyű Saulnak saját ítéletét követnie, jóllehet még ott csenghetett a fülében Isten egyértelmű útmutatása? Ha tudjuk, hogy ennyire esendőek vagyunk, és ennyire tökéletlen a tudásunk, miért hagyatkozunk mégis csak magunkra? Mit tehetnénk, hogy megtanuljunk jobban bízni az Úr parancsaiban, önmagunkban pedig kevésbé?

Ahogy azt tegnap láttuk, kevésbé tudjuk alárendelni magunkat Isten akaratának, ha a saját erőnkben bízunk. Az is lehetséges, hogy Isten helyett más pótlékokra bízzuk magunkat. Van, aki úgy akar rosszkedvétől szabadulni, hogy elmegy vásárolni valamit, ami jobb kedvre deríti. Aki nem érzi magát elég fontosnak, talán igyekszik hírnevet szerezni. Megint mások, ha gondjuk támad a házastársukkal, mást keresnek, aki meghittséget és izgalmat nyújt nekik. Feloldhatnak bizonyos feszültséget az efféle pótlékok, de nem szükségképpen oldják meg a gondot, még kevésbé tanítanak meg arra, hogyan kezeljük jobban legközelebb a helyzetet. Csak az Istentől jövő természetfeletti erő képes erre. A baj az, hogy sokszor inkább megpróbálunk Isten helyett pótlékokat keresni, csak hogy ne kelljen Istentől függnünk.

Nézzünk meg három olyan pótlékot, amihez ahelyett fordulnak sokan, hogy Istent keresnék:

        1.       Az emberi logikát vagy a múltbeli tapasztalatokat keressük, amikor Istentől jövő kinyilatkoztatásra van szükségünk.

        2.       Amikor Istentől jövő megoldás hiányzik, előfordulhat, hogy igyekszünk elmenekülni a valóság vagy maga Isten elől.

        3.       Elmenekülünk a valóság elől és kerüljük Istent is, amikor pedig Istennel való közösségre volna szükségünk, hogy Isten hatalmát is magunk mellett tudhassuk.

Zakariás arra irányítja a figyelmünket, ami valójában a tét, ha az a kísértés kerülget, hogy a pótlékokhoz folyamodjunk. Sok év után a száműzöttek végre megtértek Babilonból, és rögvest nekifogtak a templom építésének. De máris elképesztő ellenállásba ütköztek (a dolgok hátterét részben Ezsdrás 4–6. fejezete tárja elénk). Zakariás ekkor és ezért kereste fel Zerubbábelt, a munka vezetőjét, bátorító üzenetével.

Olvassuk el Zak 4:1-14 szakaszát! Mire utalt Isten a 6. versben olvasható szavakkal? Hogyan jöhet szóba a Szentlélek közreműködése egy építkezés kivitelezésénél? Mire tanít ez bennünket a Szentlélek és a gyakorlati dolgok közötti kapcsolatról?

Isten nem akadályozta meg a templomépítéssel szemben fellépő ellenállást, és Zerubbábelt sem kímélte meg az ügy kezelésével járó gondoktól. Isten a jövőben sem oltalmaz meg mindig az ellenállástól. Amikor azonban ellenállásba ütközünk, Isten azt is próbaként használhatja, hogy megtanítson rá hagyatkozni.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. (56. és 60. fejezet) 536–561. és 575–582. old.

Az ember akkor tudja magát alárendelni Isten akaratának, ha meghal saját vágyai és becsvágya számára. Így lesz képes igazán szolgálni másokat. Nem élhetünk Istennek úgy, ha nem vállaljuk az önfeláldozást, ha nem figyelünk hangjára szüntelen. Ha pedig teljesen alá akarjuk rendelni akaratunkat az Atyáénak, fel kell figyelnünk annak veszélyére, hogy Isten Igéje helyett önmagunk­ban és olcsó pótlékokban bízunk. Lévén az Isten akaratának való alárendelődés a krisztusi élet szíve-lelke, Isten megengedhet próbákat, amelyekkel meg akar tanítani arra, hogy tőle függünk.

„Éli hanyagsága nyilvánvalóvá lett az országban valamennyi szülő előtt. Megszenteletlen szeretete és a kellemetlen kötelesség elvégzésével szembeni vonakodása miatt learatta fiai gonoszságának gyümölcsét. A gonoszságok felett szemet hunyó szülőt és a gonoszságot cselekvő gyermekeket Isten egyaránt bűnösnek tartotta, és törvényszegéseikért nem fogadott el áldozatot, sem ajándékot” (Ellen G. White: Child Guidance. 276. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.       Isten Fia felfoghatatlanul mélyre ereszkedett, amikor emberként jött a földre, hogy meghaljon a bűneinkért. Mit tanít ez az önfeláldozás és önmegtagadás lényegéről? Ehhez hasonló nagy tettet persze mi nem vihetünk végbe, de az elvre fontos figyelnünk! A saját körülményeink közt hogyan követhetjük jobban Jézus önfeláldozásának példáját?

2.      Sokan rémítőnek tartják a gondolatot, hogy átadják magukat Istennek, nem tudva, mi vár rájuk. Milyen tanácsot adnánk annak, aki inkább saját magában bízik, mint Istenben? Mivel oszlathatnánk el félelmét, amit amiatt érez, hogy nem ismeri, és irányítani sem tudja a jövőt?

3.       Imádkozzunk azokért, akikről tudjuk, hogy nehezen tudják elfogadni Isten akaratát! Kérjük az Urat, mutassa meg nekik, hogy csak úgy nyernek lelki békét, ha bíznak benne. A gyakorlatban még mit tehetnénk azért, hogy meglássák: nyugodtan átadhatják az életüket Istennek, mert akkor lesz a legjobb nekik is? Más szóval: hogyan tudja Isten rajtunk keresztül bemutatni szeretetét és gondoskodását másoknak?

                                                                    LÉVAI JÓZSEF

A KRISTÁLY-TENGERNÉL

Ha eljön az este,

és napi munkád befejezve,

fáradtan pihenni térsz,

mondj hálát Istennek mindenért!

Ha napjaid elmúlóban vannak,

és úgy érzed, nincs tovább,

bízzál Istenben. Elrendezte bölcsen,

pihenj meg kedves, hű szolgám.

Addig pihenj, míg újra eljövök.

Harsonák jelzik e nagy eseményt.

Újjá teszek számodra mindent,

És te is leszel egy új teremtmény.

Ott nem fáradsz, nem kell megpihenni,

naponta új ismerethez jutsz.

Ott megérted és tisztán fogod látni,

Miért volt ily nehéz és göröngyös az út.

A kristály-tengernél óriás seregben

énekled Mózes és a Bárány énekét,

meg nem szűnő hálával dicséred

Isten nevét és nagy szeretetét.

Érd, 2004.