SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Józsué 5:13?6:20; 2Krónika 20:1-30;

  Zsoltár 145; Apostolok cselekedetei 16:16-34; Filippi 4:4-7

„Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek” (Fil 4:4)!

Könnyű örömmel kiáltani az Úrhoz, amikor szinte repesünk az örömtől, vi­szont annál nehezebb, ha a dolgok rosszul mennek; amikor az elképzelhető legrosszabb helyzetbe kerülünk; amikor a próbák szorításában élünk. Mindazonáltal pontosan ekkor van leginkább szükségünk Isten dicséretére, ami hozzájárul ahhoz, hogy hitünk megmaradjon.

Az Isten iránti hála, neki mondott dicséret még a legkomorabb körülményeket is átalakíthatja, meglehet, nem abban az értelemben, hogy megváltoztatja a dolgokat, de bennünket és a körülöttünk levőket át tud formálni – aminek nyomán egészen másképp állunk a nehézségekhez.

A hálaadás valójában cselekvő hit. Nem feltétlenül jön mindig magától, ám ha úgy gyakoroljuk, hogy az életünk természetes részévé váljon, egyszerre meggyőző és legyőző erővel bír.

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Mi is a hála? Hogyan bizonyulhat Isten dicsérete valóban hathatós lelki fegyvernek a nehéz körülmények között? Hogyan képes a hálaadás átalakítani úgy minket, mint a körülöttünk kialakult helyzetet?

A nagy orosz írót, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt egy ízben halálra ítélték, és csak az utolsó pillanatban változtatták meg az ítéletet több éves börtönbüntetésre. A börtönben szerzett tapasztalatai nyomán írta a következőket: „Higgy a végsőkig, még ha minden ember elszéled is mellőled, és magadra maradsz a hűség dolgában; még ekkor is hozd el áldozatodat, és dicsérd Istent a magányodban!”

A mögöttünk hagyott tanulmányokban láthattuk, hogyan állt helyt Pál hihetetlen mértékű ellenállás és üldözés közepette. Most azonban egy római börtönben ül, mégsem csügged, hanem nagy buzgalommal írja levelét, hogy a Filippiben élő hívőket bátorítsa vele.

Olvassuk el Fil 4:4-7 verseit! Hogy írhatta ezt Pál a börtönből? E versek szerint mi a kulcsa annak, hogy érezzük „az Istennek békességé”-t?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Örülünk, ha jól megy a sorunk, csakhogy Pál arra int, hogy mindig örüljünk! Talán ez kissé furcsán hangzik. Ha szó szerint vesszük, amit az apostol itt ír, akkor ebből két lényeges dolog következik.

Az első: ha mindenkor örülnünk kell, ez valószínűleg arra is vonatkozik, amikor a körülmények látszólag semmilyen alapot nem szolgáltatnak az örömre. A második: valószínűleg akkor is meg kell tanulnunk örülni, amikor nemigen fűlik hozzá a fogunk. Pál Isten dicséretére szólít, még ha ez sokszor természetellenesnek, mi több, ésszerűtlennek tűnhet is. De amint látni fogjuk, pontosan azért buzdít erre, mert az életben vannak pillanatok, amikor az öröm ésszerűtlennek tűnik. Más szóval, Isten dicsérete a hit cselekedete. Hitünk sem a körül­ményeken, hanem az Istenről hallott igazságon alapul; éppen úgy a hálaadást sem csak azért gyakoroljuk, mert feltétlenül jónak érezzük, inkább tudjuk, hogy kicsoda Isten, és milyen ígéreteket tett. Csodálatos módon éppen az ilyen hit kezdi átalakítani a gondolatainkat, az érzéseinket és a körülményeinket.

A mai versben mit mond Pál Istenről? Mi az az igazság, ami még a börtön körülményei között is örömre adott neki okot?

Létezik egy kifejezés az angol nyelvben: „befestette magát a sarokba” (talán a „kutyaszorítóba került” lehetne a magyar nyelvi megfelelője). Képzeljük el, amint egy szoba padlóját mázoljuk, majd hirtelen rádöbbenünk, hogy épp egy sarokba kerültünk, ahonnan csak a frissen festett felületre lépve juthatunk ki. Meg kell várnunk, amíg megszárad!

Megesik, hogy a hitünkkel is „befestjük magunkat a sarokba”. Olyan helyzet­be kerülünk, ami a frissen festett felülethez hasonlóan „csapdába ejt”. Az ember ilyenkor talán úgy látja, hogy vagy megtagadja Istent, a hitet és mindent, amiben csak hitt, vagy a hit késztetésére bízik abban, ami lehetetlennek tűnik.

Isten is sarokba szorította az izraelitákat. Negyven év pusztai vándorlást követõen Isten nem lakatlan, békés füves térségre vezette őket, hanem az egész vidék egyik legjobban körülbástyázott városához. Ezután hat napon keresztül csendben kellett körül- és körüljárniuk Jerikót. A hetedik napon Isten felszólította őket, hogy mindnyájan kiáltsanak – és kiáltásuk a trombitaszóval együtt meghozza számukra a diadalt.

Mit akart Isten megtanítani az izraelitáknak (Józs 5:13–6:20)?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

A hangos kiáltásnak nem az volt a rendeltetése, hogy rezgéseket váltson ki, amitől ledől a fal. Isten parancsa szerint az izraelitáknak úgy kellett kiáltaniuk, mint amilyen kiáltásról Dávid írt Zsoltár 66-ban: „Örvendezz Istennek, oh te egész föld. Énekeljetek az ő nevének dicsőségét; dicsőítsétek az ő dicséretét” (1-2. vers)! Ez a kiáltás a dicséret kiáltása volt! Miután hat napon keresztül szemlélték a hatalmas falakat, arra a következtetésre kellett jutniuk, hogy önmagukban semmi esélyük nincs azokat ledönteni.

Hogyan segíthet e gondolat igazán megérteni Zsid 11:30 üzenetét?

Amikor Isten új fejezetet készül nyitni az életünkben, talán „Jerikóhoz” visz, mert esetleg arra kell megtanítania, hogy a győzelemhez szükséges erő nem a mi erőnkön és fortélyunkon múlik. Rajtunk kívül álló forrásból származik minden, amire csak szükségünk van. Így tehát nem számít, mi vár ránk, vagy mennyire tűnik leküzdhetetlennek az akadály. A ránk eső rész, hogy dicsérjük Istent, aki mindannak forrása, amire csak szükségünk van.

Még akkor sem feltétlenül természetes, hogy az ember Istent dicsőítse, ha jól mennek dolgai, rossz körülmények között azonban mennyivel nehezebb! Isten mégis éppen ezt várja tőlünk. Addig kell gyakorolni Isten dicsőítését, amíg már nem egy bizonyos időben végzett cselekedetnek tartjuk, hanem életünk légkörévé lesz. Isten dicsőítése nem egy bizonyos tett, inkább sajátos életvitel.

Zsoltár 145-ben Dávid mivel indokolja, hogy Istennek dicséret jár? Mi módon válhatnak e zsoltár szavai a sajátunkká?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

A híres brit prédikátor, Charles Haddon Spurgeon írt egy könyvet The Practice of Praise (Isten dicsérete a gyakorlatban) címmel. A könyv az említett zsoltár 7. versére épül. Ebben a rövid versben Spurgeon három olyan fontos dologra hívja fel a figyelmet, amelyek segítségével életünket Isten dicsérete jellemezheti.

1. Dicsérjük Istent, ha körbetekintünk. Ha nem nézünk körül, hogy meglássuk Isten nagyságát, nem találunk okot dicséretére sem. Mit látunk a teremtett világban, ami dicséretre méltó, mint pl. a táj szépsége? Észreveszünk a lelki életben is dicséretre méltó dolgot, mint pl. amikor egy fiatal keresztény életében növekedésnek indul a hit?

2. Akkor tudjuk dicsérni Istent, ha emlékszünk arra, amit láttunk. Ha a di­cséret légkörében akarunk élni, fel kell tudni idézni, mi adott okot rá. Hogyan tarthatjuk emlékezetünkben Isten hatalmas dolgait úgy, hogy ne feledkezzünk el jóságáról és a róla szóló igazságról (pl. bevezethetünk valamilyen új szertartást, jelképet, ami az Úr jóságára emlékeztet)?

3. Akkor dicsérjük Istent, amikor beszélünk róla. Isten dicséretét nem lehet csak gondolatban megtenni. Isten azt akarta, hogy hangosan mondjuk ki, és mások is hallják körülöttünk. Milyen okot találunk arra, hogy Isten dicséretét szavakba öntsük? Mit vált ki az ilyen dicséret, és kire lesz hatással?

Hogyan fejleszthetjük ki életünkben a dicséret szokását?

Az apostolok cselekedeteiben Isten dicsérete teljesen lenyűgözte azokat, akik fültanúi voltak. Olvassuk el ApCsel 16:16-34 szakaszát! Pált és Silást először levetkőztették és alaposan megvertek, majd börtönbe vetették. Senki nem kente be kenőccsel csúnya sebeiket és összezúzott hátukat. Súlyos testi fájdalmak közepette, lábukat vasra verve vetették őket egy sötét tömlöc mélyére. Pál és Silás pedig imádkozni és énekelni kezdett, és a többi fogoly felfigyelt erre.

Miután a földrengés végén a börtönőr meggyőződött arról, hogy sem Pál, sem Silás, sem a többi fogoly nem menekült el, „remegve borult Pál és Silás elé, és kihozván őket, monda: Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek?” (29–30. vers).

Miért váltotta ki ez az esemény a börtönőrből azt, hogy a saját üdvösségére gondoljon? Mi lehetett Pál és Silás énekének és imájának a szerepe abban, hogy a foglyok nem menekültek el, majd pedig a börtönőr a családjával együtt megtért?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

Nagyszerű érzés arra gondolni, hogy ha Istent dicsérjük, a körülöttünk élők örök sorsára is hatással lehetünk! Gondoljuk csak meg: ha Pál és Silás magába roskadva és jajgatva ücsörög a sötétben, ahogy ez a foglyokkal gyakran megesik, vajon üdvösséget nyert volna bárki is azon az éjjelen?

A börtönőr és családja későbbi sorsát homály fedi, de el tudjuk képzelni, amint ők is olvassák Pálnak egy másik börtönből, Rómából írt szavait? „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek Őbenne, hanem hogy szenvedjetek is Őérette: Ugyanolyan tusakodástok lévén, amilyent láttatok énnálam, és most hallotok énfelőlem” (Fil 1:29-30). Ha valóban olvasták ezt, és elgondolkoztak azon, hogy Pál szenvedése milyen örömet hozott az életükre, minden bizonnyal különös hála öntötte el szívüket. Újabb késztetést érezhettek, hogy bármi áron továbbra is kitartsanak a hitben.

Vajon kit vihet Istenhez közelebb a szívünkből fakadó hálaének? Igyekezzünk komoly erőfeszítések árán is felszabadultabban, nyíltabban dicsőíteni az Urat! Soha nem tudhatjuk, milyen jó hatást válthat ez ki másokban!

2Krón 20:1-30 verseiben azt látjuk, hogy Jósáfát is megértette, milyen erős fegyver a dicséret. Miután azt a hírt vette, hogy „nagy sokaság” jön ellene, nem azon törte a fejét, hogy milyen nagyszabású katonai akciót indítson, ha­nem „az Urat kezdé keresni” (3. vers). Amikor Júda népe feljött Jeruzsálembe, hogy böjtöt tartson, Jósáfát helyzetüket feketén-fehéren, a maga valóságában írta le: „Mert nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink” (12. vers).

Mit szoktunk ösztönösen tenni, ha „nagy sokaság” közeledtét látjuk? Mit tanulhatunk Jósáfát válaszából (3–12. vers) arra vonatkozóan, hogyan szállhatunk szembe a megsemmisítő erejű ellenállással?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

Ahogy az Úr Lelke Jahaziélre szállt, bátorsággal jelentette be: „Nem kell néktek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz” (17. vers). Ezután dicsőítették Istent, „nagy felszóval” (19. vers) énekeltek neki. Hallották, hogy Isten fog harcolni értük, de nekik is ki kellett állni, hogy szembenézzenek az ellenséggel.

Ez azonban nem szokványos hadi felvonulás volt. Jósáfát utasítására egy kórus énekelt dicséretet az Úrnak, miközben a sereg a csatatérre vonult. „És amint elkezdették az éneklést és a dicséretet: az Úr ellenséget szerze az Ammon fiai és a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdeára jövének, és megverettetének” (22. vers). A szerző elmondása szerint Isten épp akkor lépett közbe, amikor ígéretébe vetett hitüket gyakorolták, vagyis ezt énekelték: „Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az Ő irgalmassága” (21. vers).

Olvassuk el újra a mai napra kijelölt igéket! Milyen elveket találunk bennük a lelki életre vonatkozóan, amelyek saját hitéletünkre is alkalmazhatók, kiváltképpen a próbák és a szorult helyzetek közepette?

Ellen G. White: Próféták és királyok. 2. kiad. Budapest, 1995, Advent Kiadó. (15. fejezet) 121–128. old; Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Ki­adó. (45. fejezet) 455–464. old.

„Akkor hát neveljük szívünket és nyelvünket Isten páratlan szeretetének dicsőítésére! Szoktassuk lelkünket bizakodásra, és maradjunk mindig a Golgota keresztjéről sugárzó fényben! Sohase feledkezzünk meg arról, hogy a mennyei Király gyermekei vagyunk, a seregek Urának fiai és leányai! Nála mindig megpihenhetünk” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 253. old.).

„Szeretném, hogy miközben imádom és magasztalom Őt, ti is bekapcsolódjatok magasztalásába. Dicsérjétek az Urat akkor is, amikor sötétség telepszik rátok. Dicsérjétek kísértésbe esve. 'Örüljetek az Úrban mindenkor', mondja az apostol, 'ismét mondom, örüljetek'. Vajon ettől lehangolttá, komorrá válna családotok élete? Távolról sem! Éppen ezáltal ragyog be a napsugár. Így gyűjthetitek össze a dicsőség trónjáról áradó örök világosság sugarait, hogy a környezetetekben su­gározhassátok. Intelek titeket, hogy vegyetek részt ebben a munkában, árasszátok magatok körül e világosságot és életet, nem pusztán a saját ösvényeiteken, hanem mindazokén, akikkel az út során találkoztok. Célotok legyen, hogy jobbá teszitek és felemelitek a körülöttetek élőket; a menny és a dicsőség útjára terelitek õket, arra ösztökélve, hogy minden földi dolognál inkább keressék az örök igazságot, a halhatatlan örökséget és a javakat, amelyek soha el nem avulnak” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 2. köt. 593–594. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Milyen szerepet tölt be Isten együttes dicsőítése a keresztények életében? Szombati istentiszteletünkben milyen szerepe van Isten magasztalásának? Valóban felemelő, ahogy áldjuk az Urat? Bátorítja­e a tagokat arra, hogy hívek maradjanak a próbák és a nehézségek közepette is? Ha nem, mit lehet tenni?

2.    Mit jelent Istent dicsérni akkor is, ha sötétség telepszik ránk, és ha kísértésbe jutunk? Hogyan segíthet át a dicséret az ilyen helyzeteken?

3.    Beszélgessünk arról, hogyan változtatott életünkön az, hogy Istennek adtunk hálát jóságáért! Mit tanulhatunk egymás tapasztalataiból?

4.    Válasszunk ki egy hálazsoltárt, és olvassuk el együtt a szövegét. Mit tanulhatunk belőle Isten dicsőítéséről? Hogy hat a hitünkre, ha Istent áldjuk?

BIZALOM A PRÓBÁKBAN

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8:28).

„A keresztény reménysége nem az érzelmek futóhomokjára épül. Aki az isteni elvek szerint rendezi életét, meglátja majd Isten dicsőségét az árnyakon túl, megnyugszik az Úr ígéretében. Nem tér el Isten tiszteletétől, bármilyen sötétség boruljon útjára. A nehézség és a megpróbáltatás csak lehetőség számára, hogy bizonyítsa szeretete és hite komolyságát. Ha kétségbeesés keríti hatalmába az ember lelkét, az nem annak bizonyítéka, hogy Isten megváltozott volna. Ő „tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Az Igazság Napjának sugarait látva biztosak vagyunk Isten jóindulatában; de akkor se érezzük, hogy elhagyott, amikor sötét fellegek húzódnak életünk egére. Hitünk oszlassa el a felhőket… Krisztus kegyelmének gazdagságát tartsuk szem előtt! Szeretete tanítását féltett kincsként őrizzük! Legyen hitünk bizonyságtétele olyan, mint Jóbé, aki így szólt: „Ha szintén megölend is engem, őbenne reménylek” (Jób 13:15, Káldi-féle fordítás)! Hagyatkozzunk mennyei Atyánk ígéreteire, és emlékezzünk arra, hogyan vezetett minket, és szolgáit is korábban, mert „akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak.”

A keresztény életének legnehezebb próbái válhatnak a legnagyobb áldást hozó tapasztalattá. A sötét órákban átélt különös gondviselés erősítheti lelkünket Sátán jövőbeni támadásaival szemben, és felkészíti Isten szolgáját, hogy megálljon a tüzes próbák közepette is. Hitünk próbája az aranynál is értékesebb. Rendíthetetlen bizalommal nézzünk Istenre, amit a kísértések és a csalások mesterének érvei sem foszlatnak szét. Bízzuk magunkat az Úr szavára!…

Hit által ismerhetjük meg Istent, érezhetjük jelenlétét. Amikor csakis az Úr dicsõségét tartjuk szem előtt, egyre tisztábban látjuk Isten jellemének szépségét. Lelki erőnk megnő, mert a menny légkörét szívjuk be, és rájövünk, hogy Isten jobbunk mellett áll… Abban a tudatban éljünk, hogy a végtelen Isten színe előtt vagyunk” (Ellen G. White: That I May Know Him. 257. old.).

Fordította: Zarka Péter