SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

7. tanulmány     2007  November 10 - 16.

Tanító melléklet Bibliaversek Ajánlott olvasmány Tartalomjegyzék Összesítőlap Főoldal

Romolhatatlan reménység

 

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Jób 38–41; Ézsaiás 41:8-14; Jeremiás 29:1-10; Habakuk 1:1-4; Zsidók 12:1-13

 

    „A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, ki adatott nékünk” (Róm 5:5).

 

A gyülekezetben, mosolygó emberek között könnyű a reménységről beszélni és énekelni. De a próbák kellős közepébe kerülve a reménység nem mindig tűnik könnyűnek. A körülmények szorongató ölelése közepette az ember szép lassan elkezdhet mindent megkérdőjelezni, de kivált Isten bölcsességét.

C. S. Lewis egyik könyvében egy képzeletbeli oroszlánról ír. Valaki, aki szeretne találkozni az oroszlánnal, megkérdezi, hogy veszélyes-e. Azt a feleletet kapja, hogy igen, de „azért jó”.

Isten nem az ellenségünk, még ha nem is mindig értjük meg, és látszólag kiszámíthatatlan, amit tesz. Ez mindössze annyit jelent, hogy egyelőre még nem állt össze bennünk a teljes kép. Azzal a gondolattal küzdünk, hogy Istennek érthetőnek és kiszámíthatónak kellene lennie, az adna békességet, bizodalmat és reménységet. A mi gondolkodásmódunk értelmében neki is minden veszélytől mentesnek kellene lennie. Ezzel azonban biztosítjuk magunknak a csalódást.

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Hogyan marad meg bennünk próbáink közepette is a remény, ha helyes képet alkotunk Isten jelleméről?

 

a kép összeáll

November 11.

Vasárnap

 

Fájdalmak közt az ember szinte csak azt tartja fontosnak, ami vele történik. A kép azonban némiképp összetettebb annál, mint amin csak „én” szerepelek (lásd Jel 12:7; Róm 8:22).

Mivel találta magát szembe Habakuk (Hab 1:1-4)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Bizonyára azt várnánk, hogy Isten valami ehhez hasonlót mondjon: „Ez valóban szörnyű, Habakuk; máris megyek és segítek!” Ezzel szemben arra készíti fel a prófétát, hogy a helyzet csak rosszabbodni fog (Hab 1:5-11).

Izráelt fogságba vitték az asszírok, Isten pedig azt üzente, hogy a neheze még hátra van: a babiloniak el fogják hurcolni Júda népét. A próféta ismét Istenhez kiált (lásd 12–17. vers), majd várja, mit mond az Úr.

Mi módon hordozzák magukban a reménységet Isten bevezető szavai a Babilon pusztulásáról szóló ígérettel (Hab 2:2-3)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Habakuk könyve 2. fejezete Isten ígéretét tartalmazza a babiloniak pusztulásáról. Zsid 10:37 idézi Hab 2:3 ígéretét a jövőre nézve, a Messiásra alkalmazva. Hasonló bizonyossággal tesz ígéretet a Biblia Babilon elpusztítására, így lévén teljes bizonyosságunk „a nagy Babilon” végső romlásáról (Jel 18:2).

Habakuk az őt körülvevő nagy gonoszság és a dolgok rosszabbra fordulásáról szóló isteni szó között vergődött. Pontosan itt találjuk mi is magunkat az üdvösség történetében. Rettentő gonoszság minden oldalról, a Biblia pedig még a dolgok további rosszabbodásáról jövendöl. Habakuk úgy tudta feldolgozni a hallottakat, hogy Isten felvillantotta előtte az egész képet. Ezért tudja a 3. fejezetben imában Istent dicsőíteni jövőbeni tetteiért.

Mit mond Habakuk reménysége okáról (Hab 3:16-19)? Mi Isten népének a reménysége, amikor az utolsó profetikus jelenetek lepergésére várunk? Hogyan tehetjük magunkévá ezt a reménységet?

 

ki is a mi atyánk

November 12.

Hétfő

 

Oswald Chambers írja: „Kérdezted már Istentől, hogy mire készül? Soha nem fogja elmondani. Nem mondja el, mire készül, csupán kinyilatkoztatja, hogy ki is Ő” (My Utmost for His Highest. Uhrichsville, Ohio, Barbour & Company. Inc. 1963. jan. 2.).

Mire gondolhatott Chambers a fenti szavakkal?

Mint tudjuk, Jób könyve Jób nagy személyes tragédiájával kezdődik. Az életén és a feleségén kívül mindent elveszít. Az asszony azt javasolja neki, hogy „átkozd meg az Istent, és halj meg” (Jób 2:9). Az ezt követő viták során a barátai megpróbálják kiókumlálni, miért történt ez az egész. Isten az egész beszélgetés ideje alatt csendben maradt.

A könyv 38. fejezetében azután hirtelen megszólal az Úr: „Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (2. vers). Majd „egy szuszra” feltesz Jóbnak hatvan megdöbbentő kérdést. Nyissuk ki a Bibliát, és pásztázzuk végig ezeket Jób könyve 38. és 39. fejezetében!

Miután elhangzik az utolsó kérdés is, Jób így felel: „Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé” (Jób 39:37-38)!

Mit akart Isten megértetni Jóbbal, és milyen hatása lett szavainak (Jób 42:1-6)?

Isten nem is felel Jób barátainak „miért” kérdéseire, inkább a teremtés lenyûgöző műveit sorolva, saját, semmihez nem fogható nagyságáról fest képet. Az biztos, hogy ezek után Jóbnak nem volt szüksége más válaszra. A magyarázat igényét teljesen elhomályosította a hatalmas Isten nagyságáról nyert, lenyűgöző kép.

Ez a történet egy érdekes ellentétet tár elénk. Reménységet és bátorítást adhat, ha rádöbbenünk, hogy milyen keveset is tudunk. Ösztönösen úgy keressük a vigaszt, hogy mindent meg akarunk tudni. Aztán elcsüggedünk, látva, hogy menynyi mindent nem tudunk. Isten azonban időnként rávilágít a tudatlanságunkra, és így értjük meg, hogy az emberi reménység biztonsága csakis egy nálunk sokkal hatalmasabb Lényben rejlik.

 

atyánk jelenléte

November 13.

Kedd

 

„Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobb kezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ézs 41:13)

„Amikor úgy tűnik, hogy Isten távol van, voltaképpen ki távolodott el?” – tette fel a kérdést valaki. Amikor a bajok ostromolnak, feltételezzük, hogy Isten magunkra hagyott. Az igazság az, hogy nem mozdult el egy cseppet sem.

A fogság idején Isten nagyon távolinak tűnt a zsidók számára. Mindazonáltal Ézsaiás által Isten biztosította őket a jövőbeni szabadulásról. S noha a Jeruzsálembe való tényleges visszatérésre még sok évet kellett várni, Isten azt akarta, hogy népe legyen tudatában: Ő nem távozott el tőlük, és minden okuk megvan a reménységre.

Ézs 41:8-14 verseit olvasva milyen oka lehetett a reményre a jövőbeli szabadulást sóvárgó népnek? Soroljunk fel néhányat! Hogyan segít ez az ígéret nekünk a földi zarándoklásunk vége előtt?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A szakasz egyik legerőteljesebb képe a 13. versben található. A világmindenség mindenható Istene azt mondja, hogy népének nem kell félnie, mivel „a jobb kezedet fogom”. Egy dolog elképzelni Istent, amint a földi eseményeket nagy trónszékről, a földtől fényévekre irányítja. De minden ízében más a róla alkotott kép, ha megértjük: annyira közel van hozzánk, hogy hőn szeretett népének kezét is fogja.

Sok dolgunk között talán nehéz állandóan annak tudatában lenni, hogy Isten oly közel van hozzánk. De ha emlékszünk arra, hogy Ő Immánuel, „velünk az Isten”, az már egész más érzés. Ha Isten velünk van, céljait, ígéreteit és átalakító erejét is velünk levőnek érezzük.

A következő néhány napban tegyünk egy kísérletet! Minden alkalmas pillanatban próbáljuk emlékeztetni magunkat: a világmindenség Istene annyira közel van hozzánk, hogy a kezünket fogja, és személyesen ígéri segítségét. Készítsünk feljegyzést arról, hogy hat ez az életvitelünkre. Készüljünk fel, hogy beszélgessünk tapasztalatainkról a csoportban.

 

az atya ránk vonatkozó tervei

November 14.

Szerda

 

Mindenki a reményt áhítozza. De hol is lelhető meg? Némelyekben egy barát mosolya kelt reményt, másokban az anyagi biztonságból vagy a jól működő házasságból fakad. Belénk mi önt reményt és bátorságot?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jeremiás próféta olyan emberekhez szól, akiknek reménysége szertefoszlott a száműzetésben. „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk” (Zsolt 137:1). Jeremiás számos indokot sorakoztat fel arra, hogy miért is ne hagyjanak fel a reménnyel, még ha szívük össze is tört.

Milyen indokokat sorol az író a reménységre Jer 29:1-10 verseiben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ebben az igeszakaszban három reményforrásról esik szó, amelyek említésre méltók: 1) Isten elmondja népének, hogy azért ne adja fel a reményt, mert helyzetük nem a véletlen vagy a kiszámíthatatlan gonoszság következménye. Maga Isten mondja: „Jeruzsálemből Babilonba vitettem” Júda népét (4. vers). Habár úgy tűnik, a gonosz egészen körbeveszi őket, Júda egy pillanatra sem került ki Isten kezeiből. 2) Azért se adják fel a reményt, mert az Úr még az adott nehézségek között is képes munkálkodni. „És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek” (7. vers). 3) Ne vessék el a reményt azért se, mert Ő véget vet majd a fogságnak a meghatározott időben. „Mert ezt mondja az Úr: Mihelyt eltelik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre” (10. vers).

Isten elmondta, hogyan vezette népét a múltban és a jelenben is, így a jövőben is ezt fogja tenni. Ezek után meghatóan ecsetelte, milyen gyengéden gondoskodik róluk (11–14. versek).

Olvassuk el Jer 29:11-14 verseit úgy, hogy valahányszor az Úr egyes szám második személyben szól népéről, olvassa hozzá ki-ki a saját nevét, mintha Isten személyesen nekünk mondaná ígéreteit! Bármilyen küzdelmek között legyünk is, vonatkoztassuk magunkra ezeket az ígéreteket!

 

az atya fenyítéke

November 15.

Csütörtök

 

Milyen üzenet szól Zsid 12:5-13 verseiből nekünk? Hogyan illeszkedik ez abba a gondolatkörbe, amivel e negyedévben foglalkozunk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Zsid 12:5-13 verseiben a szerző a fenyítékkel összefüggésben ír a próbákról. Bibliánkban a fenyíték szó több ízben is előkerül. A görög világban alapvetően a „nevelés” fogalmát hordozta ez a szó. Úgy értjük meg tehát, miben áll a „fe­nyíték”, ha megértjük, hogyan nevel bennünket Isten a hit iskolájában, amiről a 11. fejezetben olvasunk.

Zsidók 11. fejezetében hithősök portréi tárulnak elénk. Mindnyájukat a hitük tartotta lendületben, amikor különféle megpróbáló helyzetekbe jutottak. A 12. fejezetben azután a szerző hozzánk, olvasókhoz fordul, és azt kezdi taglalni, hogy mivel előttünk oly sokan kitartottak hihetetlenül nagy nehézségek közepette is, mi magunk is végigfuthatjuk a hit pályáját. Ennek az a kulcsa, hogy Jézusra kell néznünk (2. vers); Ő legyen példaképünk a nemszeretem időkben (3. vers). A 12. fejezetet olvasása ahhoz hasonlítható, mintha egy olvasószemüveget kapnánk. A szemüveg nélkül csak homályosan látjuk ill. értjük meg a nehézségeket, de ha a dolgokat azon keresztül szemléljük, kijavítja a környezetünk által belénk sulykolt, homályos magyarázatot a szenvedésről. Így képesek leszünk majd a lelki tisztánlátásra, és értelmesen fogadjuk a próbákat.

Olvassunk Zsid 12:1-13 „szemüvegével” az 5-13. versek közötti szakaszt!

Mi készteti Istent a fenyítésre? __________________________________

Hogyan fogadjuk a fenyítéket? __________________________________

Mi a fenyíték célja? ___________________________________________

Olvassuk el újra a szóban forgó igeszakaszt! Készítsünk egy listát valamennyi általunk megnevezhető okról, amelyek a reménység alapjául szolgálhatnak! Hogyan tapasztaltuk ezt a reménységet saját lelki „neveltetésünk” idején?

 

további tanulmányozásra:

November 16.

Péntek

 

Ellen G. White: Elõtted az élet. Budapest, 1992, Advent Kiadó 297–305. old.; A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 239–240. old.

„Mindenkit érnek keserű csalódások, és olykor mindenkit hatalmába kerít a csüggedés; amikor fájdalom az ember sorsa, és nehéz hinnie, hogy Isten még mindig jóságos segítője földi gyermekeinek; amikor annyira gyötrik a bajok, hogy inkább kívánja a halált, mint az életet. Ilyenkor sokan elengedik Isten kezét, és a kétely rabságába, a hitetlenség fogságába esnek. Ha ekkor megnyílna lelki szemük, és felfognák Isten intézkedéseit, megmentésükön fáradozó angyalokat látnának, akik lábukat az örök hegyeknél is erősebb alapra helyezik. És akkor új hit, új élet ébredne bennük” (Ellen G. White: Próféták és királyok. 2. kiad. Budapest, 1995. Advent Kiadó. 103. old.).

 

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.      Ellen White arról szól, hogy: „Mindenkit érnek keserű csalódások, és olykor mindenkit hatalmába kerít a csüggedés”. Mennyire vesszük észre ezt egymáson? Hogyan tanulhatnánk meg a reménység hírnökeiként szólni mások keserű csalódásai idején?

2.      A csoportban menjünk végig a keddi tanulmány összefoglaló kérdéseire adott válaszainkon! Mi volt más az életünkben, amikor szüntelenül emlékeztettük magunkat Isten állandó közelségére?

3.      Olvassunk fel hangosan egyes szakaszokat Jób 38–41. fejezeteiből! Milyen képet tár elénk ez az igeszakasz Istenről? Mit tanulhatunk belőle, ami reményt és bátorságot ad? Hogyan illeszkedik e képbe a szombat? Mennyiben segít ez az igeszakasz Isten természetére és jellemére figyelni?

4.      Az ember életét átalakító reménység a mennyből jön. Ez azt jelenti: imádkozhatunk azért, hogy mindannyiunk életébe remény költözzön. Szánjunk időt a reményt vesztettekért mondott imákra, hogy hitük megújuljon! Még mit tehetnénk a csüggedőkért?

5.      Aki kész rá, beszéljen olyan időszakról, amikor a kétségbeesés már­már hitét is megingatta. Hogy került ki ebből a helyzetből? Milyen tanácsot adhatunk egymásnak?

 

 

 

MAI PÉLDÁZAT,

AVAGY A BANKTULAJDONOS MEGRÁGALMAZÁSA

(1. rész)

Tegyük fel, hogy Sándor egy országos bank egyik ágazati igazgatója. Már régóta dolgozik a tekintélyes intézményben. Tehetségével elérte, amit csak lehetett. Feljebb már nem léphet a belső ranglétrán, hiszen csak a tulajdonos, István áll felette. Sándor nem elégszik meg az igazgatótanácsi tagsággal; mindenképpen az a vágya, hogy megszerezze magának a bank tulajdonjogát is. Azt persze tudja, hogy törvényes úton erre sosem nyílna alkalma. Alaposan felmérte a helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy a bizalom oldaláról támad. Felkeres egy újságírót, akivel beszélgetve úgy tesz, mintha valami tisztességtelen, a befektetőkre nézve hátrányos dolgot tudna a bank tulajdonosáról, Istvánról. Felébreszti a szenzációra éhes újságíró fantáziáját, és ezzel felelőtlenül, de tudatosan elindít egy lavinát, abban a reményben, hogy az események kapcsán a bank tulajdonosának távoznia kell posztjáról, és akkor elfoglalhatja István helyét.

A bank tulajdonosa, István azonban rendkívül jó szakértő, becsületes az üzleti életben és jellemében is makulátlan. Sándor tehetséges, jó szakember, viszont régi vágya egészen megrontotta jellemét. Sándor valójában egy „küzdelmet” indított el, amikor megszervezte a találkozót az említett újságíróval.

Ki kerül ki győztesen ebből a „pozícióharcból”? Milyen küzdelmet is indított el Sándor? Szakmai jellegűt? Kétlem. Rendkívül sajátos viadalt, a jellemek harcát. István jelleme és Sándor jelleme feszül itt egymásnak. Banki ügymenetről beszélnek, tranzakciókról, szerződésekrõl, amivel napi munkájuk során megszokottan foglalkoznak. De igazából kettejük jelleme mérkőzik meg egymással.

Példámból minden bizonnyal világosan látszik, hogy a bankigazgató Istent példázza, vádolója pedig Sátán, aki sajátos, ám mai világunkban, az emberek között is újra és újra megismétlődő történetet indított el. Végül arra derül majd fény, hogy Isten jelleme állja-e ki az idők minden viharát, eseményeit vagy Sátáné. A tiszta szeretetet gyakorló, önzetlen, másokért élő Istenben érdemes-e megbíznunk, hinnünk, vagy a rágalmakat koholó Sátánban, aki nem bánja, ha a „banktulajdonos” hírnevére sár fröccsen, vagy a különböző partnereknek mennyi kára keletkezik. Az efféle rágalmazás a történelem előtti idõktől fogva divatban maradt. A példánkban szereplő Sándor keresi a lehetőséget arra, hogy a bank életében itt is, ott is zavart keltsen, rossz fényben tüntetve fel ezáltal Istvánt, aki soha nem ártott neki. Jól tudja, ahhoz idő kell, hogy kiderüljön: a kétes helyzetet az ő céltudatos zavartkeltése idézte elő, és a bajokért nem István a felelős…

Zarka Péter

(A történet a következő tanulmány után folytatódik!)