SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 32; Máté 5:29; János 16:5-15;

   Kolossé 1:28-29; 1Péter 1:13

„Amire igyekezem is, tusakodván az Ő ereje szerint, mely én bennem hatal­masan munkálkodik” (Kol 1:29).

Egy férfi és egy nő ült egymás mellett egy televíziós beszélgetős műsorban. Mindkettőjüknek megölték az egyik gyermekét. A nő fiát húsz évvel azelőtt gyilkolták meg, de haragja, keserűsége semmit nem csitult az idők folyamán. A férfi teljesen más volt. Egy terrorista néhány évvel korábban gyilkolta meg a lányát, de ő a gyilkosok iránti megbocsátásról szólt, és arról, hogyan formálta át a fájdalmát Isten. Bármennyire is szörnyűséges kínokat élt át, ez a férfi azt mutatja be, hogyan adhat Isten gyógyírt életünk legsötétebb pillanataiban.

Miképpen lehetséges, hogy két ember ennyire eltérően dolgozza fel élete fájdalmát? Hogyan mehet végbe lelki változás a keresztény ember életében, aminek köszönhetően a próbák inkább érettebbé tesznek, semmint mindenestül összetörnek?

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Az énünkkel és a bűneinkkel vívott harcban mi az akarat, az akaraterő szerepe? Hogyan kerülhetjük ki azt a csapdát, hogy érzéseink határozzák meg döntéseinket? Miért kell kitartanunk, és miért nem szabad megadnunk magunkat a próbák idején?

Imádkoztunk már így: „Kérlek, Istenem, tégy jobbá engem!” – de mintha mi sem történne? Hogyan lehetséges az, hogy imádkozunk: Isten nagy ereje alakítson át, életünk mégsem változik? Tudjuk, hogy Isten a természetfeletti erőforrások végtelen tárházának birtokában van, amit örömmel és ingyen bocsát rendelkezésünkre. Ezzel mi szeretnénk is élni, életünk mégsem mutatja azt a változást, ami összhangban lenne azzal, amit Isten felkínál.

Miért? Ennek zavarba ejtően egyszerű az oka: Miközben a Lélek végtelen hatalommal rendelkezik az átformálásunkra, saját döntésünkkel korlátozhatjuk, amit Istent megtehet értünk.

Jn 16:5-15-ben Jézus így nevezi a Szentlelket: „az igazságnak Lelke” (13. vers). Mire utal ez a Szentlélek értünk végzett munkájával kapcsolatban?

Jóllehet a Szentlélek meggyőzhet bűnösségünkről, a megtérést nem idézheti elő bennünk. Bemutathatja a legfőbb igazságot Istenről, de nem préselhet ki belőlünk sem hitet, sem engedelmességet. Ha Isten a legcsekélyebb mértékben is kényszerítene, elveszítenénk szabad akaratunkat, és Sátán azzal vádolná Istent, hogy befolyásolja szívünket és értelmünket; joggal vádolná Istent azzal, hogy a nagy küzdelemben nem tiszta eszközökkel él. Amikor kitört a mennyben a nagy küzdelem, az Atya sem Sátánt, sem az angyalokat nem kényszerítette, hogy higgyenek jóságában és igazságosságában. Az Éden kertjében pedig, amikor újra nagy tét forgott kockán, akkor Isten világosan elmondta az igazságot a kert közepén álló fáról, de nem akadályozta meg Évát és Ádámot abban, hogy szabad akaratukat gyakorolva engedetlenek legyenek. Isten ma sem fog másképpen viszonyulni hozzánk. Tehát a Lélek elénk tárja az igazságot Istenről és a bűnről, majd így szól: „Mit cselekszel most, annak tükrében, amit megmutattam?”

Ugyanez történik a próbák idején. A próbák sokszor pontosan azért érnek, mert nem engedelmeskedtünk, vagy nem bántuk meg a bűneinket. Tudatosan ki kell nyitnunk a bűnbánat és az engedelmesség ajtaját, hogy az Atya ekkor is munkálkodhasson. Így Isten ereje beléphet, hogy végbevigye átalakító munkáját.

Miről győzött meg az „Igazság Lelke” utoljára? Mennyire figyelünk oda a hangjára? Ami pedig a legfontosabb, szabad akaratunkkal milyen döntéseket hozunk?

Mi volt életünk legnagyobb teljesítménye? Bármi legyen is az, valószínűleg nem olyan egyszerűen értük el, mint ahogy reggel felkelünk az ágyból. Ha valami maradandót akarunk elérni, az időt és erőfeszítést igényel. Ugyanez áll arra is, hogy Krisztus tanítványai vagyunk.

Pál a benne munkálkodó Istenről szól Kol 1:28-29-ben, de hogyan érzékelteti az emberi erőfeszítés szerepét is? (Lásd még 5Móz 4:4; Lk 13:24; 1Kor 9:25; Zsid 12:4 !)

Érdekes, ahogy Kol 1:29-ben Pál betekintést nyújt abba, miként látja e téren az Istennel való kapcsolatát. Elmondja, hogy küzd, de Isten erejével.

Az itt szereplő „igyekszik” szó jelentése: „elfáradni”, „kimerülésig dolgozni”. Ezt a szót főleg a magukat edző sportolókra alkalmazták. A következő tagmondatban szereplő „tusakodik” szó egyes nyelvekben azt is jelentheti, hogy „gyötrődik” („agonizál”). A szó tehát azt a képet sugallja, ahogy egy sportoló minden erejét megfeszíti a győzelem érdekében. Ekkor azonban Pál egy gondolati fordulattal arra hívja fel a figyelmet, hogy nem csak azzal tusakodik, ami az övé, hanem azzal is, amit Isten ad neki. A végére tehát egyszerűen megvonhatjuk a mérleget Pál szolgálatának a titkával kapcsolatban: óriási erőfeszítést és fegyelmezettséget tanúsított, de erre Isten ereje tette képessé. Pontosan ez, és éppen így figyelhető meg a krisztusi jellem kialakításának kérdésében is.

Fontos mindezt jól az elménkbe vésni, mert olyan világban élünk, amelyben az ember mind többet és többet akar, egyre kevesebb erőfeszítés árán. Ez a gondolat belopózott a kereszténység soraiba is. Vannak olyan keresztény lelkészek, akik azt ígérik, hogy elég hinni, és a Szentlélek természetfeletti erők kíséretében máris leszáll az emberre, és nagy csodákat visz végbe. Ez azonban veszedelmes féligazság lehet, mert azzal áltathatja az embereket, hogy székükben kényelmesen hátradőlve várjanak Isten tetteire.

Mi a saját tapasztalatunk az igyekezettel kapcsolatban, amiről Pál is szólt? Mivel küzdünk? Hogyan tanulhatjuk meg elfogadni Isten akaratát?

Akaratunk legfőbb ellenségei az érzéseink. Környezetünk egyre erősebben bombáz olyan képekkel és zenével, amelyek közvetlenül az érzékeinkre hatnak, és úgy váltanak ki bennünk különböző érzéseket, haragot, félelmet vagy heves vágyat, hogy jóformán észre sem vesszük. Hányszor gondolunk ehhez hasonlókat: „Mi is esne jól vacsorára?”; „Mihez volna kedvem ma?”; „Jól esik arra gondolni, hogy ezt vagy azt megveszem?” Az érzések ily módon egészen beleivódtak döntéseinkbe. Persze az érzések nem szükségképpen rosszak, de nem sok közük van ahhoz, hogy mi is a jó valójában. Mi több, félre is vezethetnek, hiszen mint tudjuk: „Csalárdabb a szív mindennél” (Jer 17:9). Hamis képet is festhetnek a valóságról, rossz döntésekre sarkallva, és ezzel önmagunknak készítenénk elő a próbákat.

Milyen példákat találunk a Bibliából arra, hogy az emberek inkább az érzéseikre, mint Isten Igéjére hagyatkoztak a döntéseikben? Milyen követ­kezményekkel járt mindez? (Lásd 1Móz 3:6; 2Sám 11:3-4; Gal 2:11-12!)

Mit tartott Péter olyan fontosnak, és mit várt el olvasóitól (1Pt 1:13)?

Péter tisztában volt azzal, hogy az elme a test kormánylapátja, amit mi irányítunk. Vegyük csak el az elme irányítását, és máris az utunkba kerülő mindenféle érzések fognak kormányozni! Képzeljük el, hogy egy szűk ösvényen haladunk a Pásztor háza felé. Az utat számos más út keresztezi, amelyek eltérő irányba vezetnek. Némely ösvény olyan helyekre fut, amelyeket látni sem szeretnénk. Mások csábítónak tűnnek: érzéseinkre, érzelemvilágunkra, vágyainkra hatnak. Ha viszont bármelyikre rálépünk, letérünk a helyes ösvényről, olyan úton indulunk el, amiről már hallatlanul nehéz lesz letérni.

Milyen fontos döntések előtt állunk most? Őszintén nézzünk szembe a kérdéssel: „Honnan tudhatom, hogy döntéseimet érzéseimre, érzelmeimre vagy vágyaimra alapozom, nem pedig Isten Igéjére?”

„Ha pedig a te jobb szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék” (Mt 5:29).

Időzzünk el egy kicsit Jézus tanácsánál! Túlzónak találjuk? Ha igen, miért? _____________________________________________

_____________________________________________________________

A határozott, kemény tettekre nem azért van szükség, mert Isten a keresztény életet nehézzé akarná tenni, hanem mert a mai világ (benne mi magunk is) messze eltért Isten eredeti tervétől. Sokan erre ráébredve azon töprengenek: „Hogyan távolodhattam el ennyire Istentől?” A válasz mindig ugyanaz: lépésenként.

Jézus Mt 5:29-30 verseiben a nemi élet bűneiről szól. Az itt meghúzódó alapelvek ugyanakkor arra is érvényesek, hogyan viszonyuljunk más vétkekhez is. Ezek az elvek valóban általánosságban alkalmazhatóak a Krisztusban való növekedésre.

Milyen életbevágóan fontos igazságra mutat rá Jézus e szavakkal? Szó szerint öncsonkítást várna tőlünk? _________________________

_____________________________________________________________

Jézus nem akarja, hogy megnyomorítsuk a testünket. Szó sincs róla! Inkább arra ösztökél, hogy bármi áron uralkodjunk gondolatainkon, következésképpen a testünkön is. Figyeljük meg, az ige nem azt mondja, hogy csak imádkozzunk, és Isten majd egy szempillantás alatt elveszi a bűnös hajlamokat az életünkből. Előfordulhat persze, hogy ezt a kegyet is megadja az Úr; többnyire azonban szilárd eltökéltséget vár tőlünk, hogy lemondjunk valamiről, vagy elkezdjünk valamit, amire egyébként a legcsekélyebb mértékben sem vágyunk. Ez aztán valóban próba a javából! Minél többször hozunk helyes döntéseket, annál erősebbé válunk, a kísértések ereje pedig mindinkább csökken az életünkben.

Isten időnként azért ad próbákat, hogy megragadja a figyelmünket, ha éppen annyiféle zajos dolog tereli el azt. A próbákban fogjuk fel igazán, mennyire el­távolodtunk Istentől. Ez lehet Isten hívása is, hogy hozzunk meg valamilyen nehéz döntést, és térjünk vissza az Atya tervéhez.

Olvassuk el az Istennel küzdő Jákób történetét (1Mózes 32)! Mi az állhatatosság szerepe még a csüggedés közepette is? Mielőtt válaszolnánk, gondoljunk a kérdésre Jákób helyzetének összefüggésében!

Tudjuk, mi a helyes, és képesek is vagyunk akaratunkat arra használni, ami jó. Csakhogy nyomás alatt nem mindig könnyű ragaszkodni Istenhez és ígéreteihez, éppen a gyengeségünk és félelmeink miatt. A keresztények egyik erőssége tehát a kitartás, ha képesek vagyunk továbbmenni akkor is, amikor minden porcikánk azt kívánja, hogy adjuk fel.

A kitartás egyik legnagyszerűbb bibliai példája Jákób története. Évekkel korábban Jákób becsapta fivérét, Ézsaút, és atyját is, hogy megszerezze az elsőszülöttségi jogot (1Mózes 27). Azóta menekült, attól tartva, hogy Ézsaú meg akarja ölni. Még mindig félt, az áldásokról és vezetésről szóló csodálatos ígéretek dacára is, amelyeket Isten az égig érő létra álmában nyilatkoztatott ki neki (1Mózes 28). Jákób vágyott egy jelre, hogy Isten elfogadja őt, és a sok évvel korábban kapott ígéretek még mindig érvényesek. Miközben viaskodott valakivel, aki történetesen Jézus volt, csípője kiment a helyéről. Ettől a pillanattól lehetetlen volt immár harcolni a gyötrő fájdalom miatt. Alig észrevehető változás történt: eddig küzdött ellenfelével, most belekapaszkodott. Jákób Jézusba csimpaszkodott a már-már elhordozhatatlan fájdalmai között, egészen addig, míg el nem nyerte az áldás bizonyosságát. Jézus ekkor így szól hozzá: „Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal” (1Móz 32:26).

Jákób azért nyerte el az áldást, mert a fájdalmak ellenére is kitartott. Így van ez velünk is. Isten a mi „csípőcsontunkat” is kifordíthatja a helyéről, majd hív, hogy a fájdalmunkban is kapaszkodjunk belé. Isten megengedte, hogy a fájdalom megmaradjon – Jákób még akkor is sántított, amikor fivérével találkozott. Külsőre ez gyengeségnek tűnt, de Jákób számára éppen ez volt az erő jele.

Milyen konkrét döntések (pl. a baráti körrel, az életmóddal, az olvasmányokkal, az egészségügyi szokásokkal, a lelki élettel kapcsolatban) segíthetnek abban, hogy hűségesebben tudjunk ragaszkodni az Úrhoz a csüggedés és a kísértés idején?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. (18. fe­jezet) 156–162. old.; Jézushoz vezető út. 14. kiad. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 37–41. old.

„A bűnbeeséskor Sátán uralma alá került az akarat, ami az emberi jellem alakulásában oly fontos tényező, ő pedig kezdettől fogva azon munkálkodott, hogy az em­ber egyedül a saját gyönyöreit hajszolja és kövesse, egészen a végső romlásig és nyomorúságig” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt., 515. old.).

„Azért, hogy megkapjuk Isten segítségét, el kell ismernünk gyengeségünket és elégtelenségünket; elménket azokra a nagy változásokra kell irányítanunk, amelyek bennünk végbe mennek. El kell kezdenünk komolyan és kitartóan imádkozni. El kell vetnünk magunktól a rossz szokásokat; a győzelmet csak akkor nyerhetjük el, ha határozott erőfeszítéssel igyekszünk tévedéseink kiigazítására és a helyes alapelvekhez való alkalmazkodásra. Sokan azért nem érnek el magas szintet – amelyet pedig elérhetnének –, mert Istenre várnak, hogy majd megcselekszi helyettük azt, aminek a megtételéhez elegendő erőt adott nekik. Mindazok, akik alkalmasak tisztségek betöltésére, a legszigorúbb értelmi és erkölcsi fegyelemmel kell nevelődjenek. Isten segítségükre lesz, mert erejét egyesíti az emberi törekvésekkel” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 208. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.         Mennyire számolunk azzal, hogy akaratunk „a bűnbeeséskor Sátán uralma alá került”? Jézus jellemére figyelve miért látjuk meg jobban saját bűnösségünket, valamint Isten kegyelmének nagyságát?

2.         Olvassuk el Jézus küzdelmének történetét (Mt 26:36-43)! Jézus mely érzései és vágyai tusakodtak Isten akarata ellen? Milyen tanulságokat vonhatunk le példájából?

3.         Beszéljünk a csoportban arról, hogy környezetünkben mi minden tör lelki védelmi rendszerünk ellen, sebezhetőbbé téve Sátán támadásaival szemben! Hogyan segíthetünk testvéreinknek még inkább meglátni e veszélyeket? Mivel segíthetünk azoknak, akiknek szükségük van valamire?

4.         Van valaki a gyülekezetben, aki már jó ideje nem jár közénk, aki talán már eljutott arra a pontra, hogy feladja a küzdelmet? Mit tehet csoportunk a bátorításáért, hogy ne forduljon el Jézustól? Milyen gyakorlati dolgokat tehetünk?

GERZSENYI SÁNDOR:

HALNI S ÉLNI AKAROK

Keresztnek vérző, szent gyümölcse,
Kereslek, Krisztusom, Erős, Te,
Hogy szentséged szívem betöltse.

Helyezd sóvár szememre ujjad,
Hogy a bűnöknek megvakuljak,
S vakon előtted térdre hulljak.

Lobogó tűzfolyam a vérem;
Tedd szelíddé! Ne kelljen félnem,
Hogy ily tűzért tűz lesz a bérem.

Taníts hinni benned, hogy értsek.
Ne legyenek kínzó miértek
Bennem, s ne legyen semmi vétek.

Hivalgó homlokom alázzad

Piros, nagy szívedig, ha lázad…

Ne gyilkoljon már több gyalázat.

Riadt ujjam kezed kutatja.

Tékozló életemnek Atyja,

Uram! Szeress… Hitem akarja.