SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 14; 15:22-27; 17:1-7; Példabeszédek 3; Lukács 4:1-13; 1Péter 1:6-9

„Amelyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között…” (1Pt 1:6).

„A kalitkába zárt madár teljes napvilágnál és más zenei hangok hallatán nem énekli azt az éneket, amit a gazdája meg akar tanítani neki. Megtanul itt is egy dallamfoszlányt, ott is egy trillát, de sohasem önálló, teljes dallamot. Ha azonban a gazda letakarja a kalitkát, és olyan helyre teszi, ahol a madár csak azt az éneket hallja, amit neki kell megtanulnia, a sötétben újra meg újra megpróbálkozik vele, míg végül megtanulja, és aztán rázendít a teljes melódiára. Attól kezdve a világosságban is mindig el tudja azt a dallamot énekelni. Isten is így bánik gyermekeivel. Van egy ének, amit meg akar tanítani nekünk, és ha a szenvedések sötétjében megtanuljuk azt, azután már mindig el tudjuk énekelni” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 341. old.).

Figyeljünk fel arra, hogy a gazda viszi a madarat a sötét helyre! Sátán fájdalmat okoz – ezt el tudjuk fogadni, de lehetséges volna, hogy Isten maga visz bele próbákba, amelyekben összezavarodunk és sebeket szerzünk?

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Milyen bibliai példák jutnak eszünkbe azzal kapcsolatban, hogy Isten az, aki olyan helyekre vezeti népét, ahol tudja, szenvedni is fognak? Milyen új énekeket akart megtanítani nekik?

„Amint közeledék a Faraó, Izráel fiai felemelék szemeiket, és ímé az Égyip­tombeliek nyomukban vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz kiáltá­nak az Izráel fiai” (2Móz 14:10).

Előfordult már, hogy meglepő helyzetbe, kelepcébe vagy zsákutcába kerültünk? Kellemes is lehet, amikor pl. egy szobába lépünk, és a barátaink felkiáltanak: „Meglepetés! Boldog születésnapot!” De az is előfordulhat, hogy igencsak kellemetlen „meglepetés” ér. Iskolaéveinkből bizonyára emlékszünk egy­egy „diákok rémé”-re, vagy a későbbiekben egy-egy munkatársra, aki csúnya tréfákat űzött.

Attól a naptól fogva, hogy az izraeliták maguk mögött hagyták Egyiptomot, addig, míg el nem értek az Ígéret Földjére, „az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek” (2Móz 13:21). Az út minden lépésén maga Isten vezette őket. De nézzük csak meg, hová vezette őket legelébb: oda, ahol előttük a tenger hullámai csaptak föl, kétoldalt hegyek magasodtak, mögöttük, ameddig a szem ellátott, a fáraó seregei hömpölyögtek.

Olvassuk el Mózes második könyve 14. fejezetét! Miért vezette Isten az izraelitákat oda, ha jól tudta, hogy félelem vesz erőt rajtuk?

A felhő és tűzoszlop követése nem jelenti szükségképpen, hogy csakis örömben lesz részünk. Kemény tapasztalatok is jöhetnek, ugyanis az igazságban való nevelés próbára teszi természet szerint „csalárd” (lásd Jer 17:9) szívünket. A nehézségek idején nem úgy bizonyosodunk meg róla, hogy valóban Istent követjük, ha nem érnek próbák sem szenvedés, sokkal inkább úgy, ha elfogadjuk Isten tanítását, teljes szívvel, értelemmel követjük vezetését.

Mit tanultak az izraeliták ebből az esetből? 2Móz 14:31

………………………………………………………………………………………..

………………………………………………………………………………………..

Miért nehéz időnként bízni Istenben, még akkor is, ha számtalan csodálatos ígéretet ismerünk? Beszéljünk néhány kemény helyzetről, amibe úgy gondoljuk, az Úr vitt bele, hogy megtanuljunk „hinni” benne, „félni” Őt!

„És elindula Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjok rendje szerint és tábort ütének Refidimben. De a népnek nem vala inni való vize” (2Móz 17:1).

Bizonyára nem kaphatunk meg Istentől mindent, amit szeretnénk, de miért ne várhatnánk tőle mindazt, amire szükségünk van? Nem azt, amire úgy gondoljuk, hogy szükségünk van, hanem amire igazán szükségünk van!

Az izraelitáknak kétség kívül szükségük volt vízre. Miután Isten a felhőoszlopban átvezette őket a Vörös-tengeren, három napon át követték az Urat a forró, kiszáradt pusztaságban. Kifejezetten érthető elkeseredésük ott, ahol kevés a víz. Hol is találnak vizet, amire oly nagy szükségük van?

Hová vezeti tehát Isten őket? A felhő és tűzoszlop Márába tart, ahol végre van víz. Valószínűleg ez teljesen felajzotta őket, de alig kóstoltak bele, azon nyomban ki is köpték, mivel keserű volt. „És zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk” (2Móz 15:24)?

Majd néhány nappal később Isten újra így tett. Csakhogy akkor a felhő és tűzoszlop épp ott állt meg, ahol egyáltalán nem volt víz (2Móz 17:1).

Mit nyilatkoztatott ki Isten Izráelnek önmagáról Márában és Refidimben (2Móz 15:22-27; 17:1-7)? Milyen tanulságot kellett volna ebből levonniuk?

……………………………………………………………………………………….

……………………………………………………………………………………….

……………………………………………………………………………………….

Milyen kérdést feszegetett Izráel népe Refidimben (2Móz 17:7)? Belőlünk is feltört már hasonló gondolat? Ha igen, miért? Mit éreztünk, miután vá­laszt kaptunk, és milyen tanulságot vontunk le az esetből? Hányszor kell még feleletet kapnunk, hogy soha többé ne kérdezzünk ilyet?

……………………………………………………………………………………….

……………………………………………………………………………………….

„Jézus pedig Szent Lélekkel telve, visszatére a Jordántól, és viteték a Lélektől a pusztába negyven napig, kísértetvén az ördög által. És nem evék semmit azokban a napokban; de mikor azok elmúltak, végre megéhezék” (Lk 4:1-2).

Mit érthetünk meg Lk 4:1-13 alapján a kísértések legyőzésére vonatkozóan, hogyan mondhatunk nemet a bűnnek?

A kísértés azért tűnhet időnként leküzdhetetlennek, mivel olyasmire irányul, amire valóban vágyunk, és mintha mindig a leggyengébb pillanatunkban törne ránk.

Lukács evangéliuma 4. fejezetében kezdődik Jézus megkísértésének története, ami fogós kérdéseket vet fel. Első látásra mintha a Szentlélek vinné Jézust kísértésbe, noha Isten nem kísért (Jak 1:13); viszont, ahogy eddig láttuk, csakugyan állít próbák elé, hogy megvizsgáljon. Lukács 4-ben az a meglepő, hogy a Szentlélek vezethet olyan próbákba, amelyek együtt járhatnak Sátán heves kísértéseivel. A kísértések záporában talán félreértésből azt hihetjük, hogy azért történik ez vagy az, mert nem követtük Istent tökéletes szívvel. Ez azonban nem szükségképpen van így. „Ha nehéz helyzetbe jutunk, gyakran kételkedünk Isten Lelkének vezetésében. Jézust viszont Isten Lelke vezette a pusztába, hogy Sátán megkísértse. Ha Isten megengedi a próbákat, akkor ezzel javunkat szolgáló célja van. Jézus nem élt vissza Isten ígéreteivel, nem kereste önként a kísértést, és nem esett kétségbe, amikor jött a kísértés. Mi se cselekedjünk másképp” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 98. old.)!

A próbák kohójában van, hogy inkább megégetjük magunkat, semmint megtisztulnánk. Ezért vigasztaló a tudat, hogy még ha össze is omlanánk a kísértés súlya alatt, újra reménykedhetünk, mert Jézus szilárdan megállt. Hálásak lehetünk, hiszen Jézus magára vette bűneink terhét, lefizette a büntetést azért is, hogy nem álltunk ellen annak a bizonyos kísértésnek (legyen az bármilyen jellegű). Mindnyájunkénál keményebb megpróbáltatáson esett át, ezért Isten nem vet el és nem is hagy magunkra. Van remény még annak is, aki a bűnösök között „első” (1Tim 1:15)!

Milyen kísértéssel viaskodunk most? Imádkozzunk, kérjük az Urat, hogy segítsen élete tanulságait megszívlelni!

Mit akart Péter megértetni olvasóival 1Pt 1:6-7-ben?

………………………………………………………………………………………..

………………………………………………………………………………………..

Az apostol nehézségekkel, magánnyal küzdő embereknek írt: „a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek” címezte levelét (1Pt 1:1). A felsorolt területek a mai Törökország nyugati részén találhatók. Néhány verssel később kifejezte: jól tudja, hogy „szomorkodtok különféle kísértések között” (6. vers).

Mire utalt Péter az „elszéledt jövevények” kifejezéssel? Miért súlyosbíthatta ez is a megpróbáltatásaikat?

………………………………………………………………………………………..

………………………………………………………………………………………..

Kereszténnyé lenni abban a korban egészen új dolgot jelentett; a hívők csekély számban, különböző helyeken voltak, feltűnően kisebbségbe szorultak. Mások még a legjobb esetben is téves képet alkottak róluk, rosszabb esetben üldözték őket. Péter azonban kifejtette, hogy megpróbáltatásaik nem véletlenszerűen vagy ellenőrizetlenül mennek végbe (1Pt 1:6-7). A „különféle kísértések között” kitartók célja az igaz hit elnyerése.

1Pt 1:6-9 szerint mi az apostol legerősebb érve, amivel a próbáktól szorongatott embereket erősíti? Mit jelent ez a reménység nekünk?

Bármilyen megpróbáltatással, szenvedéssel is küzdjenek, összevethető volna az örökkévalóság dicsőségével, ami Krisztus eljövetelekor vár rájuk? Péter hozzájuk intézett szavai által Isten hozzánk is szól, tekintet nélkül arra, hogy mivel kell épp szembenéznünk. Akármilyen nehéz vagy fájdalmas a megpróbáltatás, soha ne tévesszük szem elől a végső célt, ami az örök élet az új égben és az új földön, ahol nem lesz fájdalom, szenvedés sem halál! A Jézus halála árán biztosított ígérettel a birtokunkban igen fontos, hogy ne veszítsük el hitünket, inkább kérjük az Urat a próbák közepette: tisztítson meg mindentől, ami a hit útjában áll!

Egy fiatalembernek, akit nevezzük Sándornak, rendkívül zaklatott ifjúkora volt: kábítószer, erőszak, még börtönben is ült. Egyszer azután egy gyülekezeti tag révén – akit Sándor még meg is lopott – hallott Istenről, és szívébe fogadta Jézust. Igaz, a problémái részben még fennálltak, küzdelmei nem hagytak alább, és múltja is kísértette néha, de Sándor Jézusban új emberré lett. Szerette Istent, és a parancsolatoknak való engedelmességgel törekedett is szeretetét kifejezni (1Jn 5:1-2). Késztetést érzett, hogy lelkész legyen. Minden abba az irányba mutatott. Semmi kétség: Isten hívására válaszolt.

A főiskolán először minden rendben ment. Azután egyik dolog a másik után fulladt kudarcba, élete kezdett félresiklani. Anyagi forrásai apadoztak; egy közeli barátja ellene fordult, és megvádolta olyasmivel, aminek ugyan nem volt alapja, de az eset mégis kikezdte jó hírét. Majd egyik betegségből a másikba esett, de nem tudták kideríteni az okát. Ez annyira visszavetette a tanulásban, hogy attól tartott, fel kell hagynia tanulmányaival. Mindezek tetejében erős kísértésekkel viaskodott, hogy újra a kábítószerhez nyúljon, amit a városban nem volt nehéz megszerezni. Egyszer meg is botlott ezen a téren. Sándor képtelen volt megérteni, miért alakultak így a dolgok, főleg mivel biztosra vette, hogy kifejezetten az Úr indítására kezdte el tanulmányait. Tévedett volna? Ha igen, akkor az Istennel való tapasztalata merő önámítás, óriási hiba lett volna? Hite alapjában rengett meg.

Képzeljük el, hogy válsága tetőpontján Sándor hozzánk fordul tanácsért. Mit mondanánk neki? Milyen tapasztalatainkra utalnánk, amelyekkel segítségére lehetnének egy hozzá hasonló embernek? Milyen bibliaszakaszokra hivatkoznánk? Mennyire segítenének az ilyen helyzetben a következő bibliai igék (Péld 3; Jer 29:13; Róm 8:28; 2Kor 12:9; Zsid 13:5)?

………………………………………………………………………………………..

………………………………………………………………………………………..

Az Úr követői között szinte mindenki átélt már olyan válságot, amelynek során az a kísértés érte, hogy kétségbe vonja az Úr vezetését. Ilyen helyzetben az a fő, hogy Isten ígéreteibe kapaszkodjunk, vegyük újból számba, hogyan vezetett a múltban, és imádkozzunk hitért meg állhatatosságért. Az Úr soha nem mond le rólunk; csak nekünk kell küzdenünk az ellen a kísértés ellen, hogy lemondjunk róla!

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. (25–26. fejezetek) 236–258. old.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. (12. fejezet) 86–95. old.

„Az Úr hajdan Refidimbe vezette a népét, és talán bennünket is arra vezet, hogy megpróbálja a hűségünket. Nem mindig kellemes helyekre terel. Ha azt tenné, önelégültségünkben elfelejtkeznénk arról, hogy Ő a segítségünk. Vágyik rá, hogy bemutassa önmagát előttünk, feltárja a rendelkezésünkre álló kegyelmi eszközök bőséges tárházát; időnként próbát és csalódást enged meg, hogy felismerjük gyámoltalanságunkat, és megtanuljunk hozzá fordulni segítségért. A kemény sziklákból hűsítő vizet képes fakasztani. Amíg színről-színre nem látjuk Istent, úgy nem látunk, ahogy bennünket is látnak, és úgy nem ismerünk, ahogy bennünket ismernek, addig nem fogjuk megtudni, mennyi terhet hordozott értünk, és mennyit hordozott volna még örömmel, ha gyermeki hittel átadtuk volna neki” (Ellen G. White: „Refidim” című cikke a Review and Herald. 1903. április 7-i számában).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        A kísértésre rendszerint úgy gondolunk, mint ami az egyes embereket érinti; ez persze többnyire így is van. Ugyanakkor lehetnek az egész közösséget érő kísértések is, amelyekkel szemben úgy az egyház egészének, mint a helyi gyülekezetnek kell felvérteznie magát? Ha igen, akkor mi tartozik ide?

2.        Adjunk alkalmat arra, hogy aki kész rá, beszéljen élete „kellemetlen helyszíneiről”! Mi volt ott a kellemetlen? Vajon másként tekintenének bármire is, ha ma újra oda jutnának?

3.        Értjük azt az elvet, hogy Isten próbák által tisztít meg és teszi jellemünket nemessé. Hogyan magyarázzuk azonban az olyan helyzeteket, amelyekben a megpróbáltatás értelmetlennek tűnik (például amikor valaki azonnal meghal egy autóbalesetben)? Gondoljunk végig néhány lehetséges választ!

4.        Imádkozzunk egymásért, hogy ki-ki megerősödjön, kiállja a próbákat, és megmaradjon a hitben!

5.        Tudunk valakiről, aki az elszenvedett próbák következtében letért a hit ösvényéről? Ha igen, mit tehetnénk érte, természetesen a legteljesebb tapintattal, hogy visszataláljon az Úrhoz?

                                                                                            VENYERCSÁN LÁSZLÓ:               A BŰNÖS

Nem hordja magán Káin bélyegét,

Ábel vére sem szárad kezén.

Lelke színpadi fényben tündököl,

köntösétől nem látszik az ököl –

Vezérli írott, íratlan törvény,

maszkot viselő kegyes jövevény.

Fénylő féltett kincse vakítja szemét,

nem osztja meg senkivel kenyerét.

Csak magára gondol senki másra,

magát pusztítja, mint gyertya lángja.

Ködbevesző útja lefelé vezet,

önmaga rejtett tömlöcébe esett…