SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Ábrahám és Sára is Táré gyermeke volt, de más anyától születtek. Amikor Isten elhívta Ábrahámot, hogy otthonából induljon el az ismeretlenbe, a pátriárkának aggodalmat okozott felesége különleges szépsége is. Nem bízott a pogányok erkölcseiben, ezért kérte Sárát, aki a felesége, de féltestvére is volt, hogy ne feleségének, inkább húgának mondja magát (1Móz 20:12-13).

Mivel indokolta Ábrahám, hogy hazugságra vette rá Sárát? Mennyire volt valós, illetve logikus, amire hivatkozott? Miért gyengülhetett meg ennyire a hite? Lásd 1Móz 12:11-13!

Az ínséges időkben Kánaán lakói gyakran bemerészkedtek Egyiptom területére, ahol a Nílus vize öntözte a földeket. Ábrahám és családja nem azért indult, hogy csak élelmet vegyen, egy időre ott szándékoztak letelepedni (1Móz 12:10). Így az éhínségtől ugyan megmenekültek, ám újabb veszéllyel találták szemben magukat. Sára után, szépsége láttán még hatvan valahány éves korában is megfordultak az emberek. Ábrahám félelme tehát nem volt alaptalan. Az egyiptomiak feltűnő szépségnek találták az asszonyt, beszámoltak róla még a fáraónak is. Ábrahám úgy gondolhatta, hogy ebből a veszélyből csak hazugsággal vághatja ki magát.

Isten azonban közbelépett, és csapásokkal sújtotta a fáraót (1Móz 12:17), aki erre haladéktalanul visszaküldte Sárát a férjéhez. Ábrahámot hibáztatta a bajért. A szidalmat hallgató Ábrahámnak rá kellett döbbennie, hogy az egyiptomiak erkölcsileg éppenséggel felette álltak. Nem lett volna szabad kételkednie Isten védelmében.

Ábrahám és Sára mégis elfeledkezett e tanulságról. Hosszú idő telt el az iménti eset után (és talán éppen azért), újból ugyanabba a hibába estek (1Móz 20:2).

Előfordult már, hogy úgy éreztük, csak hazugsággal keveredhetünk ki a bajból? Mi történt? Miért is jutottunk oda? Mi lett a hazugság következménye? Mi gyengítette a hitünket? Mit tanultunk az esetből, nehogy újból hasonló hibába essünk?

Ábrahám 175 éves koráig élt (1Móz 25:7), Sára pedig 127 éves volt, amikor meghalt (1Móz 23:1). Izsák, a fiuk megérte a 180 évet (1Móz 35:28). Ha ezt a mai átlagos élettartamhoz viszonyítjuk, akkor mintha Ábrahám és Sára az ötvenes éveiben járt volna az ígéret újbóli elhangzásakor. Nem is csoda, hogy az általában rendíthetetlen nyugalmú Ábrahám arcra borulva nevetett, amikor Isten megismételte születendő gyermekükre vonatkozó korábbi kijelentését. Nem sokkal később három mennyei látogató érkezett Ábrahámhoz, és miközben fogyasztották a Sára által készített ételt, egyikőjük elmondta, hogy egy év múlva megszületik a régen várt gyermek (1Móz 18:10). A háttérben meghúzódó Sára mindent tisztán hallott, és halkan felnevetett (12. vers). A nevetés persze nem öröméből, inkább hitetlenségéből fakadt.

Róm 4:19-ben Pál úgy fogalmazott, hogy Sára méhe „elhalt”. Pusztán biológiai szempontból nézve már régen eljárt felette a gyermekszülés ideje. Hazugsággal próbálta palástolni hitetlenségét, amikor kérdőre vonták. A tagadás azonban mit sem segített, úgyhogy a találkozás eléggé kellemetlenül ért véget.

Amikor azután megszületett az ígéret gyermeke, Ábrahám Isten szava szerint Izsáknak nevezte el, ami azt jelenti, hogy „nevetés” (1Móz 17:19), méghozzá hangos, kitörő nevetés. Sára így fogalmazott: „Nevetést szerzett az Isten, énnekem; aki csak hallja, nevet rajtam” (1Móz 21:6).

A már korábban is említett, Nuziban talált agyagtáblák egyikén olvasható egy történet, ami Ábrahám és Hágár esetére emlékeztet. Kelim-ninut Sennimához adták feleségül. A szerződésben szerepel, hogy amennyiben Kelim-ninu meddő, adnia kell egy rabszolgalányt Sennimának. Ha a szolgálónak gyermekei születnek, Kelim-ninu gyermekeinek fogják tekinteni őket.

Az egyiptomi fáraó szolgálókat – férfiakat és nőket is – küldött Ábrahámnak meg Sárának, amikor bőkezűen elhalmozta őket ajándékaival (1Móz 12:16). Sára szolgálólánya egyiptomi volt, talán ő is ekkor került hozzájuk.

Sára ismerte fel először, milyen nagy hiba is volt szolgálóját ágyasul adni Ábrahámnak. Ez tövisnek bizonyult kapcsolatukban, mindannyiukra csak szomorúságot hozott. Izmael úgy 17 éves lehetett, amikor Izsákot 3 éves kora körül elválasztották. Izmael mellékszereplőnek érezhette magát, és csúfolni kezdte Izsákot. Az itt használt héber szó nem vidám nevetést jelent, inkább gúnyolódást. Sára megérezte: Izmael közelsége fenyegető Izsákra nézve, ezért ragaszkodott hozzá, hogy Ábrahám küldje el a szolgálót és fiát. Ezzel Isten is egyetértett (1Móz 21:12).

Pál hozzáfűzte, hogy valójában lelki szolgaságban élnek, akik cselekedeteik révén akarnak üdvösségre jutni, és szinte üldözik a szabadokat, azokat, akik hittel, kegyelemből várják az üdvösséget.

Kánaán lakói körében évszázadokon át szokásban volt a gyermekáldozat. Az ammoniták és a moábiták bálványainak, Moloknak és Kemósnak a tiszteletéhez hozzátartozott, hogy tűzben áldoztak fel gyermekeket. Kr. e. 800 táján az asszírok Adramelek tiszteletére mutattak be gyermekáldozatot. Iszonytató szokás volt ez, mégis e vallások követői elszántan eleget tettek a követelményeknek. Nem lehetett szülő, aki könnyű szívvel égette meg gyermekét a tűzben, mégis leginkább az önzés ütközött ki e gyakorlatban. A szülő saját, gyámoltalan gyermeke élete árán kívánta biztosítani, hogy neki jobb legyen. Mésa, Moáb királya elsőszülött fiát, a trónörököst áldozta fel, amikor csatában vesztésre állt (2Kir 3:27). Az izraeliták is értesültek erről a szokásról, mielőtt bevonultak az Ígéret Földjére. Olvassuk el 3Móz 18:21 versében, milyen határozottan tiltotta Isten e szörnyűséget! Ennek ellenére 2Kir 16:3-ban láthatjuk, hogy még Izráelben és Júdában is gyakorlattá vált.

Lehetséges, hogy Ábrahám teljes nyugalommal élt abban a hitben, hogy az ő Istene sosem kérne tőle olyasmit, mint amit pogány szomszédai elkövettek isteneiket tisztelve. Ábrahám az Úr ajándékának tekintette fiát. Képzeljük el rettentő megdöbbenését, amikor Isten szó szerint azt parancsolta neki, hogy áldozza fel a gyermekét! Vajon mit érezhetett arra gondolva, hogy tulajdon fia vérétől foltos kézzel kell majd hazatérnie Sárához? Ábrahám azonban ismerte Isten hangját, és bízott benne. Arra is képes volt, hogy szolgáitól így köszönjön el: „visszatérünk hozzátok” (1Móz 22:5). Úgy érvelt, hogy Isten még a halálból is fel tudja támasztani fiát (Zsid 11:19).

Jakab a hit és a cselekedetek közötti összhang példájaként említi Ábrahám történetét (Jak 2:21-22), amikor azt fejtegeti, hogy a cselekedetek és a hit elválaszthatatlanok egymástól.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A hit próbája” című fejezet, 113–121. old.

 „Nem ez volt az első alkalom, amikor Ábrahám a húgaként akarta bemutatni Sárát. Még azt is feltételezhetnénk, hogy ez a szokásává vált, de egyedül Egyiptomban fordult visszájára a dolog. A fáraóval való problémás eset óta talán az évek hosszú során át sikerrel folyamodott ugyanahhoz a cselhez, és így meg is feledkezhetett a szigorúan vett őszinteség fontosságáról…

Mégis az lehetett inkább a helyzet, hogy közeledett a megígért utód születésének ideje… és Ábrahám gyengeségét kihasználva Sátán meg akarta akadályozni Isten tervét” (The Seventh-day Adventist Bible Commentary, 1. köt. 341. old.).

 „A mi korunkban is Ábrahám hitére van szükség a körülöttünk sűrűsödő sötétség elűzéséhez, ami Isten szeretetének fényes sugarait már-már elzárja előlünk, gátolva lelki fejlődésünket. Fontos, hogy hitünket a helyes cselekedetek jellemezzék, hiszen cselekedetek nélkül a hit holt” (Ellen G. White: The Faith I Live By. 115. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Gondolkozzunk el ismét a keddi rész utolsó kérdéséről! Mit tanulhatunk egymástól?

2.    Valóban példa értékű Ábrahám és Sára hite még sok hibájuk, botlásuk és gyengeségük ellenére is? Miért jelent bátorítást ez a történet azoknak is, akik úgy érzik, hogy már túl sokat vétettek, ezért Isten biztosan elfordult tőlük?

3.    Mit tanulhatunk olyan esetekből, amikor igazán nagy áldozatot kellett hozni az Istennek való engedelmességért? Beszélgessünk valós példákról!

4.    Ábrahám családjára óriási szomorúságot zúdított a Hágárral kapcsolatos epizód. Hogyan segíthetünk olyan családoknak, amelyek a múltban, talán még a szülők által elkövetett hibák következményeit szenvedik?

ÖSSZEFOGLALÁS: Ábrahám és Sára hitetlensége mutatkozott meg abban is, hogy más örököst kerestek, hazudtak vagy nevettek Isten ígéretének hallatán. Nem voltak bűntelen, tökéletes emberek, mégis valóban szerették Istent, és engedelmeskedtek parancsainak. Végül igazi hithősökké lettek.

Ajándék és veszteség

Három évtizeddel ezelőtt egy Svájcban élő hívő magyar házaspár elérte a nyugdíjas kort. A férj testvére haza akarta hívni őket, telepednének vissza Magyarországra. Kedves, idős testvérünk szemét elfutotta a könny: „Jönnénk, de nem tudjuk ezt a halmocskát itt hagyni!” A halmocska alatt szeretett fiuk teste pihent. Előtte volt az élet, az orvosi pálya. Kitűnő hegymászó hírében állt. Az Alpokban zuhant le. Szülei Isten ajándékának tekintették, úgy is nevelték, mint akik tisztában vannak a rájuk bízott kincs értékével. Soha nem tudták teljesen feldolgozni a történteket.

Mi végre is kapjuk a gyermeket? Néhány évre, évtizedre? Magunknak, hogy ebben az elidegenedő világban legalább pár évig, amíg önálló nem lesz, legyen kit szeretgetnünk? Aki némi indokot szolgáltat napi küzdelmeinknek? Olykor bizony fájdalmas tapasztalatokat szerzünk, hiszen a bűn világában bizonytalan és kiszámíthatatlan az élet. A gyermek és szülő élete egyaránt ugyanis Istené, az Örökkévalóé, és nem a miénk. Se kezdetét, se végét nem tudjuk éveinknek. A gyermek, akire néha nagyon soká és nehezen várnak szülei, mikor érkezik biztonságos helyre? Elég, ha a szülei boldogok attól, hogy a kicsiny lény belőlük fakadt, akinek szeme, haja, mozdulatai apjáé vagy anyjáé? Biztos helyen van csupán a mi kezünkben? Távolról sem! Ahogyan Izsák szülei, úgy mi sem mentesülünk attól, hogy aggodalmak közepette neveljünk. Betegségek, a világ számos helyén ellenséges környezet, balesetek fenyegetik a gyermekeket. Mi az a biztonság, amire szükségük van?

Isten iránti bizalomban élni és nevelni őket: a legtöbb és legnagyobb, amit adhatunk. Annak az oltalmába helyezni gyermekeinket, akinél és akiben az idők, a kezdet és a vég, a megmaradó értékek a legbiztosabb helyen vannak. A bizalom a szülő szívének is megnyugvást hoz, és táplálja addig, míg az örökkévalóság kapujában magához nem öleli gyermekét, gyermekeit. Ennek az örökségnek a tudatában, még ha némelyikünkből csúfot űz is a sors – és a „halmocska” előbb fogadja be a gyermeket, mint a szülőt –, ki lehet bírni a legnagyobb veszteséget is. Amiképpen Ábrahám és fia kapcsolatáról szól a bizonyosság: „Isten a halálból is képes feltámasztani”.

EKZS