12. tanulmány − 2006 június 10 - 16.
A SZENTLÉLEK ELLENI BŰN
A tanulmány célja:
Rámutatni, mennyire fontos hinnünk a Jézus által felajánlott megbocsátásban.
Hangsúlyozni, hogy a Szentlélek elleni “káromlás” nem bocsáttatik meg.
A tanulmány vázlata:
Jézus legfontosabb célja a bűnösök üdvözítése volt (1Tim 1:15).
Jézus halála által bűnbocsánatunk van.
Azáltal, hogy meggyőz bűnösségünkről és bűnbánatra vezet el, a Szentlélek segít megértenünk, mit tett értünk Jézus.
A “megbocsáthatatlan bűn” a Szentlélek munkájának teljes visszautasítása (Mk 3:28-29).
A “megbocsáthatatlan bűn” nem tudatlanságból vagy gondatlanságból elkövetett bűn, hanem tudatos, önként vállalt erőfeszítés következménye.
Összefoglalás
A “megbocsáthatatlan bűn” elkövetése egy egész életen át tartó “munka” következménye. Isten Lelke szüntelenül azon fáradozik, hogy Önmagához és Jézushoz vonzzon minket. Nem mond le rólunk egykönnyen, mivel minden egyes lélek annyit ér, mint a Jézus élete. Ezért kell állandóan imádkoznunk az elveszett lelkekért és cselekednünk is a megkeresésük és megtalálásuk érdekében, mivel csak az Isteni Szentháromság tudja, ki követte el a “megbocsáthatatlan bűnt”. Gyakran akikről úgy tűnik, hogy a leginkább eltávolodtak Istentől, közelebb vannak Hozzá, mint hinnénk. Ne felejtsétek el, hogy az egyetlen ok, amiért ez a bűn megbocsáthatatlan, az, hogy a bűnös nem akar részesülni Isten megbocsátásából vagy már nem érzi szükségét annak, hogy megbocsátásban részesüljön.
Magyarázat
Bevezető
Az evangélium elsőszámú célja üdvözíteni minket azáltal, hogy megtérésre, a bűn megvallására és elhagyására vezet, az emberi büszkeség azonban elszántan ellenáll ennek. Isten jósága cselekvő módon munkába áll avégett, hogy megtérésre vezessen minket, meggyőzvén a bűnről, és felfedvén előttünk Isten feddhetetlenségét, irgalmát, ítéletét. Akik elutasítják eme üdvözítő befolyást, önként lépnek rá a megbocsáthatatlan bűn felé vezető útra.
I. A bűnösök üdvözítése
Krisztus azért jött a földre, hogy megmentsen minket a bűntől (ld. Lk 19:10
; 1Tim 1:15). Küldetése magába foglalja Isten ismeretének és az igazság élésének helyreállítását.Isten szeretet. Jézus eljött, hogy Sátánnak, a bűn urának hatalmát szétzúzza, őt pedig megsemmisítse, megszabadítva ily módon a bűnöst a gonosz jelenlététől, hatalmától és következményeitől.
Krisztus nem elítélni, hanem engesztelő kegyelme által megmenteni jött a világot.
“A megbocsátás Isteneként” nyilatkoztatja ki magát (Neh 9:17), “aki gyönyörködik az irgalmasságban” (Mik 7:18). Ha nem ismerjük el, hogy szükségünk van Isten irgalmára, hogy elfogadhassuk megbocsátását és megszentelődhessünk, hátat fordítunk az egyetlen életet adó forrásnak, és önként továbbra is a lelki sivatagban maradunk. Az élet helyett a halált választjuk (ld. 5Móz 30:11-20
; Péld 1:22-33; Róm 10:21; Ésa 5:1-5; 18-24).II. Minden bűn és minden káromlás
Isten megbocsáthatja még a legaljasabb sértéseket is, ha a szív nyitott a Szentlélek iránt, mely meggyőzheti őt a bűnről (ld. Róm 8:14). Az emberek – téves ismeretek birtokában – elutasíthatják a Szentírást és Krisztust (legalább is az elején), de ha nyitottak az igazság Lelke iránt, Isten el fogja őket vezetni a megtérésre és az igazságban való hitre, amelyet egykor, az ismeret hiányában, elvetettek. Ha mégis kitartóan a tévelygés szellemét választják az igazság Lelke helyett, önként helyezik magukat a megbocsáthatatlan bűn elkövetésének veszélyes fennhatósága alá.
Mindezek ellenére nem rendelkezünk azzal a tekintéllyel, amelynek jogán elmondhatjuk valakinek, hogy túllépett Isten kegyelmének határain, függetlenül attól, hogy a látszat erre enged következtetni. “Az Úr nem azért küld figyelmeztetéseket népének, hogy megsemmisítse, hanem azért, hogy kiigazítsa hibáit. Isten soha nem kért meg senkit sem a következő üzenet átadására: Elkövetted a megbocsáthatatlan bűnt! Isten senkinek sem adhat ilyen megbízatást!” (Ellen G. White, Review and Herald, 78/31/1901. július 30).
III. A megbocsáthatatlan bűn
Pontosítanunk kell: nem Isten bármely törvénye áthágása képezi a megbocsáthatatlan bűnt! A megbocsáthatatlan bűn nem egy bizonyos sértés vagy vétek – bármennyire súlyos is lenne az –, amelyet Isten megbocsátó szeretete már nem képes elfedezni. Jézus kijelentette, hogy a bűnöst – bármely bűnt követné is el (még a gyilkosságot és a házasságtörést is, gondoljunk csak Dávid királyra) – áthatja Isten üdvözítő kegyelme. Ezért a megbocsáthatatlan bűn Isten átalakító szeretetének és a Szentlélek által végzett meggyőző munkának a kitartó, makacs elutasítása. A bűnös végleges döntése: ellenállni a Szentlélek indíttatásainak, vagy azokat Sátán vádoló hangjának tartani. Így jártak el a farizeusok is, akik azzal vádolták Jézust, hogy maga a Belzebub. Júdás, aki sokáig Jézus mellett élt, fokozatosan visszahúzódott a Szentlélek befolyása alól: túlságosan ragaszkodott büszkeségéhez, hírnevéhez és vagyonához.
“Egészen csodálatos, ahogy Jézus hosszú szenvedése alatt ezzel a megkísértett lélekkel foglalkozott. Semmit sem mulasztott el megtenni, amit megtehetett Júdás megmentése érdekében. Miután Júdás kétszer is elkötelezte magát arra, hogy elárulja Urát, Jézus még mindig adott neki lehetőséget a bűnbánatra. Jézus elolvasta az áruló szívének titkos szándékát, és ezzel megadta Júdásnak istensége végső és meggyőző bizonyítékát. A hamis tanítvány számára ez volt a végső felhívás a bűnbánatra. Krisztus egyetlen olyan kérést, felhívást sem hagyott szótlanul, aminek a kimondására isteni-emberi szíve késztette. Ámbár az irgalmasság hullámai visszaverődtek Júdás konok gőgjének sziklafaláról, ezek a hullámok mégis ismételten visszatértek a legyőző szeretet egyre erősebb dagályával. Ámbár Júdást meglepte és megrettentette bűnének felfedése, ez nem késztette bűnbánatra, hanem csak még eltökéltebbé tette szándéka megvalósításában” (Ellen G. White, Jézus élete, 562).
Ez a magatartás jellemzi azokat, akik elkövették a megbocsáthatatlan bűnt.
IV. A Lélek meggyőző munkája
Isten Lelke nem bátorít és nem vigasztal lázadásunkban, hanem érzékennyé tesz és szívünket arra indítja, hogy tisztábban lássuk bűnös, vétkes voltunkat, majd felfedezze előttünk Isten üdvözítő kegyelmének erejét. Ha a Jézus által Jn 16:7-15 verseiben felsorolt folyamatokat figyelmen kívül hagyjuk vagy tévesen értelmezzük, érzelem-gazdag lelkesedéssel ugyan, rettenetes önáltatásnak és hamis, Lélek általi keresztségnek tesszük ki magunkat, miközben lelkünkben egyáltalán nem érezzük a szentségre való késztetést. Mondjuk Dáviddal együtt, aki így imádkozott: “Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet! Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól
; ne uralkodjanak rajtam; akkor ártatlan leszek, és tiszta leszek, sok vétektől” (Zsolt 19:13-14).Dávid megértette, hogy Isten tanítja lelkiismeretünket törvénye alkalmazása által, mintegy próbára téve ez által motivációinkat, szavainkat, cselekedeteinket (ld. Zsolt 19:7-13
; 94:11-12; 139:23-24).V. A megtérés és a megbocsáthatatlan bűn
Tudatában lévén annak, hogy az önigazultság erkölcsi vaksághoz vezet, Pál apostol figyelmeztetett a megtérés megtagadásának veszélyére (ld. Róm 2:1-6
; 11:17-23; Tit 1:15-16).A farizeusok és a szadduceusok – akik telve voltak ellenségeskedéssel és irigységgel amiatt, hogy az emberek értékelték és tisztelték Jézust, az igazság tekintélyével bíró Gyógyítót és Tanítót – nyíltan kifejezték iránta gyűlöletüket. “Nem tarthatták figyelmen kívül Krisztus csodálatos munkásságát, de természetes eredetűnek sem minősíthették csodatételeit, ezért ezt mondták: Ez mind az ördög műve! (...) Isten szent erejének megnyilatkozását sátáni ügynökök munkájának tüntették fel. Ezzel a farizeusok a Szentlélek ellen vétkeztek. Makacsak, haragosak és megkövült szívűek lévén elhatározták, hogy szemet hunynak minden bizonyíték felett, s így elkövették a megbocsáthatatlan bűnt.
“Ha nem jöttem volna és nem beszéltem volna nekik, nem volna bűnük – mondta Jézus (Jn 15:22) – de most nincs mivel menteniük az ő bűnüket.” Mindez azért történt meg, hogy beteljesedjék a törvényükben megírt mondás: Ok nélkül gyűlöltek engem.
Krisztus irgalommal teljes cselekedetei túlságosan nyilvánvaló ellentétben álltak büszkeségükkel, önzésükkel és gonosz tetteikkel” (Ellen G. White, Review and Herald, 1898. január 18).
Személyes bizonyságtétel
Sátán teljes erőbedobással arra törekszik, hogy banálissá tegye az egyik legnagyobb, a megbocsáthatatlan bűn elkövetésére vonatkozó figyelmeztetést, amit a keresztény a mennyei Atyától kap. Mi módon sikerülhet Sátánnak elérnie célját?
Elsősorban azáltal, hogy elködösíti a “megbocsáthatatlan bűn” kifejezés igazi jelentését. Amikor a házastársak közül az egyik hűtlenné válik, elköveti a megbocsáthatatlan bűnt? Nem. Habár Isten törvénye ellen vét, tettének következményei pedig a megcsalt fél fájdalma és mélységes szenvedése, maga a tett nem meríti ki a megbocsáthatatlan bűn ismérveit. Az emberi hibák és nehézségek Isten szemében nem megbocsáthatatlan bűnök.
Másodsorban: minél több ideig van jelen a bűnös életében az illető bűn, Sátánnak annál meggyőzőbben kell érvelnie azzal, hogy voltaképpen nem is létezik megbocsáthatatlan bűn, és hogy az egész nem más, mint egy fondorlat Isten részéről avégett, hogy megijessze az embereket és rábírja őket a bűn elhagyására.
És végül a legveszélyesebb módszer, amit Sátán e téren bevet: mindahányszor közvetlenül közbelép, amikor a Szentlélek megpróbál az ember szívéhez és elméjéhez közeledni. Az idő múlásával egyre inkább lehetetlenné válik a bűnben állhatatos embernek válaszolnia a Szentlélek figyelmeztető szavára.
Ellen White hangos szóval figyelmeztet a Szentléleknek való engedelmesség megtagadásának rettenetes következményeire: “A Szentlélek elleni bűn leggyakoribb formája az, amikor valaki kitartóan semmibe veszi a menny bűnbánatra hívó szavát. Minden lépés, amellyel elutasítjuk Krisztust, egy lépés a megváltás elutasítására is, és a Szentlélek elleni bűn felé is... Ha valaki így cselekszik, az nem talál sem reményt, sem megbocsátást, míg végül már nem is vágyik arra, hogy megbékéljen Istennel” (Ellen G. White, Jézus élete, 267).
Amikor az ember érzéketlenné és immúnissá válik a Szentlélek csöndes, szelíd hangjára, elköveti a bűnt, amelyre nem létezhet megbocsátás. Ez az a bűn, amely meggátolhatja az örök mennyországba való bemenetelt. Imádkozzunk kitartóan magunkért és másokért is, hogy ne keményítsük meg szívünket a Szentlélek szavára.
Alkalmazás
Csapták már be előtted az ajtót? Hogy érezted magad? Szerinted miért történt ez meg? Oszd meg tapasztalatodat a csoport többi tagjával is. Olvassátok el együtt hangosan Mt 12:22-31 verseit. Mi történik az illető szereplők – az ördöngös, a tömeg és a farizeusok – szívében?
Elmélkedésre
Tíz évvel ezelőtt egy lelkész kizáratott egy gyülekezeti tagot, mivel az áthágta a bibliai elveket. Ennek a lelkésznek az volt a szokása, hogy a fegyelmezésre vagy kizárásra javasolandó személyeket előzőleg meglátogatta, barátsággal, szeretettel közeledett hozzájuk. Miután a testvéri gyűlésen a gyülekezet megszavazta a szóban forgó személy kizárását – azzal a kéréssel, hogy a közösség továbbra is imádkozzék érette –, mindenki hazament.
Vasárnap a lelkész, miután megtette rendes látogatásait, hazamenni készült, ám a sekélyvizű patak, amelyet néhány órával azelőtt gyalog szelt át, annyira megnőtt, hogy lehetetlen volt átkelni rajta. Egy megoldás volt csupán: egy magas szárú gumicsizmás férfi a hátára vegye és átvigye. Az éppen kizárt testvér arra járt, és fel is ajánlotta a segítségét. A zavaros sodrású patak felénél azonban ezt mondta a lelkésznek: “Nos, testvér! Ha most én is úgy tennék, mint te a testvéri gyűlésen ellenem, akkor mi lenne?” A lelkész válaszolt: “Nem lenne jó, mert teljesen átáznék, átfáznék és meghűlnék. De aztán meggyógyulnék, és megint meglátogatnálak, és el sem képzeled, mit csinálnék akkor neked!” Az őt cipelő férfi kíváncsian kérdezte: “Na ugyan mit csinálnál nekem? Másodszor már nem zárathatsz ki!” “Igazad van, másodszor már nem zárathatlak ki, de azért lenne egy-két keresetlen szavam hozzád, amikor megint találkoznánk, éspedig: Tudd meg Péter, hogy én még mindezek ellenére is szeretlek!”
“Hát ezt nem biztos, hogy el tudnám viselni. Úgyhogy inkább vigyázok, nehogy ruhád egy kis darabja is vizes legyen!” – mondta a férfi a testvérnek.
Gyakorlati kérdések
Mely tény alapján létezhet egyesek számára a kísértés azt hinniük, hogy egy kizárt tag örökre el van veszve?
Van-e remény a jövőre nézve azok számára, akik elesnek a hit küzdelmes útján?
Milyen magatartást kellene tanúsítaniuk a tagoknak azok iránt, akik már nem járnak a gyülekezetbe, s akikről úgy hisszük, hogy kiestek a kegyelemből?