SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

E HETI TANULMÁNYUNK: Jn 13:1–15; Róm 12:4–8; 1Kor 12:28–13:3; Lk 10:38–42

„Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettök, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek; hanem, aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok” (Mk 10:42–43).

Az elhívás arra szól, hogy elsősorban Urunkat, a Megváltó Jézus Krisztust, majd Jézus nevében az embereket is szolgáljuk, de nem kényszerből, hanem Isten iránti szeretetből, aki szeret minket, és életét adta értünk. Csak ilyen, az Isten és emberek iránti szeretetből fakadó szolgálatot tud elfogadni Jézus!

Csak János apostol jegyzi fel ezt a történetet. Sem Máté, Márk, Lukács, sem Péter, sem Pál apostol nem tesz említést róla. Mégis, amint elolvassuk, rögtön kirajzolódik előttünk Jézus jelleme.

A lábmosás azonban nem csak arra ad lehetőséget, hogy újra igent mondjunk Jézusnak, hanem ezáltal szolgálunk is. Jézus tökéletes példát adott a szolgálatra tanítványainak és nekünk. Joga lett volna karba tett kézzel ülni, és hagyni, hogy mások kiszolgálják, de Jézus megalázta magát. Nem élt a hírnév adta megtiszteltetéssel, hanem szolgaként cselekedett.

Jézus szóval és tettel egyaránt bizonyította, hogy szolgálni jött, nem pedig mások szolgálatát várni. A szolgálat életére hív, amikor azt kéri, hogy tagadjuk meg magunkat, vegyük fel keresztünket, és kövessük Őt.

Mikor történt utoljára, hogy – időt, pénzt nem sajnálva – minden tőlünk telhetőt megtettünk valakiért, aki nem tudta a segítséget viszonozni, tehát semmi hasznunk nem származott az egészből? Mit árul el rólunk az előző kérdésre adott válasz?

A másokért végzett jó tettek közül a legnagyobb, ha Jézus Krisztus ismeretére vezetünk valakit, hiszen abban van az örök élet, ha az ember elfogadja Jézust, aki a kereszten életét adta minden bűnösért. Ha pedig elhisszük, hogy minden keresztény feladata Krisztus áldozatának jó hírét tudatni a világgal, akkor nem az a kérdés: kell-e bizonyságot tennünk – inkább, hogyan tegyük? Ezen a téren is tanulhatunk Jézus példájából! „Csak Krisztus módszerével lehet igazán az emberekhez” közel kerülni. „A Megváltó az emberek közé vegyült, javukat akarta. Együttérzést tanúsított irántuk, megnyerte bizalmukat, azután így szólt hozzájuk: »Kövessetek engem!«” (Ellen G. White: A nagy orvos lábnyomán, 91. old.).

Gondolkozzunk az előbbi idézeten, majd az evangéliumokban keressünk példákat Jézusnak ezekre a tetteire (Lk 19:2–7; Mk 2:15–17; Mt 12:9–14)! Hogyan szolgálhatunk mi is jézusi lelkülettel?

Krisztus lélekmentő módszere azonban megkövetel valamit, amit még azok sem mindig szívesen tesznek meg, akik kereszténynek mondják magukat: önmagunk átadását. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy elegendő, ha a misszió javára egy kis pénzt dobunk a kosárba, vagy néhány evangelizációs szórólapot kiosztunk. Ennek is megvan a szerepe, mégsem ugyanaz, mint az emberekkel kapcsolatot teremteni, időt tölteni velük, és szolgálni nekik aszerint, amire éppen szükségük van. Ehhez önmagunkat kell adnunk önzetlen szolgálatban, ami nem mindig könnyű, mert azt jelenti, hogy magunkat megtagadva készségesen szolgálunk az Úrnak. Csak úgy lehetséges mindent megtenni az Úrért, ha naponként neki szenteljük magunkat, és felvesszük keresztjét. Ez a keresztényi szolgálat lényege, ami minden érvnél, bibliatanulmánynál és próféciai táblázatnál inkább kitárja az emberek szívét üzenetünk előtt.

Gondoljunk valakire a környezetünkben, aki még nem hallotta az evangélium üzenetét! Hogyan alkalmazhatjuk Krisztus módszerét ilyen esetben? Vállalnánk-e személyes áldozatot is ezért?

„Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra” (1Kor 12:28).

Isten mindannyiunkat elhívott, hogy a Jézus Krisztusról szóló örömhírt továbbadjuk. Ez a legfontosabb szolgálat, amit akkor végezhetünk eredményesen, ha követjük Krisztus példáját a lélekmentésben is. Fontos felismerni, hogy más és más módszer alkalmazandó minden embernél, hiszen mindenkinek más a személyisége és a lelki ajándéka. Isten nem ugyanazt várja el mindannyiunktól. A keresztényi szolgálat előfeltétele, hogy meghaljunk az énnek. Ehhez hozzá tartozik, hogy az ember elfogadja, milyen lelki adományokat és feladatot kapott, és mit nem.

Soroljuk fel, hogy a szolgálatnak mely formáit találjuk Róm 12:4–8, és 1Kor 12:28–13:3 verseiben! Tisztában vagyunk-e azzal, mire hívott el az Úr, és hogyan végezzük szolgálatunkat másokért az Ő nevében? Indokoljuk meg válaszunkat!

A keresztényi szolgálat különféle formáiról gondolkodva természetesen felvetődik a kérdés: „Én hogy szolgáljam az Urat?” Jézus Krisztus minden követőjének személyesen meg kell találnia a választ erre a kérdésre, és éppen ebben nyújtanak segítséget az alábbi lépések:

• 1. lépés: Nézzük meg, hogy a szolgálat mely formáival találkozhatunk a Szentírásban! Ha úgy érezzük, a lista még nem teljes, tanulmányozzuk a Szentírás elbeszélő részeit!

• 2. lépés: Próbáljunk ki más és más szolgálatot! Eközben figyeljük meg saját gondolatainkat és érzéseinket! Ha egy feladat végzése közben felszabadulunk és örömet érzünk, akkor tudhatjuk, erre kaptunk lelki ajándékot.

• 3. lépés: Figyeljünk oda hittestvéreink tanácsaira! Az Úr gyakran emberek által erősít vagy segít az igazán hozzánk illő szolgálatot megtalálni.

Felismertük már, milyen lelki ajándékot kaptunk az Úrtól? Hogyan használjuk ajándékainkat mások szolgálatában? Változtatnunk kell-e munkamódszerünkön, esetleg egészen mással kellene foglalkoznunk?

Az Újszövetségben olvashatunk olyan emberekről, akik Jézus nevében végezték szolgálatukat. Jól ismert példa András, aki testvérét, Simont vezette Jézushoz (Jn 1:41–43). Azután hallottunk Dorkásról, aki ruhát varrt a szegényeknek (ApCsel 9:36–39).

Érdekes és tanulságos egy bibliai könyvet kiválasztani, végigolvasni, és közben a szolgálat különféle példáit keresni.

Az Apostolok cselekedeteiben sok példát találunk a Jézus nevében végzett szolgálatra. Kérjük a Szentlelket, hogy irányítsa a figyelmünket azokra, amelyeket a saját életünkben is követhetünk! (Bármely más bibliai könyvet olvashatunk ilyen szempontból.)

Amikor másoknak szolgálunk Jézus nevében, nem csak Urunk példáját követjük, hanem bizonyítjuk azt is, hogy életünkben jelen van Isten átformáló ereje. Már nem az önzés jellemez, hanem örömünket leljük mások szolgálatában. A másokért végzett önzetlen szolgálatban olyan erő van, amit a világon semmi sem hatástalaníthat. Az eleve bűnös, önző embernek azonban nem megy könnyen az önzetlen szolgálat, ezért fontos naponta átadni magunkat az Úrnak!

Gondolkodjunk el Krisztus áldozatáról! Urunk élete az önzetlen szolgálat felülmúlhatatlan példája. Hogy hat ránk és szolgálatunkra a kereszt gondolata?

Vigyázzunk, nehogy éppen Jézus nevében végzett szolgálatunk váljék az Úrral való kapcsolatunk akadályává! Másokért végzett szolgálatunk középpontja és alapja Jézussal való kapcsolatunk legyen, különben több minden történhet: pl. önteltté válhatunk, azt gondolva, hogy jó cselekedeteinkkel teszünk valamit üdvösségünkért; érdemeket szerzünk, amelyekre tekintve Isten könnyebben elfogad.

Másik veszély, ha Jézus követőiként annyira lefoglal mások szolgálata, hogy nem marad időnk Jézusra. Ennek egyik klasszikus példája, amikor Jézus Márta otthonába látogatott. Márta sok szempontból példaadó. Hitte, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia (Jn 11:27). Hite nem ingott meg még akkor sem, amikor látszólag már nem volt remény (Jn 11:21–22), amikor azonban Jézus betániai otthonukba látogatott, éppen a szolgálat állt a Mesterrel való kapcsolata útjába.

Hogyan hatott Mártára és a Mesterrel való kapcsolatára az, hogy teljesen lekötötte a Jézusért végzett szolgálat (Lk 10:38–42)?

Hogyan kerülhetjük el a csapdát, hogy éppen a Jézus nevében végzett szolgálat váljon vele való kapcsolatunk gátjává? Miért nem szabad engednünk, hogy bármi akadályozza ezt a kapcsolatot, legyen az akár az Úr szolgálata?

„Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán” (2Kor 4:6).

Rita már harmadik hete járt az evangélizációs sorozatra. Érdeklődött, hogyan tudhatna meg még többet a Bibliáról. Ekkor az evangélizáción a testvérek elmondták neki, milyen lehetőségek vannak a gyülekezetben: akár heti négy alkalommal is tanulhat a Bibliából. A következő héttől minden rendezvényen ott volt, beleértve a szombati alkalmakat is.

Egyre közelebb érezte magát Istenhez. Az életszemlélete gyorsan változott. Esténként a férjének és a gyerekeknek próbálta elmondani, hogy Istennel teljesebb lehetne családi életük is. Férje, Fecó keményen, sokszor durván utasította el, amit Rita mondott. Nap mint nap jobban zavarta, hogy az asszony folyton Istenről akart beszélni. De Rita nem tágított, hétről hétre tanult, és minden programon részt vett. Nem tudta titkolni, milyen örömmel tölti el, amit a gyülekezetben Istenről hall. Otthon is többször említette az előadó nevét, hogy ezt és ezt tanította a Bibliából. Fecót, aki az alkohol rabságában élt, egyre jobban ingerelte felesége lelkes beszámolója, annyira, hogy eldöntötte: ő is elmegy az előadásra.

Az előadó a művelődési ház folyosóján várta a vendégeket. Amikor meglátta, hogy Rita a férjével jön, nem tudta leplezni örömét, eléjük sietett, átkarolta Fecót, és elmondta, mennyire örül, hogy végre találkozhat vele. A férfi morcosan és kissé megszeppenve nézett végig az előadón, majd a helyzetnek engedve beült az előadásra. Dániel könyvének 2. fejezete volt az aznap esti téma. Az előadás után már mintha nem is Fecó lett volna, szerényen az előadóhoz lépett, és megkérdezte, hogy eljöhetne-e a többi előadásra is. Örömmel fogadta mindenki a férfi közeledését. Ettől a naptól kezdve Fecó a feleségével együtt járt a gyülekezetbe és a sorozatokra. Nyolc hónappal később kérte, hogy készítsék fel őket a keresztségre. Időközben az előadó és Fecó között mély barátság szövődött.

Egy alkalommal Fecó nyugtalanul viselkedett, mintha szeretett volna mondani valamit. Az előadó biztatta, mondja el nyugodtan, mi nyomja a szívét. Ekkor Fecó könnyes szemmel, az elérzékenyülés és a nevetés határán kimondta a nagy titkot: „Tudod testvérem, miért mentem el Ritával az első előadásra? Mert túl sokat emlegette a nevedet, hogy Józsi ezt mondta a Bibliából, meg azt mondta... Eldöntöttem, odamegyek, és úgy megverem azt a Józsit, hogy többé nem lesz kedve a Bibliáról beszélgetni. De az előadás alatt megváltozott az egész életem. Most pedig, hogy ezt már végre elmondtam, nyugodt lelkiismerettel léphetek be a medencébe!”