SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

11. tanulmány     2005 június 4 - 10.

 

JÉZUS ELFOGATÁSA

„És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Mk 14:36).

A LEGFONTOSABB ESEMÉNY. A negyedév során hátralévő három tanulmányunkban Jézus életének utolsó 72 órájaval foglalkozunk. A Megváltó életének döntő ideje volt ez. A következő tanulmányok egymáshoz kapcsolódnak. Olyan eseményekről és döntésekről hallhatunk itt, amelyek hatottak Jézus sorsára. Az e heti leckében olvasunk Jézus küzdelméről a Gecsemáné kertjében, amikor haláltusát vív. Ha visszakozik, az emberiség örökre elvész. A következő héten a keresztig követjük Jézust, ahol Sátán minden erejével és fortélyával küzd, hogy legyőzze az Urat. Ha Sátán diadalt arat, az emberiség örökre elvész. Az utolsó tanulmányunk foglalkozik Jézus halálával és temetésével. Ha nem támad fel a halálból, akkor egész élete, tanításai és minden szenvedése hiábavaló volt – és az emberiség örökre elvész. Óriási volt a tét!

A HÉT FŐBB KÉRDÉSEI: Mivel próbálta Júdás igazolni tettét, Jézus elárulását? Miért mondta Jézus, hogy addig nem iszik a szőlőtőke terméséből, amíg ott nem leszünk vele országában? Miért tagadta meg Péter Jézust annak ellenére, hogy korábban fogadkozott: halála árán is megvédi Jézust? Mit jelent Istent Abbának szólítani? Miért fordultak el a tanítványok Krisztustól életének válságos szakaszában?

 

AZ ÁRULÁS TERVE (Márk 14:1–11)

Vasárnap június 5.

Olvassuk el Mk 14:3–10 és Jn 12:1–8 verseit! Miért éppen ezután döntötte el Júdás, hogy elárulja Jézust?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Júdás történetében az a legfélelmetesebb, hogy mennyire könnyen becsaphatja magát az ember. Olyan könnyű jónak gondolni a rosszat.

Miért mérgelődtek néhányan? Lehet, hogy valamiben igazuk volt?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Márk beszámolója szerint nem csak Júdás, hanem még több tanítvány is furcsállta a pazarlást. Vajon a többiek panaszkodása még jobban meggyőzte Júdást arról, hogy jogos a felháborodása?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Márk 14. fejezete elején a nép vezetői azon tanakodtak, hogyan ítéljék halálra Jézust. Majd az asszony megkeni Jézus lábát, a Mester pedig megfeddi az asszony tettét rosszalló tanítványait. Közvetlenül ezután Júdás elmegy a főemberekhez, hogy épp azt mondja nekik, amire vártak. (Lukács ugyanezt írja le, de kicsit másként; lásd: Lk 22:1–4.) Márk a Szentlélektől ihletve arra utal, hogy ez az eset is csak késztette Júdást szörnyű tettére. Figyeljük meg, milyen szerepe volt a pénznek úgy a Simon házában lezajlott eseményben, mint Júdás és a főemberek találkozásánál. Ebből is látszik, hogyan használja fel Sátán jellemünk gyenge pontjait arra, hogy uralma alá hajtsa gondolatainkat (Lk 22:3).

Elszörnyedünk Júdás tettétől, de tudnunk kell, hogy mindannyian eshetünk hasonló csapdátba. Mindenkit legyőzhet egy-egy dédelgetett bűn, ami oda vezethet, hogy az ember elárulja az Urat. Mi menthette volna meg Júdást, és mi védhet meg minket (Mk 8:34)? Hogyan történik ez meg az életünkben?

 

AZ UTOLSÓ VACSORA (Márk 14:12–26)

Hétfő június 6.

A keresztények már az első időktől fogva megemlékeztek az utolsó vacsoráról. Kb. 20 évvel később Jézus korinthusi követői összegyűltek, talán egy háznál, hogy megünnepeljék az úrvacsorát (1Kor 11:17–22). Pál levelet írt nekik, hogy figyelmeztesse őket az életükbe beszivárgott bűnökre. Ma szinte minden keresztény egyház ünnepli az úrvacsorát, értelmezésében és jelentőségében azonban igen nagy különbségeket találunk.

Olvassuk el Mk 14:24–25 verseit! Mit mond itt Jézus? Milyen utalást találunk szavaiban a második adventre vonatkozóan? Miért beszélt ekkor halálával összefüggésben a második eljöveteléről is?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Figyeljük meg, mit mond itt Jézus nem csak a tanítványainak, de nekünk is! Szavai elárulják, milyen szeretettel, ragaszkodással gondol azokra, akik ott lesznek vele Isten országában. Nem iszik addig a szőlőtőnek a terméséből, amíg el nem jön Isten országa (lásd: Lk 22:18), vagyis amíg ott nem lesznek vele azok, akiket saját vérén váltott meg. „Mondom pedig néktek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában” (Mt 26:29). Ő sem iszik a szőlőtőke gyümölcséből, amíg mi nem vagyunk vele. Gondoljunk csak bele, ki szól itt hozzánk (Jn 1:1–3; Kol 1:16–17; Zsid 1:2)! Ennyire fontosnak tart minket! Ennyire szeret Istenünk!

Figyeljük meg, mennyire fontos Krisztus kiontott vére! Ez által lehetünk majd ott Isten országában és ihatjuk a szőlőtőkének termését, vérének szimbólumát az Úrral együtt. Téves az a tanítás, amely nem hangsúlyozza ki Krisztus vérének központi szerepét a megváltási tervben.

Krisztus kijelentette, nem iszik a szőlőtő terméséből addig, amíg nem leszünk vele együtt a mennyben. Gondolkozzunk ezen! Milyen vigaszt, reményt és bizonyosságot találunk ebben a gondolatban? Isten jellemének ez a csodálatos megnyilatkozása hogyan segíthet a csüggesztő helyzetekben?

 

PÉTER BUKÁSA (Márk 14:27–31, 66–72)

Kedd június 7.

Jézus előre megmondta, hogy Júdás majd elárulja (Mk 14:21), Péter pedig megtagadja (30. vers). Mégsem Isten rendelte el Péter és Júdás bukását. Isten egyformán ismeri a múltat, a jelent és a jövendőt. Az Atya előre látja, mi fog történni, ám mindenki szabadon dönt a tetteiről. Jézus tudta, mit fognak tenni. Ha Péter és Júdás másként döntött volna, Jézus sem ezeket a tetteket jövendölte volna meg.

Mit gondolt Péter, meddig követi Jézust? Komolyan gondolta szavait (Mk 14:27–31)?

_______________________________________________________________

Mennyire hasonlítunk Péterre! Milyen gyorsan ki tudjuk mondani: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem” (29. vers). Péter hitte, amit mondott. Mi is komolyan gondoljuk, amikor megfogadunk valamit Istennek, de újból és újból Péterhez hasonlóan megtört szívvel, sírva roskadunk magunkba, mert kudarcot vallottunk az Úr előtt. Meg kell tanulnunk a leckét, amit Péter megtanult: fogadkozhatunk, de ez még nem jelent győzelmet. Ha győzni akarunk, ne a saját erőnkre és képességeinkre hagyatkozzunk, hanem csak Krisztusra! Ha Péter inkább Krisztusról beszélt volna, mint önmagáról, akkor egészen másképp alakulhatott volna a története.

Nem csak Péter fogadkozott, hogy semmiképp sem tagadja meg Jézust (31. vers), mindegyik tanítvány azt hangoztatta. Ám ahogy a veszély nőtt, „elhagyván őt, mindnyájan elfutának” (50. vers). Igaz, itt főleg Péterről beszélünk, de a többieknek is volt mit megtanulni azzal kapcsolatban, hogy mit jelent Krisztust követni.

Mit mondhatott volna Péter, hogyan imádkozhatott volna, hogy megmeneküljön ettől a szörnyű kudarctól? A következő szövegek segíthetnek a válaszadásban (Zsolt 56:2–4; Zsolt 119:28; Lk 18:13; 2Kor 12:9–10; Fil 4:13). Milyen segítséget találhatunk ezekben a versekben a kísértések és a nehézségek legyőzéséhez?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

 

„ABBA!” (Márk 14:32–42)

Szerda június 8.

A Gecsemáné kertje Jézus egyik kedves pihenőhelye volt. Gyakran vonult vissza oda, hogy megpihenjen, és nyugalma legyen a tömegtől. Azon az éjjelen csak gyötrődött ott, ahol máskor békességet lelt.

Gondoljuk végig, mi történt a Gecsemáné kertjében! Olvassuk el többször az evangéliumok beszámolóit (Mt 26:36–56; Mk 14:32–42; Lk 22:40–53; és Jn 18:1–12)! Amikor Krisztus könyörgött az Atyához, az Abba szót használta, ami meghitt kapcsolatra, bensőséges viszonyra utalt. Leírhatatlan szenvedése idején is rendületlenül bízott Atyja szeretetében, még akkor is, amikor úgy érezte, hogy Atyjától elszakadt, ezért is nevezte így. Nagyszerű pálda ez a végső kétségbeesés órájában is rendíthetetlen hitre.

Ellen White leírja, mivel kellett szembenéznie Krisztusnak a kereszten: „Jézus helyzete most egészen más volt, különbözött azoktól a helyzetektől, amelyekbe eddig belekerült… Eddig közbenjáróként tevékenykedett másokért; most ő vágyott arra, hogy legyen valaki, aki közbenjár érette.

Mikor Krisztus úgy érezte, hogy megszakadt, összetört az Atyával való egysége, félt, hogy emberi természetében nem lesz képes elviselni a sötétség hatalmasságaival szemben Reá váró nagy küzdelmet… Krisztus, mikor maga előtt látta az összeütközés összes lehetséges következményeit, akkor a lelke megtelt rettegéssel, mert tudta, hogy esetleges veresége az Istentől való elválasztását jelentené számára. Sátán azt sugallta az Úrnak, hogyha vállalja a kezességet a bűnös világért, akkor örökre elszakad Istentől; ezáltal azonosulna a Sátán királyságával, és soha többé nem lehetne közösségben Istennel” (Jézus élete, 592. old.). Még ebben a helyzetben is fel tudott kiáltani: „Abba!”

Pál kifejti, hogy mi, Krisztus tanítványai, akiket Isten befogadott a családjába, szintén ilyen bizalommal és szeretettel fordulhatunk mennyei Atyánkhoz, és mi is mondhatjuk: Abba! Olvassuk el Róm 8:15; és Gal 4:6 verseit (ne feledjük úgy olvasni, hogy gondolunk a környező versekre is)! Miről szól ez a két idézett szakasz? Miért szólíthatjuk mi is Istent úgy, hogy „Abba”?

Mit felelnél, ha valaki azt kérdezné tőled, hogyan kerülhet olyan meghitt kapcsolatba Istennel, mint amilyenről az előbbi szakaszban olvastunk?

 

JÉZUS ELFOGATÁSA (Márk 14:43–52)

Csütörtök június 9.

A Gecsemáné kertben Jézus azzal a feladattal viaskodott, amit a megváltási terv rótt rá, és elfogadta azt. Nem arra gondolt, mi lenne neki könnyebb, hanem kész volt magára venni az emberek bűneit; nem a saját akaratát, hanem Atyjáét választotta.

Miért volt különösen aljas Júdás árulása? (Mk 14:44–46)

Jézus ellenségei biztosra akartak menni. Az éj leple alatt indultak elfogni az Urat, mert arra számítottak, hogy akkor nem lesznek sokan körülötte, akik megvédenék. Ám amiatt is aggódtak, hogy az éjszaka árnyai között Jézus elmenekülhet. Ekkor Júdás ismét segítségükre sietett. Amint előre megbeszélték, előrelépett a tömegből, és megcsókolta Jézust, ezzel jelezve, kit kell elfogni. Az eredeti szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy Júdás nem csak megölelte Mesterét, de többször meg is csókolta, hogy ellenségei ezalatt gyorsan elfoghassák.

Pedig sem Júdásnak, sem a katonáknak nem kellett Jézus szökésétől tartania. Jézus már jóval korábban előre látta ezt a pillanatot, felkészült erre az órára, már azelőtt küzdött, imádkozott és döntött. Amikor jöttek, hogy elfogják, Jézus nyugodtan nézett szembe ellenségeivel, és meg sem próbált elmenekülni, ellenállni.

Mit tett a többi tanítvány, amikor a katonák elfogták Jézust (Mk 14:47–50)? Miért vallottak szégyent a próba idején? Várhattunk volna mást tőlük, ha arra gondolunk, milyenek voltak azelőtt?

Az utolsó vacsora során Jézus figyelmeztette a tanítványokat a közelgő próbára. Egyenesen Péterhez fordult, előre óva intette, hogy Sátán különösen támadja majd (lásd: Lk 22:31–34). A kertben azonban a tanítványok inkább aludtak, semhogy imádkoztak volna. Jézus újra megpróbálta felkészíteni Pétert a bekövetkező eseményekre (Mk 14:37–38), de figyelmeztetése ismét süket fülekre talált. Amikor jött a próba, a tanítványok először megpróbáltak erővel fellépni az erőszakkal szemben. Péter előrántotta szablyáját, és hadonászni kezdett vele (Jn 18:10–11). Sem rá, sem társaira nem hatott eléggé a Mester, akinek országa nem e világból való, aki elutasította a fizikai erő alkalmazását. Így vallott kudarcot a tanítványok gyönge, a világra jellemző erőfeszítése. Mindnyájan elfutottak.

Péntek június 10.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Olvassuk el Jézus elárulásának és elfogásának párhuzamos beszámolóit (Mt 26:1–56, 69–75; Lk 22:1–62; Jn 13; 18:1–11)! Olvassuk el Ellen G. White: Jézus élete című könyvéből A szolgák szolgája (548–558. old.), Az én emlékezetemre (559–568. old.), Gecsemáné (590–601. old.) és Júdás (619–627. old.) című fejezeteit!

„Elérkezett a rettenetes pillanat. Az a pillanat, amelynek el kellett döntenie a világ sorsát. Az emberiség sorsa még függőben volt. Krisztus még most is megtagadhatta volna a bűnös emberi nemzetségért meghatározott és elrendelt pohár kiivását. Még nem volt túl késő… Vajon Isten Fia kiissza-e a megaláztatás és a haláltusa keserű poharát? Vajon az ártatlan elszenvedi-e a bűn átkának a következményét, hogy megmentse a bűnöst? A szavak remegve hagyták el Jézus halovány ajkait: »Atyám, ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.«

Jézus háromszor mondta el ezt az imádságot. Emberi lénye háromszor riadt vissza ettől az utolsó, minden ténykedését megkoronázó áldozattól. Lélekben most az emberi nemzetség egész története még egyszer elvonul a világ Megváltójának szeme előtt. Látja, hogy a törvény megszegőinek el kell veszniök, ha magukra hagyja őket. Látja az emberek tehetetlenségét. Látja a bűn hatalmát. Az elkárhozott világ jajkiáltásai és panaszkodásai a szíve mélyéig hatolnak. Látja a világ fenyegető végzetét, és meghozta döntését. Megmenti az embereket a kárhozattól, bármibe kerül ez neki!” (Jézus élete, 596. old.)

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK:

Gondolkozzunk még azon, hogy Krisztus nem iszik a szőlőtő terméséből addig, míg mindannyian ott nem leszünk Vele az országában! Mit árul ez el Isten jelleméről? Soroljunk fel néhány példát arra, hogy az ember nem tesz addig valamit, amíg valaki más is meg tudja azt tenni vele együtt (pl. Uriás nem akarta a feleségével tölteni az éjszakát, amíg a serege a csatában volt; lásd: 2Sám 11:11)! Mit akart ezzel Jézus kifejezni?

ÖSSZEFOGLALÁS: Jézus elérkezett földi életének utolsó perceihez. Az örökkévalóságban kigondolt terv most közeledik csúcspontjához. Jézus egyedül, rendíthetetlenül állt, amikor mindenki más elfordult tőle. A világ sorsa függött tettétől.

MISSZIÓ A MOZIBAN

A Passió című népszerű hollywoodi film vetítése nagyszerű alkalom volt a gyülekezeteknek, hogy a körülöttük élők figyelmét felhívják Jézus szeretetére. Az adventista kiadók kis könyvet jelentettek meg, amely a Jézus élete című könyv néhány fejezetét tartalmazta, és a keresztre feszítésről, valamint az azt megelőző és utána következő eseményekről szól. Marilyn kitalált valamit, még mielőtt a filmet vetíteteni kezdték városában. Arra gondolt, hogy aki megnézi a filmet, biztosan szívesen fogadja a könyvet is. Minél többet szeretett volna elajándékozni. Tervét elmondta a gyülekezetben, a testvérek örömmel támogatták, és együtt imádkoztak, hogy Isten áldja meg munkájukat. Kapcsolatba akartak lépni azokkal az emberekkel, akiket felkavart ez a drámai film.

Marilyn a gyülekezet több tagjával együtt arra gyűjtött, hogy ki tudja fizetni az ajándékba szánt könyveket. Felkereste a filmszínház vezetőjét, akitől engedélyt kért és kapott, hogy az előadások után ott osztogathassa a könyveket. Még egy asztalt és dobozt is adtak neki, amivel megkönnyítették a munkáját.

Az első vetítés alkalmával Marilyn kicsit szorongva állt az asztal mellett. Nem tudta, érdekli-e az embereket az ajándék. A válaszra nem kellett sokat várnia. A film végén a nézők örömmel fogadták az ajándékot, így Marilyn legnagyobb meglepetésére már az első este a könyveknek majdnem a fele elfogyott. A mozi egyik alkalmazottja néhány nap múlva felhívta Marilynt, és még több könyvet kért, mert rá is nagy hatással volt Jézus története, és az ismerőseinek is akart a könyvből adni.

Egy másik amerikai városban Wayne Moon ötven példányt vitt el a helyi moziba A nagy küzdelem című könyvből, amit a vetítést követően ajánlott az embereknek. Néhány perc alatt mindet elajándékozta.

Az esti imaórán elmondta tapasztalatát a lelkipásztornak és a gyülekezeti tagoknak, akik a traktátban lévő hasonló témájú könyveket akarták kiosztani egy-egy jelentkezési lappal a Bibliai Levelező Iskola tanfolyamára. Miután ezek is rövid idő alatt elfogytak, a városban lévő többi adventista gyülekezet segítségét kérték, hogy minél több könyv juthasson el az emberekhez, akik a film vetítése idején jobban odafigyeltek Jézus történetére. Ennek az összefogásnak az eredményeként a gyülekezet tagjai hat helyi moziban több mint 11 ezer könyvet és füzetet osztottak szét, köztük ezer darab könyvet spanyol nyelven.

A testvérek most azért imádkoznak, hogy az így elvetett magok gyümölcsöt teremjenek a következő hónapok evangelizációs sorozatain.

Marilyn Helmann férjével, Garyvel Manfredben, Észak-Dakotában él. Gyülekezetük életében igen fontos a misszió, számos zenés rendezvényt és bibliaköröket is szerveznek.