SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

8. tanulmány     2005 május 14 - 20.

 

AZ UTOLSÓ ÚT

„Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Mk 10:45).

JERUZSÁLEM FELÉ. Az előző néhány fejezetben azt olvastuk, hogy Jézus hosszú utazásra indult. Márk itt arról beszél, hogy miért is ment a Mester Galileától dél felé. „Útban valának pedig Jeruzsálembe menve fel; és előttök megy vala Jézus, ők pedig álmélkodának, és követvén őt, félnek vala” (Mk 10:32).

Drámai jelenet: Jézus halad elöl, tanítványai egy lépéssel mögötte, azon gondolkodva, mi történik majd, mögöttük pedig mások, szintén nyugtalanul. Az utolsó, mindent eldöntő események kezdetén voltak.

Ezzel mi is elérkeztünk Jézus földi életének utolsó hét napjához. A többi evangélium írójához hasonlóan Márk is jóval nagyobb részt szánt ennek a rövid időszaknak a leírására, mint a többi eseményre: a 6. fejezettől egészen a 16. fejezetig. Máté evangéliumának 7–28. fejezeteiben, Lukács a 6–24. fejezetekben, János pedig a 10–21. fejezetekben írja le ezt a történet. A következtetés egyértelmű: fontos volt Jézus életének minden eseménye, fontosak tanításai is, ám halála és feltámadás a legfontosabb.

A HÉT FŐBB KÉRDÉSEI: Miért van az, hogy időnként olyan dolgokért imádkozunk,amiért nem kellene? Mit jelent világosságban és nem a sötétségben élni? Miért tisztította meg Jézus másodszor is a templomot? Miért átkozta meg a fügefát?

Vasárnap május 15.

OSTOBA KÉRÉS (Márk 10:32–45)

Olvassuk el a mára kijelölt szakaszt, majd nézzük meg közelebbről a 35. verset! Miért érezték a tanítványok ésszerűnek a kérésüket, miután Jézus sok csodáját látták? Előfordulhat-e velünk is, hogy mi is észszerűnek tűnő kérésekkel fordulunk Istenhez, de nem azt a választ kapjuk, amit szeretnénk (lásd még: Mt 17:20, Lk 1:37 verseit)?

Emberek vagyunk, így szűk a látószögünk: csak a saját szempontunkból nézzük a világot. A bukott emberre jellemző módon, bármilyen világosságot és igazságot kapunk, bármit tanulunk, továbbra is csak a saját felfogóképességünk határain belül értelmezünk és szűrünk meg mindent, szűk, korlátozott világnézetünk alapján. Ezért kérünk gyakran olyasmit, amiről azt hisszük, hogy a javunkra válna, pedig hosszú távon nem így lenne. Rendíthetetlenül meg vagyunk győződve arról, hogy jó amit kérünk, és Istennek azonnal teljesítenie kellene azt.

Hogyan bizonyítja Jakab és János kérése, hogy fogalmuk sem volt arról, mit kérnek?

Hogyan leplezi le tudatlanságukat Krisztus válasza (Mk 10:42–45)?

A tanítványokról ismét kiderült, hogy vakon mennek el a fontosabb lelki kérdések mellett, pedig már hosszú ideje Jézussal voltak. Krisztusnak a 42–45. versekben feljegyzett szavai gyökeresen más képet mutatnak a vezetéssel, a hatalommal és a sikerrel kapcsolatban. Remek példa ez arra, hogy mennyire elferdült még a mi világképünk is. A tanítványokhoz hasonlóan velünk is előfordulhat, hogy olyan dolgokért imádkozunk, amelyeket jónak és szükségesnek vélünk, pedig Jakabhoz és Jánoshoz hasonlóan mi sem tudjuk, mit is kérünk.

Előfordul velünk is, hogy olyan dolgokért imádkozunk, amelyekre még nem kaptunk választ? Mi tartozik ebbe a körbe, és el tudjuk-e fogadni hittel, még ha nem is értjük, hogy jó okkal nem kapjuk meg, amit kérünk?

Hétfő május 16.

A VAK BARTIMEUS (Márk 10:46–52)

Jézus Jeruzsálem felé tartott. Jerikó városán kellett utoljára áthaladnia, mielőtt a szeretett városba érkezett volna. Bizonyára arra gondolt, ami a következő napokban vár majd rá. Földi életének utolsó hetébe lépett, elérkezett munkája csúcspontjához, az eseményhez, amely örökre megpecsételi a világ sorsát és a gonosszal folytatott hosszú küzdelem végkimenetelét. Miközben ennyi minden foglalkoztatta, talált időt arra is, hogy egy vak kolduson segítsen.

Olvassuk el, hogyan találkozott Jézus és a vak Bartimeus (Mk 10:46–52)! Figyeljük meg, mi történt a gyógyítás után! Hogyan példázza ez az eset, hogy mit kellene tennie mindenkinek, aki érezte már Krisztus megmentő hatalmát életében?

A Biblia sok helyen úgy beszél azokról, akik nem ismerik az Urat, mint akik sötétségben járnak (Jn 8:12; ApCsel 26:18; Ef 5:8; Kol 1:13; 1Thess 5:5; 1Pt 2:9; 1Jn 1:6; 2:11). A sötétség természetesen a világosság teljes hiányát jelenti. Aki sötétségben jár megbotlik, tapogatózik, elesik, és ha halad is valamennyit előre, nem tudja igazán, merre tart.

Ha elfogadjuk Jézust, aki maga a Világosság, mindez megváltozik. „És ez az az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk néktek, hogy az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk; hazudunk és nem az igazságot cselekesszük. Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1:5–7).

A sötétség és a világosság képe hasonlat, amely valami másra utal. A sötétség a lelki tudatlanságot jelenti: a bűnt, a gyűlöletet, az előítéletet, az irigységet, a kapzsiságot, a mohóságot. Aki sötétségben jár, Isten megmentő ismerete nélkül él; nem tudja, ki is Isten valójában, és nem ismeri szeretetét. A valóságban is a világosság a sötétség ellentéte, éppen úgy igaz ez lelki értelemben is.

Akár elismerjük, akár nem, az ember sötétségben él, amíg el nem fogadja Krisztus ajándékát, a megváltást. Amikor Krisztushoz jövünk, a világosságba lépünk. Beszéljünk arról, hogy milyen új dolgokat vettünk észre a világosságba lépve! Hogyan változott meg életünk azóta? Mi lenne velünk, ha a sötétségben maradtunk volna?

Kedd május 17.

A DICSŐSÉGES BEVONULÁS (Márk 11:1–11)

Jézus a feltámadása előtt pontosan egy héttel, vasárnap vonult be dicsőséges körülmények között Jeruzsálembe. A különböző felekezetekhez tartozó keresztények eltérő módon ünneplik ezt a napot. Sokan azzal emlékeznek meg a virágvasárnapról, hogy istentiszteletre mennek, énekelnek, olvassák az Igét. Egyházunkban nincs olyan liturgiai szabály, amely minden szombatra előírná az igei gondolatot és a prédikáció témáját, de kifejezett érdeklődéssel foglalkozunk Jézus életével, különösen földi útjának záró eseményeivel. Igen fontos komolyan elgondolkodni az utolsó vasárnapról szóló leíráson!

Mivel hívta fel Jézus már út közben a figyelmet Jeruzsálembe való bevonulására (Mk 11:1–11)? Mi a jelentősége annak, hogy Jézus szamárháton, az Olajfák hegye felől érkezett a városba (lásd: Zak 9:9)?

Jézus csendben, feltűnés nélkül is elmehetett volna Jeruzsálembe, mint azelőtt, de ez alkalommal fel akarta hívni magára a figyelmet. Tanítványait elküldte, hogy vigyenek neki egy szamarat, majd a szamár hátán ülve az Olajfák hegye felől érkezett a városba. Felfigyeltek erre az emberek, akik úgy fogadták, mint a régen várt Messiást. Jézus ugyan nem tetszelgett a világi vezető és szabadító szerepében, ahogy a nép remélte, mégis Ő volt a Messiás. Ezért szándékosan úgy vonult be a szeretett városba, ahogyan azt Zakariás próféta megjövendölte. Erre a tömeg szertelen ünneplésbe kezdett!

„Hozsanna. A görög hosanna az arám hoshar'na betű szerinti átírása, ami azt jelenti: ments meg most, vagy ments meg, könyörgöm… Itt ezt a kifejezést talán egy Istenhez küldött imaként foghatjuk fel, hogy a Messiás Király hozza el a szabadítást Izraelnek” (The SDA Bible Commentary, 5. köt. 471. old.).

Milyen csodálatosan kezdődött a páska hete! Ám, vasárnap a hozsánnát kiáltozó és ruháit az útra terítető tömeg péntekre már ezt üvöltötte: El vele! Feszítsd meg!

Mindnyájan kerülünk lelki hullámhegyek és hullámvölgyek közé, időnként lelkesedünk Istenért, és a hit szárnyára emelkedünk, máskor elbátortalanodunk, kételyekkel küzdünk, és épp hogy csak kitartunk. Hogyan küzdhetjük át magunkat a lelki mélypontokon? Tapasztalatainkból milyen tanulságokat vonhatunk le, amit elmondhatunk annak, aki épp most került hullámvölgybe? Jó, ha beszélgetünk arról is, hogy kinek melyik bibliaszöveg volt a csüggedés legjobb ellenszere.

Szerda május 18.

LATROK BARLANGJA (Márk 11:15–19)

A mára kijelölt szakaszból olvassuk el figyelmesen a 17. verset, amelyben Jézus egy ószövetségi igére utal. Mi volt a templom eredeti rendeltetése, és mivé vált? Milyen alapvető tanulságot vonhatunk le ebből egyénileg és közösségileg egyaránt?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Jézus minden bizonnyal szándékosan hívta fel magára a figyelmet azzal, ahogy bevonult Jeruzsálembe, és biztosan annak is tudatában volt, hogy bevonulása utáni első tette is haragra gerjeszti a vallási vezetőket. Nyíltan bírálta az istentiszteletért felelős vezetőket, és saját hatalmát állította szembe az övékével. A Templom megtisztításával egyértelműen bemutatta, hogy Ő a Messiás, akinek hatalma mindenki másét felülmúlja.

Jézus idejében a papság és a Templom a szadduceusok fennhatósága alatt állt. Ők ellenőrizték a templomi szolgálatokat, amivel hatalmas gazdagságra tettek szert. A zarándokok, akik évente háromszor jöttek fel Jeruzsálembe, nem tudtak áldozatot hozni magukkal, így Jeruzsálemben kellett megvásárolniuk az áldoznivalót. A papok felügyelték az állatok árusítását. Kizárólag a templomi fizetőeszközzel lehetett vásárolni, így a zarándokoknak először át kellett váltaniuk pénzüket templomi dinárra, és csak aztán tudták megvenni az áldozati állatot. A templom elöljárói pedig csinos haszonra tettek szert mind a pénzváltásból, mind az állatok eladásából.

Így romlott meg a templomi szolgálat. Egyes emberek számára a gazdagság forrásává vált az a hely, amelynek Isten akarata szerint az egész nép, sőt minden nemzet számára az imádság házának kellett volna lennie. A kufárok itt zsákmányolták ki a közembereket, és tették gazdaggá a vezetőket. Nem csoda, hogy Jézus jogos haragra lobbant. A szó itt már kevésnek bizonyult: az Úr kiűzte az állatokat a templom udvarából, és felforgatta a pénzváltók asztalait. Ezzel a tettével azonban meg is pecsételte sorsát. A vallási vezetők ezután már nem tűrték tovább munkáját. Úgy érezték, hogy Jézus az erszényükhöz nyúlt, ezért nem tudtak nyugodni addig, amíg meg nem szabadultak tőle.

Hogyan fordulhat elő velünk akár egyénileg, akár egyházi szinten, hogy mindvégig az igazság álarca mögé bújva egyre távolodunk küldetésünktől, és csak a saját életünk jobbítására törekszünk?

Csütörtök május 19.

A MEGÁTKOZOTT FÜGEFA

(Mk 11:12–14, 20–26; lásd még: Mt 21:18–22; Lk 13:6–9)

Olvassuk el a történetről szóló beszámolókat! Az életadó megátkoz egy fát, ami azt követően kiszárad és elpusztul. Nem idegen ez a tett Jézus jellemétől? Mit üzent, mire figyelmeztetett Jézus ezzel az esettel?

Jézus megéhezett, de a távolban észrevett egy lombos fügefát. Közelebb érve csalódottan állapította meg, hogy egyetlen gyümölcs sincs rajta, ezért megátkozta a fát. A fa azonnal kiszáradt és elpusztult. Az evangéliumok írói nem jöttek zavarba Jézusnak ettől a furcsa tettétől, és nem is akarták eltitkolni. A Szentlélek inkább arra indította őket, hogy írják meg ezt a történetet, ami fontos tanítást rejt Jézus követői számára egészen az idők végéig.

Rendkívül fontos minden szó és tett, amelyre Jézus életének utolsó hetében került sor. Eddig felelevenítettük Jézus látványos bevonulását Jeruzsálembe, és azt, hogy milyen nagy feltűnést keltett a templom megtisztításával. Az az esemény azonban, amivel ma foglalkozunk nem a nyilvánosságnak szólt, inkább csak a tanítványait akarta tanítani vele. Talán hétfő reggel lehetett, amikor Jézus megátkozta a fügefát. Az azt megelőző este azonban történt még egy nagyon fontos eset. Márk nem említi ugyan, de Lukács feljegyzi, hogy Jézus sírt, amint a szeretett várost nézte, majd megjövendölte, hogyan fogják Jeruzsálemet körbevenni az idegen seregek, és hogyan rombolják le (Lk 19:41–44). Másnap reggel pedig Jézus megátkozta a fügefát. Szembeötlő a két eset kapcsolata.

Figyeljük meg, mit felelt Jézus (Mk 11:22–26), amikor Péter az elszáradtfáról beszélt (21. vers)! Arra felelt Jézus, amiről Péter beszélt?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

„Legyen hitetek Istenben” – mondta Jézus, azaz bízzatok az Úrban, imádkozzatok, nyugodjatok meg abban, hogy jó az Isten, és bocsássátok meg mások bűneit! Jézus a távolba irányítja követői tekintetét – távol a földi, bukott dolgoktól – az igazság nagyszerű elvei felé. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy milyen földi dolgokhoz és elvekhez ragaszkodunk, amelyek végül kiszáradnak és elpusztulnak, mint a megátkozott fügefa? Mit mondott Jézus, ami segítségünkre lehet a változásban?

Péntek május 20.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Olvassuk el Ellen G. White: Jézus élete című könyvéből Az új ország törvénye (459–463. old.), Jő a te királyod (479–487. old.), A pusztulásra ítélt nép (488–494. old.) és a A templom ismételt megtisztítása (495–505. old.) című fejezeteit!

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK:

  1. Milyen bizonyítékait találjuk az e heti tanulmányban annak, hogy Jézus nem véletlenül szenvedett és halt meg?

  2. Mivel bírálta nyíltan a kor vallási rendszerét Jézus? Gondoljunk hasonló esetekre, amikor szintén ezt tette! Mi volt rá az oka? Előfordulhat, hogy nekünk is bírálnunk kell a szervezeti rend valamely elemét? Ha igen, milyen körülmények között, és hogyan tehetjük ezt jézusi lelkülettel?

  3. Beszéljünk Krisztus Mk 11:23–26-ban feljegyzett szavairól! Vessük össze azzal, amit a vasárnapi részben olvastunk az imákkal kapcsolatban, amelyekre nem adja meg Isten, amit szeretnénk! Hogyan hozhatjuk egyensúlyba a két szakaszban található kétféle gondolatot?

  4. Beszélgessünk olyan esetekről, amikor hittel imádkoztunk, mégsem a remélt választ kaptuk! Hogyan állhatunk meg ilyen hitpróbában? Mivel bátoríthatjuk azokat, akik azt érzik, hogy Isten nem válaszol imáikra?

ÖSSZEFOGLALÁS: E heti tanulmányunk hangvétele drámai. Jézus éveken át várta életének ezt a szakaszát. Szándékosan haladt a tömeg élén Jeruzsálem felé, akarattal vonult be a városba királyhoz illő módon, beteljesítve ezzel a prófécia jövendöléseit, és tudatosan mutatta be messiási hatalmát. E hét néhány napja a tanítványok számára a reményteli várakozás ideje, a nép számára pedig az utolsó, halovány lehetőség volt arra, hogy elfogadják Királyukat.

A BIBLIA ÉSSZERŰ ÜZENETE

Adrian és Heidi Cobb a rastafarian vallás – egy, a feketék között ismert hit – hívei voltak. Haile Selassiet, a néhai etióp császárt istenítették, ami meglepő, hiszen ő keresztény volt, és nem tudni, milyen kapcsolatban állt a rastafarianusokkal. E mozgalom hívei azt hirdetik, hogy a feketék rázzák le magukról az elnyomás minden láncát. A rastafarian mozgalom gyökerei az 1930-as évekig nyúlnak vissza. Legtöbb követője a karib-tengeri Jamaika szigetén él. E mozgalomnak nincs határozott szervezeti felépítése, sem vezetője. Hisznek minden ember egyenlőségében. Míg a Biblia egyes részeit szent könyvnek tekintik, legnagyobb részét mégis elvetik, mondván, hogy az már nem nevezhető Isten Igéjének. Nem tartanak olyan alkalmakat, amit a keresztények istentiszteletéhez hasonlíthatnánk, hanem azért gyűlnek össze, hogy beszélgessenek, gondolkozzanak, meditáljanak. Máskor késő éjszakáig táncolva ünnepelnek. Kultuszuk két fő ismertetőjele, hogy hajukat sem a férfiak, sem a nők nem vágják le, hanem jellegzetes fonatba fogva viselik, és marihuanát szívnak. A komoly rastafarianusok szigorúan vegetáriánusok, kizárólag természetes, bio ételeket fogyasztanak, só, ízesítők és tartósítószerek nélkül. Nem isznak, dohányoznak, kávéznak, még üdítőt sem fogyasztanak, mert mindezeket nem tekintik természetes anyagoknak.

Adrian Cobb az Egyesült Államok nyugati részén, egy úgynevezetten keresztény családban nőtt fel, de a hitről általában nem esett szó otthon. Adrian csak arra emlékezett, hogy gyerekkorában édesapja időnként felolvasott neki a képes Bibliából.

Amikor Adrian felnőtt, barátai révén került kapcsolatba a rastafarianusokkal, és teljesen lenyűgözte filozófiájuk, életük. Rendszeresen részt vett összejöveteleiken, mindent meg akart tudni róluk. Könnyen átvette szokásaikat. Néhány évvel később ismerkedett meg Heidivel, aki hamarosan szintén rastafarianus lett, majd összeházasodtak. Életükben központi szerepe volt hitüknek és velük azonos nézeteket valló barátaiknak, szüleik heves tiltakozása ellenére is.

Egyik este keresgéltek a tévécsatornák között, amikor felfigyeltek a 3ABN egy műsorára. Nem tudtak elszakadni a képernyőtől, érdeklődve figyelték az előadó minden szavát. Teljesen új volt számukra mindaz, amit hallottak, de józan, logikus üzenetnek tartották. Szerettek volna még többet tudni a Biblia tanításáról és az adventistákról, ezért szombaton felkeresték a legközelebbi gyülekezetet. Mindenki szeretettel fogadta őket, mégis feszélyezve érezték magukat, hiszen nem ismerték a szokásokat. Az éppen akkoriban kezdődő próféciai szemináriumon azért rendszeresen részt vettek. Nagyon örültek, hogy igazi, biblikus választ kaptak azokra a kérdésekre, amelyek már régen foglalkoztatták őket.

A rastafarianus összejöveteleken attól kezdve nem vettek részt, de rastafarianus barátaikkal, akik tiszteletben tartják új meggyőződésüket, továbbra is jó kapcsolatban vannak. Adrian szülei örömmel fogadták a változást. Adrian és Heidi is megkeresztelkedett. Adrian lett a gyülekezetük diakónusvezetője. Heidivel együtt gondozzák a gyülekezet virágoskertjét, és veteményest is akarnak ültetni. Legfontosabb céljuk, hogy Isten szeretetéről és hatalmáról beszélhessenek minél több embernek. Szerintük a „hétvégi kereszténység” semmit sem ér. Kérik, hogy imádkozzunk rokonaikért és barátaikért, akik még mindig rastafarianusok, mert nagyon szeretnék, ha ők is el tudnák fogadni Krisztust és Isten Igéjét.

Adrian és Heidi Cobb Wisconsin államban él, és a Madisoni Adventista Gyülekezet tagja.