SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

2. tanulmány     2005 április 2 - 8.

 

Tanító melléklet Bibliaiversek Tartalomjegyzék Összesítőlap Főoldal

A CSODATÉVŐ JÉZUS

„Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg” (Mk 1:41).

A TETTEK EMBERE. A tömör bevezetés után Márk azonnal rátér a Jézus galileai szolgálatáról szóló beszámolóra. Pergő televíziós riportműsorhoz hasonlítható módon bemutat néhány rövid, cselekménydús jelenetet.

Ismét nagyon tanulságos összehasonlítani Márk megközelítését a többi evangélium írójának beszámolójával. Máté evangéliumában Jézus szolgálatával kapcsolatosan az első fő esemény a hegyi beszéd (Mt 5–7), amit Márk meg sem említ. Lukács Jézus názáreti prédikációjának jelentőségét hangsúlyozza ki, de Márk ezt is átlépi. János számára a kánai menyegzőn történt csoda jelenti Jézus szolgálatának kezdetét, amiről Márk szintén hallgat. Mindegyik evangélium szerzője a Szentlélek ihletése által, mégis a rá jellemző, egyéni módon számol be az ember Jézus, Urunk és Megváltónk életéről, munkájáról.

A HÉT FŐBB KÉRDÉSEI: Mivel kezdte bizonyítani Jézus, hogy csodálatos hatalommal rendelkezik? Péter anyósának meggyógyítása mennyiben utal a keresztényi élet alapelveire? Hogyan mutatott rá Jézus a lelki és fizikai élet közötti kapcsolatra? Hogyan rombolta le Krisztus kora néhány régi vallási tradícióját?

Vasárnap április 3.

AZ ÖRDÖNGŐS ESETE (Márk 1:21–28)

Jézus olyan korban jött el, amikor a gonosz erők teret hódítottak, és szoros béklyóban tartották az embereket. Ellen White szemléletes képet fest erről az időről: „A bűn csaló hatalma tetőpontra hágott. Munkába állt minden eszköz, amely csak rombolhatta az emberi lelket. Amikor Isten Fia letekintett a földre, szenvedést és nyomorúságot látott. Szánakozva látta, hogyan lett az ember Sátán kegyetlenségének áldozatává… Démoni jelleg vésődött rá az emberek arcára, az őket fogva tartó gonosz légiók tükörképe fejeződött ki rajtuk” (Jézus élete, 27. old.).

Mit tett először Jézus Mk 1:21–28 versei szerint, aminek kapcsán az emberek jobban felfigyeltek rá? Miért nem volt mindez mégsem elegendő valódi kilétének bizonyítására?

Jézus az emberiség nagy Szabadítójaként jött el. Nem azért, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon; nem azért, hogy felmagasztalják, hanem hogy Ő hozzon reményt és gyógyulást. Ez a magyarázata annak, hogy állandóan szembekerült a gonosz erőkkel, amelyek keményen harcoltak azért, hogy rabságukban tartsák az uralmuk alatt álló embereket. A démonok erősek voltak, de Jézus még erősebb!

Olvassuk el figyelmesen az ördöngős ember történetét, akivel Jézus a kapernaumi zsinagógában találkozott (Mk 1:21–28)! Hogyan bizonyítja ez a csoda Jézus kilétét?

Sokan elutasítják Jézust azok közül, akiknek megmentéséért jött, azért, mert hatalma cáfolhatatlan bizonyítékai ellenére sem akarják elismerni, ki is Ő valójában. Ezzel ellentétben a gonosz lelkek felismerték, és meghajoltak tekintélye előtt. Micsoda irónia!

C. S. Lewis beszámol róla, hogy amikor még ateista volt, beszélgetett valakivel, aki szintén nem hitt Istenben. Számos történelmi tény támasztja alá a Krisztus életéről és haláláról szóló evangéliumi beszámolókat, mondta ez az ember, majd könnyed modorában tovább folytatta érvelését, miközben nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem törődik saját szavainak roppant nagy jelentőségével. Érvelése azonban mély hatást gyakorolt Lewisra, aki végül keresztény lett. Mégis mi köze ennek a kis történetnek mai tanulmányunkhoz? Milyen szempontból fenyegethet annak veszélye, hogy Lewis ateista barátjához hasonlóan – annak ellenére, hogy keresztények vagyunk – figyelmen kívül hagyjuk Isten hatalmának és munkájának ismert bizonyítékait?

Hétfő április 4.

PÉTER ANYÓSA (Márk 1:29–39)

Hogyan mutatja Jézus személyes érdeklődését és törődését az, hogy meggyógyította Péter anyósát (Mk 1:29–34)?

_______________________________________________________________

A Biblia így írja le a történetet: „A Simon napa pedig hideglelésben fekszik vala, és azonnal szólának néki felőle. És ő odamenvén, fölemelé azt, annak kezét fogván; és elhagyá azt a hideglelés azonnal, és szolgál vala nékik”. Amint Jézus tudomást szerzett az asszony betegségéről, tüstént odament a betegágyhoz. Nem halasztotta a látogatást a szombati ebéd utáni órákra, nem szánt időt arra sem, hogy a tanítványainak utasításokat adjon. Első volt a beteg. Amikor már az ágyánál állt, akkor sem egyszerűen szavával gyógyította meg, hanem megfogta a kezét, és felsegítette. Gyengéden, gondosan gyógyított. A lázzal vívott küzdelem után az ember általában gyenge és erőtlen, de nem így volt ez Péter anyósa esetében, aki azonnal felkelt, és kiszolgálta a vendégeket.

Jézus azt adta Péter anyósának, amit másként nem kaphatott volna meg, az asszony pedig sietve kifejezte háláját. Milyen következtetést vonhatunk le ebből a keresztényi élettel kapcsolatban (lásd: Mt 10:8; Jn 15:12; 1Jn 5:2–3)?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Gondoljunk egy esetre, amikor valaki nagy örömet szerzett nekünk! Mit teszünk általában ilyenkor, és miért? Hogyan tükrözik hálából fakadó tetteink és szavaink keresztényi életünk lényegét?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Nagy tömeg vette körül Jézust e csodatételek után. „Mindenki téged keres!” – mondták a tanítványok. De valóban Őt keresték? Ha végigolvassuk Jézus történetét, láthatjuk, hogy a tömegből sokan ott voltak azok között is, akik később elfordultak tőle. Jézust keresni tehát önmagában nem mindig elég. Másra is szükség van. Mit tanulhatunk abból, amit Péter anyósa tett? Mennyiben vonatkozik ez a példa a lelki életünkre? Lásd még: Jak 2:22 versét.

Kedd április 5.

A LEPRÁS (Márk 1:40–45)

Olvassuk el azt a történetet, amikor Jézus meggyógyítja a leprás beteget (Mk 1:40–45)! Mi utal Jézus együttérzésére? Miért figyelmeztette olyan szigorúan az Úr a meggyógyított embert? Mi történt a csoda után?

A magyar lepra szó is görög eredetű, és ezt a szót az Újtestamentum számos bőrbetegség megnevezésére használja. A Seventh-day Adventist Bible Commentary (Adventista Bibliakommentár) ezt írja a leprával kapcsolatosan 3Mózes 13. fejezeténél: „A különböző tünetek leírása… elárulja, hogy egyértelműen tágabb értelemben vették a lepra kifejezést, mint ma. Egyes vélemények szerint 3Mózes 13-ban legalább hét különböző betegség gyűjtőneve a lepra. A leírt tünetek némelyike a pikkelysömörre emlékeztet (amit Hansen-kórként is ismerünk)... nem a leprára, bár természetesen a lepra is szerepel a leírásban” (i.m. 667. old.).

Az Ószövetségben egyértelműen olvasható, mit kell tenni, ha a pap megállapítja valakiről, hogy leprás. Az ilyen betegnek el kellett hagyni otthonát és a lakott területeket (4Móz 5:1–4; 12:9–15; 2Kir 15:5). A leprásnak szakadt ruhát kellett viselnie, haját leengedve hordania, és ha valaki a közelébe ért, azt kellett kiáltania, hogy: „Tisztátalan! Tisztátalan!”. Jézus idejében is ez volt a szokás. Egy másik történetben szereplő tíz leprás egy falu közelében látta meg Jézust. Távolabb megállva kiáltottak neki (lásd: Lk 17:12). A Mk 1:40-ben említett beteg viszont egyenesen odament Jézushoz, és térden állva kérte az Urat, hogy gyógyítsa meg.

A lepránál is súlyosabb betegség a bűn. Hogyan bánik mégis velünk a szent és bűntelen Isten?

A Megváltó együttérzését bizonyítja, hogy Jézus nem csak közelített a lepráshoz, de a kezét is kinyújtotta, és kora szokásaival szakítva, megérintette a beteget. Az érintésnek mint a szeretet kifejezésének gyógyító ereje van. A megfelelő, tisztelettel való kézfogás vagy ölelés szavaknál sokkal többet tehet a megsebzett emberekért.

Általában az érintésünkben nem rejlik természetfeletti gyógyító erő. Az azonban fontos, hogy a keresztényeket jellemezze az őszinte szeretet, együttérzés, könyörületesség és az önzetlen gondoskodás. Érdemes gondolkozni azon, hogyan viszonyulunk a mai kor „leprásaihoz”? Mit tegyünk, hogy rólunk is úgy sugározzon az együttérzés, mint Krisztusról? Miért olyan nehéz feladat ez sokszor?

Szerda április 6.

A GUTAÜTÖTT (Márk 2:1–12)

A tetőn át leeresztett gutaütött történetét mindenütt, minden korban lenyűgözőnek tartották. Ez a határozottság és önzetlenség története. El kell ismernünk a négy férfi találékonyságát, akik kitalálták, hogy ha nem juthatnak a tömegen keresztül Jézus közelébe az ajtón át, akkor felmásznak a tetőre, és a kibontott részen át engedik le a hordágyon fekvő barátjukat. A törvénytudók, akik kellemetlenül érezték magukat a közönséges, izzadó emberektől zsúfolt szobában, hitetlenkedve néztek fel, amikor a tető darabjai hullottak rájuk, s valaki a tetőn át ereszkedett lefelé.

Olvassuk el figyelmesen, imádkozva Mk 2:1–12 verseit! Képzeljük magunkat is oda, amint ott ülünk a zsúfolt szobában! Gondoljuk azt, hogy a názáreti Jézust akartuk látni, akinek a csodáiról beszél egész Galilea. Ami ma történik a szemünk láttára, az minden elképzelésünket felülmúlja, amit addig Jézusról hallottunk. Próbáljuk meg elképzelni, az alábbiak közül ki mit mondhatott!

Jézus elismerte azok hitét, akik leeresztették hozzá a gutaütöttet, de nem úgy, ahogy várták. Tudta, amit a segítők nem, hogy a gutaütött legnagyobb terhe lelki természetű volt. Szeretett volna fizikailag meggyógyulni, de sokkal jobban vágyott arra, hogy megbékéljen Istennel; hogy érezze, bűnei megbocsáttattak.

„A bélpokloshoz hasonlóan ez a gutaütött is teljesen elveszítette a reményt a gyógyulásra. Betegsége bűnös életének következménye volt, szenvedését még lelkifurdalás is súlyosbította. Jóval ezelőtt a farizeusokhoz és az orvosokhoz fordult, remélve, hogy enyhülést talál lelki gyötrelmeire és testi fájdalmára. Ám azok hűvösen gyógyíthatatlannak nyilvánították, elhagyták – viselje Isten haragját. […]

De nem is annyira a testi gyógyulásra vágyakozott, mint inkább a bűn terhétől való szabadulásra. Ha megláthatná Jézust, és megbizonyosodhatna a menny megbocsátásáról és békéjéről, megelégedne akár az élettel, akár a halállal, Isten akarata szerint” (Ellen G. White: Jézus élete, 214–215. old.).

Csütörtök április 7.

LÉVI MÁTÉ (Márk 2:13–21)

Lévit Máté néven is ismerjük (lásd: Mt 10:31). Vámszedő volt, akit a nép megvetett. Az emberek két okból gyűlölték a vámszedőket: 1) Az idegen elnyomó hatalom, Róma megbízottaiként dolgoztak. A vámszedők az ellenséggel működtek együtt. 2) Az adószedők gyakran gátlástalanul csaltak. A rómaiak ahelyett, hogy minden személyt közvetlenül adóztattak volna meg, adószedőket alkalmaztak, akik felelősek voltak azért, hogy a szerződésben meghatározott összeget beadják az állam kincstárába. Amíg a vámszedő befizette a megállapított összeget, annyit szedhetett be, amennyit csak tudott, és maga vezethette a könyvelését. Így a rendszer magában hordozta a kihágások lehetőségét. A vámszedők úgy gazdagodtak meg, hogy saját honfitársaik nyakán élősködtek.

Nyilván sok embert, köztük a tanítványokat is megdöbbentette, hogy Jézus tanítványának hívta el Lévi Mátét. A Mester még Máté házába is elment vendégségbe, amit az Ő tiszteletére rendezett. Máté meghívta barátait is, a többi vámszedőt és más közönséges (bűnös) embert, akiket a büszke farizeusok lenéztek. „De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” – mondták róluk (Lásd: Jn 7:49). Jézus azonban, nem törődve a farizeusok véleményével, úgy tekintett minden emberre, mint a menny várományosára. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre” (Mk 2:17).

A mai tanulmány összefüggésében hogyan magyarázhatnánk azt, amit Jézus az új ruháról és az új borról szóló példázatával mondott (Mk 2:21–22)?

Jézus nem csak egy volt Izrael prófétáinak sorában. Próféta volt ő is, de még sokkal több annál, testben megjelent Isten, aki a mennyek országát hozta el. Ez az újdonság szétfeszítette az akkori társadalom vallási hagyományait és szokásait, mint pl. azt, hogy egyes csoportok lenézték az emberek bizonyos osztályait, amivel lényegében áthágták az igaz hit alapvető elveit. Jézus tudta, hogy az új hatás a hagyományos vallás tömlőjét szétrepeszti, amikor az evangélium a pogányokhoz is eljut.

Vannak olyan régi emberi hagyományok, amelyek mellett nem tudunk mást felhozni, csak azt, hogy igen régiek, mégis annyira a hit részévé váltak, hogy áthágásukat sokan egyenesen bűnnek érzik. Milyen emberi hagyományok erősödtek így meg az Adventista Egyházban, amelyeket mintha isteni eredetűnek, áthághatatlannak tartanánk?

Péntek április 8.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Lukács evangéliumában szerepel minden történet, amit a héten tanultunk, és Máté is leír néhányat ezek közül. Hasonlítsuk össze beszámolójukat a Márk által leírtakkal (Mt 8:14–17; Lk 4:31–44; 5:12–38)! Olvassuk el, mit ír Ellen G. White: Jézus élete című könyvében! Olvassuk el Kapernaumbanm (201–209. old.), Megtisztíthatsz engem (21–219. old.) és Lévi-Máté (220–228. old.) című fejezeteket.

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK:

  1. Vajon a csodák bizonyítják leginkább egy vallás vagy vallási vezető igaz voltát? Milyen szerepe lesz a csodáknak a világ történelmének záró eseményeiben? Miért fontos óvatosnak lenni a csodákkal kapcsolatban?

  2. Érdemes részletesebben beszélni róla az osztályban, hogy miért veszélyes az emberi hagyományokat vallási kötelezettséggé tenni.

  3. A társadalom alsóbb rétegeihez tartozó emberekről szóltak a történetek, amelyekkel ezen a héten foglalkoztunk: az ördöngős, Péter anyósa (a nőket ugyanis alsóbbrendűnek tekintették a férfiaknál), a leprás, a gutaütött, Lévi Máté. Az első négy történetben fizikai, az utolsóban lelki gyógyulásról olvasunk. Szomorú, hogy a vallási tanítók, akik önmagukat igaznak tartották, mint akinek nincs szüksége orvosra, nem részesültek Jézus gyógyításában. Könnyű elítélni a farizeusokat, de vajon viselkedésünk nem arról árulkodik-e, hogy ugyanabban a lelki betegségben szenvedünk, mint Izrael vezetői?

ÖSSZEFOGLALÁS: E heti tanulmányunk nagyszerű képet fest Jézusról, az Isten Fiáról. Az azonnal és a mindjárt kifejezések gyakori használatával Márk a Megváltó határozott munkájáról ad pergő beszámolót. Jézus az Isten Fia reményt és szabadulást hozott az embereknek, noha a társadalom elvetette; ördögöket űzött ki, és meggyógyította az embereket testi-lelki bajukból egyaránt.

EMBER TERVEZ, ISTEN VÉGEZ

Louise Venables, aki férjével, Kirk Flowersszel Észak-Karolinában él, egy próféciai szemináriumról szóló hirdetést látott a tv-ben, amit a tőlük 70 kilométernyire lévő adventista gyülekezet szervezett. A hirdetésre felfigyelt, mindenképpen szeretett volna részt venni a szemináriumon, de a férjét nem tudta rábeszélni, hogy vele tartson. Louise Ausztráliában született adventista család gyermekeként, és rendszeresen járt a gyülekezetbe, de amikor az Egyesült Államokba költözött, megváltozott az élete. Megismerte Kirköt, majd összeházasodtak. Louise reménykedett benne, hogy egy nap a férje is elfogadja Jézust.

Kirk hallani sem akart a szemináriumról, mert a hathetes előadássorozatot túl hosszúnak tartotta. Úgy gondolta, rengeteget kellene utazgatniuk naponta, és ezt nem bírnák a munka mellett. „Ha az előadásokat közelebb tartanák és mindketten munkanélküliek lennénk, akkor én is veled mennék!” – mondta egyszer a vita hevében. Louise hitte, hogy Isten tesz majd valamit, ezért tovább várt, és imádkozott.

Néhány hónap múlva Kirk elveszítette az állását. Louise fizetéséből kellett megélniük. Ekkoriban vették meg első saját otthonukat – érezték, hogy Isten segítségével. Házuk alig 5 kilométernyire volt a legközelebbi adventista gyülekezettől, amit akkor még nem tudtak. A költözés izgalmában Kirk és Louise teljesen meg is feledkezett a bibliai előadásokról. Négy hónappal később Kirk fia, Taylor is hozzájuk költözött. Louise szabadságot vett ki, hogy a család több időt tölthessen együtt. Jókedvüknek az vetett véget, amikor Louise-t felhívta főnöke, és közölte, hogy leépítés volt a cégnél, őt is elbocsátották, ezért a szabadsága végeztével már ne is menjen be a munkahelyére. Kirk kétségbeesett. Nem tudta, mi lesz velük, ha a család jövedelem nélkül marad, és mindenük odalesz. Louise érezte, hogy csak Istenben bízhatnak. Elhatározták, hogy a következő szombaton felkeresik a legközelebbi adventista gyülekezetet, amikor nagy meglepetésükre egy meghívót találtak a postaládában. A tőlük 5 kilométernyire lévő gyülekezetbe hívták őket hasonló próféciai szemináriumra, mint amiről már korábban hallottak.

A család együtt járt az előadásokra. Napról napra közelebb kerültek Istenhez. A sorozat végén mindhárman megkeresztelkedtek. „Isten szeretete és hatalma felfoghatatlan! Olyan izgalmas dolog, ha az ember hitből él. Jézus azóta is gondoskodik rólunk úgy fizikailag, mint lelkileg. Munkanélküliek voltunk, de olyan békességben és nyugalomban éltünk, ami felfoghatatlan! Kértük Istent, hogy váltsa be ígéreteit, és Ő meg is tette, felülmúlva minden várakozásunkat” – mondta Louise lelkesen. Alig volt pénzük, mégsem éheztek soha, és mindig minden számlájukat ki tudták fizetni. Közben jó barátokra is találtak. „A gyülekezeti barátaink a legjobb, legkedvesebb emberek a világon – mondta Kirk –, és a legjobb barátunk Jézus lett!”

Keresztségük után néhány nappal Louise állást kapott, és hamarosan Kirk is talált munkát, szabad szombattal. Mindketten örömmel vesznek részt a gyülekezet különféle missziós programjaiban azóta is.

Louise Venables és Kirk Flowers az észak-karolinai Concordban él.