1. A 30. verstõl kezdve Rómának azt a korszakát
mutatja be a próféta, amikor már “dühöng
a szent szövetség ellen és cselekszik ellene”.
Ez már a keresztény üldözések kegyetlen
idõszaka a Birodalomban.
Viszont éppen ebben az idõben “Kitteus hajók jönnek
ellene és megijed”, olvashatjuk a jövendölés
soraiban.
Ha Róma megijed, akkor ez azt jelenti, hogy hatalma már hanyatlóban
van.
2. A “Kitteus”-ok azonosítására elég
biztos információs háttér áll a rendelkezésünkre.
Elõször Jáfet unokájaként említi
a Biblia a Kitthim nevet. I. Móz. 10,4.
A Kitthim fiai által elfoglalt terület pedig valószínûleg
Ciprus szigete volt. (Jer. 2,10. Ésa. 23,12.)
Ezért hívták a régi görögök
“Kition”-nak, latinul pedig “Citium”-ként volt ismeretes.
A késõbbi korokban ez a fogalom kiterjedt és magába
foglalta az egész Földközi-tenger partvidékérõl
érkezõ ellenséget, függetlenül attól,
hogy délrõl érkezett (Egyiptom) vagy északról
(Szíria) vagy nyugatról (Macedónia és Róma).
IV. Móz. 24,24.
A Biblia utáni zsidó irodalom I. Makabeus 1,1-ben szintén
ezt a nevet használja, és Macedóniára vonatkoztatja.
3. Rómával kapcsolatban is úgy kerül említésre
ez a fogalom vagy név, mint a Földközi-tenger felõl
jövõ ellenség, egy olyan ellenség, akinek az
ereje a hajóiban van.
A történelem eseményei között lapozva egyetlen
olyan eseményre figyelhetünk fel, amikor Róma valóban
megijedt az ellenséges hajók érkezésétõl.
Karthágó eleste óta ugyanis Rómáé
volt a Földközi-tenger feletti uralom.
Geiserich király vezetésével azonban a vandálok
átkeltek a Gibraltári-szoroson, elfoglaták Északnyugat-Afrikát,
és itt 429-ben megalapították az elsõ független
barbár államot a Római Birodalom területén.
442-ben III. Valentinianus császár is kénytelen volt
elismerni a független vandál államot.
Karthágó elvesztésével viszont a Földközi-tenger
feletti uralmát is elveszítette Róma.
Ez az uralom pedig egyre inkább a vandálok kezébe
került át.
Ebben az idõben teljesen reális az az ijedelem, amirõl
Dániel jövendöl a Kitteus hajók miatt.
455-ben ugyanis még ahhoz is vették a bátorságot
a vandálok, hogy flottájukkal Róma elé vonuljanak,
és 14 napon át fosztogatták és dúlták
az egész várost.
Innen ered a vandalizmus szóhasználatunk.
(lásd még Jel. 13. tanulmány V. pontját.)
4. A prófétai üzenet alapján különös
fordulatot figyelhetünk meg Róma viszonyulásában
és magatartásában.
Míg korábban dühöngött a szent szövetség
ellen, addig most csak “ügyel azokra, akik elhagyják a szent
szövetséget”. 30. vers.
Dühöngését teljesen nyíltan tette azokkal
szemben, akik ragaszkodtak az Istennel kötött szent szövetséghez.
Ezért kellett sok millió kereszténynek meghalnia a
római császárok kegyetlen keresztény üldözése
alatt.
Most azonban nem azokra ügyel, akik ragaszkodnak a szövetséghez,
hanem azokra, “akik elhagyják a szent szövetséget”.
5. A 32. versben mondja el Dániel, hogy miként és
miért ügyel Róma azokra, akik elhagyják a szövetséget.
Ezek az emberek azzal hagyják el a szent szövetséget,
hogy “gonoszul cselekszenek a szövetség ellen”.
Vagyis hûtlenek lesznek azokhoz az isteni törvényekhez
és kívánalmakhoz, amiket elfogadtak szövetségkötésük
alkalmával.
Csak azokat az embereket lehet “hitszegésre csábítani
hízelkedésekkel”, akik már egyébként
is elhagyták az Istennel való szövetséget gonosz
életmódjuk által.
Isten ellenségének, az õscsalónak az ilyen
emberek a leghatékonyabb eszközei az Egyház elleni szándékának
megvalósításában.
Ezek az emberek Isten Egyházához tartoznak ugyan, de az ellenséget
szolgálják az Egyház ellen.
Ha pedig ezek az eszközök a nép vezetõi közül
kerülnek ki, akkor Sátán diadalt ül, mert a vezetõkön
keresztül a nép nagy részét is el tudja csábítani.
Dániel azt mondja, hogy “hitszegésre csábítja”,
vagyis arra csábítja, hogy a “hit” dolgaiban hagyják
el a szent szövetséget és cselekedjenek gonoszt ellene.
Ennek a mesterkedésének eredményeként kovászolta
át a kereszténység tanítását
és életgyakorlatát a pogány vallás filozófiája
és szokása.
6. Eme álnok mesterkedés folyamatának idõszaka
alatt a Római Birodalom teljesen átalakult és egy
különös király került a trónra.
Nagy Constantin császár idejében a kereszténység
államvallássá nõtte ki magát a Birodalomban.
A Birodalom kettéválása után a nyugati részen
Róma püspöke egyre jelentõsebb szerepet kapott
a politikai irányításból és a hatalomból.
III. Valentinianus ideje alatt Róma püspöke (I. Leó)
az egész keresztény Egyház pápájaként
fogadtatta el magát.
Az 538-at követõ idõben pedig szinte egész Európában
a római Pápa osztotta az országokat és a királyságokat.
1. A Római Birodalom új történeti szakaszának
középpontjában ismét egy király áll,
akirõl meglepõ dolgokat mond el a próféta.
36/a. vers.
Minden törekvése arra irányul, hogy az emberektõl
nagyobb tiszteletet kapjon, mint amit az Istennek szoktak adni.
Ennek érdekében nem törõdik senkivel és
semmivel, csak egyedül a saját személyének és
királyságának felmagasztalásával.
Ebben a királyban a római egyház legfõbb vezetõjét
a Pápát és a Pápaság törekvéseit
ismerhetjük fel annak alapján, amiket Dániel elmondott
róla.
2. Ez “a király a maga tetszése szerint cselekszik”.
36/a. vers.
A Pápaság mindig céltudatosan törekedett arra,
hogy a legnagyobb tekintélyként ismerjék el az egész
világon úgy a politikai mint a vallási döntésekben.
Mindenesetre a Pápák soha sem ismertek el maguk felett emberi
hatalmat, még az istenit se nagyon.
I. Miklós pápa (858-67) nyilatkozatából ismerjük
a következõ kijelentést:
“A pápák nincsenek alávetve semmilyen földi hatalomnak,
még (Péter) apostolnak sem, és még akkor sem,
ha visszatérne a Földre; mivel Nagy Konstantinusz elismerte,
hogy a pápa Isten földi helytartója, ezért mint
istenség nem ítélhetõ meg egyetlen földi
lény által sem. Ez tehát azt jelenti, hogy mi tévedhetetlenek
vagyunk, így bármit is teszünk, azért nem tartozunk
beszámolással, csak magunknak.” (Dave Hunt: A fenevadon ülõ
asszony, 255. old.)
Vagyis ez a király mindenben “a maga tetszése szerint
cselekszik”.
Döntéseit a csalatkozhatatlanság tudatával hozza
meg, és ezeket a döntéseket hatalmi szóval fogadtatja
el másokkal.
3. Ez a király “felfuvalkodik, és felmagasztalja magát
minden isten felett”. 36. vers.
Késõbb Pál apostol is kapott kinyilatkoztatást
errõl a királyról.
“Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak,
ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira,
hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt
mutogatván magát.”II. Thess. 2,4.
Pál azonban még egyébb kijelentést is kapott
errõl a különös királyról.
Levelében elmondja azt, hogy amikor ez “bûn embere, a veszedelemnek
fia” megjelenik, akkor szakadás fog bekövetkezni az Egyházban.
Ez a szakadás azonban nemcsak a keleti és a nyugati kereszténységre
való szakadást jelenti.
Sokkal inkább jelenti azt a szakadást, ami az Istenhez hûséges
keresztények elkülönülése miatt következett
be, mivel nem akartak azonosulni az általános hitehagyással.
Amikor pedig bekövetkezett ez a szakadás, akkor a Pápaság
kegyetlenül üldözte azokat, akik nem akartak azonosulni
velük a hitehagyásban.
Pálnak azt is kijelentette Isten, hogy ez a politikai-vallási
hatalom az õsellenség által, vagyis Sátán
segítsége által fog szinre lépni.
“Akinek eljövetele a Sátán ereje által
van”. II. Thess. 2,9.
4. Ez a király “az istenek Istene ellen is vakmerõen
szól, és szerencsés lesz”. 36. vers.
Ezt a királyt Dániel már korábban is szemlélhette
egy “kicsiny szarv” jelképe által.
Már akkor is hasonló kinyilatkoztatást kapott róla.
“Nagyokat szóló száj”-ja van. 7,8/b. 11/a.
Ezzel a káromló szájával “sokat szól
a Felséges ellen”. 7,25/a.
Az egyházi irodalom tele van a Pápaság fennhéjázó,
gõgös és istenkáromló kijelentéseivel.
(lásd a 8. tanulmány II/2. pontjának idézeteit.)
A Pápa Isten földi képviselõjének és
helytartójának állítja magát.
A Biblia szerint viszont a Szentlélek az, aki az Istenséget
képviseli itt a Földön.
Dániel szerint “szerencsés lesz” ez a király,
vagyis a tömegek és a polgári hatalmak elhiszik és
elfogadják azt az igényt, amit a Pápa elvár
és megkövetel tõlük a saját részére.
Szerencsés lesz addig, “mígnem betelik a harag; mert ami
elhatároztatott, az végre is hajtatik”. 36/b. vers.
Mert ennek a királynak Istentõl rendelt ideje volt hatalmának
gyakorlásához. Dán. 7,25/b.
Amikor ez az idõ lejárt, akkor elveszítette hatalmát,
és ez akkor következett be, amikor ez a hatalom “halálos
sebet kap”-ott 1798-ban. (Jel. 13,3.)
Napóleon tábornoka, Berthier fogságba vitte a Pápát,
aki ott a fogságban meg is halt. Késõbb új
pápát választottak, de hatalma meg sem közelítette
korábbi fénykorát.
Ebbõl a sebbõl tehát még bizonyos idõ
után meg tudott gyógyulni.
1929-ben a lateráni zsinat alkalmával vette kezdetét
ez a gyógyulás, amikor a pápai állam megkapta
vatikán területét.
A végérvényes megsemmisítése pedig akkor
következik be, amikor Mihály fejedelem felkél, hogy
népét megszabadítsa. (Dán. 12,1. - Jel. 19,19-21.)
5. Ez a király “nem gondol atyáinak Istenével”,
helyette inkább “tiszteli az erõdök istenét,
annak helyén”. 37/a. 38/a. vers.
A pogányok vallásos gyakorlatára volt jellemzõ
az, hogy bálványaiknak erõdítéseket
állítottak a magaslatokon.
A keresztény Róma átvette a pogányságnak
ezt a szokását is, ezért építették
templomaikat mindig a magaslatokra, és ezek sok esetben szinte erõdítményszerû
építmények voltak.
Róma volt abban az idõben a bálványimádás
központja, és leginkább a Mitrász, vagyis a Nap-isten
kultusza volt elterjedt az emberek között.
Dániel viszont azt mondja, hogy “annak helyén” tiszteli
a pogányok istenét ez a király.
Vagyis a Pápaság ugyanott Rómában állította
fel a királyi székét, ahol a Mitrász-kultusz
központja volt.
Tiszteli “azt az istent, akit nem ismertek az õ atyái”.
38. vers.
Tiszteli azzal, hogy az Isten által rendelt nyugalomnap helyett
a vasárnapot rendelte el ünnepnek, mivel ez a nap volt a Mitrász
ünnepe, “a Nap-isten tiszteletre méltó napja”.
Tiszteli azzal, hogy Mitrász újjászületésének
ünnepét a téli napforduló alkalmával megünnepli,
mint az Isten születésének évfordulóját.
Pedig Jézus születéséhez semmi köze sincs
a karácsonyi ünnepnek.
Amennyit tudhatunk Jézus születésének idõpontjáról,
annak alapján azt mondhatjuk, hogy szeptember-október tájékán
történhetett, hiszen a pásztorok még fönt
voltak a hegyekben a nyájjal.
Tiszteli azzal, hogy a Tízparancsolat egyértelmû tilalma
ellenére képeket és szobrokat készíttet
az istenimádat eszközeiként.
Tiszteli azzal, hogy teljesen ajtót nyit a pogány filozófia,
a babona és mindenféle pogány szokások beáramlása
elõtt az egyházba.
6. Nemcsak az atyái Istenével nem gondolt ez a király,
hanem “nem gondol az asszonyok kedvencével” sem. 37. vers.
A bibliai próféciák jelképrendszerében
az “asszony”mindig az Isten népének vagy az Isten
Egyházának a szimbóluma. II. Kor. 11,2. Hós.
2,18. Ésa. 54,5. Eféz. 5,25-32.
Ilyen alapon mindazok a keresztény egyházak, amelyek a történelem
folyamán létrejöttek, mind Krisztushoz tartozónak
vallották magukat, vagyis Krisztus asszonyának.
Ésaiás próféta rendkívül találóan
és szemléletesen írja le ennek a sajátos helyzetnek
a visszásságát.
“És megragad hét asszony egy férfit ama napon,
mondván: A magunk kenyerét esszük és a mi ruhánkba
öltözködünk, csak hadd neveztessünk a te nevedrõl,
és vedd le rólunk gyalázatunkat!”Ésa. 3,28.
Ez a férfi Krisztust jelképezi, az asszonyok pedig a keresztény
egyházakat.
Mindegyik jelképes asszony Krisztus nevérõl szeretne
neveztetni, ezért mondja Dániel Õt az asszonyok kedvencének.
Ezek az asszonyok nem akarnak Krisztus igazságának fehér
ruhájába öltözni, nem akarnak azzal a lelki eledellel
táplálkozni, amit Õ biztosítana részükre.
Csak azt szeretnék, ha Krisztus nevét viselhetnék,
mert úgy gondolják, hogy ezzel elfedezhetik a lelki parázna
életük gyalázatos voltát.
Rendkívül találó tehát Dániel meghatározása.
Mert egyrészrõl az asszonyok kedvencének tekinthetõ
Krisztus.
Másrészt viszont a mindennapi élet vonatkozásában
senki sem gondol Vele, hiszen mindenki éli a maga hûtlen és
parázna életét.
7. “Aki hódol, annak dicsõségét megsokasítja,
és sokak felett ad nékik hatalmat; a földet elosztja
jutalom gyanánt.” 39/b. vers.
A történelem pontosan visszaigazolja a Pápaságnak
ezeket a tetteit, hatalmának ilyenképpen való gyakorlását.
1. Az egyik oldalon hatalmas erõfeszítések történnek,
hogy hitszegésre csábítsák azokat, akik egy
szent szövetségben kötelezték el magukat Istennek.
Ugyanebben az idõben azonban lesz egy “Istenét ismerõ
nép” is, amely az általános hitehagyás
idején “felbátorodik és cselekszik”, nem törõdve
a következményekkel. 32/. vers.
Említésre méltóak ezek közül a valdensek,
az albigensek, a hugenották.... (lásd még: Edmund
Hamer Broadbent: Zarándok gyülekezet)
A hitehagyásnak ebben a sötét idõszakában
voltak emberek, akik “felbátorodtak és cselekedtek”, vagyis
vállalták az igazi hit képviseléséért
és fennmaradásáért mindazt, ami rájuk
következett.
Ezen a törekvésük megvalósulása nagyon sokszor
borzalmas üldözések közben volt csak lehetséges.
“A nép értelmesei sokakat oktatnak, de hullanak fegyver
és tûz miatt, fogság és rablás miatt
napokig”. 33. vers.
A “napokig” arra az Isten által adott prófétai
idõszakaszra utal, amit napokban adott meg Dániel által.
(lásd ehhez: Dán. 7,25/b. 12,7 11. magyarázatait)
A jövendölésnek ez a része többféle
módon teljesedett be.
Egyrészt a reformáció feltámadása volt
ez a kicsiny segítség.
Mivel a reformációt több európai ország
fogadta örömmel, ezért ezek az országok bizonyos
szinten gátat vetettek a pápai egyház dühödt
üldözésének, az inkvizíció rémuralmának.
A másik segítség pedig azáltal támadt,
hogy az új földrész, vagyis Amerika felfedezése
elterelte az emberek figyelmét és érdeklõdését
a vallási kérdésekrõl.
De segítségül lett Amerika azáltal is, hogy menedéket
és otthont adott azoknak az embereknek, akiknek élete itt
Európában veszélyeztetve volt a vallási és
lelkiismereti diktatúra által.
Errõl a segítségrõl jövendölt János
apostol is. Jel. 12,13-16.
3. Ez a segítség azonban nem azt jelenti, hogy az Istenéhez
ragaszkodó nép felett teljesen elmúlt a veszély.
A jövendölés még nem azt mondja, hogy az Isten
népét üldözõ királytól teljesen
elvétetik a hatalom, hanem csak azt, hogy Isten népe egy
“kicsiny segítséggel” lesz megsegítve.
Az Isten népét üldözõ királynak ugyanis
Isten egy meghatározott idõt adott a hatalmának gyakorlására,
és ez az idõ még nem járt le.
“Mert a rendelt idõ még hátra van”. 35/b.
vers.
Ez a rendelt idõ azonos az 1260 éves idõszakkal, amirõl
már a Dán. 7,25-ben is jövendölt a próféta..
Ez az idõszak csak 1798-ban járt le.
Addig azonban az igazak üldözése még tartott, csak
nem olyan hevesen, mint korábban.
Ebben az idõben még “elhullanak az értelmesek
közül is”, vagyis még a nép vezetõi
közül is.
Mindez pedig azért történik, “hogy megpróbáltassanak,
megtisztíttassanak és megfehéríttessenek”
közülük sokan.
1. A 40. verstõl újra egy képváltással
találkozunk a prófétikus történetírásban.
Elsõ tényként azt kell megállapítanunk,
hogy a 40. verstõl történõ események a
“vég idején”zajlottak.
Végsõ idõként 1844-et jelöli meg számunkra
a Szentírás, mivel ez az utolsó olyan történelmi
idõpont, amit Isten elõre megadott a próféták
által.
1844-el kapcsolatban jelenti ki Isten ünnepélyes esküvel,
hogy “idõ többé nem lészen”. Jel. 10,6.
Vagyis ettõl kezdve az eseményeknek nincs meghatározott
idejük.
Mivel pedig az itt leírt jövendölés teljesedése
még a jövõben van, ezért most még csak
bizonytalan kereséssel próbáljuk az azonosítás
feladatát elvégezni.
2. A 40. vers különlegességnek számít
a 11. fejezet leírásában, mert nemcsak két
szereplõje van, mint északi és déli király,
hanem egy harmadik is, aki ellen az elõzõ kettõ dühe
irányul.
Harmadik szereplõnek ugyanazt a királyt kell tekinteni, akirõl
az elõzõ versekben is szólt a próféta.
Dániel teljesen természetesnek tartja, hogy itt most nem
nevezi meg:
Akivel a vég idején összetûz a déli király.
Akire mint forgószél csap le az északi király.
3. A próféta leírásából úgy
tûnik ki, hogy a történelemnek ebben az idejében
a Pápaság egy darabig mint semleges fél, vagy éppen
mint szövetséges társ áll a másik kettõ
között.
De egy bizonyos esemény kiváltja a másik kettõ
indulatát a Pápaság ellen.
A Jelenések könyvében többszintû kijelentést
is találhatunk, amelyek hasonló dolgokat akarnak felfedni
a jövõ eseményeibõl.
Találkozunk olyan kijelentéssel, amely szerint három
nagy politikai-vallási hatalom lép szövetségre
egymással a végsõ idõben. (lásd: Jel.
34. témájának IV. pontját)
Ez a szövetség azonban bizonyos dolgok hatására
újra szétesik darabjaira. (Jel. 16,19/a. - 17,18.)
Elmondja János azt is, hogy a föld királyai teljesen
egyek abban a szándékukban, hogy erejüket és
hatalmukat a Pápaság támogatására adják.
Jel. 17,12-13.
Valaminek a hatására azonban hirtelen meggyûlölik
a Pápaságot, és ekkor mindannyian ellene fordulnak.
Jel. 17,16.
4. A 40. verstõl kezdõdõ leírásban
sok hasonlóságot találunk az Ezékiel 38. fejezetében
írott jövendöléssel is.
Itt is, ott is sok nemzet katonái vonulnak fel, és ugyanazokat
a nemzeteket találjuk megemlítve mindkét helyen.
Mindkét leírásban az ígéret földjére,
vagyis a dicsõ földre vonulnak a hadakozni akaró népek.
Viszont egyik leírás szerint sem vonulnak el gyõztes
félként a küzdõtérrõl.
Dániel szerint “végére jut, és senki sem
segít rajta”. 45/b. vers.
Ezékiel viszont elmondja azt is, hogy miért fejezõdik
be így ez a dühödt harci kivonulás.
Mert maga az Úr lép közbe és vet véget
ennek az emberi küzdelemnek. Ezék. 38,18-23.
Ezékiel 38. fejezetét viszont általában a hatodik
csapásban történõ eseményekkel szoktuk
azonosítani.
5. Az elõzõ következtetések irányvonalát
erõsíti az is, ahogy Dániel tovább folytatja
a prófétikus történelem elbeszélését.
Miközben ez a könyörtelen küzdelem folyik bizonyos
szempontok és célok érdekében, Dániel
leírása szerint egy másik nagyhatalom indul el a küzdõtérre.
“És abban az idõben felkél Mihály, a nagy
fejedelem”. 12,1/a
Mihály, azaz Jézus Krisztus indul el, mint “királyok
Királya és uraknak Ura”, hogy :
népét megszabadítsa,
országát elfoglalja,
uralkodását megkezdje..
Adja a jó Isten, hogy mindannyian azok között lehessünk,
akik Jézus szabadításában részesülve
Vele együtt uralkodhassunk az Õ országában.