KÉZRÁTÉTEL

A *szóval együtt a kéz az emberi nyelvezet egyik legkifejezőbb eszköze; önmagában a kéz rendszerint a *hatalmat jelképezi (Kiv 14,31; Zsolt 19,2), sőt még Isten *Lelkét is (1Kir 18,46; Iz 8,11; Ez 1,3; 3,22). Rátenni a kezet valakire több, mint egyszerűen a levegőbe emelni, még ha áldásra emelik is (Lev 9,22; Lk 24,50): ez annyi, mint valóban megérinteni a másikat, és valamit önmagából közölni vele.

ÓSZÖVETSÉG

Mint az áldás jele a kézrátétel realista módon kifejezi annak az *áldásnak a jellegét, amely nem csupán szó, hanem tett. Így adja át Jákob egész ivadékának annak az áldásnak egész *gazdagságát, amelyet ő maga is őseitől, Abrahámtól és Izsáktól kapott: «Növekedjenek és sokasodjanak a földön!» (Ter 48,13-16).

Mint a konszekráció jele a kézrátétel azt jelzi, hogy Isten Lelke elkülönít egy lényt, akit kiválasztott, tehát birtokába veszi őt, és tekintélyt, alkalmasságot ad neki egy tisztség betöltéséhez. Igy különítették el a levitákat, mint szent felajánlást (Szám 8,10); így töltötte el a bölcsesség Lelke Józsuét (MTörv 3,9), képesítve őt arra, hogy betöltse teljes hatalommal a nép vezetőjének tisztjét (Szám 27,15-23).

Mint az azonosulás jelképe a kézrátétel egységet teremt a között, aki felajánl egy áldozati adományt és maga az adomány között: ez az áldozati adomány Istennek van szentelve, és az a szerepe, hogy képviselje a felajánló érzelmeit - hálaadás, bűnbánat vagy imádás; így az engesztelő áldozatok (Lev 1,4), az egység áldozatai (3,2), a bűnbak szertartásában, az *Engesztelés napján, szintén megfigyelhető a kérdéses azonosulás a bakkecskével, de itt nincs konszekráció. Izrael a kézrátétellel átadja az állatnak bűneit; ez az állat tisztátalan lesz, ezért nem ajánlhatják fel áldozatul Jahvénak, hanem kiűzik a pusztába (Lev 16,21k).

ÚJSZÖVETSÉG

1. Jézus életében. - Jézus az áldás jeleként rátette kezét a kis *gyermekekre (Mk 10,16), átadva nekik azt a *boldogságot, amelyet a *szegényeknek hirdetett (Mt 5,3); így elnyerte Atyjától saját «imájának» gyümölcseit (Mt 19,13). A kézrátétel jele a megszabadításnak is. Csakugyan, Jézus e gesztus révén gyógyítja meg a *betegeket: «Asszony, megszabadultál betegségedtől», mondta a meggörbedt asszonynak, majd rátette kezét, és az nyomban felegyenesedett (Lk 13,13). Ugyanígy cselekszik Betszaidában a vak meggyógyításakor (Mk 8,23kk), vagy «egyenként» azokkal a betegekkel, akik napszálltakor hozzá özönlöttek (Lk 4,40).

2. Az Egyház életében. - A Feltámadott ígérete szerint a tanítványok «kezüket a betegekre teszik, és azok meggyógyulnak» (Mk 16,18). Ananiás is ezzel a gesztussal adja vissza a megtért Saulnak látását (Csel 9.12), és Pál a maga részéről kézrátétellel adja vissza Málta kormányzójának egészségét (28,8). A megszabadítás eme jele mellett a kézrátételt már a születő Egyház konszekráció jeleként is gyakorolja. Kézrátétel révén közvetítik az isteni ajándékokat, főleg a Szentlélek (*Lélek) adományát. Igy Péter és János átadja a Lelket a szamariaiaknak, akik még nem kapták meg (Csel 8,17); ugyanígy cselekszik Pál az efezusiaknál (19,6). Simon mágus annyira elámult ennek a gesztusnak hatása láttán, hogy pénzért akarta megvásárolni ezt a hatalmat (8,18k). A kézrátétel tehát úgy jelenik meg, mint a hatalmas isteni valóságot hordozó látható jel.

KÉZRÁTÉTEL

Csodás erők közlését kísérő mozdulat, külső jel, a Biblián kívüli világban is. Alkalmazták az áldásnál (1Móz 48,14kk); az áldozó is rátette kezét az áldozati állat fejére, mielőtt azt levágták (2Móz 29,10; 3Móz 1,4 stb.). Naamán elvárta volna Elizeustól, hogy érintse testének beteg helyeit (2Kir 5,11).

Jézus szavával gyógyított (Mt 8,8.13), ami a távolból is hatott (Jn 4,50 - 52). Gyakran azonban azt kérték tőle, hogy kézrátétellel gyógyítson (Mk 5,23; 7,32). Jézus talán ehhez - az emberek tudatába mélyen beleivódott - szimbólumhoz alkalmazkodott, amikor legtöbbször valóban így gyógyított (Mk 1,41; 6,5; Lk 4,40; 14,4). Erre hatalmazta föl a tanítványait is (Mk 16,18; ApCsel 9,12.17).

Az áldás mozdulata (Mt 19,13.15).

A Szentlélek közlésének módja (ApCsel 8,17-19; 19,6).

Különleges szolgálatba történő beiktatás része (ApCsel 6,6; 13,3; 1Tim 4,14; 2Tim 1,6), ami történhetett egyes vezető vagy testület (1Tim 4,14) által. Felelősséggel járt, ezért meggondoltan kellett alkalmazni (1Tim 5,22).

Isten gazdagon megáldotta Pál és Barnabás munkáját azon év alatt, amelyet az antiókhiai hívők között töltöttek. Azonban mindeddig egyikük sem volt formailag felszentelve a prédikátori tisztségre. Most tehát keresztényi tapasztalataik annyira megértek, hogy Isten rájuk bízhatta azt a súlyos missziómunkát, amelynél szükségük volt mindazon kiváltságokra, amelyekben a gyülekezet őket részesíthette. "Valának pedig Antiókhiában az ottlevő gyülekezetben némely próféták és tanítók: Barnabás és Simeon, ki hivattatik vala Nigernek, és a Czirénei Lucius és Manaen... és Saulus. Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam." Mielőtt tehát ezt a két apostolt a pogánymisszióra kiküldték, böjttel, imával és kézrátétellel ünnepélyesen Istennek szentelték őket. Ezzel a gyülekezet egyszersmind felhatalmazta őket, hogy az igazságot hirdessék, hogy kereszteljenek és gyülekezeteket alapítsanak, melyek korlátlan egyházi teljhatalmat élveztek.

A keresztény gyülekezet ekkor új, fontos időszakába lépett. Megkezdődött az evangélium diadalútja a pogányok között; a gyülekezet pedig megerősödött a dúsan bearatott lelkekkel. Várható volt azonban, hogy az erre a munkára kijelölt apostolok bizalmatlansággal, előítélettel és irigységgel találkoznak majd és tanításuk, mely "lerontotta a közbevetett választófalat" (Ef. 2, 14.) - amely oly hosszú időn át szétválasztotta a zsidókat és görögöket - az eretnekség vádját lobbantja fel. Emiatt egyben az evangéliumi prédikátori tisztségre nyert felhatalmazásukat sok törvénytisztelő, jámbor zsidó kétségbe is vonhatja. Isten azonban előre látta a nehézségeket, amelyek szolgái útját akadályozhatják, és hogy munkájuk zavartalanul alakulhasson, kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet arra, hogy nyilvánosan avassa fel őket a prédikátori tisztségre. Így tehát felszentelésük nyilvános elismerése volt az Isten rendelésének, hogy vigyék el a pogányoknak az üdvözítő evangéliumot.

Pál, valamint Barnabás is, Istentől kapta megbízatását; a kézrátétel tehát nem jelentette a kegyelem vagy képesség újabb adományát, hanem csak a tisztség formai elismerését, felhatalmazást erre a hivatásra. A gyülekezet így nyomta rá pecsétjét Isten művére.