Az új Egyház kibontakozása

Meghallgatom

6. / A templom kapujában

Letöltöm

a hanganyagot

(Az apostolok cselekedetei 3, 4,1-31)

Hivatkozás a könyv oldalaihoz

39 40 41 42 43 44 45 46 47

39. oldal Krisztus tanítványai tudatában voltak tehetetlenségüknek. Alázatos, buzgó imában kapaszkodtak tehát gyengeségükben az Ő erejébe. Tudatlanságukat bölcsességével, méltatlanságukat igazságosságával és szegénységüket felmérhetetlen gazdagságával kapcsolták egybe. Ily módon megerősödve és felvértezve haladtak előre a Mester szolgálatában.

Nemsokára a Szentlélek kiárasztását követően, egy komoly imaalkalom után, Péter és János együtt mentek fel a templomba. Ahol beléptek, az "Ékes kapunál", láttak egy, már negyven év óta nyomorék embert ülni. Ez a szerencsétlen férfi hosszú ideje vágyakozott arra, hogy Jézust láthassa, mert gyógyulást várt Tőle. Tehetetlen állapotában azonban túlságosan messze esett a Nagy Orvos működési területétől. Sok könyörgése végül arra indította néhány ismerősét, hogy elvitték a templom ajtajáig. Mikor azonban odaérkezett, megtudta, hogy Azt, Akire minden reményét építette, kegyetlen módon megölték.

Csalódása nagy részvétet keltett azokban, akik tudták, mennyire vágyott arra, hogy Jézus meggyógyítsa. Naponként kitették a templom elé, hogy az arra menők csekély alamizsnája enyhítse ínségét. Amikor Péter és János elhaladt előtte, tőlük is alamizsnát kért. A tanítványok részvétteljesen néztek rá és Péter így szólt hozzá: "Nézz mi reánk!" "Az annakokáért figyelmez vala reájuk, és remélvén, hogy valamit kap tőlük. Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyom nincsen nékem." Amikor Péter bevallotta szegénységét, a nyomorék arcán csalódás árnya suhant át. Arcvonásai azonban rögtön kisimultak, amikor az apostol folytatta: "Hanem amim van, azt adom néked; a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj. És őt jobb kezénél fogva felemelé és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái; és felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérve az Istent. És látá őt az egész nép, hogy jár és dicséri az Istent. És megismerék őt, hogy ő volt az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékeskapujában; és megtelének csodálkozással és azon való álmélkodással, ami történt vala ő vele."

40. oldal "Mikor pedig ragaszkodék Péterhez és Jánoshoz az a sánta, aki meggyógyult, az egész nép álmélkodva összefuta ő hozzájuk a tornácba, mely Salamonénak neveztetik." Mindnyájan csodálkoztak azon, hogy a tanítványok is tudnak olyan csodákat művelni, amilyeneket Jézus cselekedett. Íme, itt áll egy férfi, aki negyven évig tehetetlen nyomorék volt, most pedig tagjait teljes épségben használja. Megszabadult fájdalmaitól, Jézusban hisz és boldog.

Mikor a tanítványok észrevették az emberek csodálkozását, Péter azt kérdezte: "Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mi reánk, mintha tulajdon erőnkkel, vagy jámborságunkkal míveltük volna azt, hogy ez járjon?" Biztosította őket, hogy a gyógyítás Jézus nevében történt, akit Isten feltámasztott halottaiból. "Az Ő nevében való hit által" - magyarázta az apostol - "erősítette meg az Ő neve azt, akit láttok és ismertek; és a hit, mely ő általa van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára."

Az apostolok nyíltan beszéltek a zsidók nagy bűnéről, hogy elvetették és megölték az Élet Fejedelmét, de tartózkodtak attól, hogy hallgatóikat a kétségbeesésbe kergessék. "Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtátok" mondotta Péter - "kívántátok, hogy a gyilkos ember bocsáttassék el néktek. Az életnek fejedelmét pedig megölétek; kit az Isten feltámasztott a halálból, minek mi vagyunk bizonyságai." "De most atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, miképpen a ti fejedelmeitek is. Az Isten pedig, amikről eleve megmondotta minden ő prófétájának szája által, hogy a Krisztus elszenvedi ekképpen töltötte be." Kifejtette, hogy a Szentlélek szólítja fel őket a bűnbánatra és a megtérésre. Bizonyította, hogy nincsen más reménységük az üdvösségre, hanem csak Annak kegyelme által, akit ők megfeszítettek. Csak a Krisztusba vetett hit által bocsáttatnak meg bűneik.

"Bánjátok meg azért és térjetek meg" - kiáltotta - "hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy így eljöjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől."

"Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, melyet Isten szerzett a mi atyáinkkal, mondván Ábrahámnak: És a te magodban megáldatnak a földnek nemzetségei mindnyájan. Az Isten az ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé 41. oldal őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből."

Így prédikálták az apostolok Krisztus feltámadását. A hallgatóság közül sokan vártak erre a bizonyságtételre, és amikor hallották, elhitték. Emlékeztek Krisztus szavaira; és csatlakoztak azokhoz, akik elfogadták az evangéliumot. Az Üdvözítő által vetett mag kikelt és gyümölcsöt termett.

Míg a tanítványok a néphez beszéltek, "odaléptek hozzájuk a papok és a templom felügyelője és a sadduceusok, neheztelve amiatt, hogy ők a népet tanítják és hirdetik a Jézusban a halálból való feltámadást."

Krisztus feltámadása után a papok azt a hazug hírt terjesztették mindenfelé, hogy Jézus holttestét tanítványai rabolták el, mialatt a római őrök aludtak. Ezért érthető, hogy nehezteltek Péterre és Jánosra, amikor meghallották, hogy Annak feltámadását prédikálják, akit ők megöltek. Különösen a sadduceusokat nyugtalanította a dolog, mivel érezték, hogy kedvenc tantételük dől meg és így hírnevük forog kockán.

Az újabban megtértek száma rohamosan növekedett. A farizeusok és sadduceusok egyetértettek abban, hogy ha szabad folyást engednek az új tanító működésének, befolyásukat nagyobb veszély fenyegeti, mint akkor, amikor Jézus a földön járt. Ezért a templom felügyelője, néhány sadduceus segítségével, letartóztatta Pétert és Jánost, kiket reggelig őrizetben tartottak, mert kihallgatásukhoz már későre járt az idő.

A tanítványok ellenségei sem zárkózhattak el attól az igazságtól, hogy Krisztus feltámadt halottaiból. A bizonyíték sokkal világosabb volt, semhogy abban kételkedni lehetett volna. Mindazáltal megkeményítették szívüket és vonakodtak megbánni bűnüket, melyet Krisztus keresztre feszítésével követtek el. A zsidó főemberek számos bizonyítékot kaptak arra nézve, hogy az apostolok isteni sugallatra beszélnek és cselekszenek, de csökönyösen ellenálltak az igazság üzenetének. Krisztus nem úgy jelent meg, ahogyan ők várták, és ha időnkint meg is győződtek arról, hogy Isten Fia volt, meggyőződésüket elfojtották és megfeszítették Őt. Az Úr kegyelme további bizonyítékokat adott még nekik és most újabb alkalmat nyújtott, hogy Hozzá forduljanak. Elküldte a tanítványokat, hogy tudtukra adják, hogy az Élet 42. oldal Fejedelmét ölték meg; e borzalmas tény által ismételten töredelemre hívta fel őket. Önigazultságukban azonban annyira biztonságban érezték magukat ezek a zsidó tanítók, hogy vonakodtak a tények beismerésétől: hogy azokat a férfiakat, kik Krisztus keresztre feszítésével vádolják őket, a Szentlélek vezeti.

Mivel a papok Krisztus ellen lázadtak, az ellenállás minden újabb mozzanata újabb indíték volt részükre, hogy a megkezdett úton haladjanak. Csökönyösségük mindinkább növekedett. Nem mintha nem tudtak volna megalázkodni, hanem mert nem akartak. Nemcsak azért vesztették el üdvösségüket, mert Isten Fiát megölték és ezért halált érdemeltek, hanem azért is, mert ellenállottak Istennek. A világosságot tudatosan vetették el és elzárkóztak a Lélek fáradozásai elől, hogy őket meggyőzze. Az a befolyás működött bennük is, amely az engedetlenség fiait uralja. Arra késztette őket, hogy káromolják azokat a férfiakat, akik révén Isten munkálkodott. Megátalkodott lázadásuk, minden további ellenállásukkal csak erősbödött Isten és üzenete ellen, melynek hirdetésével szolgáit bízta meg. A zsidó vezetők, mert a bűnbeismerést megtagadták, mindennap megújították ellenállásukat; ezzel pedig elősegítették az általuk elvetett mag aratását.

Isten haragja nem csupán bűnei miatt szakad a megátalkodott bűnösre, de azért is, mert a megtérésre hívó szózat és világosság ellenére továbbra is ellenáll és folytatja a múlt bűneit. Ha a zsidó vezetők engedtek volna a Szentlélek meggyőző erejének, akkor bocsánatot nyertek volna, de nem akartak engedelmeskedni. Így jár minden bűnös is, ha megrögzött ellenállásával idáig jut; a Szentlélek többé már nem tudja befolyásolni.

A nyomorék meggyógyítása utáni napon Annás és Kajafás, a templom többi főméltóságával együtt, összeült a kihallgatásra és maguk elé vezettették a foglyokat. Ugyanebben a teremben tagadta meg Péter csúfosan Mesterét; részben ugyanezen férfiak előtt. Élénken visszaemlékezett erre, amikor kihallgatására megjelent. Most alkalom nyílik számára, hogy ezt a gyávaságát jóvátegye.

A jelenlevők, akik emlékeztek még Péter viselkedésére Mestere kihallgatásánál, jó előre örvendeztek, hogy most lesz alkalmuk fenyegetésekkel, fogházbüntetéssel és halálos ítélettel megfélemlíteni. De az a Péter, aki Krisztust a legválságosabb órában 43. oldal megtagadta, a pillanat hatása alatt cselekedett, és magabízó volt. Különbözött attól a Pétertől, aki ott állott vizsgálat alatt a Magas Tanács előtt. Árulásából bukása után tért meg. Nem volt már büszke és dicsekvő, hanem szerény és önmagával szemben bizalmatlan. Telve volt Szentlélekkel. Ezen erő segítségével elhatározta, hogy jóváteszi az árulással elkövetett szégyenfoltját. Tiszteletet szerez annak a névnek, melyet egyszer megtagadott.

A papok és főemberek eddig óvakodtak Jézus keresztre feszítését és feltámadását szóba hozni. Most azonban, hogy céljukat elérjék, kénytelenek voltak a vádlottakat megkérdezni, mi módon gyógyították meg a beteg embert. "Micsoda hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt?" - kérdezték.

Szent bátorsággal és a Lélek erejével megerősödve jelentette ki Péter: "Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izráel egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez ti előttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé; és nincsen senkiben másban idvesség; mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk."

Ettől a bátor védekezéstől a zsidó vezetők megijedtek. Azt hitték, hogy a tanítványok megfélemlenek és megzavarodnak majd, ha a magas tanács elé kerülnek. Ehelyett azonban ezek a tanúk úgy beszéltek, ahogy Krisztus beszélt; ugyanolyan meggyőző erővel, mint Ő; és ez ellenfeleit hallgatásra kényszerítene. Péter hangja semmi félelmet nem árult el, amikor ezt mondotta Krisztusról: "Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé."

Péter itt olyan szólásmódot használt, melyet a papok jól ismertek. A próféták beszéltek a megvetett kőről, és Krisztus maga is mondotta egyszer, amikor a papokhoz és vénekhez szólt: "Sohasem olvastátok-é az írásokban: Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki e kőre esik, szétzúzatik; akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt." (Máté 21, 42-44.)

44. oldal Amikor a papok az apostolok bátor szavait hallották, felismerték, "hogy a Jézussal voltak vala".

Az apostolokról, akik jelen voltak Krisztus megdicsőülésénél a hegyen, azt olvassuk, hogy e csodálatos esemény végén senkit sem láttak, "csak Jézust egyedül". (Máté 17, 8.) Jézust egyedül! - ezek a szavak tartalmazzák annak az életnek és erőnek titkát, mely az első keresztény gyülekezet történetét jellemzi. Amikor a tanítványok először hallották Jézus szavát, érezték, hogy szükségük van rá. Keresték, megtalálták és követték Őt. Vele voltak a templomban, az asztalnál, a hegyoldalon, a mezőn. Úgy időztek Vele, mint tanulók tanítójukkal, és naponta nyerték Tőle az örök igazság tanait.

Mennybemenetele után is érezték isteni jelenlétét, telve szeretettel és világossággal. Személyes jelenlét volt ez. Jézus, az Üdvözítő, ki velük beszélt, imádkozott és szívükbe bátorságot és vigaszt öntött, ajkain a béke üzenetével szállott fel tőlük a mennybe. Miközben az angyalok serege kísérte útján, ajkáról e szavakat hallhatták: "Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Máté 28, 20.) Emberi alakjában szállt fel a mennybe. Tudták, hogy Isten trónja előtt áll és mégis Barátjuk és Üdvözítőjük maradt; tudták, hogy részvéte irántuk változatlan és mindenkor egynek érzi magát a szenvedő emberiséggel. Tudták, hogy érvényesítette Isten előtt vérének érdemeit, amennyiben megsebzett kezeire és lábaira mutatott, emlékeztető jelként arra az árra, melyet lefizetett megváltottaiért. Ez a gondolat késztette a tanítványokat, hogy Érette gyalázatot is viseljenek. Összeköttetésük szorosabb volt, mint valaha, amikor személyesen velük volt. Ezentúl a bennük lakozó Krisztus világosságát, szeretetét és erejét sugározták szét, úgy, hogy ezt az emberek észrevették és csodálkoztak.

Péter, saját védekezésére elmondott szavainak, Krisztus adott súlyt. A tanítványok oldala mellett ott állott szavahihető tanúként az a férfi, aki olyan csodálatosan gyógyult meg. Annak a férfinak a jelenléte, aki még néhány órával előbb tehetetlen nyomorék volt, most pedig visszanyert egészségének teljes birtokában állott ott, nyomatékosan igazolta Péter szavait. A papok és főemberek elhallgattak. Nem tudták megcáfolni Péter szavait; mindazáltal elhatározták, hogy véget vetnek a tanítványok tanítói működésének.

45. oldal Krisztus csodatételeinek koronája: Lázár feltámasztása volt. Ez szilárdította meg a papok elhatározását, hogy véget vetnek Jézusnak és csodálatos működésének, amely előbb-utóbb tönkreteszi a népre gyakorolt befolyásukat. Őt tehát megfeszítették. Most pedig meggyőződtek arról, hogy sem a nevében történő csodatételeknek, sem az általa tanított igazságok hirdetésének véget nem vethettek. Jeruzsálemet máris lázba hozta a béna ember meggyógyítása és az apostolok prédikációja.

Zavaruk palástolására a papok és főemberek kivezettették az apostolokat és tanácsot ültek maguk között. Abban egyek voltak, hogy hasztalan tagadnák le a beteg meggyógyítását. Szívesen leplezték volna ezt a csodát valami hazugsággal, de lehetetlen volt, miután fényes nappal történt, nagy embertömeg jelenlétében és már ezrek szereztek tudomást róla. Szükségesnek tartották azonban beszüntetni az apostolok működését, nehogy Jézus követői szaporodjanak. Hiszen így maguk is kegyvesztetté válnának és Isten Fia haláláért őket vonnák felelősségre.

Annak ellenére, hogy a tanítványokat a legszívesebben kiirtották volna, mégsem mertek többet tenni, mint hogy megfenyegették őket a legsúlyosabb büntetésekkel, ha még továbbra is prédikálnak és munkálkodnak Jézus nevében. A tanítványokat újból behívták a magas tanács elé és megparancsolták nekik, hogy többé ne merjenek sem beszélni, sem tanítani Jézus nevében. Amire Péter és János így felelt: "Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatni inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk."

Nagyon szerették volna a papok megbüntetni ezeket a férfiakat, szent hivatásukban kifejtett tántoríthatatlan hűségükért, azonban féltek a nép haragjától, "mert mindnyájan dicsőítik vala az Istent azért, ami történt." Így tehát az apostolokat, ismételt fenyegetések és rendreutasítások mellett, szabadon bocsátották.

Mialatt Péter és János fogságban volt, a többi tanítvány, ismerve a zsidók gyűlöletét, állandóan imádkozott a két testvérért, aggódva, nehogy a Krisztuson végrehajtott kegyetlenség megismétlődhessék. Mihelyt az apostolok kiszabadultak, azonnal felkeresték a többi tanítványt és közölték velük a vizsgálat lefolyását. Nagyon nagy volt a hívők öröme. "Egy szívvel, lélekkel 46. oldal felemelték szavukat az Istenhez és mondának: Urunk, te vagy az Isten, ki teremtetted a mennyet és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van. Aki Dávidnak, a te szolgádnak szája által ezt mondottad: Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek? A földnek királyai felkerekednek; és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen. Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek."

"Most azért Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre és adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet és a te kezedet kinyújtván gyógyításra; és, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által."

A tanítványok több erőért könyörögtek, hogy hivatásukat betölthessék, mert látták, hogy ugyanazzal a kitartó ellenállással kell megküzdeniük, mint amelyet Krisztus is tapasztalt e földön. Miközben még hitben egyesített imáik a menny felé szálltak, már meg is jött a felelet. "Az a hely, ahol egybegyűltek, megmozdula és ismételten megtelének Szentlélekkel." Bátorsággal mentek ki ismét, hirdetni Isten szavát Jeruzsálemben. "És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról." Isten pedig csodálatosan megáldotta fáradozásaikat.

Ezt az alapelvet igyekeztek az evangélium követői a reformáció ideje alatt is fenntartani, amelyért a tanítványok oly bátran síkraszálltak. Amikor megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak többé Jézus nevében, kijelentették: "Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg." - Midőn a német fejedelmek Speierben 1529-ben a birodalmi gyűlésen összegyűltek és előterjesztették a császár rendeletét, mely korlátozta a vallásszabadságot és megtiltotta a reformációs tanok hirdetését, úgy látszott, mintha a világ reményének meg kellene semmisülnie. Vajon elfogadják-e a hercegek a rendeletet? Vajon a még sötétségben élő nagy tömegek kimaradjanak-e az evangélium világosságából? A világ számára óriási horderejű következmények forogtak kockán. A reformált hitvallók követei összegyűltek és egységes elhatározásra jutottak: "Mi ezt a határozatot elvetjük; a lelkiismeret dolgaiban nem a többség a döntő!"

47. oldal Ennek az alapelvnek a megóvásáért napjainkban is állandóan küzdenünk kell. Az igazság és vallásszabadság zászlaját, melyet az evangéliumi közösség megalapítói és Isten tanúi a letűnt évszázadok alatt fennen lobogtattak, ebben az utolsó küzdelemben Isten a mi kezünkre bízta. Ezért a nagy adományért a felelősséget azoknak a vállára helyezte, akiket Igéjének ismeretével áldott meg. Ezt az Igét a legnagyobb tekintélyként kell elismernünk. Isteni intézkedésnek kell elismernünk az emberi kormányzatot; az iránta való engedelmesség, jogos határain belül, szent kötelességünk. Ha követelményei azonban ütköznek vagy ellenkeznek Isten parancsaival, akkor "inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek." Isten szavát minden emberi törvényadás felett valónak kell elismernünk: "Így szól az Úr" nem állhat mögötte annak, hogy: "Így szól a gyülekezet" vagy: "Így szól a földi hatalom." Krisztus koronájának a földi uralkodók ékes koronái fölött kell ragyognia.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a felsőbbséggel ellentétbe jussunk. Mérlegeljük gondosan, mit beszélünk, vagy írunk, hogy elkerüljünk mindent, ami azt a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénnyel és a fennálló renddel. Ne tegyünk és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja előlünk az utat. Krisztus nevében járjunk és képviseljük a reánk bízott igazságokat. Ha emberek megtiltanák ezen munkánkat, mondjuk azt, amit az apostolok mondottak: "Vajon igaz dolog-é Isten előtt, reátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk."