5. fejezet

Magától értetődő volt a szombatünneplő adventisták számára, hogy a vallási igazságokról alkotott egyre bővülő ismereteiket olyan módon terjesszék, ahogy azt korábban a Miller-mozgalom idején is tették. Azonban a körülmények és a rendelkezésükre álló anyagi erőforrások egyaránt behatárolták a lehetőségeiket. A nagy csalódást követő gúnyolódás eleve kizárta, hogy nagyobb arányú hallgatóságot hívjanak egybe nyilvános előadásokra, csakúgy mint az anyagi erőforrások hiánya is lehetetlenné tette előadótermek bérlését, illetve az előadások tömeges meghirdetését. A White házaspár mindkét ágon szegény családból származott, Bates és Edson pedig szerény vagyonuk legnagyobb részét az “éjféli kiáltás” hirdetésére költötték.

A nagy csalódás után ismét megjelenő millerita kiadványok természetes eszközül szolgáltak más adventisták elérésére. Az Albany Konferencián jóváhagyott konzervatív álláspont azonban megakadályozta, hogy a főbb adventista újságok “új világosságot” tegyenek közzé. Enoch Jacobs Day-Star c. kiadványán keresztül Ellen Harmon látomásai és O.R.L. Crosier mennyei szentélyről szóló magyarázata jelentős számú érdeklődőhöz jutott el. De mivel Jacobs egyre mélyebbre tévelyedett a teológiai hóbortok erdejébe, ez az ajtó is bezárult.

Ellen Harmon és a hozzá közel állók egy ideig azzal próbálkoztak, hogy kézírással másolták és levélben küldték szét a látomásokról szóló beszámolókat. Az ilyen módszerek korlátai azonban nyilvánvalóak voltak, és 1846 tavaszán az első látomásról szóló beszámolót röpirat formájában kinyomtatták “A szétszórt maradéknak” címmel. A 250 példányban készült kiadvány költségeit James White és H.S. Gurney közösen viselték, az utóbbi az a patkolókovács volt, aki elkísérte Batest 1844-es advent misszióútjára Marylandbe.¹

Joseph Bates is úgy érezte, hogy az általa felfedezett új igazságokat meg kekk jelentetnie, valamint helyre kell igazítania adventista hittestvérei néhány eltévelyedését. 1846 májusában egy The Opening Heaven (“A megnyíló menny”) c. negyven oldalas kiadványt készített, részben a “spiritualizálók” ellensúlyozására, akik azt tanították, hogy Krisztus lélekben jött el 1844-ben. Bates hitte, hogy a megtisztítandó szenthely a mennyben van és lelkesen ajánlotta Crosier Day-Star Extra-ját. Ennek az első írásnak a kiadását egy adventista testvérnő adománya fedezte, aki nem sokkal azelőtt egy nagy rongyszőnyeget készített a maga számára. Azután mondván, hogy ha szükséges, majd készít másikat, eladta az új szőnyeget és a pénzt Batesnek adta, hogy az abból fizesse ki a nyomdai számlát.²

Az anyagiak hiányával mit sem törődve Bates úgy döntött, hogy készít egy füzetet a szombatról. Miközben az asztalnál ültve elmélyülten Bibliája és konkordanciája fölé hajolt, a felesége azzal szakította félbe tanulmányozását, hogy lisztre lenne szüksége a napi sütés befejezéséhez. Bates, aki tisztában volt vele, hogy összes rendelkezésre álló tőkéjük mindössze egyetlen yorki shilling (kb. 12,5 cent) óvatosan megkérdezte, hogy mennyi lisztre volna szükség. “Nagyjából két kilóra” válaszolta Bates asszony. A kapitány megkönnyebbült és átment a szomszédos boltba, megvette a két kiló lisztet és néhány más kisebb árucikket, amit a felesége felírt a listára.

Amikor visszatért, Bates asszony megdöbbent. A férje, aki közismert személyiség volt New Bedfordban, aki hajóskapitányként korábban a föld távoli részeivel folytatott kereskedelmet, csakugyan elment és mindössze két kilogramm lisztet vásárolt? Ez történt, erősítette meg Joseph, és eközben az utolsó pennyét is elköltötte. Bates asszony zavara rémületbe csapott át. “És most mit fogunk csinálni?” - jajveszékelt.

Az erős lelkű kapitány kijelentette, hogy egy könyvet szándékozik írni, amely segít a szombat igazságát terjeszteni. Ami pedig a személyes szükségleteiket illeti, azokról majd az Úr gondoskodik. “Óh, igen! Te mindig ezt mondod” - zokogott a felesége.

Néhány perccel később, miközben dolgozott, Bates kapitányon hirtelen az az érzés lett úrrá, hogy egy levél várja a postahivatalban. Bates, aki sohasem habozott, amikor hite szerint Isten vezette, azonnal elindult, hogy megkeresse a postamestert. Bebizonyosodott, hogy megérzése helyes volt, de a levél portós! Bates kapitánynak be kellett ismernie, hogy nem áll rendelkezésére az a néhány cent, amivel a levelet kiválthatná. Noha Drew postamester kész lett volna odaadni a levelet, a fizetést pedig későbbre halasztani, Bates ezt nem fogadta el. “Az az érzésem, hogy pénz van a levélben” - mondta. “Kérem nyissa ki, és ha úgy van, vonja le amivel tartozom, a többit pedig adja ide.”

A postamester vonakodva ugyan, de eleget tett a kérésnek, és egy tízdolláros bankjegyet talált! A feladó azt írta, az Úr azt az érzést ébresztette benne, hogy barátjának pénzre van szüksége; ezért azonnal küldött valamennyit. A pénzen Bates kapitány egy hordó lisztet, krumplit, cukrot és néhány más háztartási cikket vásárolt, majd hazaszállíttatta. Ő maga elment a nyomdába, hogy elrendezze a szombatról szóló kiadvány dolgait, abban a meggyőződésben, Isten majd erre a célra is gondoskodik anyagiakról.

Amikor hazaért, a feleségét nagyon izgatottan találta. “Honnan érkezett az élelmiszerszállítmány” - kérdezte Bates asszony. “Az Úr küldte” - válaszolt a kapitány.

“Te mindig ezt mond” - vágott vissza az asszony. Erre a férje átadta a röviddel azelőtt kapott levelet. Az asszony miután elolvasta újra sírni kezdett, a bűnbánat és az öröm könnyeivel.

A nyomdának fizetendő pénz is ugyanilyen csodálatos módon érkezett, kis összegekben és váratlan időpontokban. Amikor Bates elment, hogy megkösse a végső megállapodást, a nyomdász tudatta vele, hogy számláját kifizették. A kapitány sohasem jött rá, hogy utolsó jótevője egykori társa, H.S. Gurney volt, aki váratlanul visszakapott egy rég kölcsönadott összeget.³

Miközben Joseph Bates hitben haladt előre, úgy tűnt mindig segít neki valaki. Miután 1847-ben átdolgozta és kibővítette a szombatról szóló kiadványát, a kapitány elkészített egy visszatekintést a Miller-mozgalom tapasztalatairól, mégpedig úgy, hogy az lehetőleg bizalmat ébresszen Isten vezetése iránt. Amikor elkészült a nyolcvan oldalas Second Advent Waymarks and High Heaps (“A második advent útjelzői és magaslatai”), egy özvegy eladta szerény otthonát, rokonaihoz költözött és elég pénzt adott Batesnek a könyv kiadásához. És ez így ment az egymást követő kiadványokkal a következő több mint három éven át.⁴

1847 késő tavaszán jelent meg James és Ellen White valamint Joseph Bates első közös kiadványa. Az A Word to the Little Flock (“Egy szó a kicsiny nyájhoz”) kifejezetten adventistáknak szólt. Ellen néhány látomásáról szóló beszámolót, illetve Bates ezeket megerősítő írásait foglalta magában, valamint James White cikkeit, amelyek főként az utolsó hét csapásról és a második adventhez kapcsolódó eseményekről szóltak. A huszonnégy oldalas füzetecske fő célja az advent hívők bátorítása volt, hogy tartsanak ki 1844-es tapasztalataik mellett, miközben nagyobb világosságot keresnek az előttük álló útszakaszon.

Az 1848-as szombatkonferenciákon különösen nyilvánvalóvá vált az igény egy olyan rendszeres kiadvány iránt, amely a szám szerint lassan növekvő szombatünneplő adventisták közötti kapcsolattartás eszközéül szolgálhat. A jövőben rendezendő konferenciákat meg kellett hirdetni, hogy többen is eljöhessenek; és az imádsággal és igetanulmányozással töltött napokban nyert világosságot másokhoz is el kellett juttatni. A Topsham-ben (Main) megtartott konferencián a résztvevők bővülő nézeteik publikálását különleges imádság tárgyává tették. Mégis úgy tűnt, hogy a nehézségek felülmúlják a lehetőségeket. A hívők úgy döntöttek, hogy a kérdést tovább tanulmányozzák és Otis Nicholsék otthonában, a Massachusetts-beli Dorchesterben imádkoznak ezért a következő hónapban.⁵

A dorchesteri konferencia egyik kiemelkedő mozzanata Ellen White egy látomása volt, amelyet a szombattal, és a szombatnak az Isten népe elpecsételésében játszott szerepével kapcsolatban kapott. Ugyanekkor látta, hogy elérkezett az ideje “egy rövid újság” útbaindításának, amelyet “el kell juttatni az emberekhez”. Ellen szerint Isten az új vállalkozás terhét kifejezetten férjére helyezte. Noha James nem vonakodott, anyagi forrásai gyakorlatilag a semmivel voltak egyenlőek. Amikor ő és Ellen néhány hetet egy-egy városban töltöttek, James a vasútnál, vagy egy-egy farmon vállalt munkát, hogy ne jelentsenek túl nagy terhet szeretett testvéreik számára. Amit így tudott megkeresni mégis fájdalmasan kevésnek bizonyult. Ellen számára néha válságos küzdelmet jelentett a döntés, hogy azt a rendelkezésükre álló néhány pennyt tejre költse a maga és fiuk, az 1847-ben született Henry számára, vagy ruhát vásároljon ezen a pénzen a babának.⁶

1849 nyarára James White-ra olyan súllyal nehezedett egy “az igazság védelmében” indítandó újság felelősségének a terhe, hogy elhatározta, szénát fog kaszálni a nyomtatási költségek előteremtésére. Ebben az időben White-ék Albert Beldenéknél laktak, a Connecticutbeli Rocky Hillben. James éppen a városba indult, hogy kaszát vegyen, amikor megtudta, hogy Ellen elájult. Gyorsan visszament és miután imádkoztak érte, Ellen magához tért, majd rögtön látomásba ragadtatott. Ez alkalommal azt az utasítást kapta, hogy nem James feladata, hogy a mezőn dolgozzon, neki írnia kell, valamint a kiadói tevékenységet összefognia. Ha hitben lépnek előre, a kiadáshoz szükséges anyagiak majd előteremtetnek.

Nyolc mérfölddel odébb Middletown-ban egy nyomdász ráállt, hogy hitelben kinyomtat egy nyolcoldalas újságot ezer példányban, Present Truth (“Jelenvaló Igazság”) címmel. Az első szám, amelyet javarészt a szombat igazságának szenteltek, júliusra készült el. A becses lapokat ezután Beldenék otthonába vitték, ahol összehajtogatták, csomagolták, majd megcímezték olyan személyek számára, akikről elképzelhető volt, hogy nyitott szívvel olvassák. Buzgó imádság után James fogta az újságokat, és nyolc mérföldet gyalogolt, hogy feladja őket a middletowni postahivatalban. Ez a jelenet még háromszor ismétlődött meg szeptember végéig. Elég pénz érkezett a költségek fedezésére is, így White vén felbátorodott és úgy döntött, hogy folytatja az lapkiadást.⁷

A Connecticut-beli körülmények azonban sok kívánnivalót hagytak maguk után. Azon az őszön a White házaspár elhatározta, hogy otthonukat és kiadói tevékenységük székhelyét a New York állambeli Oswegoba helyezik át. Itt nem lesz többé szükség a nyolc mérföld fáradságos megtételére, és az újságok postázása is könnyebbé válik a régi Észak-Nyugat-ra, ahol Joseph Bates ekkor már hirdette a szentély tanának igazságát az egykori milleriták körében. A Present Truth két száma jelent meg 1849 decemberében. Ezután néhány hónapon keresztül a szerkesztő, akit az adományok elmaradása, valamint Bates kapitány ellenkezése az újságkiadás ötletével szemben elcsüggesztett, csaknem feladta a vállalkozást. Bates különös módon úgy érvelt, hogy nem szabad újságot kiadni, mert pontosan ezt tették azok az adventisták is, akik 1844-es tapasztalataikat jórészt megtagadták. A White vénhez hasonló rátermett igehirdetőket szívesebben látta volna, amint személyesen hirdetik az üzenetet, semmint a szerkesztőasztalnál ülve.

Ellen White hallani sem akart arról, hogy a férje felhagyjon az újságkiadással. “Láttam, hogy Isten még nem akarta, hogy James megálljon”, jelentette ki, “hanem írnia kell, írnia, írnia és írnia, és terjesztenie az üzenetet”. Következésképen azon a tavaszon további négy száma készült el a Present Truth-nak, és került terjesztésre, mielőtt a White házaspár szükségesnek ítélte volna a kiadói munka szüneteltetését, hogy nyáron meglátogathassák a szétszórva élő híveket.”⁸

Nyár közepére James White javában dolgozott egy új kiadói vállalkozáson. Az adventizmus fő áramlatába tartozók kritikájától ösztönözve James és Ellen úgy döntött, hogy egy olyan újságot bocsájtanak útjára, amely nagyobb terjedelmű kivonatokat közöl a csalódás előtti millerita kiadványokból. Ezzel kívánták bizonyságát adni, hogy egyedül a szombatünneplő adventisták tekintenek úgy a Miller-mozgalomra továbbra is, mint ami Istentől rendelt és vezetett volt. A tizenhat oldalas Advent Review-nak négy száma jelent meg Auburn-ban (New York) 1850 nyarán és őszén.⁹

Ősz elején White-ék úgy érezték, hogy meg kell látogatniuk a Paris-ban (Main) élő hívőket. Ezen a környéken William Andrews és Stockbridge Howland családjainak befolyása tartotta egyensúlyban a kis adventista csapatot. Amikor James talált egy olcsó és alkalmas nyomdát Parisban, úgy döntött, hogy ott marad, és ott folytatja a kiadói tevékenységet, ahol barátságos testvérek készek segíteni a munkát. Itt adták ki a Present Truth és az Advent Review utolsó számait 1850 novemberében. Ugyanebben a hónapban született egy új újság, amely az előző kettő célkitűzéseit ötvözte. Second Advent Review and Sabbath Herald (“Második Advent Szemle és Szombat Hírnök”) címmel egészen a mai napig fennáll, és a Hetednapi Adventisták hivatalos sajtóorgánumává vált.¹⁰

James White kiadói vállalkozása még nem volt érett ahhoz, hogy tartósan gyökeret eresszen; Paris pedig túl messze esett a szombatünneplő adventizmus központjától. 1851 nyarára James ismét New York felé tekintett. Mindazonáltal, amikor elhagyta Paris-t, egy értékes segítőtárssal távozott, a huszonegy esztendős John Andrews-zal. Néhány hónappal korában az adventista hívők Parisban tartott konferenciája egy bizottságot hozott létre, amelynek White vént kellett támogatnia a kiadói terhek hordozásában. A mozgalom veteránjának számító Joseph Bates mellett Samuel Rhodes és J.N. Andrews kapott még helyet a bizottságban. Rhodes a Miller-mozgalom eredményes evangélistája volt, aki a csalódást követően a New York-i Adirondeck erdőség mélyébe vette be magát. Hiram Edson volt az, aki Ellen White bátorítására felkutatta és megosztotta vele az 1844-es csalódás magyarázatát, valamint a harmadik angyal üzenetét új megvilágításban. Rhodes ismét hatékony lelkésszé vált, előbb New England- és New York szerte hirdette az igét, majd később Michiganben, Indianában és Illinoisban kezdett úttörő munkát.¹¹

Azonban az ifjú Andrews szolgált a legközvetlenebb segítségül James White számára a kiadói teendők ellátásában. Huszonegy évesen a Review and Herald egyik meghatározó szerzőjévé vált. Az 1851 májusi számban megjelent ötoldalas cikke volt a legkorábbi részletes adventista magyarázata Jelenések könyve 13.fejezetének, amely az ott bemutatott kétszarvú fenevadat az Egyesült Államokkal azonosította. Később egy sorozatot jelentetett meg, amelyben megválaszolta O.R.L. Crosier szombat ellen intézett támadásait. 1850-51 telén Andrews az Észak-New England-ben és Kelet-Kanadában lakó híveket látogatta meg, és szolgált nekik. De amikor White-ék visszaköltöztek New York-ba, Andrews is Nyugatnak tartott, egészen Ohio-ig, Indiana-ig és Michiganig, ahol felkutatta és bátorította a hívőket. Ez alatt az idő alatt is részt vett a Review-val kapcsolatos munkálatokban.¹²

Röviddel azelőtt, hogy Maine-t elhagyták volna, James White ismét odáig jutott, hogy csaknem feladta egy folyamatosan megjelenő újság gondolatát. A túlterheltségtől és az elégtelen táplálkozástól legyengülten, a levelezőtársaitól elszenvedett kritikáktól megterhelten James egy cikket írt a lapszámára, amelyben kijelentette, hogy a jövőben nem adja ki az újságot. Ismét Ellen volt az, aki közbelépett. Bátorító szavai, melyeket egy látomásra alapozott, amely szerint “folytatnunk kell a kiadói munkát, és az Úr majd fenntart bennünket”, többet nyomtak a latban a kételyeknél. James – eredeti szándékával ellentétben – nem jelentette meg az írást. Kiadói megpróbáltatásai során soha többé nem csüggedt el.¹³

1851 nyarának közepére White-ék kiadói tevékenysége áthelyeződött Saratoga Springsbe, New York államba. Az itt töltött kilenc hónap alatt jelent meg Ellen első kis könyve, az A Sketch of the Christian Experiences and Views of Ellen G. White (Ellen G. White keresztény tapasztalatainak és látomásainak vázlata). Ez a kötet a rövid életrajz mellett beszámolókat tartalmazott. Ellen számos látomásáról, amelyek korábban röpiratok formájában, vagy Present Truth-beli cikként már megjelentek.

Nem ez volt az első könyv, amelyet James adott ki: 1849 végén, vagy 1850 elején kiadott egy vékony, papírfedelű énekeskönyvet, amely a Hymns for God's Peculiar People címet viselte, és ötvenhárom ének szövegét tartalmazta, kotta nélkül. John White diakónus, aki énektanár volt, gyermekeire hagyta zene iránt érzett szeretetét. James gyakran nyitotta meg az összejöveteleket egy jól ismert ének buzgó éneklésével, amit kezeinek ritmikus mozdulataival kísért, miközben a szószék felé lépdelt. A zene keresztény életben játszott élénk szerepét felismerve öt különböző énekeskönyvet adott ki négy pótkötettel 1849 és 1861 között. Úgy tűnik, hogy amikor egy kiadás kifogyott, James egy új gyűjteményt adott közre. A Review olvasóit felkérte, hogy küldjék be kedvenc énekeiket a következő gyülekezeti énekeskönyv számára. 1861-re White énekeskönyve 468 éneket foglalt magában.¹⁴

Saratoga Springsben csatlakozott White-ékhoz Ellen nővére, Sarah és annak férje, Stephen Belden. Stephen technikai adottságai különösen hasznosnak bizonyultak James számára, amikor bővítenie kellett kiadói tevékenységét. Itt is Annie Smith végezte az olvasószerkesztés és korrektúrázás feladatát, aki New Hampshire-ből érkezett. A Smith család adventista tapasztalatai a Miller-mozgalom idejére nyúltak vissza, de amint Annie és öccse Uriah elérték a felnőtt kort, a vallási értékek megfakultak a számukra és mindketten irodalmi karriert szerettek volna befutni. Annie, hogy örömet szerezzen buzgó édesanyjának, elment Bates vén egy előadására. Előző éjjel Annie és Bates egyaránt az előadáson bekövetkező találkozásukról álmodott. Annie-re mindez olyan mély benyomást tett, hogy hamarosan elfogadta a szombat bizonyságát és verseket kezdett beküldeni a Review-ba. Mindössze huszonhárom éves volt, amikor igent mondott James White hívására, hogy jöjjön Saratoga Springsbe és segítsen az újság kiadásában. Négy évvel később meghalt tuberkulózisban. Rövid életében negyvenöt költeménnyel gazdagította a Review-t és az éppen csak induló Youth Instructor-t. Énekei közül tízet őrzi a Hetednapi Adventista Gyülekezeti Énekes könyv.¹⁵

Az új segítők szabaddá tették James és Ellen White-ot arra, hogy több időt szenteljenek írásra és a szétszórtan élő nyáj személyes látogatásokkal való bátorítására. James egy független adventista nyomda megalapítását is fontolgatni kezdte; sok előnyt látott egy ilyen fejlesztésben. Olcsóbban végezhetnék és hatékonyabban ellenőrizhetnék a munkát; mi több, nem nyugtalanítaná a lelkiismeretüket, hogy a Review-t szombaton nyomják. 1852. március 12-én Bates, Rhodes, Edson, Andrews és mások White-ékkal együtt Jesse Thompson otthonában gyűltek egybe, Saratoga Springstől délre. Igetanulmányozás és imádság után úgy döntöttek, hogy vásárolnak egy nyomó és egy szedő gépet. Edson eladta a farmját, hogy kölcsönadhassa White vénnek a Washington típusú kézi nyomógép beszerzéséhez és a New York-ból Rochesterbe telepítéséhez szükséges 650 dollárt, ahonnan azután hatékonyabban terjeszthették az újságot. Októberre elég adomány érkezett a Review and Herald Kiadó Hivatal megalapításához és az azzal kapcsolatos költségek fedezésére.¹⁶

Az a három esztendő, amíg a “hivatal” (ahogy hamarosan nevezték) Rochesterben maradt, a növekedés és fejlődés évei voltak. 1852 augusztusában James White útjára bocsátotta a The Youth's Instructor-t, egy nyolcoldalas havilapot, amely a hittételekkel foglalkozó heti szombatiskolák alapjául szolgált, valamint a gyermekek “érdeklődését és nevelését” szolgáló olvasmányokat volt hivatva közölni. Huszonöt centbe került az éves előfizetés. Télre havi 1000 db-ra nőtt a példányszám. Ugyanekkorra 2000 példányt postáztak a Review-ból minden második héten. Az Instructor-ral ellentétben a Review-t továbbra is ingyenesen terjesztették. Néhány hónappal később azonban James White azt javasolta, hogy ha a hívők, akik megengedhetik maguknak, évi egy dollárt fizetnének, a nem adventisták továbbra is ingyen kaphatnák a lapot. Noha White-ék nagyon szerették volna a Reviewt hetilappá tenni, a szorító pénzügyi nehézségek néha szükségessé tették egy-egy szám kihagyását.¹⁷

A Rochesteri költözéssel egy időben néhány olyan személy csatlakozott az adventistákhoz, akik később jelentős szerepet játszottak a közösség növekedésében. Rochesterben élt az ifjú John N. Loughborough, aki hétközben szobafestőként dolgozott, vasárnaponként pedig néhány adventista csoportban végzett igeszolgálatot. Egyik gyülekezetének egy tagja, aki érdeklődni kezdett a szombatünneplő adventisták hirdette igazság iránt, azt javasolta Loughborough-nak, hogy kísérje el őt egy általuk rendezett konferenciára. Loughborough, noha mindössze húsz éves volt, ekkor már több mint három éve hirdette az igét és biztos volt benne, hogy képes lesz legyőzni a szombatünneplőket néhány olyan igeszakasz segítségével, amelyek az erkölcsi törvény eltörléséről szólnak. Loughborough, miután megérkezett az összejövetelre, meglepődve ismerte fel az előadó személyében azt a férfit, akit néhány nappal korábban álmában látott. Zavarát csak fokozta hogy az előadó, J.N. Adrews ugyanazzal a bibliaverssel, amelyet ő készült felhozni a törvény ellen, az ember törvény iránti változatlan kötelezettségét bizonyította. Loughborough három héten belül úgy döntött, hogy csatlakozik a szombatünneplőkhöz. Hamarosan elkísérte Edson Hiram-ot egy körútra, amelyen a Nyugat- New York- és Pennsylvania-szerte élő hívőket bátorították. Később úttörő munkát végzett Michigan és Kalifornia államokban, valamint Angliában, és a közösség első történésze lett.¹⁸

1849 elején Joseph Bates, aki olyan adventistákat keresett, akikkel megoszthatja a közelmúltban felfedezett világosságot, egyre távolabbi vidékekre jutott el. 1849 nyarán Dan R. Palmer kováccsal beszélgetett, aki egy a michiganbeli Jacksonban élő adventista csoport vezetője volt. Bates a nem túlzottan érdeklődő Palmernak az üllőre sújtó a kovácskalapács ütemes csattogása mellett tartotta első igemagyarázatát. A kapitány mondanivalója célba talált. Palmer, miután meggyőződött róla, hogy amit hallott, igazság, meghívta Bates-et, hogy szóljon az adventista gyülekezethez jövő vasárnap. Mire Bates elhagyta Jacksont az egész adventista csoport a szombatünneplés mellett döntött.

Három évvel később Bates visszatért Jacksonba, hogy erősítse azokat, akik a szolgálata nyomán megtértek. Ez alkalommal egy energikus, fiatal adventista igehirdető, Merritt E. Cornell a feleségével együtt vonakodva ugyan, de beleegyezett, hogy Dan Palmer otthonában meghallgassák Bates mondanivalóját. Cornell biztos volt benne, hogy gyorsan ki tudja majd mutatni a Bates előadásában fellelhető tévedéseket. De két héten belül Bates üzenetét vitte apósához, Henry Lyonhoz, és John P. Kellogg adventista szomszédhoz, akit szénagyűjtés közben keresett meg. Ezt követően közel negyed századon keresztül Cornell volt az egyik legismertebb hetednapi adventista evangelizátor. Noha később személyes nehézségek arra kényszerítették, hogy megszakítsa munkáját, nagymértékben neki köszönhető a hetednapi adventista tanok gyors elterjedése Michigan állam egész területén.¹⁹

Jacksonban tett második látogatása idején Bates kapitány hallott néhány Indiana államban élő adventista családról és elhatározta, hogy felkeresi őket. Útközben úgy érezte, hogy a Szent Lélek arra készteti, szálljon le a vonatról egy Battle Creek nevű kicsiny falunál. Elment a postahivatalba és a város “legtiszteletreméltóbb személyét” kereste. Néhány perccel később már a Van Buren utcában tartott a presbiteriánus David Hewitt otthona felé. Kora reggel volt még amikor bekopogott Hewitt ajtaján és közölte, hogy fontos igazságot kell elmondania. Előbb udvariasan reggelizni hívták, majd felkérték, hogy vezesse a családi áhítatot és ezután lehetőséget kapott, hogy megossza velük a hitét. Hewitték egész délelőtt hallgatták az advent reménységről szóló előadást, amit a kapitány a mindig kéznél lévő ábráival is illusztrált. A tárgykör egészen új volt számukra, csakúgy mint a hetednapi szombat tanítása, amelyről Bates délután szólt. Meggyőzte Hewittéket. A család megünnepelte a következő szombatot és magjává vált annak a gyülekezetnek, amely otthonukban tartotta összejöveteleit az első Battle Creek-i adventista kápolna elkészültéig. A presbiteriánus Hewitt megtérése, akinek azelőtt soha nem volt kapcsolata az adventizmussal, végleg és meggyőzően oszlatta el a Batesben korábban hosszan élő hitet, hogy a kegyelem ajtaja bezárult.²⁰

Nem mindig volt szükség napok vagy hetek fáradozására ahhoz, hogy emberekben érdeklődés ébredjen a szombatünneplő adventizmus iránt. 1851 decemberének egy napján két előadó megállt egy rövid időre a Wisconsin-beli Baraboo-ban, ahol mindössze egyetlen órát szántak egy a Jelenések 14. fejezetének hármas angyali üzenetéről, a nagy prófétikus időszakokról, a bibliai szombatról és Jelenések 13. fejezetének kétszarvú fenevadáról szóló vázlatos előadásra. Ott ült a hallgatóság soraiban a baptista Joseph H. Waggoner, a helyi politikai újság szerkesztője és kiadója. A hallottak olyan mély érdeklődést ébresztettek benne, hogy minden szabad percét a szóban forgó témakörök tanulmányozásával töltötte, amelyre a meglehetősen rövid előadás irányította figyelmét. Néhány hónap elmúltával szilárdan megalapozódott az advent hitben, noha új testvérei közül néhányan csodálkoztak, hogy Millerita háttér híján is beléphetett a “bezárt ajtón”. Nem tartott sokáig a csodálkozásuk. Waggoner elhagyta a szerkesztői asztalt és felcserélte az utazó evangélista életével, bejárva Wisconsin, Iowa, Illinois, Indiana és Michigan államokat. Mint rátermett író, néhány, a munkaterületén igen nagy számban élő, még mindig az 1844-es várakozást ápoló adventisták számára a szombatünneplők válaszait tartalmazó igazán kitűnő kiadványt készített.²¹

Térjünk vissza New York államba, ahol a Review egyetlen példányának hatására John Byington, a farmer-prédikátor vizsgálni kezdte a szombat igazságát. Noha Byingtonra nem tett túl mély benyomást a millerita előadás, melyet 1844-ben hallott, mégis 1852-ben elfogadta a szombatünneplő adventisták nézeteit. Három évvel később felépítette az első hetednapi adventista gyülekezetek egyikét, közel Buck's Bridge-i otthonához, New York államban. Byington később mint önfenntartó előadó tevékenykedett Michiganben és ő lett a Hetednapi Adventisták Generál Konferenciájának első elnöke.²²

A Review olvasása és Joseph Bates személyes látogatása együttesen késztették Roswell F. Cottrell-t, hogy csatlakozzon a szombatünneplő adventistákhoz 1851-ben. Cottrell ősi hugenotta családból származott, amelynek mély hetednapi baptista gyökerei voltak. Hallotta a millerita igehirdetéseket, de azok mégsem érték el azt a hatást, hogy kövesse is a hallottakat, mivel az igehirdetők nem tartották meg Isten minden törvényét. A meggyőződés kialakulásához a Review-ban közölt tanításnak a Bibliával való egybevetése vezetett. Cottrell gyakran írt cikkeket a Review számára és elkészített egy hosszú bibliatanulmány-sorozatot a szombatiskolák céljára The Youth's Instructor címmel. Ezeket később egy kötetben is megjelentették The Bible Class címen.²³

1852 őszén egy fiatalember, aki James White után a legnagyobb szerepet volt hivatva játszani a Review and Herald kialakításában a szombatról szóló tanítással küzdött. Uriah Smith tizenkét éves fiúcskaként élte át a nagy csalódást adventista édesanyja oldalán. A következő években az irodalmi pályát választotta. Majd 1852 szeptemberében részt vett a szombatünneplő adventisták egy konferenciáján, amelyet Washington államban, New Hampshire-ben rendeztek. Az ott hallottak kezdték meggyőzni, hogy a negyedik parancsolat még mindig érvényben van és a hetedik nap nyugalomnapként való megünneplését írja elő. A kérdés tizenkét heti tanulmányozása után úgy döntött, hogy szombatünneplő adventista lesz. A következő év májusában, amikor éppencsak elmúlt huszonegy éves, Uriah csatlakozott nővéréhez, Annie-hoz a Review rochesteri hivatalában. Ebben az időben 35 ezer szavas, a The Warning Voice of Time and Prophecy (“Az idő és próféciák figyelmeztető hangja”) c. költeményét közölte a lap sorozat formájában. Smith főszerkesztő lett, szabaddá téve ezzel James White-ot, hogy többet utazhasson és prédikálhasson.²⁴

Smith nem csupán írt és szerkesztett. A Review hivatala iratmissziós kiadványokat is kezdett megjelentetni, némelyiket közülük kifejezetten ebben a formában való terjesztésre szántak, némely pedig a folyóiratban már megjelent cikkek gyűjteménye volt. A megfelelő eszközök hiányában a hivatalban dolgozók azt használták, ami éppen a rendelkezésükre állt. Uriah Smith hosszú órákat töltött azzal, hogy a füzetek egyenetlen szélét zsebkésével levágja. Ezek nyomait gyakran felhólyagosodott kezei viselték és olyan kiadványok – emlékezett vissza Smith – amelyekben a tantételek mértani pontossággal illeszkedtek, ha a lapok nem is.²⁵

1853-ban a Review egy kicsiny füzet kiadásába fogott, amely az egyszerű “Elihu szombaton/ról” címet viselte. Ez a kiadvány nagy szerepet játszott később abban, hogy Spephen N. Haskell szombatünneplő adventista lett. Haskell tizenkilenc évesen hallotta az első igehirdetést a második adventről egy evangélikus adventvárótól. Annyira izgalomba hozta a téma, hogy mindenkinek, akivel csak találkozott erről beszélt. Amikor egy barátja felkérte, hogy tartson előadást, Stephen tréfásan megígérte, amennyiben az gondoskodik teremről és hallgatóságról. Legnagyobb csodálatára a feltételek megvalósultak. Mivel nem akart visszakozni, Haskell eleget tett ígéretének, és ettől az időtől kezdve adventista igehirdetőként tevékenykedett, amellett, hogy továbbra is árulta a magagyártotta szappanokat.

1853 nyarán egy Connecticut államban rendezett adventista összejövetelről hazafelé tartva Haskell elhatározta, hogy Kanadában meglátogatja adventhívőt egy csoportját, akik az ő munkája nyomán fogadták el az igazságot az előző évben. Amikor Springfieldben (Massachusets) átszállt, úgy döntött, hogy utazóládáját visszatéréséig az állomáson hagyja. Az állomás bádogosának William Saxby-.nek a műhelyéhez irányították, ahol udvarias fogadtatásban volt része. A beszélgetés hamar a hetedik napi szombatra terelődött, mivel Saxby szombatünneplő adventista volt. Noha Haskell elhárított egy szombatünneplő összejövetelre szóló meghívást, az éjszakát Saxby-éknál töltötte és rövid tömör összefoglalását hallhatta annak az igazságnak, amit Saxby már korábban magáévá tett. Másnap reggel, amikor Haskell távozni készült, néhány iratmissziós füzetecskét kapott házigazdájától, köztük az “Elihu szombaton” címűt. Mielőtt elérte volna kanadai úti célját, a fiatal igehirdető meggyőződött róla, hogy “az általam ismert legnagyobb világosság szerint a hetedik nap a nyugalomnap, és amíg más világosságot nem nyerek, ezt fogom megtartani.”

A szombat igazsága olyan világos volt Haskell számára, hogy bizonyos volt abban, hogy adventista barátai is gyorsan elfogadják majd. De amikor előadta az anyagot egy Worcesterben (Massachusetts) rendezett adventista konferencián, csak kevesen mutatkoztak készségesnek az elfogadására; megvonták tőle a lehetőséget, hogy az egész hallgatósághoz szóljon. A konferencia végén a Hubbardstonban lakó Thomas Hale meghívta Haskellt az otthonába. Itt a következő néhány hónap folyamán meggyőzte az adventistákat, és azok szombatünneplők lettek. Valamivel később Joseph Bates hirtelen megjelent Haskell ajtajában, William Saxby barátjaként mutatkozva be. Mire Bates távozott, Haskell elfogadta mindazokat a tanításokat, amelyeket a kapitány feltárt előtte, és egyúttal megrendelt minden olyan újságot és kiadványt, amelyet a Review hivatala jelentetett meg.²⁶

Nehéz lenne túlértékelni a Review and Herald szerepét, amelyet a szombatünneplő adventisták kicsiny csoportjának összetartásában, bátorításában és tanbeli egységük létrehozásában játszott. Első néhány évében az újságot főként olyan cikkeknek szentelték, amelyek a főbb, 1844 utáni években felismert megkülönböztető hitelveket taglalták. Az első két évfolyam összes terjedelmének közel kétharmada foglalkozott a szombattal, vagy Isten törvényének változatlan érvényességével. Szintén jelentős számban jelenetek meg a bibliai próféciákról szóló cikkek, különösen ezek alkalmazásáról a végidő eseményeire. A szentély tanát is rendszeresen tárgyalták. Az 1850-es évek közepére a spiritizmus és az ember természetes halhatatlanságába vetett hit veszélyeivel foglalkozó cikkek kerültek túlsúlyba.

Kezdetben a Review nagyrészt James White tollából származott, de az '50-es évekre egyre jelentősebbé vált J.N. Andrews, J. H. Waggoner, R. F. Cottrell, és Uriah Smith hozzájárulása a munkához. Néhány évfolyam után egy “levelezési” rovatot is indítottak, ami néha közel egy negyedét tette ki az újságnak. Itt leveleket jelentettek meg olyan sokat utazó misszionáriusoktól, mint Joseph Bates, valamint az elszórtan és elszigetelten élő adventistáktól, akik gyakran így cserélték ki hitbeli tapasztalataikat. Ez a rovat tehát nagymértékben szolgálta azokat a célokat, amelyeket korábban a “társas összejövetelek”. A Review hírekkel szolgált a vándorprédikátorok tevékenységéről is és közzétette a hívők általános értekezleteinek helyét és idejét.

Noha a fiatal segítők megjelenése felszabadította James White-ot a technikai teendők terhe alól, a növekvő munkásgárda másfajta problémákat hozott magával. Ezek közül a legsúlyosabb anyagi természetű volt. 1854-re 15-20 munkásnak kellett élelmet és szállást biztosítani, akik eközben a washingtoni kis kézi nyomdától egyre nagyobb mennyiségben érkező újságokon, iratmissziós füzeteken és könyvecskéken dolgoztak. Sokszor hónapokon keresztül mindössze élelmet és ruházatot kapott a személyzet. Noha 14-18 órát dolgoztak naponta, egyre nehezebbnek bizonyult White számára az anyagiak előteremtése. Egyre inkább az adminisztrátor és a gazdasági szakértő szerepébe kényszerült. Úgy tűnt, hogy a növekvő szellemi és fizikai igénybevétel már magát az életét fenyegeti. Szüksége volt valakire, aki segít ezeknek a terheknek a hordozásában.²⁷

Két lehetőség kínálkozott. Első michigani útjukon, 1853-ban mély benyomást tett a White házaspárra az a tetterő és bőkezűség, amelyről néhány új tag tett bizonyságot ebben az államban. Egy a következő évben tett hasonló látogatás alkalmával White már merész terveket szőtt arról, hogy egy éven belül szükség lehet egy nagy sátor megvásárlására, amely otthont ad a “harmadik angyal üzenetének” hallgatása egybegyűlő egyre növekvő tömegnek. “Miért várnánk egy évet” kérdezte M.E. Cornell. Úgy emlékezett, hogy van még egy Miller-mozgalomból megmaradt sátor Detroitban. Miért ne vehetnénk meg most? Amikor megemlítették ezt a lehetőséget néhány Sylvan-ben és Jackson-ban élő hívőnek, azok gyorsan összeadták a szükséges összeget és megbízták Cornellt, hogy menjen és vegye meg a sátrat. Cornell miután odaért és megtudta, hogy a sátor már elkelt, továbbutazott Rochesterbe, (New York) és június 8-ára már vissza is ért egy tizennyolc méter átmérőjű sátorral, amelyet gyorsan fel is állítottak Battle Creek-ben. Itt tett szert Cornell és J.N. Loughborough az első szombatünneplő adventista tapasztalatokra a sátoros evangélizációban. Alkalmas hely lenne-e Michigan a Review hivatala számára a jövőben?²⁸

Vermont tűnt a másik lehetőségnek. Az itt élő hívők tettre készebbnek és találékonyabbnak mutatkoztak mint társaik New England más részeiben. A testvérekkel mindkét államban megtartott konferenciák végül abban erősítették meg White-ékat, hogy Dan Palmer, J.P. Kellogg, Henry Lyon és Cyrenius Smith ajánlatát fogadják el, miszerint mindegyikük 300-300 dollár előleget ad egy Battle Creek-ben építendő nyomda költségeinek fedezésére. E laikus tagok közül az utóbbi három eladta a farmját, hogy a szükséges készpénzt előteremthesse. Tekintettel az adventizmus iránt Illinois-ban, Wisconsinban és Iowa-ban megmutatkozó növekvő érdeklődésre, Michigan bizonyosan alkalmasabb hely volt arra, hogy egy születendő egyház érdekeit szolgálja, mint Vermont.

James White eldöntötte magában, hogy a Review hivatalát az adventhívők egész testületének tulajdonaként, azok közös felelősségeként kell elismerni és kezelni. Felfogása csak részben származott abból a szükségletből, hogy az általa hordozott, anyagiakkal kapcsolatos terheket és az irányítás gondját megossza. Szerepet játszott ebben az a széles körben terjedő pletyka is, hogy James hasznot húzott a kiadói munkából. Néhány Battle Creekben rendezett konferencia eredményeként, amelyek közül az utolsón több államból is voltak jelen képviselők, az egyház kiadói munka iránti elkötelezettsége 1855 őszén megfogalmazást nyert. Ezeken a konferenciákon Palmert, Lyont, és Cyrenius Smith-t jelölték a kiadói bizottságba, hogy felügyeljék a Review pénzügyeit és kiadását. A különböző államokból származó küldöttek feladata volt, hogy segítsék őket munkájukban. Uriah Smith-et, huszonhárom évesen főszerkesztővé választották, James White-tal, J.N. Andrews-zal, J.H. Waggonerrel, R.F. Cottrellel, és a vermonti Stephen Pierce-szel, akik levelező szerkesztők lettek. 1855 decemberében adták ki a Review első olyan számát, amely Battle Creekben készült.

Az egyik konferencián választott vizsgálóbizottság tisztázta White vént a haszonszerzés vádja alól, és úgy rendelkezett, hogy vissza kell fizetni helyette azokat az adósságokat, amelyeket a kiadó érdekében vállalt.²⁹

A Battle Creekbe való költözés felszabadította a White házaspárt azok alól a terhek és felelősség alól, amit a Review alkalmazottainak elszállásolása és étkeztetése jelentett. Saját egyszerű otthonukban lakva és azzal, hogy James szerény, de rendszeres fizetést kapott, a White házaspár első ízben szabadult fel az alól a nyomás alól, amely egy évtizeden keresztül minden lépésükben rájuk nehezedett.³⁰

Ez nem jelentette azt, hogy James White mostantól megállapodott a jómódban, az ilyesmi elképzelhetetlen volt számára. Mint a Review hivatalának továbbra is egyik legfőbb vezetője, hamarosan német és francia nyelvű irodalom kiadását tervezete, ill. általában az iratmissziós kiadványok és a könyvkiadás kiterjesztését. Már 1854 tavaszán javasolta Loughborough-nak, hogy árulhatnának adventista irodalmat azok számára, akik a sátoros összejöveteleket látogatják. Loughborough jónak találta az ötletet.

1857-ben White vén gyűjtést szervezett egy gőzzel hajtott nyomdagép vásárlására, amivel eleget tehetnek az egyre növekvő mennyiségi igényeknek. Ekkorra a kézi nyomdával hetente három napba telt csak a Review kinyomtatása, ami 1856-ban hetilap lett. Kb. 2500 dollár összegyűjtése egy gőzzel hajtott nyomdagépre a nemzetgazdaság pangása idején nem kis vállalkozás volt. White mégis felajánlásokat kért erre a célra és a Review eddigre olyan életerős lett, hogy hívők tucatjai jelentkeztek. Egyesek 100 dollárt is adtak; Richard Godsmark, egy Battle Creek közelében lakó farmer eladta az igás ökreit, hogy segíthessen a kiadások fedezésében. Amikor a városba ment, Godsmark gyakran megállt a kiadóhivatal épülete mellett és hallgatta a gépek zakatolását. Elégedetten elmosolyodott és azt dünnyögte: “A jó öreg Buck és Bright húznak; csak húznak előre”³¹

James White is “húzott előre”. Szinte teljesen egyedül létrehozott egy kiadói vállalkozást, félelmetes akadályok ellenére. Néha már csak felesége látomásokon alapuló bátorítása tartotta benne a lelket. Egy megfelelően működő kiadóhivatallal a háta mögött White egy egyházszervezetet készült létrehozni. Ez még nagyobb erőfeszítést igényelt.