3. Fejezet
A Miller-mozgalom, 1839-1844
|
|
||
|
|
William Miller kapcsolata Joshua V. Himes-szal teljesen új korszakot nyitott az advent ébredés Egyesült Államok-beli történetében. Himes meghívását elfogadva Miller zsúfolt hallgatóság előtt tartott előadásokat Bostonban a Chardon utcai imateremben, 1839 december 8 és 16 között. Ez idő alatt Himes házában lakott, akinek mély meggyőződésévé vált, hogy vendégének igaza van az advent közelségével kapcsolatban, noha Miller időmeghatározásának helyessége felől még kétségei voltak. Himes hitte, hogy a téma sokkal szélesebb nyilvánosságot érdemel, és megkérdezte Millert, miért nem hirdeti üzenetét a nemzet nagyobb városaiban. Amikor az idős farmer azt felelte, hogy még nem kérték fel erre, Himes elhatározta, hogy megnyitja az ajtókat Miller előtt “az államszövetség minden városában”.1
Himes heteken belül új életpályát kezdett, aminek révén az adventizmus fő szervezőjévé, támogatójává és újságírójává vált. Nem csak Miller ismételt bostoni visszatéréseit szervezte meg, hanem azt is elintézte, hogy New York-ba, Philadelphiába és Washingtonba látogathasson. 1840 februárjában, miközben Miller már a harmadik előadássorozatát tartotta Bostonban, Himes egy másik módszerrel is hirdetni kezdte “a közeli adventet”. Február 28-án jelent meg a Signs of the Times (“Az idők jelei”), az első újság, amelynek célja Miller nézeteinek ismertetése és a második adventtel kapcsolatos párbeszédek ösztönzése volt. Anyagi fedezet és előfizetők hiányában valószínűnek tűnt, hogy az első szám egyben az utolsó is lesz. De a rabszolgaság ellenzőjeként ismert “Dow és Jackson” kiadó, amely Himes megbízásából az újságot nyomtatta, bízott abban, hogy a második advent iránti érdeklődés olyan mértékben megnövekedett, hogy egy ebben a témakörben megjelenő rendszeres kiadvány komoly üzletet jelenthet. Felajánlották, hogy vállalják a felelősséget az újságért és kéthetente megjelentetik, amennyiben Himes hajlandó ellenszolgáltatás nélkül szerkeszteni és összeállítani a kéziratot és segít előfizetőket gyűjteni.
A The Signs of the Times - nak az első év végére 1500 előfizetője volt, és Himes rávette a “Daw és Jackson”-t, hogy adják el neki az újságot. 1842 tavaszára az érdeklődés már biztosította, hogy a Signs hetilapként jelenjen meg. Kb. 9 hónappal korábban Josiah Litch-cset társszerkesztőként alkalmazták. A Signs azonban csak az első volt a seregnyi millerita folyóirat közül. Amikor Miller és Himes 1842 őszén egy nagyobb előadássorozatot tartott New York City-ben, útjára bocsátották a The Midnight Cry-t (“Az éjféli kiáltás”). Összejöveteleik meghirdetésére négy héten keresztül minden nap tízezer példányban adták el, vagy osztották szét, majd ezt követően a Cry hetilapként jelent meg. A következő hónapokban, miközben lelkészek és más előadók növekvő számban vitték az advent üzenetet új területekre, megszokottá vált, hogy újságokat adtak ki, ezúton ismertetve meg az ügyet a nyilvánossággal. Sok ilyen újság csak néhány hetet vagy hónapot élt meg, de a legfontosabbak és leghosszabb életűek közé tartozott a The Voice of Truth (“Az igazság hangja”) Rochesterben, a The Western Midnight Cry (“A nyugati éjféli kiáltás”) Cincinnatiban, a Trumpet of Alarm (“Riadókürt”) Philadelphiában és a Voice of Elijah (“Illés hangja”) Montreálban.2
Himes kiadói kezdeményezései nem korlátozódtak újságokra, kulcsszerepet játszott a “Second Advent Library” (“Második Advent könyvtára”) létrehozásában, ami Miller és mások könyveiből és iratmissziós kiadványaiból álló, folyamatosan bővülő sorozat volt. Azokat, akik elfogadták Miller nézeteit, bátorították, hogy szerezzék be és adják kölcsön szomszédaiknak és barátaiknak a Second Advent Library példányait. Himes zsenialitása néhány más, az adventista nézetek terjesztését szolgáló eszközt is életre hívott. 1842 elején a Charles Fitch és Appollos Hale által a millerita előadások céljára készített színes prófétikus táblázatokat kicsinyített formában kinyomtatták, úgy hogy a lap másik részére levelet lehessen írni. Kis karácsonyi bélyegző papírpecsétjéhez hasonló lapocskákra alkalmas igehelyeket, vagy az adventre figyelmeztető jelmondatokat nyomtattak, amiket levelek lepecsételésére lehetett használni viasz helyett.
Himes, mint az advent fő propagandistája már tevékenysége kezdetén a Miller nézeteinek összefoglalását tartalmazó füzetek ezreit kezdte nyomtatni. Ezeket két vagy három centért adták el. Sokat csak összecsomagoltak és az ország más részeiben fekvő újságkiadókba, postahivatalokba küldtek azzal a kéréssel, hogy adjanak belőle bárkinek akit érdekel. Kötegekben bízták hajóskapitányokra, hogy azok úti céljukhoz érkezve osszák szét a kikötőben. 1843 elejére Franciaországba és Németországba is eljutottak a füzetek. 1844 májusában Himes közölte, hogy több mint 5 millió példányt osztottak szét adventista újságokból és iratmissziós kiadványokból. Himes sokirányú kiadói tevékenysége, amely egy advent énekeskönyv, a The Millenial Harp (“A millenniumi hárfa”) kinyomtatását is magában foglalta, a költségeket meghaladó árak miatt mérhetetlen nyereséget termelt. Himes minden nyereséget visszaforgatott a nagy ügybe.3
Miközben Miller nézetei egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak és egyre több egyházi személy fogadta el őket, kívánatosnak látszott, hogy a növekvő mozgalom vezetőit összehívják egy konferenciába. Ezért aztán a The Signs of the Times Miller és mások aláírásával, felhívást tett közzé az advent hívők generál konferenciájára ???(általános értekezletére), amelyet a bostoni Chardon utcai imateremben rendeztek 1840. október 14-én. A tervek szerint Miller tartotta volna a nyitó előadást, de útközben megbetegedett és így nem lehetett jelen. Helyette egy episzkopális rektort, Henry Dana Ward-ot az Anti-Masonic Magazine (“Szabadkőművesség-ellenes magazin”) New York-i szerkesztőjét választották meg a konferencia elnökének. Ő tartotta a bevezető előadást is, amely a második advent reménységének tudományos történetéről szólt és szilárdan kiállt a premillenista advent mellett. Ward és Henry Jones, egy New York-i presbiteriánus lelkész, aki a konferencia titkára lett, nem értettek egyet Millerrer abban, hogy 1843 lenne Krisztus visszatérésének biztos időpontja, de mindketten egyetértettek abban, hogy az advent nagyon közel van.
Körülbelül kétszáz lelkész és laikus hívő volt jelen az advent hívőknek ezen az első generál konferenciáján a legkülönbözőbb egyházak képviseletében. Himes javaslatára a konferencián elhangzott előadásokat tartalmazó Report (“Jelentés/Beszámoló”) c. kiadványt 2000 példányban kinyomtatták és azonnal terjeszteni kezdték. Később még több ezret terjesztettek el belőle, hogy az advent hitet megismertessék a világgal. A Chardon utcai imateremben tartott más reform-összejövetelekkel ellentétben, amelyeket a különböző vélemények heves összeütközése jellemezte, meglepő egyetértés uralta a második adventről rendezett konferenciát. A résztvevők hivatalosan is megszavaztak néhány dolgot, beleértve a The Signs of the Times jóváhagyását és azt a javaslatot, hogy az adventhívők fokozott mértékben terjesszék a lapot barátaik körében. Ennek a kétnapos konferenciának az egyik legérdekesebb jellegzetessége a “társas összejövetel” bevezetése volt az adventisták körében, egy olyan alkalomé amikor a jelenlévők bátorították egymást a közeli adventbe vetett személyes hitük rövid kifejezésével.4
Az első általános értekezlet annyira sikeres volt, hogy legalább tizenöt másik követte a következő három évben. Ezek helyszínei Maine-től Pennsylvania-ig terjedtek. A Philadelphia-i nagygyűlés, melyet a “Kínai Múzeum” 5000 embert befogadó előadótermében tartottak, a beszámolók szerint “roskadásig zsúfolt volt”. Ezeken az általános gyűléseken túl 1842 és 1844 között kb. még további 120 helyi konferenciát tartottak az adventhívők, némelyiket olyan távoli nyugati államokban, mint Indiana és Michigan. Ezeket a helyi konferenciákat inkább az evangelizálás és az ébredés jellemezte mint a tudományos nézetek cseréje, ahogy az az első generál konferencián megfigyelhető volt.5
Nyilvános előadásainak megkezdése óta Miller fenntartotta, hogy célja a figyelem felhívása Krisztus közeli visszatérésére és hallgatóit bátorította, hogy készüljenek fel erre a nagy eseményre. Nem szándékozott új felekezetet létrehozni. Az első generál konferencia célja az volt, hogy a figyelmet az adventre irányítsa és lehetővé tegye a nézetek kicserélését. Az egymást követő konferenciákkal és a kiadói munka terebélyesedésével azonban akaratlanul is egy eszeveszett kezdett körvonalazódni. Az elkülönülés irányába ható folyamatnak egy, az 1841-ben tartott második generál konferenciáig született körlevél terjedése adott lökést.
Noha ez a körlevél különös hangsúllyal tanácsolta az adventhívőknek, hogy maradjanak meg egyházaikban, azoknak, akik egy adott földrajzi területen élnek, azt tanácsolta, hogy alakítsanak bibliaköröket és jöjjenek össze egymás kölcsönös erősítése céljából. Bátorították őket, hogy forduljanak lelkészeikhez az adventre és a hozzá kapcsolódó tárgyakra vonatkozó kérdéseikkel, és még nagyobb számban terjesszék az adventről szóló könyveket és kiadványokat. A milleriták ugyanekkor nevezték ki Josiah Litch-et legfőbb általános képviselőjüknek, egyetértve abban, hogy anyagilag is támogatják amennyiben lelkészi hivatását feladva kizárólag az adventista eszmék terjesztésének szenteli magát. Litch-et a metodista episzkopális konferencia némi vonakodással ugyan, de felmentette lelkészi kötelezettségei alól, és így ő lett az első fizetett adventista munkás. Miller szinte kizárólag csak a saját költségén utazott, a szálláson és étkezésen kívül nem fogadott el fizetséget.
Mire 1842 májusában a bostoni Melodion Hall-ban a hatodik generál konferencia is összeült, a szervezők kezdték megválogatni a részvételre meghívott hívők személyét. Noha még mindig szívesen láttak olyan férfiakat, mint Ward és Henry Jones, akik hittek a zsidók Palesztinába való visszatérésében és keresztény hitre térésében, valamint az adventet megelőző földi milleneumban, már nem hívták meg. Ez a hatodik konferencia, amelyen Joseph Bates, a Hetednapi Adventisták egyik későbbi alapítója elnökölt, létrehozott egy bizottságot, amelynek feladata az advent iránti érdeklődés felébresztését szolgáló három nyári tábor-összejövetel megszervezése volt.
Miközben Miller, Himes és társaik azon az állásponton voltak, hogy az advent mozgalom ledöntötte a felekezeti korlátokat és metodistákat, baptistákat, kongregacionalistákat vont közösségbe a keresztény szeretet kötelékeivel, a helyi gyülekezetek csírái a Second Advent Associations (“Második Advent Egyesületek”) néven jelentek meg. Ezek közül az egyik legelső, amelynek a megszervezésére New York City-ben került sor, 1842. május 18-án, tisztségviselőket és végrehajtó bizottságot választott, akik hamarosan kibérelték a Columbian Hall-t rendszeres vasárnap délutáni összejövetelek céljára. A New York-i egyesülethez, amely valószínűleg jellegzetes képviselője volt a többinek, sok lelkész is tartozott, akik feltehetően tovább szolgáltak korábbi gyülekezeteikben. Az összejöveteli helyek bérlésén túl a Second Advent Associations pénzt is gyűjtött, hogy adventista irodalmat terjesszen és előadókat küldjön más városokba és falvakba. Néhány előadó, mint Joseph Bates is, saját pénzén bérelt előadótermeket és útiköltségét, kiadásait maga fizette. Bates ily módon felélte kevés megtakarított pénzét, amelyet évek hosszú sora alatt keresett hajóskapitányként.6
Nagyjából éppen egy hónappal a hatodik generál konferencia (ITT MÉG NEM TULAJDONNÉV – O. CS.)után, 1842 júniusának végén tartották meg az Egyesült Államokban az első adventista tábor-összejövetelt a New Hampshire-beli East Kingstonban. Kanadai adventisták saját elhatározásukból szerveztek egyet néhány nappal korábban, amikor Josiah Litch Kelet-Quebec-ben járt egy előadói körúton. A milleriták tábor-összejöveteleiken a metodista úttörők korábban kialakult példáját követték. Az Est Kingston-i táborhely egy kellemes kis erdőben terült el a Bostont Portlanddal összekötő országút közelében, amelyen az adventhívők és a csupán kíváncsiskodók is egyaránt megközelíthették a tábort. Néha talán tízezren is jelen voltak az egész héten át tartó összejöveteleken.
Az East Kingston-i tábor annyira sikeres volt, hogy az 1842 nyarára eredetileg tervezett három tábor-összejövetel helyett harmincegyet tartottak. Ez a szám a következő évben 40-re emelkedett, 1844-ben, a mozgalom utolsó évében pedig ötvennégyre. Valószínűnek tűnik, hogy összesen legalább félmillió személy vett részt a három idényben tartott adventista tábor-összejöveteleken.7
A tábor szokásos programjában naponta három szabad ég alatt tartott általános összejövetel szerepelt. Az ezek közötti időben társas-összejöveteleket és imaórákat tartottak a fő gyülekezeti hely körül nagyjából félkör alakban felállított sátrakban. Ezek nem kis családi sátrak voltak, hanem esetenként kilencszer tizenöt méter alapterületűek. Mindegyik sátor egy-egy földrajzi területről érkezett hívők találkozó helyéül szolgált. Rossz idő esetén a szolgálatokat párhuzamosan tartották ezekben a sátrakban. Konyha- és étkező sátrakat is állítottak. Sajnos nem csak hívők és a passzív kíváncsiskodók jöttek. Gyakran előfordult, hogy rosszindulatú és az alkohol befolyása alatt álló csavargók jelentek meg, hogy a szolgálatok megszakításával és minden elérhető dolog lerombolásával egy kis izgalmat keltsenek.
A korábbi mozgalmak tábor-összejöveteleit kísérő érzelmi túlfűtöttség az adventisták alkalmait sem hagyta érintetlenül, a forró imádságokat gyakran szakította félbe “dicsőség”, “halleluja” felkiáltás. Az érzelmek fokozódásával egyesek térdre estek. A főbb millerita vezetők meg akarták előzni az izgalom eluralkodását, nehogy fanatizmusba csapjon át és ezzel rossz hírbe keverje az egész mozgalmat.
1843 tavaszára, amikor a hívők adventvárása felfokozódott, egyfajta fanatizmus alakult ki, amelyet főként John Starkweather vén, Himes korábbi Chardon utcabeli segítőtársa táplált. Starkweather a megszentelődés egy szélsőséges felfogását képviselte. Néhány követőjével együtt tábor-összejöveteleken jelent meg, főleg Connecticut-ban. Azt állították, hogy képesek megállapítani a hívek szívbéli állapotát és sűrű morgások és nyögések közepette “bálványaik” elhagyására szólították fel az embereket. A “bálványok” közé melltűk, szalagok, hajfonatok, sőt még műfogak is tartoztak. Amikor Josiah Litch megérkezett a táborba, határozottan szembeszállt ezekkel a fanatikusokkal; álláspontját később Miller, Himes és a többi adventista vezető is lelkesen támogatta.
Az első East Kingston-i tábor-összejövetel annyira megnyerte a résztvevők tetszését, hogy még több ilyen nagyarányú rendezvényt igényeltek. Ennek érdekében valaki azzal az újszerű ötlettel állt elő, hogy szerezzenek be egy nagy sátrat, amelyet felállíthatnak azokban a városokban, ahol nem engedik a templomok szószékére az adventet hirdető előadókat, vagy nincs elég nagy terem, amely befogadhatná a várhatóan nagy létszámú hallgatóságot. A tábor-összejövetel vége előtt Himesnek sikerült elég pénzt összegyűjtenie ahhoz, hogy megbízza a New York állambeli Rochesterbe való adventista sátorkészítőt, Edward Williams-et az ország legnagyobb sátrának az elkészítésével. A vastag vászonból készült “Nagy Sátor” 36 méter átmérőjű volt és középső rúdja 16,5 méter magasra emelkedett. Négyezer ember kényelmesen helyet foglalhatott benne és további kétezren fértek még el az oldalhajókban.
A Nagy Sátrat első ízben 1842 júliusában állították fel New Hampshire államban, a concordi kormányépület mögött elterülő kis dombon. Azon a nyáron még további két városba vitték, többek között a New York állambeli Albany-ba és a New Jerseyben fekvő Newark-ba. Négyen gondoskodtak a szállításáról és felügyelték a felállítását. Már a sátor mérete is felébresztette az érdeklődést és vonzotta a tömegeket, hogy hallgassák Himest, George Storrst, Charles Fitch-et vagy más adventista előadókat. Néhány esetben a Nagy Sátor felállításával egy időben tábor-összejövetelt is rendeztek.8
Millernek és fő munkatársainak az üzenete lényegében ugyanaz maradt az advent ébredés egész időszaka alatt. Hitték, hogy Krisztus második adventje a küszöbön áll, hogy ez egy valódi, szemmel látható esemény lesz, és megelőzi majd az ő ezeréves uralmát. Hitték, hogy amiképpen Dániel kilencedik fejezetének hetven hetes próféciája jövendölte meg Krisztus első adventjének időpontját, ugyanúgy a második adventjére vonatkozik Dán. 8:14 hivatkozása, a 2300 nap végén bekövetkező “szentély megtisztítása”. Miután megértették, hogy a hetven hét a 2300 nap első szakasza, i.e. 457-ben állapították meg a hosszabb időszak kezdetét, ami így 1843-ban végződött. Ezeknek az adventistáknak Krisztus visszatérése és egyházának megtisztítása volt az elképzelhető legörömtelibb esemény, vágyva várták eljövetelét és mély felelősséget éreztek azért, hogy örömüket másokkal is megosszák. Felismerték, hogy ez csak akkor lehetséges, ha az egyének először elfogadják Jézust mint személyes bűnbocsátó Üdvözítőjüket.
Az 1842-es év elejére Miller méginkább megértette a Dán. 8:14-ben szereplő “szentély” kifejezést. Kezdetben azt hitte, hogy ez a keresztény egyházra vonatkozik, de miközben a második eljövetel idején bekövetkezendő eseményeket tanulmányozta, figyelmét egyre inkább felkeltették azok a hivatkozások, amelyek az ítélettel összefüggésben a tüzet említették. Azt gondolta, hogy a Biblia szerint a tűz tisztító elem. Így egyre többször szólt a föld tűz általi megtisztításáról, amelyre Krisztus visszatérésekor kerül majd sor. 1842 januárjában Miller válaszolt Himes kifejezetten Dán. 8:14 szentélyére vonatkozó kérdésére. Rámutatott, hogy a Biblia hét különböző dologra hivatkozik úgy, mint Isten szentélyére: (1) Jézus, (2) menny, (3) Júda, (4) a jeruzsálemi templom (5) a Szentek szentje, (6) a föld, (7) a szentek. Miller az első ötöt kizárásos alapon elvetette. Dániel 8 szentélye az utolsó kettő lehet - érvelt. Himes traktát formában azonnal közreadta Miller megállapítását. Ettől az időtől kezdve a millerita vezetők sokkal többet beszéltek a földről, mint a megtisztítandó szentélyről az egyházhoz képest, ami szentek csoportja.
Az izgalom fokozódott, ahogy az 1842-es esztendő a vége felé haladt. A milleriták sok csoportja újévi istentiszteletet tartott december 31-én, hogy üdvözöljék az általuk a földi történelem utolsó évének tartott esztendőt. A Chardon utcai imaterem zsúfolásig megtelt azon az éjszakán. Másnap Miller nyílt levelet írt az adventhívőknek. A levél teljes volt örömmel és reménységgel, hogy a régen várt idő végre elérkezett. Miller azonban egy pillanatig sem ajánlotta, hogy a hívők enyhítsenek barátaik és szomszédaik üdvössége érdekében tett erőfeszítéseiken. Ehelyett mindenkit arra bátorított, hogy amíg a földi történelem utolsó éve tart legalább egy lelket nyerjen meg Krisztusnak. Miller maga is éppen ebben a munkában volt foglalatos. Februárban egy nagyobb előadássorozatot tartott Philadelphiában.
Millert követői közül sokan arra ösztönözték egy ideig, hogy az általa várt advent időpontját határozza meg pontosabban, mint csupán “körülbelül az 1843-as esztendő”. Miller atya, ahogyan nevezni kezdték, mindig hitte, hogy a Dániel könyvében található idői próféciák alkalmazásakor a zsidó vallási időszámítást kell használnunk a rómaiak polgári időszámítása helyett. Tudta, hogy a zsidó év nem januárban, hanem tavasszal kezdődött. Mivel nem tudta pontosan, mihez igazították a rabbik naptárukat, amely holdnaptár volt, arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg a tavaszi nap-éj egyenlőség volt az év kezdete. Így 1843 elejére kész volt a feltételezése, hogy Krisztus valamikor abban a zsidó évben fog visszatérni, amelyet ő 1843 március 21-től 1844 március 21-ig számított.
Egyes milleriták nagyon szerették volna az advent napját is meghatározni. Történelmi dátumok, zsidó ünnepnapok után kutattak, amelyekhez reményeiket köthetnék. Az első ilyen nap 1843. február 10-e volt, Róma franciák által történt 1798-as elfoglalásának 45. évfordulója. Mások úgy gondolták, hogy február 15-e valószínűbb, mivel ez volt a pápaság eltörlésének és a Római Köztársaság kikiáltásának az évfordulója. Miután ezek a napok a nagy események bekövetkezése nélkül múltak el, egyesek úgy döntöttek, hogy április 14-e, a keresztre feszítés évfordulója lesz az a nap. Sok adventista hitte, hogy a hetven hét a keresztre feszítéskor ért véget, így a 2300 nap vége is az évnek ebben a szakában várható. Ismét nem történt semmi, és a remények a mennybemenetel, vagy a pünkösd napja felé fordultak, amelyek májusi időpontra estek. A meghatározott napok elmúltával egyesek feladták reménységüket. De nem sokan, az advent vezetők továbbra is egyik tábor-összejövetelről a másikra siettek, egyik előadássorozatot a másik után tartották.”
Millert kivéve, akit rossz egészségi állapota, amelytől már évek óta szenvedett Low Hampton-i otthonában tartott. Májusban azt írta Himes-nak, hogy karjait, vállait, hátát és oldalait kelések borítják. Szinte észrevétlen maradt Miller egy másik levele, amelyet ebben az időben írt és amely 1843. május 17-én jelent meg a The Signs of the Times-ban. Ebben felvetették, hogy mivel az év első hónapjában ünnepelt zsidó szertartások és jelképek mindegyike Krisztus első adventjekor teljesedett be, ésszerű a következtetés, hogy a hetedik (őszi) hónap ünnepei és szertartásai “csakis a második eljövetel idején teljesedhetnek be”. Miller azonban nem erőltette ezt az elgondolást, így az jórészt feledésbe is merült 1844 elejéig.9
A nagyobb városokban akkora volt az érdeklődés az adventről szóló előadások iránt, hogy nem lehetett a tömegek befogadására alkalmas előadótermeket találni. A bostoni hívők úgy oldották meg a helyzetet, hogy egy központi helyen nagy, de mégis olcsó sátrat állítottak fel. Miután a lehető legrövidebb időre kibéreltek egy területet, gyorsan felállították a 3500 fő befogadására is alkalmas hatalmas előadó-helyiséget. A tény, hogy egy városi rendelet ilyen méretű épület esetében megkövetelte, hogy téglából épüljön, gúny tárgyává tette a milleritákat. De hogyan is építhettek volna egy évekig tartó ..... téglaépületet miközben minden pillanatban a világ elmúlását várták. Más Second Advent Associations szerveződések a bostoni példát követték, és hamarosan millerita sátrak jelentek meg több városban.
1843 nyarán különleges figyelemmel fordultak nem csak a nagyvárosok, hanem a Appalach-hegység mögött elterülő nyugati területek felé is. J. B. Cook-ot Cincinnatiba küldték. Charles Fitch, aki a múlt év ősze óta Ohioban tartózkodott, Cleveland-ban, Detroitban, Ohio északi és New York állam nyugati részén tartott előadásokat. A Nagy Sátrat Rochesterbe vitték, azután Buffalo-ba és Cincinnatiba, ahol főként Himes és George Storrs hirdetett igét nagyszámú hallgatóság előtt. Himes később a Kentucky-beli Louisville-be ment. Mások Missouriba, Illinoisba, Indiana-ba, Wisconsinba és Iowaba vitték az üzenetet.
Egy kanadai millerita, Robert Hutchinson kiadásában megjelenő Voice of Elijah (“Illés hangja”) példányainak százait küldték át az Atlanti-óceánon. Az angol Robert Winter, aki az 1842-es East Kingston-i tábor-összejövetelen lett adventista, később hazatért és London utcáin tanított egy póznáról lógó prófétikus táblázat segítségével. Winter 1843 nyarán 15 ezer példányban nyomtatott ki millerita könyveket.10
Ebben az időben elevenedett meg a törekvés egy olyan mozgalom elindítására is, amelynek célja az amerikai feketék figyelmeztetése volt az eljövendő adventre. John W. Lewis fekete millerita lelkész teljes idejét szerette volna erre a munkára szentelni. Azonban egy nagyon gyakorlati akadályba ütközött: az amerikai feketék legnagyobb része rabszolgaként élt a déli államokban, és a rabszolgaság eltörlését valló millerita előadók nem kívánt személyek voltak ezen a területen. Amikor George Storrs májusban megpróbált előadást tartani a virginiai Norfolkban, csődület támadt körülötte, és a környék elhagyására kényszerítették. Később ugyanezen a nyáron adventista előadók bejárták Virginia-t, valamint Észak- és Dél-Karolinát. Novemberben Litch egy sorozatot tartott Baltimore-ban. Itt az érdeklődés először kisebb volt, de azután fokozatosan növekedett, és a próbálkozás “diadallal végződött”.11
Miközben a főbb adventista lelkészek nagyvárosokba vitték el üzenetüket, kevésbé ismert előadók tucatjai tanítottak otthonokban és vidéki iskolaépületekben. James White jellegzetes képviselője ennek a csoportnak. A “világos és hathatós” üzenet amit a 21 éves White 1842-ben a Maine-beli Exeterben tartott tábor-összejövetelen hallott arra késztette, hogy az iskolai tanítással felhagyva, adventista előadó legyen. Három előadásvázlatával, egy kölcsönkapott lóval és egy foltozott nyereggel felszerelkezve indult útnak. Amikor szegényes előkészületei ellenére már az első előadássorozata után hatvan bűnbánó lélek állt elé, akik szerettek volna megkeresztelkedni és útmutatást kapni, segítséget kellett kérnie bátyjától, aki lelkész volt. White nem mindig talált kedvező fogadtatásra. Előfordult, hogy valóságos fizikai veszedelemben volt, amikor a tömeg hógolyókkal és más tárgyakkal dobálta meg. Ő azonban kitartott és ezer megtérőről számolhatott be egy hathetes időszak után. Komoly odaadása miatt lelkésszé szentelték a “Christian Connection”-ben (“Keresztény Kapcsolat”). White, aki a Miller mozgalom kevésbé csillogó alakjának számított, később a Hetednapi Adventista Egyház egyik alapítója lett.
1843-ban a Miller alapvető tanításait magukévá tevő lelkészek száma feltűnően megnövekedett. Talán a legfigyelemreméltóbb új tag Elen Galusha volt, annak a vermonti kormányzónak a fia, aki az 1812-es háborúban Miller kinevezését aláírta. Galusha a New York állambeli Lockport baptista gyülekezetét pásztorolta, és egyszerre volt az Amerikai Baptista Rabszolgaság-ellenes Társaság valamint a New York-i Baptista szövetség elnöke. Döntésének jelentős kihatása volt és néhány további, meggyőződését megvallani nem merő lelkészt példájának követésére késztetett.12
A millerita igehirdetőknek szemléletes ábráikkal és a millerita irodalom oldalainak millióival sikerült a közvélemény figyelmét arra az eseményre irányítani, aminek a bekövetkezését 1843 folyamán várták. “A millennium és a világ vége” mondja egy szakértő, “napi beszédtéma volt.”13 A nemzeti sajtó érdeklődéssel követte nyomon Miller, Himes és más vezetők tevékenységét. Az újságok hasábjai megteltek a millerita és millerita-ellenes irodalom hirdetéseivel. A szabadalmazott gyógyszerkészítmények forgalmazói, akik mindig készek hasznot húzni a közvélemény érdeklődését felkeltő bármilyen ügyből, úgy jelentették meg hirdetéseiket, hogy azok megragadják azok figyelmét, akik a világ vége foglalkoztat. Az egyik ilyen hirdetés egy repülő angyalt ábrázolt, egy “ELJÖTT AZ IDŐ” feliratú tekerccsel a kezében. A kép alatt az alábbi felirat volt olvasható “Amikor a tüdővész már gyógyítható betegségnek számít. Wistar vadcseresznye balzsammal.”
A sajtó is felfigyelt azokra a legkülönbözőbb természeti jelenségekre, amelyek különösen gyakorivá váltak eben az időben és amelyekre sok adventista úgy hivatkozott, mint minden dolog közeli végének további bizonyítékára. Henry Jones azt állította, hogy az auróra borealist (északi-sarki fény) nem észlelték 1716 előtt, és így egyike azoknak az égi jeleknek, amelyekről Jóel 2:31 beszél, mint amelyek “az Úrnak nagy és rettenetes napja előtt” kell megjelenniük. Mások 1780. május 19-ének sötét napjára hivatkoztak és az 1833. november 13-án bekövetkezett látványos csillagzuhatagra. 1843 folyamán a legkülönbözőbb égi előjelek egész sorát jelentették az ország minden részéből. Talán egyiket sem figyelhették meg annyira, mint az 1843 februárjában hirtelen és váratlanul feltűnt üstököst. Egy Haitin bekövetkezet katasztrofális földrengés és egy Madeira szigetén végigsöprő különösen pusztító vihar miatt ezt az évet Luk. 21:25,26 részbeni beteljesedésének tekintették, míg az 1837-es pánik utóhatásait érezve sokan úgy gondolták, hogy mindez megfelel annak az igei kijelentésnek, hogy az utolsó időben az emberek szíve elhal a félelem miatt.14
Miközben a társadalom egyre inkább elfogadta a milleritákat és ők egyre biztosabbnak érezték helyzetüket, hajlamossá váltak arra, hogy kevesebb türelmet tanúsítsanak azok iránt, akik ellentmondanak nézeteiknek. A főbb protestáns felekezetek a maguk részéről egyre kritikusabbá váltak az adventizmussal szemben. A millerita előadók számára korábban nyitott templomok közül egyre több zárta be az ajtaját előadásaik előtt. A következő lépés azoknak a lelkészeknek és gyülekezeti tagoknak a megfenyítése volt, akik adventista nézeteket vallottak. Drámai példája ennek a nyomásgyakorlásnak Levi Stockman vén esete, aki a Metodisták Maine-i Területéhez tartozott. A terület 1843 júliusában tartott ülése elítélte a millerita “különlegességeket”, és megkövetelte a metodista lelkészektől, hogy hagyjanak fel azok hirdetésével. Amikor Stockman vén ezt megtagadta, hitehagyás vádjával egyházi bíróság elé állították. Stockmant, aki ekkorra már halálosan beteg volt (tuberkulózisban szenvedett), engedetlensége esetén nemcsak a gyülekezetből való kizárással fenyegették meg, hanem arra is figyelmeztették, hogy özvegyétől és gyermekeitől mindennemű nyugdíjat, illetve ellátást megvonnak. Stockman nem volt hajlandó megalkudni és halála előtt mindössze néhány héttel elcsapták a szolgálatból.
1843 nyarán egyre feszültebbé vált a Krisztus közeli visszatérését várók és a bevett protestáns felekezetek közötti viszony, amelyeknek az előbbiek a tagjai voltak. Sok adventista azon tűnődött, hogy kivonul egyházából. Ne tegyétek, írta a Signs of the Times. Tegyetek bizonyságot továbbra is hitetekről a testvéreitek között. Ha nem hallgatnak rátok, legyen övék a felelősség kizárásotokért. Miller még 1844 januárjában is ellenezte az elkülönülést és kijelentette, hogy “soha nem állt szándékában új felekezetet létrehozni, vagy bárkire is gúnynevet akasztani”.15
De más hang is hallatszott Ohio-ból 1843 nyarán. Clevelandben a talán legkedveltebb millerita szónok Charles Fitch hatásos igehirdetést tartott Jelenések 18 alapján : “Elesett a nagy Babilon... Fussatok ki belőle én népem!” A milleriták, akiknek túlnyomó többsége protestáns volt, szokás szerint a pápaságot azonosították az ezen a helyen olvasható Babilonnal. Fitch sokkal messzebb ment azzal, hogy az egész keresztény világot Babilonnak bélyegezte, mivel a szembehelyezkedett Krisztus közeli visszatérésének tanával. Felhívott minden igaz keresztényt, hogy jöjjenek ki a “közeli advent” világosságára, különben elveszésüket kockáztatják. Bár a legtöbb keleten élő millerita vezető kezdetben hűvösen fogadta Fitch elkülönülésre hívó felszólítását, egyesek, mint pl. George Storrs és Joseph Marsh, a Voice of the Truth szerkesztője, magukra vették azt. Storrs figyelmeztette a régi felekezetükből kivált adventistákat, hogy ne hozzanak létre új egyházat. “Nem lehet egyházat létrehozni emberi elgondolásból, mert akkor már létrehozása pillanatában Babilonná válik”, írta Stars a The Midnight Cry-ban.16
Ahogy múltak a hetek és hónapok és az 1843-as esztendő 1844-be fordult, Joseph Marsh tolla hirdette leginkább, hogy az adventistáknak el kell különülniük az egyházaktól. Marsh azzal érvelt, hogy hiba lenne továbbra is anyagilag és más módon támogatni a közeli adventet tagadó egyházakat. Csak “az elhagyásukkal” lehet teljessé az adventhívők igazság iránti odaszentelődése, érvelt Marsh. Mely csak 1844 koraőszén vált Joshua V. Himes az elkülönülés nyílt, ugyanakkor mégis vonakodó szószólójává. És mit tett a mozgalom fővezére, maga William Miller? Nem tudott eljutni odáig, hogy kifejezett elkülönülésre hívjon fel. Később, amikor saját Low Hampton-i baptista gyülekezete követőivel együtt kizárta, ezt a lépést keserűség nélkül, de mély szomorúsággal vette tudomásul. Az adventhívők és az egyházak közötti viszony megromlása lehet a magyarázata a növekvő gúnyolódásnak, a méltatlan történetek terjedésének, melyeknek célja a milleriták nevetségessé tétele volt. A gúnyos tréfáktól a kegyetlen karikatúrákig minden nagyszámban jelent meg a sajtóban, amikor egy-egy adventisták által kitűzött időpont elmúlt. Néhány újság már 1842 végén azzal vádaskodott, hogy a millerita tanoknak köszönhetően nőtt az elmebetegek és az öngyilkosok száma. Aligha tagadná bárki is, hogy olyan időszakokban, amikor megnövekedett a vallási izgalom néhány érzelmileg kiegyensúlyozatlan személy összeroppanhatott, vagy szélsőségessé válhatott. Mégis miközben ezt elismerik, a kortárs feljegyzések alapos vizsgálata azt mutatja, hogy az elmebetegséggel és öngyilkossággal előhozakodó vádak vaskos túlzások voltak.
Az adventisták magatartásával kapcsolatos talán legdurvább megtévesztés az volt, hogy különleges fehér muszlinból mennybemeneteli ruhákat készítenek, amit majd Krisztus visszatérésének nagy napján kívánnak felölteni. Ez a történet, amelynek eredete még 1842 végére nyúlik vissza, valójában teljesen alaptalannak bizonyult, a népies köztudat mégis annyira megőrizte, hogy időről-időre felmerül egészen a mai napig. A mennybemeneteli ruhákkal kapcsolatos híreszelést a The Midnight Cry 1843. márc. 17-i száma rágalomnak nevezte, ezt követően és a mozgalom számos követője tucatnyi alkalommal. Újra és újra jelentős pénzjutalmat tűztek ki azoknak, akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják, hogy akár csak egyetlen esetben is készítettek, vagy szőttek volna ilyen ruhát, de senki sem jelentkezett. A mendemondák mégis tovább éltek.17
Noha a millerita lapok vagy cáfolták, vagy a “Hazugság” rovatukban megjelentették a róluk közszájon forgó sértő történeteket, a vezetőket sokkal jobban lefoglalta a figyelmeztetés hangoztatása, mintsem, hogy sok figyelmet szentelhettek volna ilyen dolgoknak. 1843 és 1844 fordulóján, a “kegyelem néhány napja” maradt csupán Miller számításai szerint. Még tevékenyebbé váltak. 1844. február 20-án Miller, Himes és Litch a nemzet fővárosába érkeztek, egy nagyobb evangélizáció céljából. Nem egész egy hét előadásai után, melyeket a baptista gyülekezetben tartottak, az adventista előadókat hallgatni kívánó tömeg akkorára növekedett, hogy az összejöveteleket el kellett helyezni a Fehér Házhoz közeli Apollo Hall-ban. Két nappal később egy lőfegyver rejtélyes eldördülése a Princeton katonai főiskolán Abel Upshur miniszter és Thomas Gilmer tengerészeti államtitkár halálát okozta. Az ezt követő sokk tovább növelte az adventista előadások látogatottságát, amelyek egészen március 2-ig tartottak.
A Washingtonban felkeltett érdeklődés Viginia és Maryland környező területeire is kihatott. Ekkor érkeztek első ízben meghívások az előadókhoz a jelentősebb déli városoktól: Charleston, Savannah és Mobile. De a korábbi elkötelezettségek lehetetlenné tették a meghívások elfogadását, az előadó hármas visszatért északra, útközben közel egyhetes előadássorozatot tartva Baltimore-ban. Miller ezután folytatta útját Low Hampton felé, ahová március 14-én érkezett meg, miután útközben előadásokat tartott Philadelphiában, Newarkban és New York City-ben. Az általa megjövendölt idő csaknem a végéhez ért, munkáját befejezettnek tekintette. Jegyzetfüzetét ekkor ezekkel a szavakkal zárta le: “1832-től mostanáig háromezer-kétszáz előadást tartottam.”18
Az 1843-as esztendő folyamán ellenségeik kritikája arra kényszerítette az adventista vezetőket, hogy alaposabban tanulmányozzák az időrendet. Ennek eredményeként Himes, Litch, Apollos Hale, Sylvester Bliss és mások arra a meggyőződésre jutottak, hogy a zsidó év számításának pontosabb módszerét kell használniuk, ti. azt amelyet a szigorú életmódot folytató karaita zsidók őriztek meg. Eszerint 1843 zsidó éve 1844. április 18-án napnyugtakor ér véget és nem a március 21-i napéjegyenlőség idején amit Miller önkényesen választott. Miller mindig elismerte, hogy mások által kidolgozott időrendre támaszkodik. Felismerte, hogy ez Isten időszámítási rendszerének tökéletlen változata lehet. Részben ez magyarázza, hogy miért vonakodott pontos dátumot megjelölni. Nem akarta, hogy bárki is túl sokáig késlekedjen a felkészüléssel, vagy elcsüggedjen, ha Krisztus nem jönne el a várt időben.19
1844. március 21, majd április 18 is elmúlt anélkül, hogy bármilyen jele mutatkozott volna a Király visszatérésének. Hamarosan elmúlt a tavasz is, csalódottság érződött az adventhívők soraiban. Ez nem volt drámai csalódás, mivel nem vártak kifejezetten egy meghatározott napot. Egyesek, akiknek az illúziói teljesen szertefoszlottak, úgy döntöttek, hogy Miller teljesen félreértett dolgokat. Ezek az adventisták vagy visszatértek régi egyházaikba, vagy kétkedésbe merültek.
A többség azonban, ha csüggedten és csalódottan is, de még mindig hitte, hogy az advent bármelyik pillanatban várható. Miller férfiasan elismerte, hogy tévedett, de ugyanakkor felhívta a hívők figyelmét Hab. 2:3-ra: “A látomás ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni nem marad el.” Az adventista újságok hamarosan megteltek a Krisztus tíz szűzről szóló példázatában említett “késlekedésre” utaló hivatkozásokkal.20
Nyár elejére az adventisták tevékenysége – kritikusaik ámulatára – újult erővel folytatódott. Előadók sokasága járta az országot. Litch nyugatra ment, Fitch keletre. Júliusban Miller és Himes nagy előadói körutat kezdett Nyugat-New Yorkban és Ohioban. Újra tábor-összejöveteleket tartottak, újra felállították a Nagy Sátrat Ohioban, Indiana-ban és Kentucky-ban. Millerita előadók egyszerre felismerték, hogy az időszámításunk nem ismer “nulla” évet. Így a Krisztus előtti 457 zsidó év és a születése utáni 1843 év összesen 2300 évet tesz ki. Mivel senki sem tudta pontosan, hogy az év melyik napján adta ki Artaxerxész a 2300 nap kezdőpontját jelentő rendeletet, az idői prófécia lejártának pontos dátuma az 1844-es év valamelyik napja kell hogy legyen.21
Még a tavaszi időpont elmúlta előtt egy új mozgalom magvait hintette el Samuel Sheffield Snow. Hitetlenségből tért meg Miller üzenete nyomán, majd adventista előadóként kezdett utazni 1842-ben. A mózesi sátor és a zsidó ünnepi jelképek tanulmányozása meggyőzte, hogy Krisztus a zsidók nagy engesztelési napjának idején fog visszatérni, az év hetedik hónapjában. Ez inkább 1844 őszén, semmint tavaszán lesz. Snow 1843-44 telén New York City-ben kezdte hirdetni ezt a nézetet. Más advent vezetők eleinte nemigen figyeltek fel rá, noha maga Miller is felvetette ez a lehetőséget 1843 májusában.
Az 1844-es év előrehaladtával Snow egyre energikusabban hirdette “a hetedik hónap tizedik napját”. A karaita számítás szerint október 22-re esett ez a nap. Snow a The Midnight Cry-hoz intézett leveleiben tette közzé nézeteit, de a főbb adventista vezetők még mindig figyelmen kívül hagyták az ő “új világosságát”. Mindez megváltozott azoknak a drámai eseményeknek következtében, amelyek a New Hampshire-beli Exeterben történtek az 1844 augusztus közepén rendezett tábor-összejövetelen. Miközben Joseph Bates beszélt, egyszer csak egy lovas érkezett a táborba, leugrott a nyeregből és leült a hallgatóság szélén. A lovas, S. S. Snow hamarosan beszélni kezdett nővérével, Mrs. John Couch-csal. Mrs Couch néhány perc múlva felállt, és Bates-et félbeszakítva kijelentette, hogy “Túl késő van ahhoz, hogy ezekkel a számunkra ismert igazságokkal töltsük az időt... Az idő rövid. Vannak köztünk olyan szolgái az Úrnak, akik idejében adnak eledelt az ő háznépének. Beszéljenek ők...”
Bates azzal a meggyőződéssel érkezett az Exeterben rendezett összejövetelre, hogy itt további világosságot nyer majd tavaszi csalódásuk okairól. Most udvariasan felajánlotta, hogy átengedi a szószéket az újonnan érkezettnek. Snow előrement, hogy elmondja miért hiszi, hogy Krisztus a Nagy engesztelési napon, 1844. október 22-én fog eljönni. Olyan hathatósan adta elő elméletét, hogy a lelkesedés hullámként söpört végig a hallgatóságon. Két egymást követő igeszolgálatban fejtette ki az érveit, még teljesebben. A hatás látványos volt. Amikor a táborozók szétszéledtek New Englandban, felhangzott a kiáltás: “Ímhol jő a vőlegény... a hetedik hónap tizedik napján! Az idő rövid, készüljetek! Készüljetek!”22
Snow néhány nappal később kiadta érvei összefoglalását egy négyoldalas újságban, aminek a The True Midnight Cry (“Az igazi éjféli kiáltás”) címet adta. Noha a főbb millerita vezetők és újságok ellenezték, hogy reményeiket egy bizonyos naphoz kapcsolják, az adventhívők tömege lelkesedéssel fogadta az új üzenetet. “Tornádó sebességével söpört végig az országon”, számolt be az 1844. október 30-i Advent Herald.23
Október első hetére Miller, Himes és a többi vezető személyiség kezdte megadni magát. Josiah Litch tartott ki leginkább. Csak október 16-ától tekintett reménykedve október 22-re.
Két nappal korábban Charles Fitch meghalt. Magas láz támadta meg, miután hideg szélnek tette ki magát azért, hogy hívők három különböző csoportját megkeresztelje. “Hiszek Isten ígéreteiben” mondta a halálos ágyán, bizakodással várta, hogy alig több mint egy hét elmúltával viszontláthatja feleségét és gyermekeit.24
Nincs szó, amely leírhatná azt az élénk tevékenységet, amellyel az adventhívők az október 22-ét közvetlenül megelőző hetet töltötték. A termény aratatlanul maradt a mezőkön, a krumpli a fölben. Az üzletek bezártak, a munkások kiléptek munkahelyükről, semmi sem volt fontos, csak az, hogy Krisztus néhány nap múlva visszajön. Az embereket figyelmeztetni kell, a bűnöket meg kell bánni, az adóságokat visszafizetni, a rosszat jóvátenni. A millerita sátrakban és összejöveteli helyeken szinte folyamatosan vallási rendezvényeket tartottak.
1844. október 22-e az Egyesült Államok nagy része felett derűs, tiszta időben virradt fel. Adventista csoportok csendben gyülekezetek otthonaikban, vagy összejöveteli helyeken, hogy ott töltsék a földi történelem utolsó óráit. Talán százezren is voltak, akik nyugodt várakozással tekintettek Jézus közeli, fényes felhőn való megjelenése elé. Nem volt kivétel az alól az általános szabály alól. Röviddel október 22-e előtt egy lényegében ismeretlen millerita, Dr. C. R. Gorgas az állította, hogy látomásban kapott kijelentést arról, hogy Krisztus október 22-én délután 3 órakor fog megjelenni. Azt megelőzően az igazaknak el kell menekülniük a nagyvárosokból, ahogyan Lót is elmenekült Sodomából. Himes, Litch és más adventista vezetők határozottan szembehelyezkedtek azzal, amit ők Gorgas fanatizmusának tekintettek. Mindazonáltal a Philadelphiában élő 3000-re becsült adventhívőtől talán 150-200-an kb. 6 kilométernyire vidékre utaztak, hogy ott várják az adventet.25
De elmúlt a nagy nap. A legtöbb hívő várakozva virrasztott, amíg az órák éjfélt nem ütöttek. Azután szembesülniük kellett a ténnyel, hogy valami hiba történt. Krisztus nem jött el. Le voltak sújtva. “Legkedvesebb reményeink és várakozásaink semmivé váltak”, emlékezett vissza Edson Hiram, “és olyan sírás vett erőt rajtunk, amilyet azelőtt soha nem tapasztaltam. Úgy tűnt, hogy ehhez minden földi barátunk elvesztése sem lett volna fogható. Sírtunk és sírtunk, míg virradni nem kezdett.”26
Bármilyen megrázó volt is csalódásuk, nem törölte el azokat az emlékeket, amelyek miatt Ellen Harmon White “élete legboldogabb évének” nevezte ezt az esztendőt. Hogyan lehetséges ez? Az eseményeknek ugyanez az átélője így emlékezett: “Szívem örömteli várakozással volt teljes... Mint nép komoly imádságban egyesültünk, hogy igazi tapasztalatát és félreérthetetlen bizonyítékát kérjük annak, hogy Isten elfogadott bennünket.”27 Nem csoda, hogy a későbbi években a Miller-mozgalom korábbi résztvevői úgy hivatkoztak a különlegesen meleg és ünnepélyes légkörű együttlétekre, mint amelyek az 1844-esekhez hasonlítanak.
A második fejezetben ajánlott minden mű hasznos, a 3. fejezetben tárgyalt időszak teljesebb megértését szolgáló anyagot tartalmaz. Ez különösen igaz Froom IV. kötete: Olsen, 121-165. o. és Nichol, 75-320, J. Clark rövid beszámolót ad a Miller mozgalomról 1844-ben, I. Köt. 15-78, és C. M. Maxwell egy megindítót a Tell it to the World (“Mondd el a világnak”- 1976) c. munkájának 9-39. oldalain. Nichol a The Midnight Cry 321-498. oldalain alapos és meggyőző cáfolatát mutatja be a széleskörű fanatizmus Miller-mozgalommal szemben felhozott vádjának. Joseph Bates Miller mozgalombeli tapasztalatainak érdekes ábrázolását találjuk G. T. Anderson Outrider of the Apocalypse (“ “- 1973) c. művében. Két H. N. A. úttörő szemtanúként érző és látó szemtanúként számol be J. White, Life Incidents in Connection with the Great Advent Movement (..) 1868) 28-27. c. és E. G. White, Life Sketches of Ellen G. White (“............”-1915) 20-63. o. Néhány dolgozat fontos bepillantást nyújt. Ezek közé tartozik David Arthur Joshua V. Himes and The Cause of Adventism, 1839-1845- (1961) és Come out of Babilon (“Fussatok ki Babilonból” - 1970) c. műve. Az utóbbi nagy része elégséges összefoglalása megtalálható E. Gausted (Szerk.)-nél Arthur esszéjében a The Rise of Adventism (“Az Adventizmus keletkezése” - 1975). Himes színes életrajzi összefoglalója tárul elénk Dick, Founders of the Message (“Az üzenet alapvetői” - 1938) c. Könyve 69-101. oldalán.