25. A “lélekről”, amit az emberek meg nem ölhetnek

Jézus értette a módját, hogyan mondjon ki nagy igazságokat maradandóan, tömören és világosan. Ez érvényes a “halál és a feltámadás” témájára is. Egy mintapéldát képez erre Máté 10, 28. A mondanivalók ebben a versben egy hosszú időszakaszt ölelnek fel. Ez a Jézus tanítványai üldöztetésének idejétől Jézus visszajöveteléig tart.

A szöveg így hangzik: “Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem Attól féljetek, Aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.”

Ez a vers a hivők haláláról és a bűneiket meg nem bánók feletti ítéletről beszél. Első részében a mártírokról van szó, akik üldöztetés következtében halált szenvednek. Figyeljük meg először összefüggésében a szöveget, amelyben Jézusnak ez a kijelentése áll. Máté 10. fejezete tanítványok kiküldéséről tudósít, és Jézus felhívja figyelmüket az üzenet hirdetésénél fenyegető veszélyekre. Ezekhez a veszélyekhez tartozik az üzenet visszautasítása is, amely egészen a keserű üldözésig fokozódhat, amikor az élet elvesztésétől való félelem és rettegés foghatja el őket. Jézus azzal a vígasszal bátorítja tanítványait, hogy annak a hatalma, aki megölheti őket, korlátozva van. Ezt pedig abban fejezi ki, mikor arra a különbségre utal, amely az emberek 324. oldal általi meggyilkolás és az Isten által történő gyehennáravetés között áll fenn.

Különösen érthető módon tűnik ez elő Jézus kijelentésének a szavából, ahogyan azt Lukács közli velünk: “Mondom pedig néktek, én barátaimnak: ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, és azután többet nem árthatnak. De megmondom néktek, kitől féljetek: féljetek Attól, Aki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek, Ettől féljetek.” (Luk. 12,4-5.) Attól kell Jézus követőinek félni, Aki nem csak megölhet, mint az üldözők, hanem még aztán a gyehennára is vethet. Aki valamennyire is jártas a Bibliában, az észreveszi, hogy Jézus itt különbséget tesz aközött a halál között, amely minden embernek osztályrészéül jutott, és a gyehennán történő pusztulás között, amelyet csak a bűneiket meg nem bánó embereknek kell elszenvedniük. Azt mondja tovább Jézus, hogy az első halált előidézhetik emberek – amennyiben azt Isten megengedi –, a második halált azonban ember nem idézheti elő. Ennél a gyehennán történő halálnál a “lélek” is meg lesz semmisítve, amely az első halálnál nem történik.

Azt jelenti hát ez, hogy az ember mégis rendelkezik egy halhatatlan lélekkel? Ez a kérdés csak akkor merülhet fel, ha a “lélek” szót félreértjük, és egy olyan értelemmel látjuk el, amely nincs, és nem is lehet neki. Foglalkozzunk azért még egy kicsit ezzel a szóval. A görög psziché szó, amit lélek -nek fordítottak, élet-et is jelent 325. oldal (lásd Függelék I.). Ez tűnik elő különböző újtestamentumi kijelentésekből. Így beszél Jézus Ján. 10,17-18-ban: “Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet (psziché), hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.”

János így tesz bizonyságot Isten igaz hűségeseiről: “És ők legyőzték azt a Bárány véréért és az ő bizonyságtétélüknek beszédéért; és az ő életüket (psziché) nem kímélték mind halálig.” (Jel. l2,11.) Az evangélium ügyének való önkéntes átadásáról ezt írja Pál: “Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nem csak Isten evangéliumát, hanem életünket (psziché) is nektek akartuk adni.” (I. Thes. 2,8. kf.) Minden keresztényre is érvényes ez: “Azért azok is, akik az Isten akarata szerint szenvednek, ajánlják lelküket (vagy életüket – psziché) a hűséges Teremtőnek azzal is, hogy jót tesznek.” (I. Pét. 4,19. kf.) Üldözők megölhetnek, meglehet, de a tulajdonképpeni, a megígért jövendőbeli életet nem tudják elvenni.

Az élet, vagy is a “lélek” szó alatt Jézus még valamivel többet is ért: psziché (élet, “lélek”) jelent még azonosságot, sajátságot, karaktert, személyiséget, vagy “magát” az embert. Ez a tény világosan kitűnik az ehhez a témához tartozó néhány szöveg összehasonlításából. Ugyanebben a fejezetben, ahol arról a “lélekről” van szó, “amelyet nem lehet megölni”, ad Jézus még egy 326. oldal néhány kiegészítést. Így hangzik tehát a 38. és 39. vers: “És aki fel nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám. Aki megtalálja az ő életét (psziché), elveszti azt; és aki elveszti az ő életét (psziché) énérettem, megtalálja azt.” Itt a két élet van egymással szem beállítva: a földi élet és az az élet, amelyet meg fogunk találni. Aki az ő életébe kapaszkodik, az el fogja veszíteni azt; aki azonban énmiattam elveszíti, az újraajándékozva meg fogja kapni. Ez az az ígéret, amelyet Jézus ad azoknak, akik Őt akkor sem tagadják meg, amikor az életük Őmiatta veszélyben van.

Jézusnak Máté 10,38-39-ben található kijelentése a másik három evangéliumban is megjelent. Márk írja: “Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti. Aki elveszti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Márk 8,35-36. kf.) Itt is szembe van állítva a földi élet és a jövendő örök élet.

Igen sokatmondó Lukács 9,24-25. Miután a 24. vers Jézus fentemlített kijelentését megismételi, Lukács így folytatja: “Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti, vagy magában kárt vall.” A psziché szóra, amit a 24. versben “életnek” fordítottak, a 25. versben kétszer is ez áll: “magát” és “magában”. “Magát”, vagyis az életét csak az tudja megmenteni, aki ezt az életét át adja Jézusnak, hogy a feltámadás napján ajándékként újra megkapja azt.

Nem kevésbé világosan írja János apostol: “Bizony, bizony, mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha 327. oldal pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét (psziché), elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét (psziché) e világon, örök életre tartja meg azt.” (Ján. 12,24-25.) Ez az örökélet az, amit a keresztényeknek az üldözői nem rabolhatnak el, ha jelenlegi életét el is veszik. Ez az élet Jézus kezében fekszik, és a feltámadáskor Ő újraajándékozza azt. Ezért mondja Jézus is: “A ti béketűrésetek által nyeritek meg lelketeket.” Az ökuménikus fordítás ezt így adja vissza: “Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd az életet” (Luk. 21,19.).

És Jakab ezt írja: “Aki bűnöst térit meg az ő tévelygő útjáról, lelket (psziché) ment meg a haláltól...” (Jak. 5,20.) Egy bűnösnek a megtérítése megmenti őt – nem egy lelket őbenne, hanem őt magát, a megtért embert; megmenti, de nem attól a haláltól, amelyet minden embernek el kell szenvednie, hanem megőrzi őt az ítéletre való feltámadástól (Ján. 5,29), és azzal együtt egy másik, vagyis a második haláltól (Je1. 20,5-6.).

Egy Istennek tetsző jellem kifejlesztését tekinthetjük életünk céljának. A Szent Léleknek és Isten Szava el nem múló magvának bennünk lakozása egy olyan jellemet fejleszt ki az emberben, amely az igazság iránti engedelmességre képes. Ez a mű egy egész élet munkája, és nem csak a földi életpályán kell megmaradnia, hanem az örökéletben is. A jellemet nevezték már az élet termésének is. Annak a minősége dönti el ugyanis, hogy részt kapunk-e az Isten országában:vagy nem.

A halálban nem megy veszendőbe a Krisztus által bennünk kialakított jellem, vagyis a mi egyéniségünk. Az istentelenek sem veszítik el egyéniségüket a halállal. Amikor az ítéletre feltámadnak, úgy állnak majd az egész világ Bírója előtt, mint amilyenek ők életükben voltak. A gyávák és hitetlenek, az utálatosak és gyilkosok, paráznák és bűbájosak és bálványimádók és minden hazugok ugyanazzal a jellemmel támadnak fel (Jel. 2l,8.). A halálban nem változik meg a karakter.

Képek és hasonlatok segítségével teszi Isten érthetővé számunkra, hogy Ő nem felejt el bennünket a halálban, és személyazonosságunkat a halálon túl is megőrzi. Már Malakiás próféta is vígasztalta a hivőket ezzel az isteni ígérettel: “Akkor tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői; az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv íratott Őelőtte azoknak, akik félik az Urat és becsülik az Ő nevét. És azon a napon, azt mondja a Seregeknek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek, és kedvezek nekik, amint ki-ki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt.” (Mal. 3,16-17.)

Egy különös bátorítást jelent a Bibliának az “élet könyvére” való utalása. A győzőnek azt ígéri az Úr, hogy nem törli ki nevét az élet könyvéből (Jel.3,5.). Egy kereszténynek legnagyobb öröme az lehet, hogy az ő neve a mennyben az élet könyvében be van írva (Luk. 10,20.). Az újjászületett ember átment a halálból az életre (Ján. 5,24.). 329. oldal A Szent Lélek általi újjászületés az előfeltétele az örökélet elnyerésének (Ján.3,3. 5.). Aki csak egyszer született, annak kétszer kell meghalnia, aki pedig kétszer születik, csak egyszer hal meg. Krisztus mindenki számára meghozta az életre való megigazulást (Róm. 5,18-19).

Hogy valami kevés sejtelmünk lehessen a jelenlegi és az Isten által részünkre biztosított jövendőbeli test összefüggéséről – nem arról, ami a halhatatlan lélek továbbélésére alapozódik –, Pál ad nekünk egy hasonlatot. Ennek a ténynek a szemléltetésére a természetből vesz egy mindenki előtt jólismert folyamatot: a feltámadott ember a vetőmagnak felel meg, amit valamikor a földbe vetettek. “De mondhatná valaki: Mimódon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag! Amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanemha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikel, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Az Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét.” (I. Kor. 15,35-38.)

Isten nem azt ígérte Dánielnek, hogy belőle egy halhatatlan valami fog feltámadni, hanem hogy ő maga, “te”, Dániel – az ő azonosságában és személyiségében: “Te pedig menj el a vég felé; és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén!” (Dán. 12,13.) Épp ezért fogják a feltámadottak újra megismerni egymást. Hogy valami összefüggésnek fenn kell állnia a földbe helyezett 330. oldal ember és a feltámadott ember között, az kitűnik az ítéletre való feltámadásból. Az elítélteknek fel kell ismerniük, miért állnak ők az egész világ Bírója előtt, és hogy miért szenvedik el a második halált, és miért kapták azt az ő földi létük vetésének megfelelően (II. Kor. 5,10.).

Ha meghalt egy ember, akkor nincs lehetősége többé, hogy elmulasztott alkalmakat újra behozzon. Van egy kegyelmi idő, és van egy nap, amikor minden túl késő lesz (Ésa. 49,8. II. Kor. 6,2. Zsolt. 69,14.).

Igen találó, amit E.G.White^l sok évvel ezelőtt írt: “Valami komoly dolog meghalni; azonban sokkal komolyabb élni. Életünk minden gondolatával, minden szavával és minden tettével találkozni fogunk. Amit az előkészület idejében formálunk magunkból, azok fogunk maradni az egész örökkévalóságban. A halál a test felbomlását jelenti, a jellemünkön azonban semmit nem változtat. Jézus visszajövetele nem ad nekünk új jellemet, az Ő eljövetele a változtatás lehetősége helyett maradandóságot kölcsönöz.”

Mint ahogy az alvónak az alváson keresztül azonossága megmarad, épp úgy van az emberrel, ha meghal: az ő azonossága teljesen és egyedül Isten kezében van. Pál tudta, hogy ő az életnek koronáját csak Krisztus visszajövetelének napján fogja megkapni, habár már készen volt számára (II. Tim. 4,8.). A keresztényekben a bennük lakozó Krisztus egy új életet teremtett. Ha most az ember meghal, az életnek lehelete Istenhez tér vissza: “A por 331. oldal visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, Aki adta.” (Préd. 12,7. öf; a Károliban 9. vers.) Az életnek lehelete az Úr kezében van, és az Ő kezében marad: “Akinek kezében van minden élő állatnak élete, és minden egyes embernek a lelke.” (Jób 12,10.) Ésaiás is világosan tesz bizonyságot erről: “Ezt mondja az Isten, az Úr, Aki megteremtette az egeket és kifeszítette, Aki megszilárdította a földet, s rajta kisarjasztotta a növényeket, Aki éltető leheletet ad a földön lakó népnek, és életet mindennek, ami csak jár-kel rajta.” (Ésa. 42,5. kf.)

R.Allan Anderson² evangélista igy írt témánkhoz : “Az örök élet Istennek egy adománya, amit hit által kapunk meg. Azt olvassuk: ’Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az Ő Fiában van’. Csak ha él bennünk Ő, a mi halandó testünkben, akkor van meg nekünk az életnek ez az adománya. Ha a mi mulandó testünk meghal, a mi lelki életünk ’el van rejtve Istenben a Krisztussal’, és Nála marad, amig népéért visszajön. Pál apostol így magyarázza: ’Amikor a Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd ti is Ővele együtt megjelentek dicsőségben.’ (Kol. 3,4.) Az örömnek azon a napján feltámadnak sírjaikból a meghalt igazak, és azok az igazak, akik élve látják meg Őt eljönni, azok el fognak változni.”

Az újjászületett embernek nem kell örökre meghalnia. A lutheránus prelátus, Traub³ a “Végidök ítélete” című témájához idézi Jel. 20,14-et, és aztán megjegyzi: “A második halál alatt aligha lehet 332. oldal valami mást elképzelni, mint a teljes megsemmisülést, amely a kárhozatnak a vége. Ha a halál és a sír a tűznek tavába vettetnek, (és Pál I. Kor. 15-ben azt mondja, hogy a halál, mint az utolsó ellenség, meg lesz semmisítve), akkor ennek a tűznek kell azt megsemmisíteni! Persze ez az egyetlen íráshely a Jelenésekből egymagában túl gyenge lenne az ütéshez. A második halál gondolata Jézus szavaiban is vissza-visszatér, mikor pl. amikor a lélek megöléséről beszél, ami még rosszabb, mint a testi halál (Máté 10,28.). Ján. 11,26. szintén a második halálról szól, mert ami a Károli-fordításban így áll: ’soha meg nem hal’, az az eredetiben és a katolikus fordításban is így hangzik: ’az nem fog örökre meghalni’, ’annak nem árt a második halá!’."

Ezért jelenti ki ebben az összefüggésben a Jelenések könyve: “Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban”. (Jel. 20,6.) A megjutalmazás – teljesen kegyelemből – Jézus visszajövetelekor következik: “...mert majd visszafizettetik néked az igazak feltámadásakor” (Luk. 14,14.). Lesz egy ébredés a kegyelem által művelt jócselekedetek jutalmának elnyerésére: “Mert az embernek Fia eljön az Ő Atyjának dicsőségében az Ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint” (Máté 16,27.). A megváltottakat Jézus a “feltámadás fiainak” nevezi (Luk. 20,36.). Rajtuk teljesedésbe megy a zsoltáríró kívánsága: “Én igazságban nézem a Te orcádat, megelégszem a Te ábrázatoddal, midőn felserkenek” (Zsolt.17,15.). Azon a napon adja vissza 333. oldal Isten, amit Krisztus az ő kegyelme által bennünk véghezvitt. Hiszen a Szent Lélek az, Aki az újjászületést munkálja, és az embert képessé teszi, hogy lélekben járhasson (Gal. 5,25.). Ez az élet csak az Ő Fiában lehetséges (I. Ján.5,11-12.).

A Szentírás kijelentései szerint azok, akik bűneiket meg nem bánták, és Krisztus áldozatát meggyalázták, ítéletre való feltámadásuk után elszenvedik a második halált (Jel. 2l,8.). Ez a második halál nem csupán egy meghalás, hanem a testnek és a léleknek a végérvényes megsemmisítése a gyehennán. A második halálból nincs többé ébredés. Mivelhogy itt az istentelenek lelkei megsemmisíttetnek, ez azt bizonyítja, hogy a “lelkek” nem halhatatlanok, hanem halandók.

A Szentírás szerint az első halál álomnak számít. Valóban fel kell hogy tűnjön, hogy milyen gyakran beszél a Biblia egy általános, a bűneset óta minden embert elérő halálról, mint egy alvásról. Ez a Bibliának 17 könyvében megtalálható, és összesen 66 esetben. Ebből a halálban való alvásból felébrednek “akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására” (Ján. 5,28-29.).

Jézus így jelentette ki ezt: “Mondom pedig néktek, én barátaimnak: ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, és azután többet nem árthatnak. De megmondom néktek, kitől féljetek: féljetek Attól, Aki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony mondom néktek, Ettől féljetek!” (Luk.12,4-5.).

334. oldal Tehát csak majd a “pokolban”, amely még jövőbeli, a gyehennában, az utolsó ítéletkor történik meg a test és a lélek megsemmisítése. Ezzel az van bebizonyítva, hogy a “lelkek”, azaz a bűneiket meg nem bánó emberek azonossága és jelleme az első halálban nem semmisül meg.

Az összefüggés világos: 1.) A keresztényt üldözések ideje alatt az evangélium ellenségei megölhetik. 2.) Jóllehet, ezek az ellenségek gyílkolhatnak, de csak azt a halált idézhetik elő, amelyet a Szentírás alvásként jelöl meg, és amelyből van ébredés. 3.) A “lelket”, vagyis az egyéniséget, vagy személyiséget nem ölhetik meg. 4.) A halottak feltámadását nem tudják megakadályozni. 5.) Egyedül Isten tudja az egész embert – úgy testét, mint személyiségét és egyéniségét megsemmisíteni a gyehennában. 6.) A második halálból nincs többé ébredés.