170. oldal

15. A “pokol” témája a bibliai történetekben

170 171 172 173 174 175 176 177 178 179

Korábban a “pokol” témája sok népies üzenethirdetőnek kedvenc témája volt. Számunkra ma szinte érthetetlen, hogy a pokollal való fenyegetéssel, és annak minden részletében kiszínezett ijedelmével, milyen félelmet öntöttek az emberekbe. Voltak szónokok, akiknél néha egy “sikeres” pokol-prédikáció után a bolondok házába kellett vinni a hallgatókat. Mindemellett még az áhítatkönyvekben is az “örök gyötrelem” témája igen terjedelmesen volt bemutatva. Richard Baxter1 áhítatkönyvében, amelyhez az előszót egy német prelátus és alapító prédikátor írta, többek között a következőket olvassuk: “A pokolbüntetés szerzője maga Isten... A legfélelmetesebb azonban abban a kínban az, hogy örökké tart. Örökké! Ó elviselhetetlen gondolat! Ha az évek milliói tovatűnnek, azok a kínok újra és újrakezdődnek, úgy mint az első napon. Az ő halhatatlan lelkük volt az, ami vétkezett; épp ezért az ő férgük meg nem ha!.”

Ugyanabban a fejezetben mégis ez áll: “Azonban így az élő Isten kezébe estek, akinek örök haragja megemészti őket... Mert micsoda egy megemésztő tűz az ő haragja!”

Nyilvánvalóan a legtöbb embernek nem tűnt fel ez az ellentmondás az örök kín és a megemésztő tűz között. A pokol témája sok hivőt foglalkoztat, 171. oldal már csak azért is, mert a bibliafordításokban gyakran olyan helyeken is a pokol szó áll, ahol egyáltalán semmi köze sincs hozzá. Valójaban csupán egy kis-tucatra való hely van, amely a pokolról, mint az istentelenek jövőbeli büntetőhelyéről beszél.

Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy úgy Károli, mint más fordítók által az “alvilág” vagy “pokol” szóval visszaadott “seol” (héber) és “hádes” (görög) kifejezéseknek semmi köze sincsen az istentelenek büntetőhelyével. A “seol” és “hádes” szavaknál egyetlen gondolat sem kapcsolódik tűzhöz vagy kínhoz. Ez pl. abból a tapasztalatból is kitűnik, amit Jónás szerzett, amikor egy hal elnyelte őt. “És könyörgött Jónás az Úrnak, az ő Istenének a halnak gyomrából, és mondta: nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és meghallgatott engem; a seol torkából sikoltottam, és meghallottad az én szómat.” (Jónás 2,2-3.) Az ökuménikus fordítás így adja ezt vissza: “A halál torkából kiáltottam”.

A “seol” egyszerűen sírt jelent, a halottak helyét, holtak hazáját, vagyis a temetőt. Az igazak és a gonoszok egyaránt a “seolba” lesznek eltemetve. “Van-e olyan ember, aki életben maradhat, és nem lát halált, aki megmenekülhet a holtak hazájától (seol)?” (Zsolt. 89,49. öf.) Az istenfélő Jób elmagyarázta: “Ha -reménykedem is, a sír (seol) már az én hazám.” (Jób 17,12.) A türelmes Anna így imádkozott: “Az Úr sírba (seol) visz és visszahoz.” (I.Sám. 2,6.) Az általánosan elterjedt felfogás szerint, senki sem jön vissza a pokolból. Ha tehát a 172. oldal Biblia azt írja, hogy az Úr a seolba visz, és visszahoz, akkor a seol alatt nem lehet pokolra gondolni, hanem csak a sírra.

A görög “hádes” szónak ugyanaz a jelentése, mint a héber “seol” szónak. Ez kitűnik a Zsolt. 16,10. és az Apostolok cselekedetei 2,27. öszszehasonlításából. Károli pl. az ő fordításában megtartja a seol szót, a hádest pedig sírral fordítja. Így világos lesz, hogy a két szónak ugyanaz a jelentése: “Mert nem hagyod lelkemet a seolban; nem engeded, hogya te Szented rothadást lásson.” (Zsolt. 16,10.) “Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban (hádes), és nem engeded, hogya te Szented rothadást lásson.” (Apcs. 2,27.) Az Apcs. 2,29-31. verseiből egész világossá válik, hogy seol és hádes egyszerűen sírt jelentenek: “Atyámfiai, férfiak, szabad nyilván szólanom tielőttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő meghalt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van. Próféta lévén azért, és tudván, hogy az Isten neki esküvéssel megesküdött, hogy majd az ő ágyékának gyümölcséből támasztja a Krisztust test szerint, hogy helyeztesse az ő királyi székébe. Előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az Ö lelke nem hagyatott a sírban, (hádes), sem az ő teste rothadást nem látott.” Krisztus, akire ez a messiási jövendölés vonatkozik, nem egy földalatti pokolba lett eltemetve, hanem egy kriptába, sírkamrába lett helyezve, ahol a feltámadásig maradt.

Moulton és Milligan2, két kiváló görög nyelvész szerint a “hádes szót Kisázsiában gyakran találjuk 173. oldal sírköveken”. F.D. Nichol, akinek ezt az utalást köszönhetjük, ezt mondja hozzá: “Nincs kétség afelől, hogy az elhunytak hozzátartozói Kisázsiában biztosan nem íratnák fel a hádes szót a sírkövekre, ha a hádes szó azt jelentené, amit sok keresztény a ’pokol’ szó alatt ért.”

Ez a pokol

Nyomozzunk hát a szó után, aminek valóban az istentelenek jövőbeli büntetőhelyével van dolga, és amit emiatt pokollal lehet fordítani, mindemellett ezt a szót is helyesen kell értenünk. A szó “gyehenna” (Ge-Hinnom, azaz Hinnom-Völgye) az Új-Testamentumban 12-szer fordul elő, éspedig Máté 5,22. 29. 30.é 10,28. 18,9. 23,15. 33. Márk 9,43. 45. 47. Luk. 12,5. és Jakab 3,6-ban.

A “gyehenna” szónak egy nagyon érdekes története van, ami messze visszanyúlik az ó-szövetségbe. Hinnom, egy völgykatlan Jeruzsálem déli peremén. Az istentelen Akház király volt az, aki ebben a völgyben a legfertelmesebb bálványistentiszteletet bevezette, ami valaha is létezett. Ez van megírva róla: “Az Izráel királyainak útján járt, és öntött bálványokat is csináltatott a Baál tiszteletére. Annakfelette tömjénezett a Hinnom fiának völgyében; fiait is megégette tűzben, a pogányok útálatosságai szerint, akiket az Úr az Izráel fiai elől kiűzött.” (II. Krón. 28,2-3.) A 33. fejezetben ez van írva Manassé királyra vonatkozóan: “És fiait átvitte a tűzön a Hinnom fiának völgyében; 174. oldal jövendőmondásokat, varázslásokat és szemfényvesztéseket űzött, ördöngősöket és jövendőmondókat szerzett, és sok gonoszságokat cselekedett az Úr szemei előtt, hogy Őt haragra ingerelje.” (II. Krón. 33,6.)

A későbbi király, Jósiás volt az, aki az Istenhez ragaszkodott és a pogány útálatosságok ellen újra harcot indított. A Jeruzsálem körül felállított bálványoltárokat romhalmazzá változtatta. Hogy mi történt Hinnom-Völgyével, azt megtudjuk II. Kir. 23,5. 10.-ből: “És kiirtotta a bálványpapokat is, akiket júda királyai állítottak be, hogy a magaslatokon tömjénezzenek Júda városaiban és Jeruzsálem körül, és mindazokat is, akik a Baálnak, a napnak, holdnak, égi jeleknek és az egész mennyei seregnek tömjéneztek… Megfertőztette a Tófetet, a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az ő fiát vagy leányát át ne vihesse a tűzön a Moloknak.”

Már az Ó-Testamentum idejében a Hinnom Völgye Isten ítéletének kifejezésére volt kiválasztva. Így vesszük ki Jeremiás próféta szavaiból: “Azért íme, eljönnek a napok, ezt mondja az Úr, mikor nem beszélnek többé a Tófetről, sem a Ben-Hinnom-Völgyéről, hanem az öldöklés völgyéről; és temetkezni fognak Tófetben, és hely sem lesz elég. És e nép holtteste az ég madarainak és a mezei barmoknak lesz eledelükké, és nem lesz, aki elriassza azokat! És megszüntetem Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin az örömnek szavát és a vigasságnak szavát, a vőlegény szavát és a menyasszony szavát, mert elpusztul a föld!” (Jer. 7,32-34.)

175. oldal A Hinnom-Völgyében hosszú évszázadokon keresztül Jeruzsálem szemétjét égették: el, sőt a gonosztevők holttesteit is ott adták át a tűznek, és a füst éjjel és nappal szállt fel az égre, Jeruzsálemből jól láthatóan. És végül ez a völgy adta a kárhozat helyének a nevet: “gyehenna”. Ez a szó fordul elő tehát az előbbiekben említett 12 új-testamentumi szövegben. Maga az a tény, hogy kifejezetten ez a Jeruzsálemen kívül fekvő Hinnom Völgye lett szimbólumként választva a jövőbeli büntetőhelyre, érthetően mutatja, hogy a Biblia nem földalatti poklot ért alatta.

Ésaiás próféta a gyehennának a képét használta az istentelenek utolsó ítéletére. Miután az új égről és az új földről beszélt, jövendölt az új Jeruzsálem lakosairól: “És kimenvén, látni fogják azoknak holttestét, akik ellenem vétkeztek, mert az ő férgük meg nem hal, és tüzük el nem aluszik, és minden test előtt borzadásul lesznek.” (Ésa. 66, 22-24.) Ezek szerint az adatok szerint világos lesz, hogy ma még egyáltalán nem létezik pokol, hanem csak az ezer év végén áll elő, amely ezer év alatt Sátán meg lesz kötözve (Lásd Függelék III.). A Jelenések könyve ezekkel a szavakkal teszi érthetővé Ésaiás utalását:

“És feljöttek a föld szélességére” (az éppen akkor feltámadott istentelenek, Jel. 20,5.) “és körülvették a szentek táborát és a szeretett várost; és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat. És az ördög, aki elhitette őket, a tűz és kénkő tavába vettetett, ahol van a fenevad és a 176. oldal hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké… És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vettetett.” (Jel. 20,9. 10. 15.) A 14. vers a tűznek tavát kifejezetten “második halál”-nak nevezi. Ezzel pedig a 9. vers van bizonyítva, miszerint az égből hulló tűz megemészti az istenteleneket.

Mint az előző fejezetben láttuk, az “örökkön örökké” kifejezés ebben az összefüggésben nem jelenthet végtelenséget, hiszen itt az istentelenekről van szó, akiknek nincs örökéletük. A gyehenna eseményei képezik az átmenetet az egyik időszakból a másikba: a végítéletet felváltja az új ég és az új föld. Egy szószerinti örökkévalóságot nem válthat fel egy másik!

Márk 9,44. 46. 48. versei Ésaiás 66,24-ből vannak véve, és csak azt mondják, hogy “férgük meg nem hal” és “tüzük el nem alszik” – azaz mindaddig, ameddig a férgeknek és a tűznek tápláléka van. A Hinnom-Völgyével szintén így volt: amikor Jeruzsálem leromboltatott, és nem dobtak ki a völgybe több szemetet és szennyet, akkor az “aionikus” vagyis a “mindígtartó” tűz is kialudt.

Pontosan így kell érteni a “gyehenna”-szövegeket is. Egyébként ez a mondat: “férgük meg nem hal” és “tüzük el nem alszik”, Márk 9. fejezetének csak a 48. versében fordul elő, mert a legrégebbi bibliai kéziratokból hiányoznak a 44. és 46. versek. Sodoma és Gomora városai szintén az “örök tűz” büntetésére való példa gyanánt adattak (Júdás 7.). És mégis, II. Pét. 2,6-ban az áll, hogy 177. oldal Isten ezeket a városokat elhamvasztotta. Tehát azok nem égnek tovább!

Máté 5,29. és 30. szerint az “egész test”, a bűnét meg nem bánó egész bűnös lesz a gyehennára vetve, és nem egy halhatatlan lélek! És Máté 10,28. szerint úgy a test, mint a lélek elpusztul a gyehennán. Jézus és a Biblia prófétáinak szavaiból világosan kitűnik, hogy az istentelenek nem szenvednek vég nélkül, hanem el fognak pusztulni. Mint ahogy a konkolyt kigyomlálják és elégetik, úgy lesz a bűneiket meg nem bánó emberekkel az utolsó napon (Máté 13,40-42. 49. 50.).

Érthető lesz ez Keresztelő János egyik kijelentéséből is: “A polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzze!.” (Máté 3,12.) Senki sem állhat ellent e tűz hatalmának, csak ha az egész munkáját megtette, akkor alszik ki. Ugyanilyen félreérthetetlenséggel jövendöl Malakiás próféta is: “Mert íme, eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a seregeknek Ura, amely nem hagy rajtuk gyökeret, sem ágat… És széttapodjátok a gonoszokat, és porrá lesznek lábaitok nyomása alatt azon a napon, amelyet én szerzek.” (Mal. 4,1-3. egyes Bibliákban 3,19-21.)

A gyehenna tanának teologiai kifejlődéséről lásd a Függelék IV. számát a könyv végén!

178. oldal

Új föld – szenvedés és halál nélkül

Beteljesülne-e az Isten szava, amely egy új égről és egy új földről beszél, ha a bűnösök még akkor is, örökké és vég nélkül szenvednének? Ez összeegyeztethetetlen lenne azzal, amit Isten ígért: “A halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel. 21,4.)

Maga az új föld sem hordja tovább az átoknak semmiféle nyomát, sokkal inkább igazság és béke uralkodik ott. És a legnagyobb mindenekfelett az, hogy a megváltottak dicsőíthetik Azt, Aki az ő felmérhetetlen áldozata által értük meghalt, és készen tart számukra egy örökséget, amely a szó valóságos értelmében elmúlhatatlan lesz.

Nagyon világosan foglalja össze az indokokat a végnélküli pokolgyötrelem elvetésére Dr. Th. Zahn prof.3: “A ’második halál’ elnevezés, ami a ’tűznek tavába’ vetett lények állapotát jelöli meg, nem illene rá sem az ördögre, akinek Jel. 20,10. ezt helyezi végsorsául kilátásba, sem az emberekre, akik ugyancsak efelé a sors felé tartanak, ha a megégetés nem jelentene megsemmisülést. Mert akármilyen lassú legyen is bármely égési folyamat, az mégis a tűzbevetett tárgy megsemmisülése; ebben az esetben tehát úgy az ördög megsemmisülése, aki egy szellemi lény, mint a megjavíthatatlan emberek megsemmisülése, akik testtel és lélekkel együtt lesznek a tűznek tavába vetve. Szerencsétlenebb hasonlatot nem is lehetett volna választani, mint a 179. oldal második halál és mint a tüzes tónak a képe, ha az volna az elgondolás, hogy a hosszú időre elátkozott ember abban még továbbra is létezne, és mint élőlény kínokat érezne, mert a hulláknak nincs érzékük. Ehhez jön még az is, hogy nem csak a hádes, hanem a halál is, a meghalás is (Jel. 20,14.) azzal meg kell szűnjön, amikor az ördög és a vele egyetértők a második halált megtapasztalják. És mindamellett, milyen célt akarna elérni az Isten, hogyha az ördögöt és cinkostársait – az emberekkel együtt, egy ilyen iszonyatos halhatatlansághoz hozzásegítené? Isten gyermekeinek örök boldogságát rendkívüli módon veszélyeztetné egy örökké létező pokolnak a tudata – telve kínlódó lelkekkel. Az új földön, egy új ég alatt, semmi hely sincs erre a babonaságra.”

Ne felejtsük el soha, hogy nem a pokoltól való félelem az, ami megtérésre indítja az embert. Csak az Isten végtelen és felfoghatatlan szeretetének befogadása képes egy valódi értelembeli változást véghezvinni. “Mert úgy szerette Isten evilágot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján.3,16.)