12. Prédikált Jézus a pokolban?

Néhány keresztény az apostoli hitvallásra hivatkozva, egészen megigézve beszél Krisztus alászállásáról a pokolba. Meggyőződésüket a következő szöveggel próbálják igazolni: “Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint, amelyben elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált, amelyek engedetlenek voltak egykor, mikor egyszer várt az Isten béketűrése a Nóé napjaiban, a bárka készítésekor, amelyben kevés, azaz nyolc lélek tartatott meg víz által.” (I. Pét. 3,18-20.)

Efelől az. írás szakasz felől a felfogások messzemenőkig eltérnek egymástó!. Sokan egy ítéletről szóló prédikációról beszélnek, miközben mások a pokolban egy sikeres evengélizációs prédikációra gondolnak. Néhányan úgy képzelik, hogy a Krisztus lelke a halála és a feltámadása közötti időben a sírban (hádesban) prédikált. Mások ennek ellene mondanak, és úgy magyarázzák, hogy az a Jézus feltámadása után történt. Sokan megütköznek ebben a kifejezésben, hogy “leszállt a pokolba”, és kihagyva a pokol szót, úgy mondják, hogy leszállt a halottakhoz.

Roland de Pury¹ teológus a következő magyarázatot adja ehhez a szöveghez: “A 19. és a 20. 127. oldal versek az Új-Testamentum legnehezebb szövegei közé tartoznak, majdnem hogy egyedülállóak fajtájukban, úgyhogy egy meghatározott utalás hiánya miatt egy fantáziából eredő magyarázat veszélye nagy. Erre akarták alapozni az egész tisztítótűz tanát, és első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy ez a szöveg ezt tartalmazza: egy közbeeső helyet a meghaltak lelkének várakozására, ahová Jézus az Ő halála és feltámadása közötti időben elment, és prédikált. Azt hiszem ez a legtöbbet használt magyarázat. Mégis, különböző okok miatt nem egyezhetünk meg vele. Az első az, hogy az egész Szentírásból teljesen hiányzik egy ilyen helyen lejátszódó jelenet, és Jézusnak egy ilyen útja a halála után. Nem alapithatunk egy tantételt egy elszigetelt, egyedülálló szövegre. A tévedés lehetősége igen nagy. Ha valóban erről volna szó, megmagyarázhatatlan volna, hogy sem a többi apostolok, sem maga Jézus semmit sem említenek róla. Eltekintve attól, hogy egy ilyen magyarázat a kinyilatkoztatások összességének ellentmond, amik azt mutatják, hogy a földi élet az egyedüli lehetőség arra, hogy az ember megtérjen, és hogy a halál egy valóságos halál, egészen a feltámadásig.”

A megváltozott apostoli hitvallás

Hogy értsük helyesen ezt az íráshelyet? Ha a hitvallásokat a kereszténységben érvényes hitelvek kifejezőjeként lehet tekintenünk, akkor a korábbi hitvallások egyértelműen arra mutatnak rá, hogy 128. oldal Krisztus után az első és második században élő keresztények Péternek ezt a kijelentését másképpen értették, mint azok a keresztények, akik csak a VII. században létrejött apostoli hitvalláshoz tartották magukat (vagyis a legtöbb keresztény ezidő óta, főképpen nyugaton). Így hát az ú.n. “hitszabályzat” (Kr. u. 150. körül) – hogy csak egyet nevezzek meg a legkorábbi hitvallásokból – semmit sem tud Krisztusnak egy pokolba való útjáról, hanem egészen egyszerűen Jézus élete van benne összefoglalva: “Hiszek az Istenben, a mindenható Atyában, és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki a Szent Lélektől fogantatott és szűz Máriától született, Aki Pontius Pilátus alatt megfeszíttetett és eltemettetett, harmadnapon halottaiból feltámadott, felment a mennybe, az Atya jobbján ül, ahonnan el fog jönni ítélni eleveneket és holtakat.” Csak a sokkal később megjelent hitvallások (elsőként Rufinustói, Kr. u. 400 körül) mondják, hogy Krisztus “leszállt a pokolba”. Úgy hogy végül is a szabállyá emelt apostoli hitvallás is csak a neve szerint “apostoli”, mert az eredeti hitvalláshoz hozzátevéseket tartalmaz, amit talán a kereszténység alapításának idejétől való növekvő eltávolodásnak és egyházi érdekeknek lehet tulajdonítani.

Csak ha Péter apostolnak ezt a kijelentését teljesen a Plátón szemüvegén keresztül szemléljük, azaz a halhatatlan lélek tanán keresztül, akkor jutunk csak Jézusnak egy pokolbaszállásához. Különben nem mutatkoznak nehézségek. Az szükséges 129. oldal tehát, hogy egészen egyszerűen csak az Isten Szavát szólaltassuk meg anélkül, hogy a szöveghez hozzátennénk valamit.

I. Pét. 3,18. versének első része ezt mondja: “Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen.” A vers második része az első részét magyarázza meg, amennyiben megvilágítja tovább, hogy hogyan tudott Jézus minket az Ő halála által Istenhez vezetni. Erre a célra állítja szembe Péter ezt a két kifejezést: “test szerint” és “lélek szerint”. Mit kell értenünk ezalatt?

Az Új-Testamentum olvasásánál még más helyeken is találkozunk ilyen szembeállítással. Róm. 1,3-ban azt olvassuk Jézusról, hogy Dávid magvából született test szerint. “Test szerint” itt az Ő emberré válását jelenti, azt, hogy emberi természetet vett fel, Dávid magvából való születése által. “Lélek szerint” – a 4. versben – az Ő isteni eredetét bizonyítja, ami az Ő “felemeltetése által”, a “halálból való feltámadása által” lett láthatóvá.

A halottak feltámadásáról szóló nagy fejezetben is találkozunk ezzel a szembeállítással. Pál apostol beszél egyfelől az “érzéki testről”, másfelől pedig “a lelki testről”. “Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test”. (I. Kor. 15,44.) Az első emberről, Ádámról azt mondja, hogy ő egy “élő lélekké” lett, Krisztus pedig, a második Ádám (Róm. 5, 14.) “megelevenítő szellemmé” (I. Kor. 15,45).

“Test szerint” I. Pét, 3, 18-ban Krisztus emberi mivoltát mutatja, mialatt a “lélek szerint” a 130. oldal feltámadott Krisztust mutatja. Mivelhogy Krisztus megöletett “test szerint”, szükséges volt, hogy újra feltámadjon “lélek szerint”. “Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjon.” (Róm. 14,9.)

Pontosan ez az, amit kihangsúlyoznak a Biblia írói, hogy a feltámadás által győzedelmeskedett Jézus a halálon. Ha azt feltételeznénk, hogy Jézus a halál állapotában tovább élt, akkor az a magyarázat, hogy “megelevenedett” értelmetlen volna. Jézus határozottan állítja: “Pedig halott voltam, és íme, élek örökkön örökké”. (Jel. 1,18.) A jövendölés, amit keresztrefeszíttetése előtt tett, az sem jelentett mást: “Az embernek Fia az emberek kezébe adatik, és megölik Őt. De ha megölték, harmadnapra feltámad”. (Márk 9,31.)

Kereszthalála és feltámadása közötti időben Üdvözítőnk nem élt, és csak feltámadása után vehette át közbenjárói tisztségét. “Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk... Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok; akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát.” (I. Kor. 15,14. 17. 18.)

Ha tehát azt mondja: “amelyben” (lélekben) elmenvén, a tömlöcben levő lelkeknek prédikált (I. Pét. 3,19), akkor ez, hogy “lélekben” Krisztus elment, csak arra a Krisztusra vonatkozhat, Aki már régen az Ő emberré válása előtt létezett, sőt Ő volt a teremtő (Kol. 1,16), és Ő vezette népét az 131. oldal Ó-Testamentum idejében (I. Kor. 10,4), és ezek szerint Ő volt az, Aki az Ő Lelke által a vízözön előtti embereknek is prédikált és megtérésre hívta fel őket. L. Reinhardt² lelkész az Új-Testamentum fordításában I. Pét. 3,19-hez fűzött lábjegyzékében ezt írja: “Hogy Jézus leszállt volna halála után a pokolba, és ott prédikált volna a lelkeknek, azt Péter egy szóval sem mondja, és soha senki nem jutott volna egy ilyen gondolatra, ha nem kerestek volna legalábbis egyetlen látszólagos bizonyítékot az állítólagos, a pogány mitológia szerint elképzelt pokolbamenetelére Krisztusnak.”

Nóé ideje

Ha I. Pét. 3,19-20. szerint Krisztus “a tömlöcben levő lelkeknek prédikált”, akkor azt is megmondja Péter, hogy mit lehet ezalatt érteni: azokat az embereket, akik a vízözön előtt éltek. Tehát itt állunk – a magyarázatot illetőleg – egy döntő kérdés előtt: mikor prédikált Krisztus lélekben a vízözön előtti embereknek? Péter maga megadja itt is a választ, éspedig ugyanebben a levélben. A régi korok prófétái Krisztus Lelkével voltak betelve, és Krisztus üzenetét hirdették Krisztus Lelke által; mert Krisztus Lelke volt bennük (I. Pét. 1,10-11.). Krisztus prédikációjára – Nóé által – a vízözön előtti világ lakosai nem engedelmeskedtek. “És mondta az Úr: Ne maradjon az én Lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test.” (I. Móz. 6,3.) Péter újra kihangsúlyozza a következményét annak, 132. oldal hogy a Nóé napjaiban Krisztus prédikációját elutasították: “...és ha a régi világnak sem kedvezett, de Nóét, az igazság hirdetőjét nyolcadmagával megőrízte, özönvízzel borítván el az istentelenek világát.” (II. Pét. 2,5.) Aztán így folytatja tovább: “Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani.” (9. vers.) Az utóbbiak tehát nem egy második intő üzenetre várnak, és mégkevésbé egy második kegyelmi időre, hanem várhatják az ítéletnapot, amikor büntetésüket megkapják.

Ezek a “lelkek” pontosan ugyanolyan egész emberek voltak, mint a megmenekült “nyolc lélek”, és semmi esetre sincs szó testnélküli lelkekről. (Ma is használunk hasonló kifejezéseket: kínos lélek, nyugtalan lélek, jó lélek, szörnyű lélek... és ezekkel egyszerűen különféle embereket jelölünk meg, és nem pedig lelkeket, amik elhagyták a testet.) A vízözön előtti embereknek tehát prédikáltak; ők azonban lelkükben nem hagyták magukat az Isten Lelkétől befolyásolni. Lelkileg megkötözott emberek voltak, ezért vannak “tömlöcben levő lelkeknek” nevezve. A tömlöc a bűn és a hitetlenség értelmében van említve. Ugyanúgy, mint amikor Jézus a földön járt, és a “foglyoknak szabadulást hirdetett, és a megkötözötteknek megoldást”. Így próbálta Nóé prédikációja által a vízözön előtti embereket a bűn börtönéből kiszabadítani. (Vesd össze Ésa. 61,1-2. és Luk. 4,18-19.)

Roland de Pury³ igen jól kifejezésre juttatja ezt 133. oldal a gondolatot: “A Nóé napjai kifejezés elsősorban a vízözön előtti és azokat az éveket jelenti, mialatt Nóé hittel építette a bárkát és prédikálta a Krisztus szavait kortársainak, azoknak a lázadó lelkeknek, akik vonakodtak hinni az ítéletben, és nem akartak megtérni. Azonban azt is lehet mondani, hogy ’Nóé napjai’, Isten türelmének az ideje, végigvonul az egész Szentírás történelmén, és Krisztus Lelke szólt Lót szája által Sodoma lakosainak, ugyanúgy, mint Izráel fiaihoz szólt Mózes, Dávid és Sámuel szája által. Mert a vízözön után Isten türelme tovább tart. és vár az utolsó ítélet napjáig... Mi tehát mindnyájan ugyanúgy élünk, mint az Ó-Szövetségbeli emberek Nóé napjaiban, aminek azonban vége lesz majd a világ végén (lásd Máté 24,37-39), amikor a régiek megsemmisülnek, ami elől mi is csak úgy menekülünk meg, ha úgy mint Nóé, a Krisztus szavát megragadjuk, és az Ő szavára hallgatva, ’építjük a bárkát’. Az ember lázadásának minden formája, mindazoknak, akik Isten türelmével visszaéltek – úgy akkoriban, mint ma –, egyedül a Feltámadottnak a Lelke által győzhető le, Akinek prófétai hatalma minden embert a kereszt kortársává tesz.

A Nóé napjai az özönvízig tehát a mi korunk történelmének az összefoglalása, egészen az ítéletig.”

I. Pét. 3. részében a 19. és a 20. versek nem beszélnek egy halál és egy feltámadás közötti állapotról, és mégkevésbé tud valaki ebből nyugágyat készíteni magának abban a reménységben, hogy a 134. oldal halál után még lehetőséget talál a megtérésre. “Ime, itt az üdvösség napja!” (II. Kor. 6,2.)

Épp íly kevéssé tanít Péter egy halál utáni megtérés lehetőségéről I. Pét. 4,6-ban: “Mert azért hirdettetett az evangélium a holtaknak is, hogy megítéltessenek emberek szerint testben, de éljenek Isten szerint lélekben.” Az 5. vers szerint az élők és a halottak feletti ítélet csak jövőbeli. Arról beszél abban, Aki készen van megítélni élőket és holtakat. Péter tehát valami egészen másra akar utalni, mint a halál utáni megtérés lehetőségére. Az előző versekben bátorította a hivőket, hogy ugyanúgy, mint Krisztus viselte a maga szenvedését, ők is készek legyenek nehézségeket viselni. Nyomorúságok segíthetnek az embernek, hogy Isten akarata szerint éljen. A szenvedéseknek egy része abban áll, hogy el kell tűrni azoknak a szitkozódásait, akik bűnben és kicsapongásokban élnek. Aztán azt mondja az apostol, hogy azok is, akikhez ezt a levelet intézte, a bűnösöknek ezen osztályához tartoztak. Most azonban lehetőségük volt, hogy meghallják az evangéliumot, hogy a hátralevő időt ne a test befolyása alat, ne a világ szerint, hanem Isten utasításai szerint és az Ő Lelkének a befolyása alatt éljék. Ez azonban gyűlöletet vált ki a világ fiaiból: “Ami miatt csodálkoznak, hogy nem futtok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába, szitkozódván. (Lásd I. Pét. 4,1-4.)

Az apostol azzal vigasztalja ezeket, hogy az elhunytakkal is ugyanez történt életidejükben. 135. oldal Hirdettetett nekik az evangélium, ami által a test cselekedeteit elhagyták, és szolgáltak Istennek, emiatt azonban a testi emberektől megvetést és szitkozódást kellett elviselniük. Ezért mondja ugyanebben a fejezetben: “Sőt amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, Amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (I. Pét. 4,13-14.) Krisztusnak e Lelkében kell hogy életidejükben Istennek éljenek, és majd Krisztus visszajövetelekor örülhetnek és örvendezhetnek .

Péternek ezt az utalását összhangba hozhatjuk a Zsidókhoz írt levél egyik kijelentésével is. A szerző azt hangsúlyozza ott, hogy Krisztus halála visszamenőlegesen is megváltást jelent azok számára, akik életükben az eljövendő Megváltóban hittek: “És ezért új szövetségnek a közbenjárója Ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” (Zsid. 9,15.) Bizonyára nem lehet a Nóé idejében élő istenteleneket és csúfolódókat “hivatalosoknak” venni, akik utólagosan elnyerhetik még az örökséget. A levél megírásának idejében azok már régen halottak voltak, de az üdvösség üzenetét hallották még életükben. Olvassuk csak ebben az összefüggésben a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetét! Az ott megemlített hithősökről szóló 136. oldal közlemény, akik elszánták magukat, hogy mindenáron Istent követik, a legjobb bizonyíték arra, hogy az embereknek volt lehetőségük, hogy válasszanak az élet és a halál között (Zsid. 11,7. 38.).

Kérdéses a “keresztség a halottakért”

Az előbbiekben leírtak kérdésessé teszik az ú.n. “halottakért való keresztséget”. amit Pál apostol I. Kor 15-ben, a feltámadás nagy fejezetében röviden megemlít. Felteszi a kérdést: “Különben mit cselekesznek azok, akik a halottakért keresztelkednek meg, ha a halottak teljességgel nem támadnak fel? Miért is keresztelkednek meg a halottakért?” (I. Kor 15,29.)

Hogyan értsük ezt a szöveget? Először is feltűnik nekünk az, hogy Pál apostol nem foglal állást a “halottakért való keresztség” témájához. Egyetlen bizonyíték sincs arra nézve, hogy a korinthusi gyülekezet ezt gyakorolta volna. Pál nem azt mondja: Különben mit cselekszünk mi, akik a halottakért keresztelkedünk meg? És míndehhez ez a szokás csak egy sokkal későbbi időből ismeretes. Bizonyára hosszú évtizedekre volt szükség, amíg az apostol szavainak egy ilyen magyarázata bizonyos körökben meghonosodhatott.

Mindenesetre ez a halottakért történő helyettesítő keresztség gyakorlása a korinthusi gyülezetben nincs bizonyítva. Csak a Marcion és Kerinthosz követői elleni iratok adnak némi utalást ennek a gyakorlására. Epifániusz püspök (meghalt 403-ban) 137. oldal “Az eretnekség ellen” írt levelében tudósít ennek gyakorlásáról a Kerinthosz követői között. Kerinthosz csak Kr.u. 100. körül élt. mialatt Pál a korinthusiakhoz intézett első levelét Kr.u. 57. körül írhatta.

Ahelyett, hogy azt feltételeznénk, hogy Pál a korinthusiakhoz írt első levelében “halottakért való keresztséget” említene, nagyon valószínű, úgy áll a dolog, hogy az I. Kor. 15,29-nek egy kiforgatott magyarázata a későbbi időkben egy “halottakért való keresztséghez” vezetett. Az Új-Testamentumban leírt keresztség gyakorlása ellentmond a halottakért végzendő helyettesítő keresztség feltételezésének, amely már akkor is létezett volna.

Az őskereszténység idejében a keresztelendőnek a kioktatása és a hite olyan követelmények voltak, amiknek az ősgyülekezetek nagy jelentőséget tulajdonítottak. A keresztség hit nélkül értéktelen volt (Márk 16,16. Apcs. 22,16.).

Senki sem keresztelkedhetett meg egy másik élő emberért. Egy ilyen gyakorlat sehol sem volt ismeretes. Minden egyes keresztelendőtől elvárták, hogy személyesen döntsön Krisztus mellett. És ilyen feltételek mellett lett volna az ősgyülekezetekben egy keresztség a halottakért? Hogy ilyesmi létezett volna, több mint kérdéses – és ha mégis lett volna, akkor az ellentmondott volna a Bibliának. “Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek; minthogy lelküknek váltságdíja drága, abba kell hagynia örökre.” (Zsolt. 49,8-9.)

138. oldal I.Kor. 15-ben Pál nem a keresztséggel foglalkozik, hanem a halottak feltámadásával. A keresztség csak ezzel összhangban van megemlítve. Egy egész sereg kérdés vetődik fel, de ez az utalás meg is adja a választ rájuk: minden értelmetlen a halottak feltámadása nélkül. Ha nem létezik feltámadás, akkor Krisztus sem támadott fel; a prédikáció és a hit hiábavaló lenne; az apostolok pedig hamis tanúk; nem volna bűntől való szabadulás; akik a hitben haltak meg, el lennének veszve; a keresztények lennének minden ember között a legszánalmasabbak; a keresztség értelmetlen lenne, esztelenség lenne veszélyeknek kitenni magukat a hit miatt: értelmetlen volna Krisztusért sokmindenről lemondani (I. Kor. 15,12-19. 29-32).

Csak ha ezen keretek között szemléljük, akkor kap a 29. vers értelmet. Már hangsúlyoztuk Jézusnak a latorhoz intézett szavainál, hogy az eredeti szöveg nem ismer írásjeleket. Ezt a tényt itt is figyelembe kell vennünk. Pál csak ezt akarja mondani: szegény emberek, akik megkeresztelkednek a feltámadás reménysége nélkül! Mit használ a keresztség feltámadás reménysége nélkül? – kérdezi az apostol teljes joggal. Senki sem keresztelkedett a korinthusi gyülekezetben a halottak javára, azonban voltak emberek, akik megkeresztelkedtek anélkül, hogy hittek volna a halottak feltámadásában, és ezekhez szólt Pál apostol.

Nos, vegyük a szöveget úgy, ahogy szavanként van az eredeti szövegben, hagyjuk el azonban először az írásjeleket, és így a következő képet kapjuk: 139. oldal “Különben mit cselekesznek azok akik megkeresztelkednek a halottakért ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel miért is keresztelkednek meg a halottakért”. Helyezzük be most az írásjeleket anélkül, hogy a szavak sorrendjét megváltoztatnánk: “Különben, mit cselekesznek azok, akik megkeresztelkednek? A halottakért, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel! Miért is keresztelkednek meg? A halottakért?” Igy már világos a dolog, anélkül, hogy erőszakot követtünk volna el a szövegen.

Akkoriban a keresztség a mártíromság veszélyével volt egybekötve. Ki keresztelkedik meg, és ki teszi kockára az életét, ha nincs feltámadás reménysége? Akkor minden csak a halottakért, a sírért, a halottak nagy seregének szaporításáért lenne. Egész keresztényi életünk, a szimbólikus cselekedetek is, mint a keresztség és az úrvacsora, mind csak a sírért lenne, ha halottak feltámadása nem volna. Amint látjuk, ebben a versben is a nehézség az írásjelek helytelen kihelyezésének a következménye, amiért egy későbbi kor felelős, mert Pál idejében az még nem létezett. Ha Pál hitt volna a halhatatlan lélek egy továbbélésében, akkor itt lett volna alkalma, hogy beszéljen róla; de Pál nem hitt abban. További bizonygatásai ugyancsak ezt mutatják: “Mi is miért veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban? Naponként halál révén állok. A veletek való dicsekedésre mondom, mely van nekem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a 140. oldal fenevadakkal – mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak? Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk!” (I. Kor. 15,30-32.)

Ilyen keményen mondja ki ezt Pál: Ha nem volna feltámadás, akkor az istenteleneknek lenne igazuk; akkor nem lenne sem jutalom, sem büntetés! Akkor tulajdonképpen csak azoknak az embereknek az életfelfogása maradna hátra, akiket Isten Ésaiás által ezekkel a szavakkal feddett: “És ime, öröm és vígasság; barmok ölése, juhok levágása, húsevés és borivás; együnk, igyunk, mert holnap meghalunk!” (Ésa. 22,13.)

Egy másik bibliahely, amely jó néhány embernek nehézséget okoz, a Jelenések 6,9-10: “És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az Istennek Beszédéért és a bizonyságtételért, melyet kaptak. És kiáltottak nagy szóval. mondván: Uram. Te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állsz boszszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” E versek olvasása közben valóban felmerül egy néhány kérdés. Először is: el tudnánk képzelni a mártirok helyzetét mint mennyei boldogságot, hogyha ök nagy hangon állandóan bosszúért kiáltanának? Összeegyeztethető volna ez a mártirok lelkületével, akik közül oly sokan az ő üldözőikért is imádkoztak? Lehetséges, hogy egyik vagy másik közöttük ilyen érzülettel volt, miközben életét 141. oldal fenyegették, – ez akkor sem egyeztethető össze a megváltott mártírok mennyei boldogságával!

Hogyan magyarázható meg ez az íráshely? A 10. vers ezt adja a vértanúk szájába: “Meddig nem ítélsz még, és nem állsz bosszút a mi vérünkért?” Ez egy rokon szöveghez vezet bennünket a bibliai történetekből. Az első testvérgyilkosság után így szólt Isten a gyilkoshoz: “A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről” (I. Móz. 4,10.). Úgy, ahogy itt a kifolyt vér költői nyelven úgy van bemutatva, mint ami az égbe kiált, így kiáltanak Jelenések 6,9-ben is a vértanúk lelkei. A mártírok maguk az Isten szemében igaznak bizonyultak (11. vers), Isten jól tudja, hogy mi minden történt velük. Az ítélet napja és a bosszú még a jövőben van. Maguk a mártírok sem kapták még meg jutalmukat (Zsid. 11,32-40).

Aztán ez a kifejezés is előfordul itt: az oltár alatt levő lelkek. Mit lehet érteni ezalatt? A népi hiedelemben horgonyzott halhatatlan lélekről szóló tanítás sokakat arra ösztönzött, hogy azt higyjék, hogy testnélküli lelkeket kell ezalatt érteni, akik Isten dicsőségének jelenlétében vannak. Mégis, mit mond a valóságban ez abibliaszöveg? A Jel. 6,9-ben használt “lélek” szó egyszerűen “életet” jelent. Az oltár alatt levő lelkek kiáltása, ez egy szófigura, megszemélyesítés. A mártírok úgy vannak bemutatva, mint akik beszélnek, holott még a halál állapotában vannak.

Gyakran találkozunk a Bibliában ilyen megszemélyesítésekkel. Itt van két példa: Jak. 5,4. 142. oldal szerint az igazságtalanul lecsökkentett munkabérek kiáltanak az égbe. Jézus kijelentése is egészen jólismert előttünk: “Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Luk. 19,40. lásd Hab. 2,11. is!)

Aki azt gondolja, hogy ezek valóban az elhunytaknak a lelkei, akik itt bosszúért kiáltanak, az vad ellentmondásokba keveredik. Legtöbbször ugyanezeknek az embereknek az a felfogásuk, hogy a mártírok a mennyben vannak, istentelen üldözőik pedig a pokolban. Miért kellene azonban ezeknek a lelkeknek bosszúért kiáltani, ha ellenségeik már a pokolban, ők maguk pedig a mennyben volnának? Bedobná Isten az égő pokolba ítélet nélkül a mártírok kínzóit? Nem szabad a Biblián ilyen ferde nézetekkel erőszakot venni!

Akár “Krisztus pokolbaszállásáról”, akár a “halottakért való keresztségről”, vagy “az oltár alatt levő lelkekről” van is szó, minden esetben érvényes, hogy a népies, sőt talán egy-egy hitközösségnek központi jellegűvé alakított tanítását is, mindent a Biblia üzenete alapján kell vizsgálat alá tenni, és a nyert ismeret előtt meghajolni, és nem utolsósorban azelőtt az ismeret előtt, hogy a halál nem a reménységnek a kapuja, hanem az Isten által fe1kínált megmenekülés lehetőségének a vége. Erről a következő fejezetben még többet is fogunk beszélni.