II. Móz: 20,1-7.
“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” Mt. 22,37.
Jézusnak ez az összegzése a Tízparancsolatnak azokat a pontjait foglalja magába, amelyek az Isten iránti szeretetünk kifejezésének lehetőségeit fogalmazzák meg.
Ennek hátterén talán furcsán hat egyesekre, hogy most mégis a törvényről szeretnék napokon keresztül beszélni.
Ez a benyomás azért alakul ki, mert a keresztény emberek nagy része amikor ezt a két szót hallja, hogy törvény és evangélium, akkor két egymástól teljesen külön álló dologra gondol.
Egyesek csak az evangéliumot fogadják el, ezért csak a kellemes dolgokról szeretnek beszélni, mert azt gondolják, hogy a törvény már a múlté, Jézus halálával teljesen érvényét veszítette.
Ezek az emberek felhatalmazva érzik magukat, hogy az Isten törvényének előírásait felül írják a saját bölcselkedésükből fakadó elképzelésekkel.
Mások viszont annyira a törvényre koncentrálnak, hogy evangélium nélkülivé válik az üzenetük, ezért rideg, élet nélküli lesz, és az emberek menekülnek tőle.
Így képviselték ezt annak idején a farizeusok is, ezért az emberek elviselhetetlen teherként gondoltak a törvényre.
Ezért mondja Pál azt, hogy “a törvény betöltése a szeretet”. Róm. 13,10.
A mindennapi életünkben gyakran állunk válaszutak előtt, és ilyenkor nagyon fontos, hogy jó döntést hozzunk, mert ez életet vagy halált jelenthet számunkra.
Az első parancsolat is egyfajta válaszút és döntés elé állítja az embereket, a kérdés csak az, hogy ekkor kinek az oldalára állunk, kinek akarunk szolgálni?
A szeretet törvényét adó Istennek vagy idegen isteneknek.
Ez a parancsolat megmutatja, ki a mi Istenünk, és felhívja figyelmünket arra, hogy az élő Isten előbb mindig tesz értünk valamit, mielőtt kérne tőlünk.
Ugyanakkor soha sem követel lehetetlent tőlünk, előtte viszont mindig megelőlegezi kegyelmét és szeretetét felénk.
Megismerhették Őt, mint féltőn szerető Istent, aki ott volt velük, ahol élték mindennapjaikat.
Vezette és oltalmazta őket, cserébe csak azt kérte, ne imádjanak más istent!
Már csak azért se tegyék, hiszen az idegen istenek úgysem tudnának segítséget adni és védelmet nyújtani nekik a veszély idején.
Átéltél-e már ilyen szabadulást az Istennel, megtapasztald-e ezt a kegyelmét?
Ha igen, akkor el ne feledkezzél semmi jótéteményéről, mindig emlékezzél meg arról, hogy csak Ő képes ilyen szabadításra.
Ha viszont még nincs ilyen Istennel szerzett tapasztalatod, akkor Isten most arra szeretne felszólítani, hogy próbáld ki Őt.
Merd rábízni az életed, kérd a segítségét ott és akkor, amikor a te képességeid már nem találnak megoldást.
Minden idegen istenné válik számunkra, ha jobban szeretjük és jobban ragaszkodunk hozzá, mint a Mindenhatóhoz, minden, ami el tud választani Tőle.
Mivel pedig “senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti”, ezért mindenkinek dönteni és választani kell.. Máté 6:24
Az első parancsolatban tehát arra kér Isten, hogy jó döntést hozzunk.
A magunk készítette istenek ugyanis csak elvenni tudnak tőlünk, de igazi, maradandó értéket sohasem képesek adni.
Követelik az emberek erejét és idejét, fogságban tartanak, szabadságukban gátolják és megkötözik azokat, akik behódolnak előttük.
Gondoljunk azokra a szenvedélyekre, amelyek rabul ejtik az emberek nagy részét: ital, dohány, kábítószer, szerencsejátékok, a pénz szerelme stb.
A szeretet Istene viszont felszabadít a megkötözöttségek alól, és védelmi szövetségét ajánlja fel minden embernek személyválogatás nélkül.
Vagyis semminek és senkinek ne adj nagyobb tiszteletet, mint az Örökkévaló Istennek, mert a Mindenható akar az életedben az első helyen állni.
Ha én vagyok a te Istened, - mondja az Úr - akkor én előttem nem lehet más isten az életedben.
“Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”
Az első parancsolat által tehát azt szeretné elérni Isten, hogy érzelmeinkben és gondolatvilágunkban ne kerülhessen más az első helyre, csak Ő.
“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből”. Lk. 10,27.
Ez a parancsolat a közvetett imádatot tiltja meg, a képek és szobrok által történő imádatát Istennek.
Ezért a második parancsolat már arra vonatkozik, hogy ne készítsünk Istent ábrázoló eszközöket és tárgyakat magunknak.
A Mindenható Istent ugyanis nem lehet az általunk készített képek és szobrok közvetítése által imádni.
Minden ilyen irányú cselekménnyel azt fejezi ki az ember, hogy szeretné megfoghatóvá, az emberi képzeletvilág színvonalára leminősíteni a Mindenhatót, vagyis bálvánnyá tenni Őt.
Az emberek azért hajlanak efelé, mert a bálványistenek az esetek többségében nem kérnek tőlük semmilyen engedelmességet, azt csinálhatnak, ami éppen nekik tetszik.
Az ember ilyen módon szeretné hatalma és irányítása alá hajtani azt az Istent, aki erősebb nála, de csak azért, hogy Isten ne írja elő neki az életfeltételeket, hanem saját maga határozhassa azt meg.
Ez akkor történik, amikor Isten helyett inkább a saját elgondolásunkban bízunk, amikor többre értékeljük a saját meglátásainkat, mint azt, hogy mit vár el tőlünk Isten.
Akkor tesszük ezt, ha dédelgetett bűnök vannak életünkben: mint az önzés, a hiúság, a büszkeség és a szeretetlenség, amiket Isten elé állítunk az életünkben.
Jézus azt mondta, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban imádják Istent.
Megpróbálhatjuk felidézni magunkból, de általában ez már egyre nehezebben megy.
Bizonyos idő után a magunkban őrzött emlékkép sokszor már nem más, mint a saját érzelmeink és emlékeink által már egy nagyon sokszor átrajzolt emlékkép.
De ez a kép az esetek nagy többségében nem azonos a valósággal
Ez a kép vagy szebb, vagy csúnyább, mint a valóság.
Ezért élnek meg lehangoló csalódásokat azok, akik hosszú idő után mennek vissza a gyermekkoruk helyszínére, és találkoznak a régi ismerősökkel.
Ezt nagyban elősegítette az a körülmény, hogy az emberek általában nem tartanak kapcsolatot Istennel.
Ezért egyre nehezebben tudnak visszaemlékezni Istenre.
Ezért az élő emlékek hiányában úgy érzik, hogy egyfajta pótszerre van szükségük - ami látható és megfogható számukra, hogy maguk elé tudják képzelni Istent.
Pótszernek nevezhető minden, ami által láthatóvá és megfoghatóvá akarjuk tenni a láthatatlan Istent.
Sátán pedig készségesen segít mindenkinek az elfelejtett istenkép újra-rajzolásában.
Sátán sokkal inkább azt szeretné elérni, hogy a Mindenható helyett Őt imádják az emberek, hiszen már a Mennyben is ez volt minden vágya. Ésa: 14,14.
Ezért alakul ki az a körülmény, hogy az emberek által készített isten-szobrok és képek egyre inkább Sátánra hasonlítanak, mint a Mindenhatóra.
A művészettel kapcsolatos képességet a Szentlélek ajándékának tekinti a Biblia. II. Móz: 31,1-6.
Ezt a lelki ajándékot az istenimádat központjának építésénél maga Isten is igénybe vette, Ő adott ilyen képességet az építőknek a munkájuk végzéséhez.
A salamoni templom építésénél ugyanis a képzőművészet minden területén készítettek alkotásokat a templom díszítésére. I. Kir: 7,20. 22. 24-26. 29. 36.
“...az oldalakon, amelyek a pártázatok között voltak, oroszlánok, ökrök és Kérubok voltak... bevésett munkával.” 29.
Isten pedig elfogadta a templom díszítésnek ezt a módját, hiszen másként nem jelent volna meg Salamon imájára az Istentől leszálló tűz és dicsőség, amely az Isten jelenlétét takarta el. II. Krón: 7,1-2.
Ezek a művészi alkotások viszont nem azért készültek, hogy az Isten-imádat tárgyi eszközei legyenek, hanem csak díszítették a templomot.
Vagyis azt kívánja, hogy az általunk készített alkotások ne váljanak az imádat tárgyaivá és eszközeivé.
Csak “az Urat, a te Istenedet imádd”, mondta Jézus is a kísértőnek. Mát: 4,10.
Az igazi imádók viszont lélekben és igazságban imádják Istent.
Az örökkévaló Istenről alkotott fogalmainkat csak lealacsonyítjuk azzal, ha az anyagi világból való dolgok általi ábrázolással akarjuk Őt megjeleníteni.
Az istenimádat céljára készített képek és szobrok tökéletes visszajelzői annak, hogy milyen istenképet hordoznak magukban az emberek.
De amilyen mértékben süllyed az Istenről alkotott elképzelésünk színvonala, olyan mértékben süllyedünk le mi magunk is a lelki életünkben.
Ebben a parancsolatban nem azt mondja Isten, hogy ne csináltass magadnak, hanem azt, hogy “ne csinálj magadnak faragott képet”.
Ez a tilalom az ember különleges képességének a szabályozására is vonatkozik.
Környezetének minden információját képekké alakítja át, és így őrzi meg az emlékezetében és a tudatalattijában.
Amikor olvasunk egy könyvet vagy levelet, akkor a történet valahol megelevenedik bennünk, és olyanná válik, mintha látnánk az olvasott történetet.
Amikor pedig visszaemlékezünk valamire, akkor is egy kép jelenik meg előttünk, szinte látjuk azt az eseményt, pedig talán csak egy könyvből olvastuk az egészet.
Ezért a bennem elraktározott képek milyenségét én határozhatom meg az által, hogy mit olvasok el és mit nézek meg.
Ezért képes a világ a média eszközei által rettenetes romboló befolyást gyakorolni az emberek lelkére, mert eleve képekben közli az információit.
Ez a kép a Léleknek bennünk munkálkodásának következményeként alakul ki.
Ez a kép annak a függvényében bontakozik ki, és rajzolódik egyre határozottabb és élesebb körvonalakkal, hogy mennyi időt szánunk az Isten dolgaival való foglalkozásra, mennyi időt szánunk az Istennel való kapcsolat ápolására.
Sokakban ugyanis egy teljesen más Jézus alak és jellem rajzolódott meg a Szentlélek által, mint amit ez a színész alakított.
Akiknek viszont még nem volt kialakult Jézus-képük, vagy csak nagyon halvány vonalakkal volt meghúzva bennük, azok számára meghatározó volt ez a filmben látott istenkép.
Mert mindig az erősebb hatású vonalak érvényesülnek és maradnak meg bennünk.
Ezt a törvényszerűséget azonban nemcsak Isten tudja, hanem Sátán is, és ezért akarja minél drasztikusabban átrajzolni bennünk az istenképünket.
Amikor könyvek és filmek által engedjük kirajzolódni bennünk az Isten-képet.
Sokszor még hívő emberekben is összekeverednek a bibliai kinyilatkoztatások az emberi elképzelésekkel.
Ebből fakadóan tapasztalhatjuk meg azt is, hogy szinte minden vallási irányzat más és más istenképet állít az emberek elé a tanításai által.
Amikor nem elég mélyek a Szentlélek által rajzolt istenkép vonalak a lelkünkben, akkor a különféle tanítások befolyása teljesen át tudja rajzolni bennünk a már korábban megrajzolt istenképet is.
Ahogy a halványan felrajzolt vonalakat is át tudjuk rajzolni a papírlapon, ha később erőteljesebben nyomjuk rá a ceruzánkat.
Hagyd, hogy a Szentlélek rajzolja meg benned a lelked mélyén, hiszen Ő jobban tudja mint te, hogy milyen az Isten.
Engedd meg a Szentléleknek, hogy átrajzolja benned, ha korábban te már próbálkoztál egy istenkép kialakításával.
Adjál időt a Szentléleknek erre a munkájára, és engedd át magad, add át neki a szíved, hogy el tudja végezni ezt benned.
Engedd, hogy befejezhesse benned azt, amit elkezdett.
“Ne csinálj magadnak”, mondja az Úr nagyon határozottan.
Ne te akard megcsinálni az istenkép kirajzolását, engedd át ezt a Szentléleknek.
A névnek azért van jelentősége, mert ez különböztet meg bennünket másoktól, ezért régen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a névnek, mint ma.
Az ókori emberek számára a név sokszor az egyén jellemének, esetleg valamilyen különleges képességének a kifejezője is volt, amely meghatározta az illető egész életét és jövőjét.
Izrael - a bálványimádó népek hatására - nem akart függni Istentől, de szerette volna Őt bármikor megidézni és nevének kimondásával cselekvésre bírni.
Ezért az Úr figyelmeztette Izrael fiait nevének szentségére, hogy ne használják nevét hiábavalóan a mindennapi életükben.
Ha szent jelenlétének tudatában vagyunk, ha Hozzá szólunk vagy Róla beszélünk, akkor ezt mindig méltó tisztelettel tegyük.
Ez a parancsolat tiltja Isten nevének hiábavaló és könnyelmű emlegetését.
Bűnt követünk el, és a legsúlyosabb tiszteletlenségünket fejezzük ki Istennel szemben, ha jelentéktelen dolgok bizonyítására meggondolatlanul hivatkozunk nevére. (pl: Isten bizony)
Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy csak akkor forduljunk Hozzá, ha bajba jutottunk, ha betegség, gond vagy bánat gyötör.
Az emberek szeretik kihagyni Őt az életünkből, és csak a “nem szeretem napokban” keresik jelenlétét és mondogatják görcsösen a nevét.
Még az imában is kerülnünk kell nevének gyakori és szükségtelen emlegetését.
Tanuljuk meg Jézustól, aki a minta imájában is csak egyszer szólította meg az Atyát.
Istenünk nevét csak szent félelemmel és alázattal ejthetjük ki, hiszen még a szent angyalok is ezt teszik, akik befedezik arcukat, amikor nevét kimondják.
Jézustól kell megtanulnunk azt, amit Ő is élete legfontosabb küldetésének tekintette, vagyis az Atya nevének megdicsőítését.
Főpapi imájában azt mondja Jézus: “Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál...- vagyis - megismertettem velük a te nevedet”. Jn. 17,4. 26.
Soha ne feledkezzünk el Isten kéréséről, amit ebben a parancsolatba állít elénk.
Miközben keresztényeknek valljuk magunkat, ne éljünk úgy, mintha semmi közünk sem lenne Istenhez, mert akkor hiábavalóan vettük fel Isten nevét.
Hiszen Róla neveztetünk, az Isten fiai vagyunk, és ez egy szent felelősséget ruház ránk.