Jel. 14,6-7.
| I. A végidő evangéliuma | II. Féljétek az Istent | III. Neki adjatok dicsőséget | IV. Porba hullik az ember dicsősége |
Ez az üzenet Isten evangéliuma volt abban az értelemben, hogy a bek övetkező ítélet elől a szabadulás lehetőségét mondta el az embereknek.
Jézus viszont a Noé korának körülményeihez hasonlítja a dicsőséges visszajövetelének körülményeit.
Ezzel többek között azt is mondani akarja, hogy Isten ebben az időben is fog megtérésre felszólító evangéliumot hírdetni az emberek között.
Ez az üzenet most is annak lehetőségét mondja el, hogy Isten megítéli ugyan a bűn világát, véglegesen felszámolja a bűn jelenlétét, az emberek számára azonban a szabadulás lehetőségét is megmutatja.
Erről az utolsó üzenetről mondta Jézus azt, hogy “az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég”. Mt. 24,14.
Ezzel a kijelentésével Jézus először azokat szólítja meg, akiket meg akar bízni az örökkévaló evangélium hirdetésével.
Azt akarja nekik mondani, hogy amit tovább adsz, amit látnak és hallanak tőled az emberek, az legyen bizonyságtétel, legyen benne meggyőző erő.
Érezzék és lássák meg az emberek, hogy te nem csupán egy betanult ismeretanyagot mondasz el előttük, hanem a személyesen átélt tapasztalatod hátterén hirdeted mindazt, amit mondanod kell.
Az emberek megérzik a beszédedből, hogy saját élményedként mondod-e.
Mert erőszakosan meg akarják tömni a másikat a saját hitbeli dolgaikkal.
Mert az Isten üzenetét nem tudják evangéliumként továbbadni, hanem csak félelmet, szorongást és ellenszenvet kiváltó ítéletként.
Ezért tedd fel magadnak a kérdést, a te bizonyságtételed milyen, hogyan hat az emberekre?
De ne te válaszold meg ezt a kérdést, hanem engedd, hogy a veled kapcsolatba kerülő emberek adjanak rá választ.
Tanulj meg bizonyságot tenni úgy, hogy Jézushoz tudjál vezetni embereket.
Az örömhírt mindig szívesen hallgatják meg az emberek.
Ezért amit az örökkévaló evangéliumból elmondasz nekik, az kellemes hírként hasson rájuk.
Pál apostol szavaival kifejezve, tudjon Krisztus ismeretének jó illata lenni számukra. II. Kor. 2,14-15.
Jézus szerint minden embernek hallania kell az örökkévaló evangéliumról, Isten mindenkit meg akar szólítani a megtérés üzenetével.
Isten azt akarja elérni, hogy az ítélet alkalmával senki se mondhassa, én semmit sem hallottam erről a lehetőségről.
Az Isten által elkészített vég nem jön el addig, amíg az Isten országáról szóló evangélium üzenete nem jutott el minden emberhez.
Vajon mit akar Isten azzal mondani nekünk, amikor arra szólít fel: “féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget”.
De vajon mit jelent Istent félni, és hogyan adhatunk neki dicsőséget?
Az evangéliumnak ez az üzenete összhangban van Pál apostolnak azzal a tanácsával, amit a filipiekhez írott levelében fogalmaz meg: “félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket”. Fil. 2,12.
Ez a régies nyelvezettel megfogalmazott felszólítás azonban nem azt jelenti, hogy rettegő félelemmel kell Istenre gondolnunk, hanem a tiszteletadásunk legmagasabb szintű megnyilatkozására szólít fel.
Erről az Istent félő tiszteletről beszélt a Jézus mellett megfeszített lator is a társának, amikor annak gúnyos beszédére azt mondta: “Az Istent sem féled-é te?”. Lk. 23,40.
A tiszteletadás szinte kiveszőfélben van az emberekből.
Isten örökkévaló evangéliuma ezért szólítja meg az embereket ezzel az üzenettel, mert az istenfélelmet, az Isten iránti tiszteletadást szeretné helyreállítani.
Ez az istenfélelem magába foglalja az Isten iránti hűségünket, az akaratának tiszteletből megnyilatkozó engedelmességünket is.
Az istenfélő ember mindig érdeklődéssel keresi azt, vajon az életének egy-egy helyzetében “mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”, mert az Isten iránt érzett tiszteletéből szeretne aszerint élni. Róm. 12,2/b.
Sokkal jobban kell félni önmagunktól, az állhatatlanságunktól, hogy nem tudunk mindvégig kitartani Isten mellett, a szent és nemes dolgok mellett.
“Attól soha félj, hogy Isten nem váltja be ígéretét, vagy türelme elfogy, vagy részvéte csökken.
Attól félj, hogy akaratodat nem rendeled alá Krisztus akaratának, hogy öröklött és szerzett tulajdonságaid uralják életedet.
Attól félj, hogy önzésed ne álljon gátul lelked és a nagy Mester közé. Félj, nehogy önerődben bízz.
Félj kivonni kezed Krisztus kezéből. Félj egyedül, Krisztus nélkül járni életed ösvényét.” (Kr. Péld. 106,1.)
Vagyis soha ne dicsőítsd az embert és az általa mondottakat.
Még akkor sem, ha egyébként nagyon okosnak látszó dolgokat képviselnek.
De önmagadat se részesítsd a dicsőítésnek ebben a kiváltságában.
Sajnos elég sokan vannak, akik okosabbnak képzelik magukat Istennél is.
Mert ha Isten azt mondja valamire, hogy azt nem szabad tenni, akkor ők úgy gondolják: “nem kell azt olyan komolyan venni, valószínűleg az Isten sem úgy gondolta azt”.
Mások pedig még ott is tudnak millió részletet szabályozni és törvényeket hozni, ahol Isten nem tartotta szükségesnek, hogy eligazító tanácsot adjon.
Jézus példaadásán keresztül ismerhetjük meg, hogy hányféle módon dicsőíthetjük Istent.
Jézus például azzal dicsőítette a mennyei Atyját, hogy tökéletesen és hűen elvégezte azt a munkát, amit reá bízott, az ember megváltását. Ján. 17,4.
De dicsőítette azzal is, hogy életén keresztül megismertette az emberekkel Isten nevét, azaz bemutatta Isten jellemét. Ján. 17,6. 26.
Megdicsőítette azzal, hogy a rábízott üzenetet tovább adta, elmondta azoknak, akik készek voltak meghallgatni. Ján. 17,8. 14.
Jézushoz hasonlóan nekünk is ilyen módon kell dicsőítenünk az Istenünket.
Tedd fel magadnak a kérdést, dicsőíted-e Istent Jézushoz hasonló módon?
Jézushoz hasonlóan mi is az isteni jellem bemutatása által tudjuk ezt megtenni.
Minden ilyen esemény magával ragadja az egész Menny kórusát is az Isten-dicsőítésben. Luk. 15,7.
Ahhoz, hogy Isten műve befejeződhessen, az egész Földet be kell ragyognia Isten dicsőségének mi általunk. Jel. 18,1/b.
Ezt akkor a lelki ajándékok megszerzésével kapcsolatban mondta.
Pál azonban az Isten-dicsőítéssel kapcsolatban is tud nekünk mutatni az előzőeken felül még egy kiváltképpen való utat.
“Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben ..... amelyek az Istenéi.” I. Kor. 6,20.
A kérdés csak az, hogy miként lehet a testünkben is dicsőíteni az Istent?
Mert a mi testünk az Isten Szentlelkének a temploma, amit megfelelő állapotban kell tartanunk ahhoz, hogy a Szentlélek lakozzon benne is.
Ha valaki az ismereti ellenére is figyelmen kívül hagyja az Isten tanácsait, az kétszeresen is hibát követ el.
Az egészségtelen életszokások által megrontja az egészségét, és így a Szentlélek templomát, az Istennel való kapcsolatát és közösségét.
Ha valaki tudná védeni az egészségét, tudna vigyázni rá, de nem teszi, azt az Isten sem fogja megvédeni a káros következményektől, nem terjeszti ki fölé az oltalmazó takaróját.
Egyrészt minden ember már születésétől fogva, eredendően is fogékony különböző betegségekre.
De azokat a környezeti hatásokat sem tudjuk mind kikerülni, amik életünk során elérnek bennünket.
Ugyanakkor ezeket még mindenki csak fokozza azzal is, hogy élete során ki több, ki kevesebb rossz és egészségromboló életszokásokat vesz fel.
Pl: túlhajszoltság a munkában, rendszertelen és egészségtelen táplálkozás, egészségromboló élvezetek, egészségtelen öltözködés, stb.
Isten csak akkor véd meg bennünket azoktól a hatásoktól, amikkel szemben tehetetlenek vagyunk, ha a magunk részéről készek vagyunk megtenni azt, ami a hatáskörünkön belül van.
Ezért mondja Pál azt, hogy “akár esztek, akár isztok, akármit cselekesz-tek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek”. I. Kor. 10,31.
Mivel a saját érdemeinkkel és képességeinkkel semmit sem érünk el az üdvösségünk vonatkozásában, ezért ehelyett szólít fel Isten arra, hogy csak “Néki adjatok dicsőséget”.
Isten Igéje a babiloni lelkülettel azonosítja az önmagát dicsőítő gondolkodást, és közvetve arra figyelmeztet, hogy ez a törekvés egyszer már romba dölt és leomlott Isten előtt.
Minden esetben ugyanez a sors vár azokra, akik az öndicsőítés hibájába esnek.
Isten ma is csak azokat tudja megmenteni, akik nem maguknak, hanem az Istennek akarnak dicsőséget adni és szerezni.
“Mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Lk. 18,14.
Isten szeretne emlékeztetni bennünk, hogy “kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” Eféz. 2,8-9.
Az örökkévaló evangélium pontosan az ellenkezőjét hirdeti, mint az emberi cselekedetekben és érdemekben bízó üdvösség filozófiája.
A babiloni lelkület mindig bizonyítani akar, mindig ki akar tűnni valamivel, mindig többnek akar látszani mint ami a valóságban.
Ezért még Istent is csak közvetve képes dicsőíteni, ha egyáltalán megteszi.
Ez a lelkület Lucifer szívében született meg először, és onnan terjedt tovább az emberi család között. Ésa. 14,12-14.
Az örökkévaló evangéliumot megismerő és elfogadó ember viszont már képes az Isten látásmódja szerint nézni önmagára, és így felismerve bűneit és méltatlanságát, már egyedül az Isten kegyelmére hagyatkozik.
“Mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” Eféz. 2,8-9.
Isten ajándéka a kegyelem is és a hit is, de mindkettőt nekem kell elfogadnom Isten kezéből.
Először a hitet, majd hit által a kegyelmet.
Alapvető szinten a hit csupán meggyőződéshez vezet el Istennel kapcsolatban.
Meggyőződök arról, hogy Isten létezik, hogy Ő teremtette azt a világot, amelyben élek, és így benne engemet is.
Meggyőződhetek arról, hogy a bűn rontásával szemben Istennek megoldása van az emberi család számára, így az én számomra is.
Meggyőződésem lehet, hogy Isten megoldása a Golgotán felfeszitett Megváltóban van biztosítva, ha elfogadom Őt személyes Megváltómnak.
A tények és az információk elfogadásán túl azonban van egy fontosabb része is a hit ajándékának.
Tapasztalati élményekhez szeretne Isten vezetni bennünket általa.
Azt szeretné, hogy ne csak ismerd, hanem éld is át azt, hogy mit jelent elfogadni Isten kegyelmét a gyakorlatban.
Ellen White ezzel kapcsolatban azt írta: “Isten műve ez, amikor porba hullatja az ember dicsőségét, és elvégzi az emberért azt, amihez neki nem volna ereje, hogy a maga érdekében megtegye.” (RaH 1902.szept. 16.)
Tulajdonképpen három dolgot kell tisztán érteni ezzel kapcsolatban.
A lelki életünk megváltozása, a megtérésünk sohasem a mi erőfeszítéseink produktumaként történik meg, hanem egyedül Isten újjáteremtő hatalmának a megnyilatkozására. II. Kor. 5,17.
Ezt a változást csak abban az emberben hozza létre Isten, aki a Szentlélek világosságában már felismerte bűnös voltát, és önmagában semmi érdemet sem talál arra, hogy Isten elé álljon dicsekedni. Gal. 6,14.
Vagyis “porba hullatja az ember dicsőségét”.
Tisztán kell látnunk, hogy a bűnös állapotunkból csak az Isten kegyelme képes kiszabadítani, csak az Isten hatalma képes megszabadítani azoktól a bűnöktől, amik fogva tartják az életünket és a gondolkodásunkat. Róm. 7,24. Fil. 4,13.
Isten “elvégzi az emberért azt, amihez neki nem volna ereje, hogy a maga érdekében megtegye.”
Ez a felszólítás azért nagyon időszerű, mert “eljött az Ő ítéletének órája”, mondja az angyal.
De vajon mit jelent az, hogy már “eljött”, mikor jött el, tudhatjuk azt, hogy mikor kezdődött meg Istennek ez az ítélete?
Mit jelent számunkra ez az ítélet, milyen következménye és kihatása van az örök sorsunkra?
Ki és milyen alapon ítél meg bennünket, mihez viszonyítva fog a megítéltetésünk megtörténni?
No, ezekre a kérdésekre fogjuk keresni a választ a következő előadásomban.