|
|
Lukács 2,8-20. |
|
Letöltés |
|
|
|
Lukács 2,8-20. |
|
Letöltés |
|
Azokon a mezőkön voltak kint, ahol valamikor az ifjú Dávid is legeltette a nyáját.
Nem tudjuk, hogy időben pontosan mikor történtek ezek az események, mivel a Biblia nem ad tájékoztatást, ezért csak következtetésekre hagyatkozhatunk.
Mivel a pásztorok még kint éjszakáztak a nyájjal a hegyi mezőkön, ez arra enged következtetni, hogy a késő őszi hónapok valamelyik napján történtek az események.
Mintha a beszélgetésük témája elevenedett volna meg előttük, hiszen egyszer csak az Isten dicsősége vette őket körül, és ebben a dicsőségben egy mennyei angyal állt előttük.
Először nagyon megijedtek, nagy félelem lett úrrá rajtuk.
Éppen ezért Isten angyalának első szava az hozzájuk, hogy „Ne féljetek!”.
Isten Igéjében nagyon sokszor hangzik el az emberek felé ez a két szóból álló isteni üzenet és bátorítás, hogy „Ne féljetek!”.
A bűn torzításának következményeként ugyanis a félelem jelenik meg először az ember életében, és vele együtt a szorongás és az aggodalom.
Ezért az angyal azzal folytatja a mondanivalóját: „Ne féljetek, mert ímé nagy örömöt hirdetek néktek, mely az egész népnek öröme lészen”.
Ezek után azonnal el is mondja nekik a nagy örömhírt: „Mert megszületett néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában”.
Talán a pásztorok ajkán már ott volt a kérdés, vajon honnan tudhatjuk meg azt, hogy ez tényleg valóság, és nem álmodunk?
Ezért az angyal azt mondja nekik: „Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban”, a Dávid városában, Betlehemben.
„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat.”
Ezzel a dicsőítéssel azt fejezték ki a mennyei angyalok, hogy a Megtartó Úr Krisztus megszületése nemcsak az emberek öröme, hanem ők is örülnek ennek.
Az egész Menny örül annak, hogy emberek megváltása végre megtörténik, és újra vissza kerülhetnek az el nem bukott lények közé.
Még ettől is megrémültek, ezért Isten csak fokozatosan szoktatta hozzá őket a mennyei lények jelenlétéhez, és az őket körülvevő dicsőséghez.
Ahogy az éjszakából felébredő világ is csak fokozatosan tudja elviselni a fény megjelenését, akként a pásztorok sem tudták volna elviselni, ha hirtelen egy nagy számú angyali sereg jelenik meg előttük.
A Bibliának ez a kijelentése arra figyelmeztet bennünket, hogy Jézus a mi szívünkben is szeretne megszületni.
De hogyan fogadjuk ennek a lehetőségét, örömhírt jelent-e számunkra?
Ha pedig már megtörtént, akkor hogyan tekintünk a szívünkben megszületett Jézusra, milyen helyet engedünk át neki az életünkben?
Ezzel a kijelentésével azt mondta el, hogy most a Megtartó Istenük született meg emberi formában.
Már Ésaiás könyvében is így mutatkozott be népének Isten: „Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izráelnek Szentje, a te Megtartód” Ésa. 43,3.
János apostol azért mondja, hogy az isteni „Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”. Ján. 1,14.
Ennek tudatosítása a Vele való kapcsolatunkban, a Hozzá való viszonyulásunkban bír jelentőséggel.
Nem mindegy, hogy miként gondolunk Jézusra, gyermekként vagy Megtartó Úrként.
A megváltásunkat biztosító Isten azonban nem akar ilyen semleges személy maradni az életünkben, hanem ő Megtartó Úr akar lenni.
Mert Ő meg akar védeni és tartani bennünket ott, amikor és ahol mi már elveszettek és tehetetlenek vagyunk.
Mert „azért küldte Isten az ő Fiát e világra...hogy megtartassék a világ általa”. Jn. 3,17.
Jézus megtartó kegyelmére azért van szükségünk, mert nélküle mi ugyanúgy süllyedezünk az élet viharában, mint Péter a tengeren.
Ehhez azt várja el, hogy ezt az alárendeltségünket mi döntsük el szabadon, önként, mert Ő Úrként sem uralkodni akar fölöttünk, Ő csak megtartani szeretne.
Ilyen Úrként felismerni Jézust, csak a Szentlélek által vagyunk képesek: „senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szentlélek által”. I. Kor. 12,3.
Most amikor az emberi történelem végéhez közeledünk, Jézusnak ez a kérdése újra rendkívüli jelentőséggel bír felénk.
Ő, aki mindent megtett értünk, szeretné tudni, vajon mi kinek tekintjük Őt, milyen helyre állítjuk az életünkben?
Ezt nem a szánkkal kell kimondanunk és bizonygatnunk, hanem az életünk hirdesse mindennél hangosabban.
Az ő Jézuskájuk sokkal inkább olyan valaki, aki inkább szorul az emberek segítségére, mintsem hogy rajtunk tudna segíteni.
Döbbenetes a Bibliának az a bizonyságtétele, hogy miként fogadták és miként viszonyultak ahhoz a Megtartó Istenhez, aki az életet hozta el számukra.
„Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt. Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt.” Ján. 1,9-11.
Részünkről sem elegendő olyan választ adni, hogy csupán általánosságban kezdjünk el Jézusról beszélni.
Ő azt szeretné, ha mi sem csupán egy kis gyermeket látnánk benne, hanem a személyes Megváltónkat ismernénk fel, aki nélkül elveszett emberek vagyunk.
Viszont nem elég az sem, ha csupán az ajkainkkal valljuk meg Jézust személyes Megváltónknak.
Mondhatunk bármit a hitünkről, de Isten előtt a cselekedeteink alapján kell majd megállni és számot adni.
Mert a cselekedeteink mindig hangosabban beszélnek, mint a vallomásunk.
Jézus nem arra kíváncsi, hogy mit mondasz Róla csupán udvariasságból, netán tiszteletből, vagy éppen valamilyen érdekből.
Jézust az érdekli, hogy belül a szíved mélyén miként vélekedsz felőle.
„Te kinek mondasz engem” a szívedben, kérdezi tőled most Jézus?
Nagyon sokszor hallani az emberek szájából azt: „édes jó Istenem”, vagy „drága jó Jézusom”.
De ha most is itt lenne közöttünk, akkor valószínűleg most is visszakérdezne, és azt mondaná: „Miért mondasz engem jónak”?
Vannak, akik csak azért tekintik jónak Jézust, mert amit eddig mondott és tett értük, az tetszett nekik.
De kérjen csak tőlük olyat, ami nincs kedvükre, akkor azonnal vége a Jézusról alkotott kedvező véleményüknek.
Természetesen nem biztos, hogy ezt a véleményüket ki is mondják.
A gazdag ifjú sem mondott semmit, de megszomorodva ott hagyta Jézust, és már nem akarta Őt követni.
A magatartása minden szónál hangosabban hirdette, hogy mi a véleménye arról, amit Jézus vár tőle.
El tudod-e szívből jövően mondani, hogy „Uram, mindenem, amim csak van, és minden, ami vagyok, a Tiéd”?
A Krisztusról szóló vallomásunk a mi esetünkben is olyan bizonyságtétel, amit ha akarunk ha nem, de állandóan hirdetünk a környezetünkben.
Ez a vallástétel azonban nemcsak a Jézusba vetett hit megvallása lehet, hanem esetenként a tagadás vallástétele is.
A mi vallástételünk azonban hirdesse azt, hogy mi valóban Jézus tanítványai vagyunk, és személyes Megváltónknak és Urunknak tekintjük Őt a szívünkben.
Hirdesse életünk mindennél hangosabban, amit Pál apostol fogalmazott meg:
„Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a
Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben
élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” Gal. 2,20.
Visszajön azért, mert szeretne magához venni bennünket, hogy Vele lehessünk ott, ahol Ő van.
Ezért a keresztények reménysége korszakonkon keresztül az volt, amit Pál apostol fogalmazott meg a legrövidebben:
„Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és Megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését.” Tit. 2,13.
