|
|
Ésa. 6,1-8. |
|
Letöltés |
|
|
|
Ésa. 6,1-8. |
|
Letöltés |
|
A prófétának látnia kellett, hogy Izráel és Szíria egyesített csapatai elözönlik Júdát.
Meg kellett érnie azt is, hogy Samária elesett, Izráel tíz törzse pedig szét lett szórva a különböző pogány népek között.
Az asszír csapatok pedig még Jeruzsálem ostromára is felvonultak.
Leginkább Isten népének romlottsága szomorította el és nyugtalanította Ésaiást, az Úr szolgáját.
Azoknak a hitehagyása és lelki megkeményedése nyugtalanította, akiket pedig a népek világosságául választott ki Isten, hogy üdvözítő kegyelme eljuthasson a föld végső határáig. Ésa. 49,6.
Sok olyan bűn, amely síettette az északi királyság pusztulását, egyre inkább bomlasztotta Júda országát is.
“Nyereségvágyból házhoz házat, szántóföldhöz szántóföldet szereztek az emberek. Az igazságot elfordították, és nem könyörültek a szegényeken .... Az elnyomással és a jóléttel együtt járt a gőg és a külsőségek szeretete, a durva részegeskedés és mulatozó kedv. Ésaiás korában a bálványimádás már senkit sem lepett meg.” (Pr.K. 190-191.)
Emberileg úgy tünt, hogy Isten szándékai meghiúsulnak Izráellel kapcsolatban.
A nép ilyen állapota láttán Ésaiás is visszariadt attól a felelősségtől, amit prófétai küldetésével helyezett rá Isten.
Feladatát reménytelennek és kilátástalannak látta.
Valószínű, hogy akkor is ilyen gondolatok foglalkoztatták, amikor a templom csarnokában állva, egyszercsak különös események sorozata indult meg körülötte.
Sokan természetesnek tartják, hogy Ésaiás ekkor az Atya istent láthatta látomásszerűen.
A Biblia egyébb helyein adott kinyilatkoztatások alapján viszont egyértelműen mondhatjuk azt, hogy a Fiú Istent, azaz Jézus Krisztust láthatta ekkor.
János apostol határozottan állítja, hogy az Atyát vagyis “az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt”. Ján. 1,18.
Ezért nem láthatta meg Mózes sem az Istenségnek egyik vele beszélő személyét a Hóreben. II. Móz. 33,20.
Ezért gondolta Ésaiás is azt, hogy most meg kell halnia, hiszen az Istent látta.
Mivel viszont életben maradt, ezért ez azt bizonyítja, hogy nem az Atyát látta, hanem az Istenségnek egy másik személyét.
Ezt tudva, a későbbiek folyamán már többször azonosítja a seregek Urát a Megváltóval, azaz a Fiú Istennel. Ésa. 44,6. 47,4.
János apostol pedig már egyértelműen el is mondja az evangéliumban, hogy Ésaiás próféta ekkor az embernek Fiának, azaz Jézusnak a dicsőségét látta ekkor. Ján. 12,34/b. 40-41.
Egyrészt mintha az Isten jelenlétének dicsőségéből áradó világosságban rádöbbent volna a saját bűnös lényének méltatlanságára.
Másrészt viszont most látta meg tisztán a maga teljességében a nép bűneit is, és ennek hátterén felmérte azt, hogy minden olyan erőfeszítése, amit a nép érdekében szeretne tenni, teljesen reménytelen.
Isten válaszából az derül ki, hogy a hullámokban érkező fenyítések végén már csak a gyökér marad meg Izráelből. 13. vers.
De mint a cserfa gyökereiből új hajtások támadnak, úgy lesz “szent mag” Izráel hűséges maradéka. 13. vers.
Ez a prófétikus kijelentés is az eljövendő Messiásra mutat előre, akire egyszemélyben vonatkozik a gyökér és az új hajtás jelképes példája is. Ésa. 11,1. Jel. 22,16/b.
Ez a kijelentés adott új erőt a prófétának, és vitte magával tovább, hogy a reménység prófétája lehessen az elcsüggedt hűségesek számára szolgálatának hosszú ideje alatt.
A társusi Saul is új látást nyert önmaga és Isten műve felől a damaszkuszi úton.
Korábban “törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen” embernek gondolta magát. Fil. 3,5.
Jézus színe előtt azonban felismerte, hogy a bűnösök között is az elsőnek tekintheti magát, ebből következően amiket egykor még értéknek tekintett önmagában, azokat Krisztusért most kárnak és szemétnek ítélte. I. Tim. 1,15. Fil. 3,7.
Hasonló tapasztalaton esett át Péter apostol is, amikor a csodálatos halfogás alapján felismerte, hogy aki az ő hajójáról tanította az embereket, az több, mint egy írástudó mester.
Ezért mialatt társai a roskadozó hajók tartalmát biztonságba helyezték, addig Péter a Megváltó lábai elé borult, és így kiáltott fel:
“Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” Luk. 5,8.
Ezen a tapasztalaton viszont minden hívőnek át kell esni, ha valóban közel jutott Jézushoz.
“Azok, akik a Kálvária keresztjének árnyékában járnak, nem dicsőítik önmagukat, és nem állítják kérkedve, hogy nem bűnösök. Érzik, hogy bűneik okozták azt a szenvedést, amely összetörte Isten Fiának szívét. Ez a gondolat alázattal tölti el őket. Akik legközelebb
vannak Jézushoz, azok látják legtisztábban, hogy milyen esendő és bűnös az ember, és reménységüket egyedül a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeibe vetik.” (N.Küzd. 420,1.)
Isten azonban csak az ilyen felismerés után tartja alkalmasnak az embert arra, hogy megbízza szolgálattal, az Ő küldötteként.
Pál is csak ezzel az új látásmódjával lehetett Jézus Krisztus apostola a pogányok között.
Péternek is csak ezután mondta Jézus azt, hogy “ne félj; mostantól fogva embereket fogsz”, miután felismerte a méltatlanságát és bűnös voltát. Luk. 5,10.
Ezért kellett Ésaiásnak is felismerni önmagát olyannak, ahogyan Isten látta őt, mielőtt az isteni megbízatást elnyerhette volna.
Amikor a próféta felismerte a maga méltatlan és bűnös állapotát Isten közelében, akkor egy szeráf azonnal hozzárepült, hogy segítségére legyen ebben a helyzetében.
Az oltárról vett parázzsal érintette a próféta ajkát, és a következőket mondta neki: 7. vers.
“Ez illeté ajkaidat”
“Hamisságod eltávozott”
“Bűnöd elfedeztetett”
A szeráf által elmondott változásokat tehát a golgotai kereszt váltja ki és eredményezi a bűnös emberrel kapcsolatban.
“Hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett”, mondja neki a szeráf.
Bűneinket egyedül a Golgota áldozata fedezheti el.
Csak a Golgota keresztjének ereje távolíthatja el szívünkből a bűnt, és teremtheti azt újjá.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a hit általi megigazulás élménye volt az, amin keresztül vezette Isten a prófétát.
Mintha a 32. zsoltár első versei elevenednének meg a szeráf ajkain, amikor Ésaiáshoz beszél. Zsolt. 32,1-2.
Ésaiás tehát személyes tapasztalatként élte át azt, amit küldetése közben képviselnie kell majd a nép között.
“Alázatos szívében az a bizonyosság ébredt, hogy Isten megbocsátott neki teljesen és ingyen. Megváltozott emberként kelt fel. Látta Urát. Megpillantott egy fénysugarat Isten jellemének szépségéből. Bizonyosságot szerzett arról az átalakulásról, amely a végtelen Szeretet szemlélése nyomán megy végbe. Ettől kezdve sóvárogva vágyta, hogy a tévelygő Izráelt a bűn terhétől és büntetésétől megszabadultan lássa.” (Pr.Kir. 196,2.)
Még az elindulás előtt van szükség a mennyei tűz érintésére, hogy az ember ne önmagát prédikálja, ne az emberi bölcsesség és tudomány álljon előtérbe, hanem az Isten.
“Olyan emberekre van szükség, akik Isten Lelkének hatása alatt élnek .... Olyan ajkaknak kell hirdetni az igazság üzenetét, melyeket az Isten oltáráról vett eleven szén érintett.” (8.Test. 36-37.)
“Ha az igehirdető ajkát megérintette az oltárról vett parázs, akkor Jézust fogja hirdetni, mint a bűnös egyedüli reményét. Mikor a szónok szívét megszentelte az igazság, akkor tanításai kézzelfogható valóságok lesznek, mind magának, mind másoknak. Akik hallgatják, tudni fogják, hogy Istennel jár, s buzgó, hathatós imával húzódott közelebb hozzá. A Szentlélek vette hatalmába, érzékelte az éltető mennyei tüzet, s lelki emberekkel lelkieket tud megvitatni.” (6.Test. 88,3.)
Isten biztosított részünkre egy lehetőséget, ahol újra és újra alávethetjük magunkat ennek a mennyei beavatkozásnak.
“Mikor alázatos imával Isten elé borulunk, az oltárról vett tüzes parázzsal érinti és szenteli meg ajkunkat, hogy a Biblia igazságait tudjuk továbbadni az embereknek.” (7.Test. 256,2.)
Nekünk embereknek az az egyik problémánk, hogy nagyon sok hang számára süketek vagyunk, pedig körülöttünk szinte zsong a levegő ezektől a hangoktól.
Ezért mondja Jézus, hogy a Lélek hangját csak azok hallják meg, akiknek van fülük a hallásra.
Lelkünk jelenlegi állapota határozza meg, hogy mit hallunk meg és mit nem.
Esetenként pedig tulságosan messze megyünk el Isten közeléből a világ forgatagában, és ezért kikerülünk Isten hívásának hangzónájából.
Lelkünk már nem tudja venni Isten hívó és kérdő szavait.
Problémát jelenthet részünkre az is, ha túl sokat hallgatjuk a világ rendkivül felerősített hangjait, és ezért már nem tudjuk észrevenni, amikor Isten csendes, halk hangja szólal meg a lelkiismeretünkben.
Az egyik embert hívja a tenger, a másikat a hegyek és az erdő, és ennek a hívásnak sokszor nem is tudunk ellenállni.
A hívásban mindíg a hívó természete fejeződik ki a hívott felé, és éppen a hívásban megnyilatkozó természet teszi ellenállhatatlanná a hívást.
A bűn világának sajnos kísérő jelensége, hogy nem minden ember reagál egyformán a hívó hangokra.
Mint ahogy a szép virág mellett az egyik ember elmegy, a másik pedig megáll és gyönyörködik benne.
Isten hívásában is az Ő jelleme és természete nyilatkozik meg és fejeződik ki felénk.
A kérdés csak az, hogy megrezdül-e a lelkünk, amikor meghalljuk Isten hangját és hívását.
Ezek a hívások mindíg személyes jellegűek, rajtunk kívül senki más sem foghatja fel azokat.
Ezért nincs is jelentősége, hogy ilyenkor másokhoz forduljunk tanácsért és eligazításért.
A hívás természetét és üzenetét csak mi érthetjük meg, akinek címezve lett az.
Akkor lelkünk teljes szabadságával mi is válaszolhatunk rá: “Itt vagyok, küldj el engem!”.
Ennek a hívásnak mindíg egy Isten által kijelölt konkrét célja van.
Ebben a hívásban mindíg Isten a kezdeményező, de nekünk kell meghallani, felismerni és vállalkozni rá.
