Az értelmes módon élő keresztény azonban nemcsak belerohan a következő évbe, hanem a határnál megáll, hogy ideje legyen arra is, hogy átgondolja a múltat, a jelent és a jövőt.
Ahogy a jó gépkocsivezető a visszapillantó tükröt is használja miközben előre halad, úgy kell a kereszténynek is figyelni a már megtett útjára.
Az esetek többségében ösztönösen nézünk hátra a tükör segítségével.
Esetenként azonban csak a visszapillantó tükörre kell néznünk.
Ezeknek segítségével kell látnunk azt az útszakaszt, ami már a hátunk mögött van.
Az év vége pedig egy olyan állomás kell legyen életünkben, amikor határozottan bele kell néznünk az Isten által adott visszapillantó tükörbe.
A múlt és a jövő felmérése tehát tevékenységben, cselekvésben kell hogy megnyilvánuljon.
Ebben a tevékenységben különös helyet kell elfoglalnia a múlt bizonyos részleteinek az elfelejtése.
Miközben ismereteink gyüjtésében és felhasználásában oly nagy szerepet tulajdonítunk az emlékezésnek, addig egyes részletek elfelejtésére is tudatosan kell törekednünk.
Azokat, amelyek visszahúznának és visszatartanának az előrehaladásban.
Pál azt mondja, hogy “a hátam mögött” való dolgokat érdemes elfelejteni.
Ezzel arra utal, hogy a már lezárt vagy meg nem változtatható tényekkel nem érdemes az időnket vesztegetni.
Az örökös visszanézés elveszi az időt és a figyelmet a fontosabbtól, az előretekintéstől.
Ez a program nem valami ábrándozó várakozást vagy magától megvalósuló és kibontakozó eseményt jelöl meg.
Sokkal inkább olyan jövőt, amelynek elérése csak teljes bevetéssel és odaadással remélhető, “neki dőlvén, célegyenest igyekszem”.
A jövőt tehát komolyan kell vennünk, érdekében minden erőfeszítést meg kell tennünk.
Itt a földi életben is meg van a jutalma a hűséges és becsületes munkának.
A legvégső célt tekintve is van jutalom: “...az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára”.
Ezt a jutalmat villantja fel előttünk János apostol is a Jelenések könyvében. Jel. 22,12.
Erre a jutalomra viszont csak akkor jutunk el, ha a jövő évnek Pál apostol tanácsa szerint indulunk neki.
Egyrészt olymódon, hogy;
Ami elmúlt, azt már bízd teljesen az Ő írgalmára,
Ami a jelenben van, azt az Ő szeretetére,
Ami pedig még csak ezután lesz, azt az Ő gondviselésére.
Más változatban ezt úgy is elmondhatjuk, hogy;
Uram, bocsásd meg azt, ami eddig voltam,
Áldd meg azt, ami most vagyok, és
Munkáld bennem azt, amivé terved szerint lennem kell.
“Levetkezzétek ama régi élet szerint való óembert.” Eféz. 4,22.
Levetkőzni mindent magunkról, ami rossz volt az óévben.
“Felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” Eféz. 4,24.
De ne feledjük el azt sem, hogy nem leszünk boldogok az új évben, ha az új ruha alatt még mindíg a régi szív dobog. Zsolt. 32,1-2.
Önkéntelenül fogalmazódik meg bennem a kérdés ezzel kapcsolatban.
De mit tesznek azért, hogy valóban boldog legyen az új év annak az embernek?
Úgy gondolom, hogy ez a kérdés személyes üzenetté kell váljon részünkre.
Mit teszek én, és mit teszel te, hogy a körülöttünk élő, a velünk kapcsolatba kerülő embertársaim számára valóban boldog legyen az új év?
Jézus nagyon egyértelmű tanáccsal igazít el bennünket arra vonatkozóan, hogy mit kell tennünk.
“Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal.” Mát. 7,12.
Pozitív értékű cselekedetek nélkül tehát nem lesz boldogság, nem lesz boldog az új esztendő.
“Mindent, amit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjétek.”
Pál nem hagy kibúvót, nem ad lehetőséget a magyarázkodásra.
Mindent Jézus nevében cselekedjetek.
“Amit csak cselekesztek szóval és tettel.”
Vannak emberek, akik nem szívesen sorolják a beszédjüket a cselekedeteik közé.
Szerintük úgymond ők nem tettek semmit:
Csak éppen elejtettek egy kétértelmű megjegyzést, de úgy, hogy akinek szánták, az értsen belőle.
Csak éppen elmondták azt, amit már régóta szerettek volna megmondani a másiknak.
Csak éppen egyáltalán nem figyeltek arra, hogy miként hat a másikra az, amit mondanak, a lényeg az, hogy ő végre kiadhatta magából.
Vagyis ezek az emberek úgy gondolják, hogy ők ezzel nem tettek semmit.
De sajnos a beszédükkel esetleg többet vétkeztek, mintha bármi mást tettek volna.
Isten tehát azt tanácsolja, hogy ne csak általánosságban a beszédünk, hanem még az egyes szavaink is az Úr Jézus nevében fogalmazódjanak meg és hagyják el a szánkat.
Mert egyetlen szóval is meg lehet változtatni a mondanivalónk lényegét és a másik emberre gyakorolt hatását.
Amikor tehát Pál azt mondja, hogy “mindent”, akkor azért teszi hozzá, hogy “amit szóval cselekesztek”, mert Ő is tudta, hogy ez a legmagasabb cél.
Ellen White viszont azt mondja, hogy az utolsó napok nagy rostálásában csak azok fognak tudni megmaradni Isten mellett, akik a hű Tanúbizonyság tanácsát megfogadva “céljukat magasra t?zik”. T.L. 233,2.
Fogadjuk meg tehát Isten tanácsát, és tűzzünk magas célokat magunk elé.
Maradjon meg lelkünkben Pál apostol üzenete, hogy “mindent, amit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjétek”.
Még azt is, amit csak szóval cselekesztek.
Ez a valóságban azt jelenti, hogy ebből csupán a szándék lesz a miénk, mert a véghezvitelt teljesen a bennünk lakozó Krisztus fogja elvégezni.
Ezért mondja Jézus azt, hogy “maradjatok bennem és én is tibennetek... mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. Ján. 15,4-5.
“Ha beleegyezünk, annyira azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal, annyira összekapcsolja szívünket-lelkünket az Ő akaratával, hogy amikor neki engedelmeskedünk, úgy érezzük, mintha a saját indítékaink szerint cselekednénk.” (V.R. 446,2)
A Szentírás által nagyon sokszor és sokféle változatban kapunk figyelmeztetést a hálaadás jelentőségéről és szükségességéről.
Dávid azt mondja, hogy “el ne feledkezzél semmi jótéteményéről”. Zsolt. 103,2/b.
Pál apostol szavai mögött azt érzem, hogy a cselekedeteink és a hálaadásunk egy összefüggő egységet kell képezzen életünkben.
Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha tudatosul bennünk Jézusnak az a figyelmeztetése, hogy “nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. Ján. 15,5/b.
Szívből jövő hálaadás csak akkor fakad fel belőlünk Isten felé;
Ha már tapasztalatból tudjuk, hogy nem azért sikerült valami, mert olyan ügyesek vagy okosok voltunk, hanem azért, mert megsegített bennünket az Úr.
Ha már észrevesszük és tapasztalatból ismerjük Jézus segítő kegyelmét.
Akkor tele lesz a szívünk hálával Isten iránt, amit szivesen el is mondunk imáinkban Neki.
Isten azt várja tőlünk most, hogy emlékezzünk meg az Ő sok jótéteményeiről, amelyek által megsegített bennünket az elmúlt évben.
Az efézusiakhoz írott levelében egyértelműbben fogalmazza meg az apostol ezt a gondolatát. Eféz. 5,20.
Ennek a hátterén azonban felvetődik egy kérdés:
Miért kell még a hálaadásunkat is Jézus nevében vinnünk Isten elé?
A Jézus nevében mondott hálaadás azonban sohasem reked meg bennünk csupán a hála szintjén.
A Jézus nevében mondott hála kifejezésre akar jutni Isten előtt való kedves cselekedetekben.
Mivel pedig a hálát az Isten szeretete váltotta ki belőlünk, ezért a bennünk kialakult hálaérzet is a szeretet adás forrásává válik bennünk.
Ugyanazon a törvényszerűségen alapul, mint az élet vizéből való merítés. Ján. 4,14.