|
|
Márk 13,32-37. |
|
Letöltés |
|
|
|
Márk 13,32-37. |
|
Letöltés |
|
Jézus adós maradt válaszában az időpont megjelölésével, pedig a tanítványok ezt kérdezték inkább Tőle.
Viszont annál többet mondott nekik az előjelekről.
És bár időben messze esik egymástól Jeruzsálem pusztulása és a világ vége, Jézus mégis egybefoglalta válaszában mindkettőt.
Abban az értelemben tette ezt, mert a lényege mindkettőnek ugyanaz, teljes és végleges megsemmisülés. Dán. 9,26.
Jeruzsálem pusztulása előrevetítette a világ végének tragikus és borzalmas eseményeit.
Mivel Jeruzsálem pusztulása már a múlt eseménye, ezért a figyelmünk és várakozásunk középpontjában Jézus dicsőséges visszajövetele kell álljon.
Egyesek olyan spekulációkba mennek bele, hogy Jézus csak azt mondta, a napot és az órát nem tudhatjuk. de az évre nem vonatkozik Jézus kijelentése.
A 35. versben viszont azt is mondta a témával kapcsolatban, hogy nem lehet tudni, mikor jön el az idő, mikor érkezik vissza Jézus.
János apostol később határozott kinyilatkoztatást kapott arra vonatkozóan, hogy 1844-től kezdődően a prófétai kinyilatkoztatásokban nincs többé meghatározott „idő”. Jel. 10,5-7.
Ez a kinyilatkoztatás tehát azt erősíti meg, hogy Jézus visszajövetelének még az évét sem tudhatja senki.
A Jel. 5. fejezete mondja el, hogy Jézus a mennybemenetele után visszavette mindazt, amitől az emberi természet felvételekor „megüresítette magát". Fil. 2,7.
Amikor viszont ez bekövetkezett, akkor újra birtokába jutott mind azon isteni titoknak, amelyek a teremtett világ előtt be lettek pecsételve. Jel. 5,2; 5.
A Szentírás nagyon sok helyen beszél arról, hogy a vég idejében „sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket”. Ésa. 60,2. 1Thess. 5,2.
Ez a sötétség a bűn sötétségét, a lelki vakság sötétségét jelenti, az Istentől elszakadt, és az Istentől távol élő ember lelki állapotát. Jn. 3,19-20. - Mt. 25,30.
A példázatbeli ember elhagyta a házát, és messze útra kelt.
Ez az ember pedig magát Jézust jelképezi, aki valóban messze távozott el tanítványaitól a mennybemenetele alkalmával.
Eltávozásával pedig valóban elhagyta a házát, mert az Ő háza nem más, mint az Egyház, a benne élő emberek pedig a házanépe.
„Szolgáit felhatalmazta” és „kinek-kinek megszabta a munkáját”. 34/b. vers
Ez egyrészt azt jelenti, hogy Jézus szolgái az Ő nevében cselekedhetnek, és az Ő nevében végezhetik azt a munkát, amelyet rájuk bízott.
Ezért még az ördögök is engedelmeskedtek nekik, amikor Jézus nevében parancsoltak rájuk.
Másrészt viszont ez az ige azt is elmondja, hogy Jézus képesítést is ad szolgáinak ehhez a munkához.
Ezt a képesítést a Szentlélek közvetíti a lelki ajándékok adása által.
Ez a képesítés viszont minden esetben szolgálatra adatik, és ez már rávilágít a másik jézusi hagyatékra is.
Ez a kijelentés először is azt mondja el, hogy nem mindenkit állított ugyanarra a helyre, vagyis nem mindenkit ugyanazzal a munkával bízott meg.
Míg egyeseknek bent a házban kell dolgozni, addig másoknak kint, és vannak olyanok, akiknek az ajtóban kell állnia, mint a teremdiakónusnak.
A másik dolog amit még meg kell értenünk, hogy engednünk kell azt, hogy Jézus határozza meg számunkra azt a feladatot, amit végeznünk kell.
Ahogy az emberi test esetében a szem nem végezheti a fül munkáját, a kéz nem helyettesítheti a lábat, úgy kell ennek Jézus szolgái esetében is működni.
A harmadik dolog pedig az, hogy a jézusi megbízatás parancsként lett adva.
Nem gondolkodhatunk úgy, hogy egyszer van kedvem tenni azt, amit Jézus parancsolt, máskor pedig nincs kedvem hozzá.
A parancsot ellenőrizni is szokták, hogy végre lett-e hajtva, - ellenkező esetben következményei lesznek - Jézus is számon fogja kérni.
Mindenki gondolja át saját életét, hogy készen áll-e erre az ellenőrzésre.
Erre a figyelmeztetésre azért van szükség;
Mert a ház Ura nem mondta meg, hogy mikor jön vissza.
Mert mindenkinek adott feladatot és munkát.
Mert mindenkitől számon fogja kérni, hogy elvégezte-e a rá bízott feladatot az Ő házában.
Mert az evangélium azt mondja máshol, hogy a haszontalan szolgát ki fogják vetni a külső sötétségre. Mt. 25,30.
Jézus ugyanis nem azt vizsgálja, hogy mennyit végeztél, hanem a szándékot, az aktívan cselekedni akaró igyekezetet.
Jézus csak azt szeretné, hogy az a pillanat ne találjon lelkileg alvó állapotban, a lehetőségeid és a képességeid szintjén akard elvégezni a rábízott feladatot.
Általában a hosszú tétlenség nyomasztóan és álmosítóan hat minden emberre, különösen akkor ha sötétség vesz körül, ez mindenkit hajamosít az elalvásra.
A szorgalmasan dolgozó ember viszont nemigen szokott elaludni.
Ezért is biztat Jézus bennünket a szorgalmas és aktív tevékenységre.
De ne te legyél az, akit így talál Jézus dicsőséges visszajövetele.
Ha a világ számára éjszaka van is, és ezért lelkileg alszanak, de mi a világosság fiai vagyunk és a nappal fiai.
„Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok.” 1Thess. 5,6.
Lesznek olyanok, akiknek a halál pillanata jelenti ezt az eseményt, mert ami utána fog történni, az csak egy pillanatnak fog tűnni számukra.
Lesznek, akiknek a kegyelemidő lezárásával kezdődik el ez az esemény.
De tudnod kell, hogy a Vőlegényre váró szüzeknek az éjféli kiáltás eseményével zárul le a kegyelem, ami a Szentlélek kiárasztásának eseményével fog megtörténni egyidőben.
Lesznek olyanok is, akik csak Jézus tényleges megjelenésekor döbbennek rá arra, hogy mit mulasztottak és mit veszítettek el örökre. Jel. 6,15-16.
Mindegyik szónak külön jelentősége, és külön üzenete van számunkra.
Figyelni viszont sokféleképpen lehet.
A Noé idejében élő emberek is figyeltek, és ezért láttak is mindent, ami a bárka körül történt.
Meg is döbbentette őket, amikor látták az állatokat bevonulni a bárkába.
Jézus azonban ennek ellenére mégis azt mondja róluk, hogy nem vettek észre semmit. Mt. 24,37-39.
Azért minősíti így őket Jézus, mert amit láttak és hallottak, annak semmilyen következménye sem lett az életükben, nem tudta megváltoztatni, nem tudta a bűn szeretetétől elszakítani őket.
A mi életünkre milyen hatással vannak a körülöttünk teljesedő jelek?
Vigyázzunk az ősellenségre, hogy ne tudjon ártani nekünk. 1Pét. 5,8.
Vigyázzunk a hamis tanítókra és prófétákra, akik be akarnak csapni és meg akarnak téveszteni bennünket.
Vigyázzunk Jézus szántóföldjére, az Egyházra vagy a szívünkre, hogy az ellenség ne tudjon konkolyt vetni a jó mag közé.
Vigyázzunk a ház Urának javaira, hogy az ellenség ne tudjon elragadni senkit és semmit.
Ezért mondja még az ajtónállónak is azt, hogy vigyázzon.
„A vége pedig
mindennek közel van. Annakokáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy
imádkozhassatok.” 1Pét. 4,7.
Ennek a fényében kell értékeljük az Isten által adott mértékletességi elveket.
„Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.” 1Kor. 10,31.
Ezeknek az elveknek a komolyan vétele biztosítja számunkra azt a kapcsolatot, hogy úgy tudunk imádkozni, hogy az meghallgattatásra találjon.
Felmerül azonban az a kérdés, hogy amikor imádkozunk, akkor mi késztet bennünket imádkozásra?
Esetleg kötelességérzet, a belénk idegződött vallásos gyakorlat?
Vagy talán a bűntudat, és a félelem, mert olyan az életünk?
Esetleg azért, mert éppen egy megpróbáltatásba jutottunk, és kétségbe vagyunk esve?
Tudunk-e azért imádkozni, mert állandóan érezzük az Istentől való függőségünket?
Imádkozunk-e azért, mert érezzük az imádkozás szükségét úgy, mint a levegővétel szükségét?
Keressük-e az imádság alkalmait, mert jó az Istennel beszélgetni?
Elmondani Neki minden örömünket.
Megbeszélni Vele a gondjainkat.
Tanácsot kérni Tőle a kilátástalan helyzetekben.
„Az ima: kulcs a hit kezében, amely megnyithatja a mennyei tárház ajtaját, ahol a Mindenható végtelen kincseinek forrásai vannak felhalmozva.” (J.v.út. 62,1.)
Jézus pedig azt mondta: „Kérjetek és adatik”. Mt. 7,7.
A Jelenések könyvében azt mondja Isten, hogy „akinek van füle, az hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek”. Jel. 2,7.
Adja a jó Isten, hogy a mi hallásunk érzékeny legyen a Szentlélek üzeneteire.
