149 - A farizeus és a vámszedő imája

.

I. Két ember a templomban

1.    Ennek a példázatnak az elmondására a zsidók körében tapasztalt körülmények késztették Jézust.

• Környezetében nagyon sokan voltak olyanok, akik elbizakodottságukban azt gondolták, hogy ők igazabbak, mint mások, ezért a többieket semmibe sem vették.

• Ezért elmondta a farizeusról és a vámszedőről szóló történetét, amellyel az igazi imádság és istentisztelet lényegét akarta megvilágítani.

2.    A példázatbeli két ember egyszerre ment fel a templomba imádkozni.

• A templom bejáratáig ugyanazon az úton mentek, de amint átlépték a templom küszöbét, azonnal elváltak az útjaik, és szembetűnő lett a közöttük lévő különbség.

• A farizeus otthon érezte magát a templomban, otthonosan mozgott, előre ment ameddig lehetett és ott állt meg, mindenkinek a tekintete előtt.

• A vámszedő viszont az ajtón belépve félre húzódott az emberek tekintete elől, ő csak az Isten színe elé jött, neki akarta elmondani, ami a szívét nyomta.

II. A farizeus és a vámszedő

1.    A példázatbeli farizeus nem azért ment a templomba imádkozni, mert bűnösnek érezte magát és bűnbocsánatban szeretett volna részesülni, hanem azért, mert elismerést várt el ezért a tettéért.

• Istentiszteletét igaz voltának tudatában Isten előtti érdemnek tekintette, amely mintegy ajánlólevél az Isten országába.

• Egyidejűleg az emberek előtt is növekszik a tekintélye, mint kegyes életű férfinak, ő legalábbis így gondolta.

2.    A farizeusnak ez az önigazult szemlélete és gondolkodása ismerethiányból táplálkozott, nem ismerte sem az Istent, sem az embereket, sem önmagát.

• Teljes önelégültségében azt gondolta, hogy Isten és az emberek is azzal a tetszéssel szemlélik a templomban gyakorolt produkcióját, mint ahogy ő maga.

• Fel sem merült benne, hogy vallásos gondolkodásában csak az élet külső dolgaira figyel, ezért Isten Igéje nem tudja érinteni a belső emberét.

• Ebből adódóan viszont önmagát már nem az Isten jellemével mérte össze, hanem a környezetében található emberekkel.

  • Lehetőleg olyanokkal, akiket valamilyen vonatkozásban mélyebben látott önmagánál.

• Mivel eltorzult a lelki dolgokkal kapcsolatos gondolkodása, ezért Istenről és az emberekről való ismerete is téves volt.

3.    Mivel önmagát hamis színben látja, ezért nem tudja, hogy milyen végzetes következménye van az ilyen szemléletnek.

• Ezért nem is tett lépéseket annak érdekében, hogy megtérjen ebből az állapotából.

• Önigazultságával a Szentlélek előtt is bezárta a szívéhez vezető ajtót.

  • „Lelkét az önigazultság páncélja borította, ezért a Szentlélek nem munkálkodhatott benne.”  (KP 102,3.)

4.    Saját igaz voltának megerősítése érdekében mindig szüksége volt olyan emberekre, akik lelkileg nála mélyebben voltak, akikkel összehasonlítva önmagát, megnyugtathatja lelkét.

•  Ennek érdekében viszont mások gyengéi és bűnei után kell kutatnia állandóan.

• Az ilyen összehasonlításban nemcsak önmagát nyugtatja meg, hanem egyúttal a másikat is elítéli és kárhoztatja.

• Így adja át magát Sátán lelkületének, aki az „atyafiak vádolója”.   Jel. 12,10.

5.    Imáját ugyan hálaadással kezdte, de hamar kiderült, hogy mély megvetést takar mindenki iránt, aki a kegyességnek más útját járja, mint ő.

• Imádságának első részében mondottakkal kapcsolatban semmi kivetnivalót sem lehet találni.

  • Hiszen az nagyon jó, ha megköszönhetjük Istennek, hogy megvédett bennünket olyan bűnöktől, mint a lopás, csalás és paráznaság.

  • Amikor viszont a vámszedőhöz hasonlítja magát, akkor kiderül, hogy bár a szavaiban nincs kivetni való, de a lelkületében igen.

• Az imádságának második részében már a szavai is kifogás alá esnek.

  • Amit mondott az már nem is imádság volt, hiszen semmit sem vallott meg benne, és semmit sem kért, semmiért sem adott hálát.

  • Már csak kérkedett és dicsekedett Isten előtt a saját jóságának és tökéletességének tudatában.

6.    A példázatbeli vámszedőt az jellemezte, hogy nem hasonlította magát egyetlen embertársához sem.

• Csak Isten törvényének fényében vizsgálta önmagát és életét.

• Egyedüli vágya az volt, hogy Isten előtt bűnbocsánatot nyerjen, és ebből adódóan lelki békét és megnyugvást.

• Istent azonban jól ismerte, ezért megragadta irgalmát és kegyelmét, és így támaszt és nyugalmat talált Benne.

7.    A vámszedő imádsága a farizeusi értékelés szerinti istentisztelet liturgiájának az ellenpéldája.

• Nem csatlakozott a nyilvánosan imádkozók seregéhez, hanem félrehúzódva a nyilvánosság kizárásának bensőségességével szólította meg Istent.

• Szemeit nem függesztette az égre, kezeit nem emelte fel a magasba, és még csak hálát sem adott semmiért.

  • A farizeusok szerint ezt nem is lehet imádkozásnak tekinteni.

  • Jézus azonban éppen ezt akarta kihangsúlyozni, hogy az imádság nem formai cselekvésből áll, hanem lelkület és tartalom kérdése.

8.    Hazatérve ki-ki azt vitte el magával, amit kért Istentől.

• A farizeus semmit, mert ő nem is kért semmit.

• A vámszedő pedig bűnbocsánatot és Istennek irgalmát.

III. A Jézus által bemutatott alapelv

1.    Jézus nemcsak saját kortársainak helyzetét szemléltette ezzel a példázattal, hanem tágabb vonatkozásban is alkalmazható és értelmezhető alapelvet mutatott be.

• Ezzel a példázatával az Istent ismerő emberek mindenkori két osztályát szemléltette Jézus.

• Ennek a két osztálynak első hírnökeként Kain és Ábel lépett a szintérre.

  • Kain igaznak gondolta magát, ezért nem érezte szükségét a bűnbánatnak és a bűnért való áldozatnak.

  • Ábel viszont bűnösként, bűneinek tudatában járult Isten elé, ezért áldozatával hitben az eljövendő Megváltótól várta a kegyelmet és a szabadítást.

• Péter apostol életében pedig mindkét osztály ismertetőjegyeit felfedezhetjük.

  • Tanítványsága kezdetén még erősnek képzelte magát, és mindenkinél különbnek.  Márk. 14,27-28.

  • Végezetül azonban képes volt önmagát már úgy látni, ahogyan az Isten látta Őt.

• „Ugyanaz a bűn, amely Péter bukását okozta és a farizeust kizárta az Istennel való közösségből, okozza ma is ezrek vesztét. Istent semmi sem sértheti jobban, és semmi sem veszélyesebb az emberre, mint a büszkeség és az önelégültség.”  (KP100,2.)

2.    De vajon hogyan juthat valaki odáig, hogy a farizeusi önigazultság uralja a gondolkodását és egész életét?

• Ez senkivel sem történik meg hirtelen, hanem mindenki csak fokozatosan kerül bele.

• Mindenkivel előfordul, aki leveszi tekintetét Jézusról, és helyette a saját tetteit figyeli.

  • Lásd Pétert, amikor a viharzó tengeren jár és megy Jézus felé.

• „Egyedül akkor vagyunk biztonságban, ha nem önmagunkban bízunk, hanem Krisztusban.” (KP101,f.)

• Viszont „Sátán minden hatalma sem elegendő ahhoz, hogy egyetlen embert is legyőzzön, aki bizalommal Krisztusnak adja át magát.” (KP  102,1.)

  • „Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.”  Ésa. 40,29.

3.    Van-e kiút az olyan ember számára, aki az önigazultság bűnébe esett?

• Isten lelkének világosságot kell támasztania szívében ahhoz, hogy felismerhesse igazi állapotát.

  • Tudatába kell jutnia veszélyes helyzetének, mert másként nem akar belőle megszabadulni.

• Szemgyógyító írral kell a szemünket megkenni, hogy lelki vakságunkból meggyógyuljunk.

  • Az értelmünk szemeit kell Istennek felnyitnia, hogy újra tudjuk úgy látni életünk dolgait, ahogyan Isten látja azokat.

• „Éreznünk kell sebeink kínzó fájdalmát ahhoz, hogy kívánkozzunk meggyógyulni.”  (KP 104,f.)

4.    Hogyan lehet szert tenni arra az önismeretre, amikor már nem kísért többé az önigazultság bűne?

• Ne mások hibáinak tükrében vizsgáljuk magunkat, sem cselekedeteinket, sem indítékainkat.

• Meg kell ismernünk Krisztust, és többet kell időznünk Vele való közösségben.

  • „Krisztus ismeretlen előttünk, s ezért van saját életünk igazsága  felől olyan fennkölt véleményünk.”   (KP 104,2.)

  • „Ha Krisztus tisztaságát és fenségét szemléljük, akkor látjuk meg a valóságban saját gyengeségeinket, szegénységünket és fogyatkozásainkat.”  (KP 104,2.)

• „Minél jobban közeledünk Jézushoz, annál inkább láthatjuk fenséges jellemét, annál inkább megítélhetjük a bűn rettenetes voltát, s annál kevésbé fogjuk önmagunkat magasztalni.”  (KP 105,2.)

5.    Nagyon fontos tudnunk, hogy nemcsak a keresztényi életünk elején van szükségünk a tisztánlátás felismerésére, hanem ez egy állandó szükségletként jelentkezik az életünkben.

• A megszentelődés folyamata, vagyis a lelki növekedésünk éppen a látásunk kitisztulásának a hátterén bontakozik ki és valósulhat meg.

6.    Az Isten közelségében élő embereket nem kell teljesen bűntelen embereknek tekinteni.

• De akkor hogyan lehet az Isten közelében élőket mégis igaz és szent embereknek tekinteni?

• Egyedül csak Krisztusban lehetünk igazak és szentek, ehhez azonban szükség van a teljes szívünkből történő odaszánásra.

  • „…szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket." Róm. 12,1.

7.    Hogyan kell érteni azt, hogy félelemmel és rettegéssel vigyük végbe az üdvösségünket: mitől féljünk, mitől rettegjünk? Fil. 2,12.

• „Ne attól félj, hogy Isten nem váltja be ígéretét, vagy türelme elfogy, vagy részvéte csökken. Hanem attól félj, hogy akaratodat nem rendeled alá Krisztus akaratának, hogy öröklött és szerzett tulajdonságaid uralják az életedet... Attól félj, hogy önzésed nehogy gátul álljon lelked és a nagy mester közé. Félj, nehogy önerődben bízz. Félj kivonni kezed Krisztus kezéből. Félj egyedül, Krisztus nélkül járni életed ösvényeit.” (KP 106,1)

8.    Az a tény, hogy a bűneink miatt bánkódunk és szomorkodunk, okot adhat arra, hogy életünket állandó komorság, és bánatos szomorúság jellemezze?