|
|
Zsolt. 40,1-6. |
|
Letöltés |
|
|
|
Zsolt. 40,1-6. |
|
Letöltés |
|
Isten gyermekei, akik nem feledkeznek el arról, hogy mindenük csak Isten áldásaként van jelen az életükben, azok szeretnek hálaadásban is megemlékezni a megtapasztalt isteni kegyelemről.
Izráelben az őszi ünnepkör sátoros ünnepe volt hivatott betölteni ezt.
Ekkor emlékeztek meg Isten kegyelméről, és adtak hálát az egész évben megtapasztalt gondoskodásáért.
Jó, ha vannak olyan pillanatok is az életünkben, amikor megállunk és elcsendesedünk Isten előtt, és végig gondoljuk az elmúlt időt, amiben nehézségek és küzdelmek is voltak, mégis hozott áldást és gazdag tapasztalatokat is.
Ezek az átélt tapasztalatok az Isten dicsőítés hangjait kell kiváltsák belőlünk.
Hiszen kifejezi az Istenre utaltságunkat, és azt a vágyakozást, ahogy szeretnénk mindennap az Isten jelenlétének a tudatával élni.
De kifejezi az Isten szerető kegyelmét is, amely velünk van akkor is, és ott is, amikor és ahol mi már csak reményvesztetten sóhajtozunk.
A mai ember is elmondhatja Dáviddal együtt, hogy várván várom az Urat.
Várjuk a dicsőséges visszajövetelét, hiszen megígérte, hogy egyszer vissza fog jönni az ég felhőiben, és mi már nagyon várjuk ezt a találkozást.
Nagyon sokszor egy-egy élethelyzetben is várva várjuk az Urat, amikor úgy érezzük, egyedül maradtunk a problémáinkban és gondjainkban.
A Biblia egyik gyakran használt szava adja meg a választ erre a kérdésre – „megtérés”.
Megtérésre ugyanis csak akkor van szükség, ha előzőleg egy eltéres, egy eltávolodás történt.
Mi naiv emberek ugyanis sokszor azt hisszük, hogy az Úr velünk jön a saját elgondolású kerülő útjainkon is.
Leginkább csak akkor döbbenünk rá a helyzetünkre, amikor már az Úrtól távol egy szakadékba estünk, vagy egy hínár fogja a lábunkat, és lassan, de biztosan süllyedünk.
Isten szeretetének nevelő szándékát ismerhetjük fel ebben.
El akarja venni kedvünket a kerülő utaktól.
Tudatosítani akarja bennünk, hogy nélküle elveszettek vagyunk.
Mert miközben mi a kerülő utunk szakadékában várva várjuk, hogy eljöjjön és kiszabadítson;
Addig Dávid azt mondja, hogy az Isten csak odahajol hozzánk.
Nem azt mondja, hogy a kiáltozásunkra indul el, és jön hozzánk, a problémáink színterére.
Amit mond, abból az tűnik ki, hogy Isten ott van mellettünk és velünk, csak mi még nem látjuk, mert nem akarja, hogy lássuk.
De Ő lát, és még ott is vigyáz ránk, és a megpróbáltatásunkat csak addig engedi feszülni, amennyire arra nekünk szükségünk van.
Amikor ez már megtörtént, akkor csak oda hajol hozzánk, hogy mi is lássuk meg Őt, és ragadjuk meg a szabadításra nyúló kezét.
Egyrészt biztonságot jelent részünkre ez a szikla, mert amíg rajta állunk, addig nem süllyedünk el.
Másrészt viszont nyugalmat jelent ez a szikla a korábbi helyzetünk erőlködése és feszültsége után.
A zsoltárok könyvében találjuk lejegyezve ezeket az Istent dicsőítő énekeit.
Az Istennel szerzett tapasztalat azonban mindig „új éneket adott a szájába”.
Az Isten szeretetét megtapasztalt ember szíve ugyanis tele van hálával, ami valamilyen módon ki akar fejeződni, és erre az egyik legalkalmasabb eszköz az ének.
Ez az új ének sokkal inkább az új tapasztalat hátterén elmondott istendicsőítés, aminek a kifejezési módja nagyon sokszínű lehet.
Lehet, hogy a sorait és a dallamát már más is ismeri, de azt az érzést, ami kiváltotta belőled az éneklést, azt nem ismeri senki, csak Te, aki átélője voltál annak a tapasztalatnak.
Gondoljatok csak a 144.000 énekére, amit az Isten trónja előtt énekelnek.
Miért mondja János azt, hogy azt az éneket nem tanulhatja meg rajtuk kívül senki sem?
Nem azért mondja, mert olyan nehéz a dallamát megtanulni.
Azért mondja, mert azokat a tapasztalatokat,
amiknek a hátterén az Isten dicsőítésük született, csak ők élték át, senki más.
Istent nemcsak azok a testvéreink dicsőíthetik, akik kiállnak a gyülekezet elé egy verssel, egy énekkel vagy egy zeneszolgálattal, hanem mindannyian.
Szintén Dávid mondja azt is, hogy „mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram”. Zsolt. 139,4.
Ha pedig ez így van, akkor a testvéreink által mondott énekekhez hozzáadhatjuk mindnyájan a bennünk lévő hála érzéseit kimondatlanul is.
Nem feltétlenül kell a nyelvünkről elhangozni a dicséretnek, hiszen a mi Istenünk akkor is érti azt teljesen, ha csak az érzéseink emelkednek fel belőlünk Isten felé.
És így, ha a dallam vagy a szöveg esetenként ismerős is, de az, ahogy innen felemelkedik az istendicséretünk, az teljesen ujjá teszi, mert benne lesz a személyes tapasztalatunkból fakadó hálánk és dicséretünk.
(A következő
percekben tehát hadd hangozzanak testvéreink szolgálataiban az énekek, és
kapcsolódjanak össze és emelkedjenek fel az Istenhez a lelkünkben lévő hálával
és dicsőítéssel együtt.)
Mennyi történetet lehetne elmondani arról, hogy a bajban mennyire egyedül marad az ember, sokszor még a legjobb barátok is elfordulnak.
Az Istenben bízó ember azonban soha sem csalatkozik.
Aki az Úrban bízik, az nem marad egyedül még a bajban és nehézségben sem.
Lehet, hogy esetenként várnia kell, de visszatekintve, mindenben az Isten cselekedetét látja igazolva, és ezért Isten dicsőítésre fakad az ajka.
Úgy gondolom, nekünk is van miért hálát adni, és dicsőíteni Istenünket.
Talán elsorolhatnánk a személyes tapasztalatainkat.
Beszélhetnénk arról, ahogy bennünket, mint az Ő népét vezetett és megtartott az elmúlt időkben.
Úgy gondolom, hogy Dáviddal együtt mindannyian elmondhatjuk:
„Sokat
cselekedtél te, Uram Istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi érettünk… Hirdetném
és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.” 6. vers
Milyen jó az, amikor nem kell keresgélni az emlékeink között azért, hogy képesek legyünk elmondani egy Istennel szerzett tapasztalatot.
Ha most nem is mondjuk el őket, de a szívünk tele lehet a hála érzésével a mi szerető, és rólunk gondot viselő Istenünk iránt.
Nekünk sem kell összeszámlálni és listát vezetni róluk, de folyamatosan hirdetni és elbeszélni igen.
Kettős áldás van az Istennel szerzett tapasztalatok elmondásában.
Biztosan tapasztaltátok már ti is, hogy elmondás közben úgy érezzük, mintha újra megtörténne velünk az esemény, szinte újra átéljük azt.
A tapasztalataink felelevenítése és elmondása által újra megerősödünk az Isten iránti hűségünkben.
Ugyanakkor másokat is megerősíthetünk az
elmondása által abban, hogy érdemes az Úrba vetni a bizodalmunkat.
Azt is, hogy miként hozott ki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára.
De azokat a dolgait is, amit azóta újra és újra átélhettünk Vele, amikben mindez ideig megsegített bennünket.
Olyan eredménnyel kell ezt tenniük, hogy az embereket pozitív reakcióra késztesse.
Dávid viszont az Istennel szerzett tapasztalatairól beszél ugyanilyen értelemben.
„Sokan látták, és megfélemlettek, és bíztak az Úrban.” 4. vers.
Vagyis, amit láttak, az egy szent istenfélelmet váltott ki belőlük.
Az Isten közelségének az átélése belőlünk is igazi szent istenfélelmet kell kiváltson.
Segítsen bennünket Isten, hogy a Vele való közösségünk minél több ilyen tapasztalathoz vezessen el bennünket.
Amikor pedig ezekről megemlékezve elmondjuk másoknak is, akkor minél több emberből váltsa ki azt a vágyakozást, hogy Ő is velünk együtt akarja dicsőíteni Istenünket.
