|
|
2Kor. 5,15-21. |
|
Letöltés |
|
|
|
2Kor. 5,15-21. |
|
Letöltés |
|
Pál azonban beszél egy különleges halálról és egy különleges életről, és mindkettőt Isten újjáteremtő hatalma végzi el bennünk.
A teljes üzenetének hátterén egy kulcsszó válik hangsúlyossá: „Krisztusban”.
Ez a kijelentés először arról akar meggyőzni, hogy az Isten általi újjáteremtés nem egy kis változtatást jelent az életünkben, hanem teljes újjászületést.
Istennek ez a műve a „belső emberünkben”, a személyiségünk legmélyén megy végbe, és a természetünknek olyan mélységű megváltozását eredményezi, mintha valóban egy másik emberként születtünk volna újjá.
Vagyis nem a régi élet javítgatását és foltozgatását jelenti, hanem a régi természetnek a teljes átalakulását.
Ilyenkor az ember szembe fordul a régi életében mindazzal, amit Isten világosságában bűnnek ismert fel, mert egy teljesen más tartalmú élet került a figyelmének középpontjába és lett vonzó számára.
Emberi mértékek szerint ugyanis egy ilyen
változás hatalmas jelentőségű lehet, Isten viszont nem a külső alapján ítél meg
bennünket. I.
Sám. 16,7/b.
Pál apostol azt mondja, hogy „a régi
élet szerinti ó ember meg van romolva a csalárdság kívánságai által”. Eféz. 4,22.
A bűn a kívánságok, vágyak és hajlamok szintjén uralja az embereket.
Amikor tehát Isten teremtő műveként a régiek elmúltak, akkor itt ezen a területen történt meg a változás.
Isten a bűn uralmát töri meg bennünk akkor, amikor a régiek elmúltak.
Minden múljon el, ami meg van romolva, - minden, ami a bűn következményeként van bennünk.
És mi csak akkor mondhatjuk el, hogy ez már megtörtént, ha már valóban elmaradtak életünkből, ha már nem uralják a lelkünket.
Ez a változás viszont nem azonosítható semmilyen álkegyességgel és látszatkereszténységgel.
Ez a változás először nem a cselekedeteinkben, hanem belül jelentkezik, a szívünkben, a belső emberünkben.
Azt tapasztaljuk, hogy elmúltak belőlünk az életünket uraló és rabságban tartó bűnös vágyak és hajlamok.
Helyükbe pedig a Jézusból áradó nyugalom és biztonságérzés öröme lép.
A cselekedeteink pedig csak ennek megtörténte után, ennek a változásnak a következményeként változnak meg.
Külső cselekedetekkel nem lehet megváltoztatni a szívet, de a szív megváltozása magával hozza a cselekedetek megváltozását is.
Az eredményesség érdekében ezt a sorrendet nem cserélhetjük fel.
Annak ellenére, hogy ezt az átalakítást nem mi fogjuk elvégezni a szívünkben, de az újjáteremtő erő forrásánál nekünk kell ott maradnunk.
A változás ugyanis csak akkor fog megtörténni, ha Jézus mellett maradunk, és ezután Vele akarjuk élni az életünket. Jn. 15,5/b.
A Jézus mellett maradás érdekében tett erőfeszítéseink bizonyítják azt, hogy a bűntől valóban el akarunk szakadni.
Az egyik oldalon ápolnunk kell azokat a dolgokat, amelyek a Jézussal való kapcsolatot jelentik számunkra.
Minden ember a személyiségében rejlő adottságok és lehetőségek függvényeként alakíthatja és ápolhatja a Jézussal való kapcsolatát.
Igeolvasás, imádság, lelki beszélgetések, a környezetünkben élő szükséget látó emberek segítése, stb., vagyis mindenki találja meg a saját területét, amely az ő személyiségéhez illeszkedik.
A másik oldalon viszont naponta önvizsgálatot kell tartani, és a felismerés arányában el kell határolódni és szakadni minden olyan dologtól, ami akadályozza vagy megszakítja a Jézussal való kapcsolatot.
Ilyen dolog lehet egy film a tévében, egy könyv, egy könnyű fajsúlyú társaság, és még nagyon sok minden más.
Amit mi teszünk, illetve tehetünk, az nem más, minthogy megpróbáljuk a Jézussal való kapcsolatunk külső körülményeit megteremteni és fönntartani.
Ezzel az igyekezetünkkel párhuzamosan Jézus is munkálkodik, de Ő belül, a lelkünkben.
A szív megromlott indulatait, vágyait, hajlamait tisztítja ki belőlünk.
Ennek a jézusi tevékenységnek az eredményeként mindig könnyebben tudjuk megőrizni a Vele való közösségünket.
Jézus tehát belülről - mi pedig kívülről:
És amikor ez a két igyekezet találkozik és együtt dolgozik, akkor beszélünk az újjáteremtett életnek arról az állapotáról, ahol a „régiek elmúltak, és újjá lett minden”.
Ha kudarcaink vannak, annak általában az a háttere, hogy nem őriztük a Krisztussal való kapcsolatunkat.
Sokszor feláldozzuk meggondolatlanul és könnyelműen egy múló pillanat kívánságáért, látszólagos öröméért.
Mivel nem maradunk Jézus mellett, ezért újra és újra elesünk.
A győzelmes keresztény élet titka tehát nem más, mint megmaradni Jézus mellett, és együtt élni Vele.
Ezért
mondta Jézus azt, hogy „maradjatok én
bennem... mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. Ján. 15,4-5.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az újjászületett ember nem célba érkezett, hanem a küzdőtérre, ahol éppen úgy kell megtanulnia az életben maradás leckéjét, mint az újszülött kisbabának a való világban.
Az újszülött babának is van már előélete, de az teljesen más volt, mint a jelenlegi.
Ez azt jelenti, hogy nagyon sokszor el fog még esni, mire megtanul teljesen önállóan járni.
De még a járni tudás sem jelent garanciát, hogy többé nem fog elesni.
Mindig csak azért fog elesni, mert figyelmetlen volt és nem vigyázott.
Ugyanez a törvényszerűség érvényesül az újjászületett ember esetében is, mindig akkor következik be az elesés, amikor nem vigyáztunk a Jézussal való kapcsolatunkra.
Erről azt kell tudni, hogy ez a jelenség az Isten
kegyelmének a megnyilatkozása, Ő nem engedi meg, hogy egyszerre lássuk meg
minden hibánkat.
„Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” Ján. 16,12.
Mint a sötétből a fényhez közeledő ember, mindig apróbb részleteket lát meg úgy a környezetében, mint önmagán.
Mivel a Biblia szerint Jézus a „világ világossága”, ezért senki se csodálkozzon azon, ha ennek a törvényszerű következményét fogja megtapasztalni, miközben Jézushoz mind közelebb kerül. Ján. 8,12.
Először a tudtunkon kívül, csupán az Isten kezdeményezésére indul meg értünk és bennünk egy folyamat, aminek a végén nekünk csak döntenünk kell.
Ezt nevezzük újjászületésnek és megigazulásnak, aminek eredményeként jogot nyertünk az örök élethez.
Ha viszont ezt a döntésünket meg tudtuk tenni Isten késztetésére, akkor ettől kezdve már velünk együtt munkálkodva a teljesség felé vezet bennünket Isten, mert Ő be is akarja fejezni bennünk azt, amit elkezdett. Fil. 1,6.
Ezt a részt azonban már növekedésnek vagy megszentelődésnek szoktuk nevezni.
Pál apostol azt mondja, hogy ennek a megújulási folyamatnak naponta, újra és újra meg kell történni az életünkben. II. Kor. 4,16.
Egy mennyei erőre van szükségünk, ha a
megszentelődésben elért állapotunkat meg akarjuk őrizni. Zsolt. 51,12.
Jézus nagyon határozottan figyelmeztette
kortársait erre a veszélyre, az ellenség ugyanis sokadmagával tér vissza az
elvesztésünkre. Máté. 12,43-45.
Ha nem vesszük igénybe naponta az Isten által felajánlott mennyei erőt, akkor még veszélyesebb állapotba kerülhetünk, mint ahogy korábban voltunk.
Éppen ezért Istennek más módon is segítségünkre kell sietnie annak érdekében, hogy úgy állhassunk meg előtte, mint akiknek életében „a régiek elmúltak, imé újjá lett minden”.
Ezért Pál apostolnak ez a kijelentése még egy különleges módon is megvalósul velünk kapcsolatban.
Ezért a Krisztust hitben elfogadó ember többé már nem ugyanaz, mint aki korábban volt.
Ennek magyarázataként két példát említ meg az üzenetének leírásában.
„Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint.”
„sőt, ha Krisztust ismertük is test szerint, de már többé nem ismerjük”
Krisztusban megszűnik a régi személyiségük folytatása, ez meghalt Krisztussal és Krisztusban a kereszten, mivel Ő átvállalta tőlük a régi élet szerinti óemberük személyiségét, a bűneivel együtt.
Erre gondolt Pál akkor, amikor azt mondta, hogy „Krisztussal együtt megfeszítettem, élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem”. Gal. 2,20.
Ez azt jelenti, hogy az újjászületett állapotunkban Krisztus neve alatt élhetjük az életünket, ezért a cselekedeteink megítélésében is a Jézus által elkövetett cselekedeteket tulajdonítja nekünk Isten.
Azért nyilatkozik így, mert Krisztus már a múltban meghalt érettünk.
Mivel pedig értünk halt meg, ezért Benne mindazok meghaltak, akik hit által elfogadták Őt személyes Megváltójuknak.
Ezért Krisztusban lenni azt jelenti, hogy meghalt a régi énem és személyiségem, „a régiek elmúltak”, és Benne „újjá lett minden”, Benne egy teljesen új személyiségként állhatunk isten és az egész teremtett világ előtt.
A kulcsszó ebben az, hogy „Krisztusban”, és ezért mondja azt Pál, hogy „ezentúl senkit sem ismerünk test szerint”, hanem csak Krisztusban.
A földi szempontok és mértékek szerint ugyan megmaradunk evilági embereknek, de lelki értelemben Isten már nem evilági szempontok alapján tekint ránk és ítél meg bennünket.
Mert a Krisztust hitben elfogadó ember az újjászületés pillanatától fogva Krisztusban Isten fiává lép elő, Isten úgy tekint rá, mint szeretett fiára.
A Krisztusban megváltott embereket ezután ne a testi, földi feltételek szerint ítéljük meg, ne a látszat alapján, ne a nemzeti vagy társadalmi hovatartozásuk alapján, hanem Krisztusban.
Ha az isteni szeretet kész túltekinteni a pillanatnyi lelki állapotunkon, kész Krisztusban elrejtett Isten-fiúként fogadni, akkor ezt nekünk is gyakorolnunk kell egymással szemben.
Valamikor az apostol osztozott a zsidók általános Messiás-várásában, és ezen keresztül a názáreti Jézus megítélésében.
Pálhoz hasonlóan sokan ismerték Jézust, mint egy falubeli szomszédot, vagy mint egy ácsmestert, aki dolgozott nekik.
Pál azonban eljutott egy egészen másfajta ismeretre, már a megdicsőült Krisztust látja Benne, aki feltámadt a halottaiból, és az Atya Isten jobbján esedezik.
Ha Krisztusban képesek vagyunk felismerni azt, hogy Ő már több nekünk, mint egy ember Názáretből, akkor egymásban is legyünk képesek felismerni a Krisztusban elrejtett embert, az Isten fiát.
Abban a vonatkozásban is újjá lett minden Krisztusban, hogy a korábbi ellenséges viszonyból megbékült állapotba kerültünk Istennel.
Mivel a békességre jutás a Szentlélek gyümölcseként alakul ki bennünk, ezért ez nemcsak Isten felé fog megnyilatkozni, hanem az embertársaink felé is.
Hiszen aki azt mondja, hogy „szereti az Istent”, az „szeresse a maga atyjafiát is”, mondja János apostol. I. Ján. 4,21.
Ha ennek a békességnek az áldását megtapasztaljuk, akkor nem tudjuk magunkban tartani, hanem tovább akarjuk adni.
