Ezzel pedig arról teszünk bizonyságot, hogy hiszünk Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelének közelségében.
De vajon mennyire van az életünk összhangban ezzel a hitvallásunkkal?
Tudjuk-e Pál apostollal együtt szívünkből jövően vallani azt, hogy boldog reménységgel várjuk „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak a dicsősége megjelenését”?
Most azt szeretném vizsgálni, hogy az adventvárásunknak ebben az időszakában milyen gyakorlati lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy ez a várakozásunk valóban a reménységünk boldog beteljesedése legyen.
Egyesek teljesen Isten kegyelmére hagyatkoznak, figyelmen kívül hagyva, hogy Istennek elvárása is van azoktól, akik a kegyelmére számítanak.
Mások viszont mindent a cselekedeteik által akarnak kiérdemelni Istentől, elfeledkezve arról, hogy a bűn világában élő ember nem tudja tökéletesen betölteni az Isten törvényének előírásait.
Sátán szeretné, hogy csőlátók legyünk az igazság megértésével kapcsolatban, vagyis egyoldalúan fogadjunk a dolgokat.
Neki teljesen mindegy, hogy melyik oldalon foglalunk állást, csak ne maradjunk meg az igazság útjának a közepén.
Ezért sokszor mi is csak egy olyan eszköznek tekintjük a bibliaismeretünket, ami által megbizonyosodhatunk, hogy az igaz tanítások birtokosai vagyunk.
Eközben teljesen háttérbe szorul a Biblia Istenével való személyes, élő közösség.
Miközben sorozatban megnyerhetünk a Biblia kijelentéseire épülő hitvitákat, eközben az érvek ereje beárnyékolja a lelki tapasztalatokat.
Az imaélet helyét felváltja a bizonyíték keresés buzgósága.
Mai igeszolgálatomban két isteni tanácsot szeretnék kiemelve reflektorfénybe állítani, amelyek az Isten felé vezető utunkon a gyakorlati életünk különböző területein adnak eligazító útmutatást.
Jézus azt mondta: „ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”, vagyis senkinek sem kötelező ezt tenni. Mk. 8,34.
Vagyis ez a követés mindenekelőtt önkéntes indítékon kell alapuljon, mert Jézus senkit sem fog kötelezni arra, hogy Őt kövesse.
Legalapvetőbb
feltételként emelhetjük ki azt, ha valakit követni akarunk, akkor elengedhetetlen
annak a személynek az ismerete. Ján. 17,3.
Jézust követni csak azon az úton lehet, amelyen Ő megy előttünk.
Vagyis nem nekünk kell keresnünk olyan utat, ami éppen szimpatikusnak tűnik, hiszen az utat Jézus már kiválasztotta, és az Igén keresztül bemutatta előttünk, ezért nekünk már csak járnunk kell ezen az úton. Jer. 6,16.
A kereszténység tragédiája az, hogy mindenki más-más úton akar menni Isten felé, de ezek a kigondolások nem Jézushoz igazodnak, hanem az emberek egyéni igényeihez és kívánságaihoz.
Jézus követése közben nem elég hangzatosan Jézus nevére hivatkozni és róla beszélni, hanem az általa bemutatott életet élve kell követni Őt.
Mert azon az úton, amin Jézus halad előttünk, csak olyan életet élve lehet előrehaladni, mint ahogy Ő élt.
Ne csak bizonyos távolságból kövessük Jézust, hanem merjük Őt egészen közel engedni magunkhoz, és úgy vállalni mindenki előtt.
Egykor Péter is csak egy bizonyos távolságból merte Jézust követni, ilyen távolságból azonban vállalni is lehet, de meg is lehet tagadni, hogy közünk van egymáshoz.
Vajon mi hogyan tudjuk vállalni és követni Jézust?
Jézust követni csak úgy lehet, ha figyelmünket szüntelen Rá irányítjuk, mert ellenkező esetben elveszítjük a tekintetünk elől.
Amíg Jézusra nézünk, addig biztonságban vagyunk, addig nem tud elcsüggeszteni és kétségbe ejteni semmilyen körülmény sem.
Amíg Rá figyelünk, addig Ő képes arra, hogy megtartson bennünket bármilyen körülmények között is, mint ahogy Péter is tudott még a vízen is járni, amíg Jézusra irányult a tekintete. Mt. 14,27-31.
Az emberek azt gondolják magukról, hogy ők jobbak, ügyesebbek, szebbek, okosabbak, vagy éppen gazdagabbak, mint a másik.
Korunk jellemzője, hogy mindenki mindent, azonnal szeretne elérni, és szinte nem számít, hogy milyen áron.
Ennek érdekében készek a becsületüket feláldozni, a lelkiismeretüket elnémítani, csakhogy zabolátlan önzésüknek élhessenek.
Ez az önző gondolkodás megfigyelhető az élet minden területén.
Mennyire eltérő ettől a megelégedésnek az a lelkülete, amelyet Isten Lelke szeretne kialakítani bennünk. I. Tim. 6,6.
A Jézus által említett önmegtagadás viszont éppen ezt az önző, csak önmagára figyelő gondolkodást akarja felváltani bennünk.
Jézus azt mondta, ha „valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom.” Lk. 14,27.
Egyesek úgy gondolkodnak erről, hogy mindaz a nyomorúság és szenvedés, amit egy egész életen át el kell viselniük, - nekik ez a keresztjük.
Mások úgy vélekednek, hogy az ő keresztjük egy-egy családtag, vagy éppen a munkahelyi főnök kriminális természetének az elhordozása.
Jézus azonban nem ezeket a dolgokat nevezi keresztnek.
Az előbbi példák csak a bűn világának a természetes megnyilatkozásai, amit akkor is el kell hordoznunk, ha nem akarjuk.
A Jézus által említett kereszt felvételével kapcsolatban nekünk kell döntenünk.
Fel akarjuk-e venni vagy nem, készek vagyunk-e hordozni vagy nem?
Jézus is csak azokat szólítja fel a kereszt felvételére, akik már úgy döntöttek, hogy Ő utána akarnak menni.
A kereszt felvétele Jézus Krisztus golgotai áldozatához köt bennünket.
Vagyis Jézus Krisztus vállalását jelenti az életemben, az egész világgal szemben.
Keresztnek mondható mindaz, ami Jézus követése miatt ér bennünket: „én érettem és az evangéliumért”, mondja Jézus. Mk. 8,35.
Jézus is biztosít választási lehetőséget minden ember számára, hiszen Isten mindig tiszteletben tartja az emberek szabad akaratú döntéseit.
Amikor választási lehetőség van, akkor egy gondolkodó ember megvizsgálja a lehetőségek előnyeit és hátrányait, és így hozza meg a végső döntését.
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” 36. vers
Fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, vajon a Jézus szerinti önmegtagadás veszteséget jelent a hívő ember számára?
A bűntől való elszakadás első pillanatában még önmegtagadást jelent, mert a kívánságaink még a bűn felé vonzanak, de később a természetünk megváltozásával már nem éreznénk jól magunkat ugyanazokban a dolgokban.
Ha Jézus a szívünkben él, akkor már nem is tudnánk az előző szokásaink és életvitelünk szerint élni.
„Mi elhagytunk
mindent és követtünk téged; mink lesz hát minékünk?”
Jézus válasza minden korszak emberének szól.
„Bizony mondom néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor, a mikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét.” Mt. 19,28.
Azok „száz annyit” nyernek mindenből „és örökség szerint nyerik el az örök életet”. Mt. 19,29.
Szinte könyörögve kér mindenkit, hogy „szánjátok oda magatokat Istennek kedves áldozatul”, az Isten iránti tisztelet jegyében.
Pál apostolnak ebben az igei tanácsában van egy szó, amely hangsúlyt ad az egész üzenetének: ez a szó az „odaszánás”.
Mert „akinek oda szánjátok magatokat az
engedelmességre, annak vagytok a szolgái”.
Róm. 6,16.
Ebben az igében is az önkéntesség elvét találjuk meg, vagyis Isten erre sem fog kényszeríteni, mindenki szabadon döntheti el, kész-e odaszánni magát Istennek vagy nem.
Ez az odaszánás teljesen a mi részünket képezi, Isten ezt nem teheti meg helyettünk.
Ezeknek a meghatározásoknak a középpontjában az áldozat szó szerepel.
Ezzel a szóval azt kérdezi Tőled Isten az Igén keresztül, kész vagy-e odaszánni magad Istennek, áldozatul?
Vannak-e olyan döntéseid, amik áldozathozatalt igényelnek ugyan tőled, de Istenért mégis kész vagy meghozni ezeket a döntéseket?
Az odaszánásnak szentnek kell lenni, vagyis elkülönültnek.
Az Istennek szentelt rész nem mosódhat össze az életed többi dolgaival, annak határozott körvonalakkal kell elkülönülni és láthatóvá válni, még a környezetünkben élők számára is. Mt. 6,16.
Az odaszánásnak Isten előtt kedves módon kell megtörténnie.
Ez csak akkor valósul meg, ha már nem mi akarjuk meghatározni az odaszánásunk mibenlétét és mértékét, hanem elfogadjuk az Isten által meghatározott mértéket.
Az odaszánásunk az istentisztelet-ünk részét képezi, ezért az Isten iránti tiszteletünk minőségét fogja kifejezi.
Odaszánásról mindenki csak akkor beszélhet, ha ez már érzékelhető módon az Isten iránti tiszteletében is megnyilatkozik.
Ezért tedd fel magadnak azt a kérdést, hogy mit jelent neked ez a szó, hogy istentisztelet?
Próbáld megfogalmazni önmagad számára ennek a jelentőségét.
„Ne szabjátok magatokat a világhoz”
Ha ez az odaszánás már megtörtént, akkor ezután már nem a világban elfogadott normák szabják meg, hogy mikor mit teszünk, mit mondunk, és hogyan viselkedünk.
Többé nem érdekel a világ véleménye és mértékadása, mert már nem a mulandó, hanem az örökkévaló értékekre nézünk, és azokat keressük, azokat akarjuk megvalósítani az életünkben.
„Változzatok el a ti elméteknek megújulása által”
Ha a szemléletünk és a gondolkodásunk nem változik meg, akkor az odaszánásunk sem igazi, és nem is lehet tartós.
Az elménk megújulása csak az Igével való foglalkozás és a Szentlélekkel való közösség hátterén valósulhat meg.
„Megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”
Ez egy nagyon mély elkötelezettséget jelent Isten mellett.
Azt jelenti, hogy már nemcsak elfogadjuk az Isten akaratát az életünkben, hanem már azért kutatjuk az Igét, mert keressük benne „az Istennek jó, kedves és tökéletes akaratát”.
Mert ekkor már nem terhet jelent annak gyakorlása, hanem örömet és gyönyörűséget.
Győzelmes életet élni csak akkor lehet, ha
teljesen Istenre hagyatkozunk, és az Ő vezetésére bízzuk az életünket.
„Hagyjad
az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Zsolt. 37,5.
Segítsen Isten, hogy tudjuk odaszánni magunkat teljesen Istennek, „élő, szent, kedves áldozatul”.
Nyilatkozzon meg ebben a mi istentiszteletünk.
Ne szabjuk magunkat a világhoz, ne foglalkoztasson bennünket az, hogy a világ merre halad, és milyen elvek motiválják a benne élő embereket.
Mi arra figyeljünk, hogy „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”.
Ha eszerint igyekszünk élni, akkor biztosan célba is érkezünk, akkor mindannyian ott lehetünk abban az országban, amit Isten készít az Őt szeretők számára.