I. Bevezetés |
 |
|
Predesztináció
Az „eleve elrendelés” és a „szabad akarat” kérdése gyakran okoz megoszlást, zavart és vitát, úgy a teológusok, mint az egyszerű hívők között.
Már ennek a két kifejezésnek a gyakori használata is azt mutatja, hogy a mögötte álló két nézet mennyire szembeáll egymással.
A predesztináció szó egy latin kifejezés, aminek jelentése: előre tervezés, előre rendelkezés.
A latin pre-desztináció lényegileg azonos a görög pro-oridzo, illetve a pro-thesis kifejezésekkel, amely azt jelenti: (előre rendelkezni, előre meghozni egy végzést).
Azokat a fordításokat, amik „eleve elrendelés”-nek fordítják ezt a kifejezést, hibásnak kell tekinteni.
A predesztináció fogalmát, illetve a mögötte álló újszövetségi kifejezéseket, az „eleve” kifejezést – amely Isten egyéni, emberi döntésektől független szuverén akaratára utal – először Ágoston, majd később Kálvin dolgozott ki és vezette be.
Ágoston úgy gondolta, meg kell védenie a meg nem érdemelt és önkényes isteni kegyelem gondolatát, és ennek kapcsán fejtette ki az eleve elrendelés tanítását
Az Újszövetség eredeti szövegében a pro előszó jelentése egyszerűen: előre.
Ezért Károlyi Gáspár eredeti fordításában nem is szerepel az „eleve elrendelés” kifejezés, az „eleve” szó csak később, az átdolgozások alkalmával került bele.
Eredeti fordítása szerint (még az 1910-es kiadásban is) a következőképpen olvasható: „mert akiket öröktől fogva tudott, azokat el is választotta”. Róm. 8,29.
Az „eleve elrendelés” fogalom egy olyan cselekvésre mutató kifejezés, amely úgy lett eldöntve, amin utólag már semmilyen körülmény sem változtathat.
Az „előre elrendelés” olyan kifejezés, amely csupán azt veti fel, hogy az elrendelés azért történik meg, mert az elrendelő előre ismerte a személyt és a körülményeket.
Nagyon sokan leragadnak Pál első kijelentésénél, és csak az „eleve elrendelés”-sel foglalkoznak, mintha az apostol többi kijelentése teljesen mellékes lenne.
Pedig Pál a szövegösszefüggés alapján nem az eleve elrendelés tényét akarta hangsúlyozni, hanem azt a folyamatot, ami ezzel az elrendeléssel veszi kezdetét, és a megdicsőüléssel fog befejeződni.
Aki tehát nem összefüggéseiben értelmezi Pálnak ezt az írását, az valójában nem érti, hogy apostol valójában mit akart leírni.
1. Mi az, amit Isten nemcsak előre tudott, hanem eleve elvégzett magában olymódon, hogy annak meg kell történnie?
A Szentírás tanításából az tűnik ki, hogy Isten nem az egyes emberek sorsát döntötte el előre, hanem azt, hogy a megmentése érdekében a Golgotát fogja választani.
„Előre
elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő
akaratjának jó kedve szerint”.
Eféz. 1,3-5.
„…drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: Aki előre el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt.” I. Pét. 1,19-20.
A
megváltásra vonatkozó isteni tervről azt képviseli a Biblia, hogy az már
megvolt „a világ megalapítása előtt”,
vagyis a világmindenség teremtése előtt, mielőtt bármit is teremtett volna
Isten.
I. Pét. 1,18-20.
Isten tehát jó előre elgondolta a megváltás tervét, semmit sem bízott a véletlenre.
Ennek
a tervnek a létezése azonban Isten személyes titka volt mindaddig, amíg Édenben
az első kinyilatkoztatás által fel nem fedte a létezését. Eféz. 3,9. 1,9.
Isten szívesen kiválasztana és megmentene minden embert, hogy örökre együtt lehessen velük, de senkit sem kényszerít a vele való kapcsolatra.
Istennek nincs külön terve a megváltás nagy egészére, és külön az egyes emberek személyes életére, vagyis csak egyetlen terv létezik, de az magába foglal mindent.
A megváltásra vonatkozó isteni „előre elrendelés” azt jelenti, hogy senki és semmi sem akadályozhatja meg Istent abban, hogy ezt az előre elgondolt tervét végrehajtsa.
A Jézus halálát szorgalmazó emberek nem Isten kényszerítő akaratának engedelmeskedve hajtották végre tettüket, hanem a saját szabad akaratukból hoztak döntést.
Ők csak véghez vitték Isten tervét oly módon, ahogyan Isten azt már előre elgondolta, de nekik lehetőségük lett volna más döntést is hozniuk. Csel. 4,26-28.
Júdás, a veszedelem fia, aki Isten akaratából arra volt rendelve, hogy azt tegye, amit tett, - valóságban azonban ő is a saját szabadon meghozott döntését hajtotta végre.
Jézus mindent megtett azért, hogy ettől a végzetes döntésétől, majd pedig a végrehajtásától visszatartsa Júdást az utolsó vacsorán, de még a Gecsemánéban is.
Ugyanez mondható el Pilátusról is, akinek feleségét még egy különleges éjszakai álomban is részesítette az Atya, csakhogy az ő közreműködésével kimenthesse abból a helyzetből, hogy kimondja Jézus felett a halálos ítéletet. Mt. 27,19.
Isten csak a megváltás tervének megvalósulását döntötte el eleve, az embereket viszont már az előre ismerés alapján választotta ki, és építette bele a tervébe.
Ezért olvashatjuk az evangliumban azt, hogy „eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki elárulja őt”. Jn. 6,64.
Az „eleve elrendelés” teológiáját képviselők azt állítják, hogy Isten eleve olyan sorsra rendelt el tömegeket, hogy ők nem üdvözülhetnek.
Ezzel kimondatlanul is azt állítják, hogy Isten eleve eldöntötte magában a bűnt, és azt, hogy bizonyos embereket Ő rendel majd arra a sorsra, hogy a bűn fogságába kerüljenek, és így esélyük sem lesz ebből a fogságából megszabadulni.
Ez valójában azt jelentené, hogy akkor maga Isten a felelős azoknak a kárhozatra jutásáért, akiket erre a sorsra rendelt el, vagyis minden baj szerzője maga Isten.
Valójában azonban Isten sohasem akarta azt, hogy az általa teremtett lények vétkezzenek és a bűn által megkötözött rabszolgák legyenek, végig szenvedve a bűn minden következményét, és a kárhozat ítéletét.
A Biblia nagyon világosan és határozottan képviseli, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson”. I. Tim. 2,4.
Isten „szabad akarat”-tal ruházta fel a megteremtett embert, amiből az következik, hogy minden ember saját maga döntheti el, hogy mit választ, éppen ezért szólítja fel.
Már Édenben „a jó és gonosz tudásának fájáról” való gyümölcs szakítás lehetősége is az ember hatáskörébe lett adva, szakít róla vagy nem, ő dönthetett. I. Móz. 2,17.
Később Kainnak is azt mondta Isten: „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta”.
Kainnak nem volt kötelező a bűnt elkövetni, nem volt eleve eldöntve, hogy meg kell ölje a testvérét.
A „szabad akarat” tagadása az embert olyan képességétől fosztja meg, ami a személyiségének része, hiszen többek között ettől lett az ember az „Isten képére és hasonlatosságára” teremtett lény.
Embernek lenni ugyanis azt jelenti, hogy képesek vagyunk értelmünkkel felfogni dolgokat, majd ezek fölött gondolkodni, később pedig mérlegelni, és szabadon dönteni abban, hogy elfogadjuk vagy éppen elvetjük azt.
A Bibliában gyakran találkozunk a „Térjetek meg!” felszólítással, ami azt feltételezi, hogy a megtérésnek lehetségesnek kell lennie.
Éppen a megtérés biztosítja azt a lehetőséget, hogy a bűneset után sem törvényszerű az embernek a bűn rabszolgájaként élni, és az uralma alatt maradni.
Ha a megtérés nem volna lehetséges, akkor az egész Bibliát úgy ahogy van, eldobhatnánk, mert akkor semmit sem lehet igaznak tekinteni benne.
Az „eleve elrendelés” teológiája értelmetlenné teszi a cselekedetek jelentőségét is, hiszen az „eleve elrendelt” személynek nincs lehetősége sem elbukni, sem megtérni.
A Biblia ugyanis azt állítja, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson”. I. Tim. 2,4.
Ha Isten valóban elrendelne emberi sorsokat eleve életre vagy halálra, akkor nem akarhatná azt, hogy „minden ember üdvözüljön”, mert az egyik kizárja a másikat.
Az
eleve elrendelés tanítása valójában azt képviseli, hogy Isten előre eltervezte
és akarta a bűnt, hogy az emberek tömegei a pokolba jussanak.
E tanítás szerint kimondatlanul ugyan, de mégis Isten lenne a bűn okozója, hiszen mielőtt megszületnének az emberek, Isten már el is döntötte felőlük, hogy nem lehet esélyük arra, hogy üdvözüljenek
Ez a tanítási irányzat meghamisítja azt a képet, amit Isten szeretne bemutatni önmagáról a Biblia által, és ez a kép megtéveszti az embereket.
Ha Isten „eleve elrendel”-ne személyeket kárhozatra, akkor Ő egy kegyetlen Isten, hiszen ezzel a döntésével olyan lényeket büntetne a kárhozat ítéletével, akik semmit sem tehetnek arról, hogy ők ilyen sorsra lettek eleve elrendelve.
A nagy küzdelem szinterén Sátán szeretné Istent egy kegyetlen és irgalmatlan lénynek beállítani az emberek előtt.
Ezért az „eleve elrendelés”-ről vallott tanítás valójában Sátán ügyét segíti elő.
Istennek minden teremtmény számára van egy előre elgondolt terve, amit felkínál elfogadásra, de az emberek szabadon eldönthetik, hogy elfogadják ezt maguk számára, vagy pedig azzal ellentétben valami más megoldást választanak.
Az isteni előrelátás sértetlenül hagyja az emberi szabadságot, mivel senkit sem kényszerít, csupán előre látja minden embernél, hogyan fogja használni a szabadságát, ezért az egyes emberekkel kapcsolatban ennek ismeretében cselekszik.
Az Isten akaratának ellentmondó emberek számára is van Istennek egy felkínált terve a megváltására vonatkozóan.
Ennek elutasítása esetén viszont, esetenként az akaratával ellentétes döntéseket és tetteket is beépíti a megváltás nagy üdv-tervébe, amiként Júdás és Pilátus esetében is megtörtént.
Noha Isten mindig a teremtményeire bízza a döntéseket, de ezzel párhuzamosan mindig azon munkálkodik, hogy a jó akarása lehetőleg legyen meg bennük a helyes döntés meghozatalához. Fil. 2,13.
Ez azt jelenti, hogy a saját szabad akaratú elfordulásukon kívül semmilyen más körülmény sem jelenthet akadályt abban, hogy azzá legyenek, akik a szívük szerint szerettek volna lenni.
Amikor az Isten által már elhívott emberek úgy döntenek, hogy átállnak az ellenség oldalára, akkor Istennek nem kell érvényteleníti a szándékát, hiszen az Ő ismeretében ezek a döntések is tudottak voltak, ezért az előre kigondolt tervét már ezeknek a kitérőknek és elfordulásoknak az ismeretében fektette le.
A Biblia NEM tanítja sehol, hogy Isten egyeseket eleve kárhozatra teremtett vagy rendelt volna, akiket aztán nem is enged megtérni, - másokat pedig üdvösségre rendel, függetlenül attól, hogy milyen életet él.
Mindenekelőtt azzal kell tisztában lennie, hogy helytelenül gondolkodik arról az emberről, aki az Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve .
Isten ugyanis szabad akarattal ruházta fel az általa teremtett embert, ezért ennek a tagadása az embert és lényét olyan tulajdonságától fosztja meg, ami őt, megkülönböztetve az állatoktól, személyiséggé teszi.
Embernek lenni azt jelenti, hogy képes vagyok az istentől kaptt értelemmel szabadon mérlegelni és dönteni, majd a kiválasztott célokat követni, eközben jobban megérteni az élet értelmét, és az általam választott életútnak viselni a következményeit.
Akik az eleve elrendelésben hisznek, azok tagadják, hogy az embernek szabad akarata van arra, hogy Isten megváltását elfogadja vagy elutasítsa
Aki az eleve elrendelést tanítja, azt is tanítania kell, hogy nincs elbukás,.ha ugyanis valaki arra van elrendelve, hogy Istennel éljen, annak lehetetlen Istent elhagyni.
Ez azt is jelenti, hogy akit Isten kiválasztott, az nem tud ellenállni Isten „kegyelmének”, mert a kiválasztottak mindenképpen Istenhez fognak kerülni.
Az eleve elrendelés tagadja a tettek fontosságát is, pedig a Biblia világosan kifejezi, hogy a „hit halott cselekedetek nélkül”, és a hit önmagában nem ment meg senkit.
Az eleve elrendelés szerint az sem lehetséges, hogy a gyümölcsök alapján ismerjük fel valakiről, hogy keresztény-e vagy sem. Mt. 7,16.
Az „Egyház” is elveszíti jelentőségét, mert nem világos, hogy Isten eleve elrendelése szerint ki tartozik hozzá és ki nem.
Mert az eleve elrendelésnek mindig van egy isteni és egy emberi oldala.
Ebből a nézőpontból egyáltalán nem mindegy, hogy egy előre eltervezett eseményről beszélünk, vagy pedig egy eleve eldöntött tényről.
Az Isten által eleve eldöntött tény ugyanis kizár minden szabad akarati megnyilatkozást az ember részéről.
Ha Isten eleve eldöntötte volna egy-egy ember sorsát, akkor ezzel nemcsak az ember szabad akarati döntését zárta volna ki, hanem ezzel önmagát egy önkényúrnak nyilatkoztatta volna ki.
A kiválasztásban Isten nem azt döntötte el, hogy
ki fog és ki nem fog üdvözülni, hanem azt, hogy üdvösség a bűnös ember számára egyedül
Krisztusban lehetséges. I. Pét. 1,20; Eféz. 1,3-14.
Pál apostol szerint mindenekelőtt azért, „Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” Eféz. 2,10.
Ugyanakkor azért is, hiszen Isten az időn kívül
áll, ezért számára egyformán valóság az időben és térben élők múltja, jelene és
jövője, így részéről teljesen logikus az „előre elrendelés” fogalmának a
használata.
Mielőtt a korszakok kezdetüket vették volna, mielőtt maga a teremtés folyamata megkezdődött volna, Isten a maga szándékából és tervéből kifolyólag elrendelte, hogy Krisztusban menekülés legyen biztosítva a majdan megteremtésre kerülő emberiség részére.
Isten azt tette a maga akaratává a világ
megalapítása előtt, hogy megmentsen bennünket (Krisztusban), s ez
értelemszerűen azt jelenti, hogy megmentésünk még azelőtt valósult meg,
hogy mi magunk létrejöttünk volna.
Majd a létrejöttünk után Isten adta meg a „szent
elhívást”, hogy az előre eltervezett akaratát megvalósítsa értünk és bennünk.
„Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már
ismertelek, és mielőtt az anyaméhből
kijövél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé.”
Jer. 1.5
„Nem volt elrejtve előtted az én csontom,
mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták
szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben
ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.”
Zsolt. 139.15-16.
„De mikor
az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és
elhívott az ő kegyelme által, Hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy
hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel,”
Gal. 1,15-16.
„Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte,” II. Tim. 1,9.
„Áldott legyen az
Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden
lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, Aszerint,
amint magának kiválasztott minket Ő
benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek
Ő előtte szeretet által, Eleve
elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő
akaratjának jó kedve szerint,”
Eféz.
1,3-5.
„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” Eféz. 2,8-10.
„És hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképen rendelkezett Isten ama titok
felől, amely elrejtetett örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett
a Jézus Krisztus által; Azért, hogy megismertettessék most a mennybeli
fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle
bölcsesége, Amaz örök eleve-elvégezés
szerint, a melyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban:”
Eféz. 3,9,11.
„Felállottak a földnek királyai, és a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és az ő Krisztusa ellen. Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, Hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek.” Csel. 4,26-28.
„Néktek
adatott, hogy az Isten országának titkait értsétek; egyebeknek példázatokban,
hogy látván ne lássanak, és hallván ne értsenek.” Luk. 8,10.
„Aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést
az igazság megismerésére,”
II. Tim, 2,25.
„Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot,
elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig:”
Fil. 1,6.
„Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin könyörülök, és
kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja,
sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Róm. 9,15-16.
„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent
szeretik, minden javokra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. Mert
akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához
hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el
is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig
megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Róm. 8,28-30.
„Akik
ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében,
engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre: kegyelem és
békesség adassék néktek bőségesen.”
I. Pét. 1,2.
„Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó
Istenünk előtt, Aki azt akarja, hogy minden
ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson”. I. Tim. 2,3-4.
„Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod;” V. Móz. 30,19.
„Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a
prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam
egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya
alá; és te nem akartad.”
Mát. 23.37
„Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt. Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek;” Ján. 1,9-12.
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ján. 3,16.
„Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” Ján. 3,36.
„Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam; És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” Ján. 5,39-40.
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” Jel. 3,20.