59. A megváltás diadalmas hajnala
| I. Jézus feltámadása | II. Jézus követői és tanítványai a sírnál |
|
|
 |
| I. Jézus feltámadása | II. Jézus követői és tanítványai a sírnál |
|
|
|
“És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra.” Mt. 28,2.
Isten teljes vértezetébe öltözötten, elhagyta a mennyei udvarokat az az angyal, aki azt a helyet töltötte be a mennyben, amelyből Sátán ki lett vetve.
Isten dicsőségének ragyogó fénysugarai jártak előtte és világították meg ösvényét.
“A tekintete olyan volt, mint a villámlás és a ruhája fehér, mint a hó.” Mt. 28,3.
Ő volt az a mennyei hírnök, aki Betlehem hegyein kihirdette Krisztus születését.
A föld megremegett az angyal közeledtére, és amikor elhengerítette a követ a sírbolt bejárata elől, úgy tűnt, mintha az csak egy kis kődarab lett volna.
Földrengés jelezte azt az órát, amikor Jézus letette az életét, és egy másik földrengés hirdette azt a pillanatot, mikor diadalmasan újra felvette azt. Jn. 10,17-18.
A feltámadásról adott beszámolók nem térnek ki arra, hogy Jézus hogyan támadt fel és hagyta el a sír fogságát.
Csak későbbi kijelentésekből tudhatjuk azt, hogy az Atya támasztotta fel a Fiát. Csel. 5,30. Róm. 8,11. II. Kor. 4,14. Gal. 1,1. Eféz. 1,20.
Jézus viszont olyan kijelentést tett a halála előtt, hogy az élete felett egyedül csak Ő rendelkezik, Ő fogja azt letenni a kereszten, de Ő fogja majd azt felvenni is. Jn. 10,17-18.
Eszerint az Atyának a feltámadásában való részvételét csak ennek a jézusi kijelentésnek a fényében szabad értelmezni.
Ez azt jelenti, hogy amiként Jézus még a tanítói szolgálata idején is az Atya irányítása és vezetése alatt végezte a munkáját, úgy hagyatkozott az Atya irányítására a feltámadás kérdésében is a Tőle származó jelzésekre.
Az angyal csak a követ gurította el a sír szájától, mint egykor Jézus segítői Lázár sírjánál.
“’Én vagyok a feltámadás és az élet’ (Jn 11:25). Ezeket a szavakat csak egy Istenség mondhatta el. Minden teremtett lény Isten akaratából és hatalmából él. Mindnyájan függő viszonyban levő elfogadói az Istentől való életnek. A legmagasabb rangú szeráftól a legalázatosabb lelkes lényig mindenki az életnek ebből a forrásából töltődik meg élettel. Csak az, Aki Istennel egy, mondhatja el: van hatalmam, hogy letegyem az életemet, és van hatalmam, hogy ismét felvegyem azt. Istenségében Krisztusnak megvolt a hatalma arra, hogy széttörje a halál bilincseit.” (JÉ 692,2)
Jézus tehát mint Isten, önmagában hordozza az élet forrását, ezért Istenként halhatatlan, de a Golgotán mint Isten letette az emberi természetében hordozott életet, és az Atyától kapott jelzés idején újra visszavette azt.
Többek között erről beszélt Pál akkor, amikor azt mondta: “nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben...” I. Tim. 3,16.
A Jézus feltámadásával kapcsolatos kijelentések ahhoz hasonlítanak, mint amit a világunk teremtéséről olvashatunk az Igében.
Néhány Igében arról kapunk kijelentést, hogy a teremtésben mindhárom isteni személy részt vett: “teremtsünk ember a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. I. Móz. 1,26.
Máshol adott kijelentésből viszont azt ismerhetjük meg, hogy a teremtés tényleges végrehajtója és megvalósítója az Ige volt, vagyis az általunk Jézusként ismert isteni személy:
“Minden Ő általa lett és Nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” Jn. 1,3.
Az események hatása alatt teljesen elvesztették korábbi magabiztosságukat a katonák.
“Az őrizők tőle való féltökben megrettenének és olyanokká lőnek, mint a holtak.” Mt. 28,4.
Amikor végre felszabadulhattak a sokkos állapotukból, amilyen gyorsan remegő végtagjaik csak vinni tudták őket, a kert kapujához sietve elmenekültek.
A város felé vezető úton sietve távoztak el az őrhelyükről, hogy elmondhassák mindenkinek, akivel csak találkoztak azt a rendkívüli eseményt, aminek szemtanúi voltak.
A félelemtől remegve, falfehér arccal tettek tanúbizonyságot Krisztus feltámadásáról, mindent úgy mondtak el, amint látták.
Nem volt idejük arra, hogy a puszta igazság helyet valami mást gondoljanak ki, mást mondjanak.
A katonák útban voltak Pilátushoz, de mivel a hír már a zsidó hatóságoknak is tudomására jutott, ezért a főpapok és a főemberek elküldtek érettük, mert először ők kívántak velük találkozni és beszélni.
A főpapok egy hazug jelentést akartak adtak a katonák szájába a hajnali eseményekkel kapcsolatban.
Mondjátok azt mindenkinek, hogy “az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk” Mt. 28,13.
Ezzel a hazugsággal a saját maguk csapdájába estek bele a főpapok is és a katonák is.
Hiszen honnan tudhatták volna a katonák azt, hogy a tanítványok lopták el Jézus holttestét, mikor ők elaludtak?
Ha pedig a katonák vétkeseknek bizonyultak Krisztus holttestének az ellopásában, akkor vajon nem a papok lettek volna-e az elsők, hogy elítéljék őket?
Ha az őrszemek valóban elaludtak a sírnál, akkor elsőként nem éppen a papok vádolták volna-e be őket Pilátusnál?
Az őrhelyen való elalvás vádja olyan súlyos fegyelemsértés volt, amelyért halálbüntetés járt abban az időben, ezért a főpapok ajánlatára komoly dilemma elé kerültek.
A katonák biztonsága érdekében a papok megígérték, hogy szavatolják a biztonságukat, mivel szerintük azt még Pilátus sem kívánja, hogy olyan beszámoló terjedjen el az eseményről, mint amilyent ők tudnának elmondani.
Végül is a római katonák pénzért eladták az igazságot, hogy egy hazug jelentéssel hitessék el az embereket, amit a papok eszeltek ki és fogalmaztak meg számukra.
“Azok pedig fölvevén a pénzt, úgy cselekedének, a mint megtanították őket. És elterjedt ez a hír a zsidók között mind e mai napig.” Mt. 28,15.
Amikor Krisztus feltámadt, a halál fogságában lévők embereket hozott elő a sírjaikból, akiknek a halálakor bekövetkezett földrengés megnyitotta sírjaikat, most pedig Vele együtt feltámadtak. Mt. 27,51-53.
Földi szolgálata alatt is életre hívott Jézus néhány halottat.
Feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát, Jairusnak a leányát, és még Lázárt is.
Ezeket azonban nem ruházta fel halhatatlansággal, még feltámadásuk után is alá voltak vetve a halálnak.
Azok viszont, akik Krisztus feltámadásakor jöttek elő a sírjukból, már az örök életre támadtak fel. Vele együtt emelkedtek fel a halál felett aratott győzelmének bizonyságaiként, diadalemlékeiként.
Ezek a Krisztussal együtt feltámadott halottak mentek be Jeruzsálembe, és jelentek meg sokaknak és mondották el mindenkinek, hogy Krisztus feltámadott a halottak közül, és mi is vele együtt támadtunk fel.
Így vált letagadhatatlanná Krisztus feltámadásának igazsága a főpapok minden mesterkedése ellenére is.
Azok az asszonyok, akik pénteken Jézus keresztjénél álltak és órákig vigyáztak, a hét első napján már nagyon korán útban voltak a sírbolthoz.
Amikor magukkal vitték az értékes fűszereket, hogy még időben megkenjék az Üdvözítő testét, mert egyáltalán nem gondoltak a feltámadására.
Jézus halálával a reménységük napja leáldozott, és sötét éjszaka telepedett a szívükre.
Amikor már közeledtek a kerthez, egyre csak azt fontolgatták: “Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról?” Mk. 16,3.
Amikor azonban a belső késztetésükre mégis tovább mentek útjukon a sírbolt felé, egyszer csak az ég hirtelen lángoló dicsőséggel kivilágosodott és a föld megremegett.
A sírbolthoz érve pedig azt látták, hogy a nagy követ már elhengerítette valaki, a sír pedig üres volt.
Amikor a sírhoz érkező asszonyok észrevették, hogy nincsenek egyedül, nagyon megijedtek, hiszen az angyalt a mennyei dicsőség világossága vette még körül.
Amikor félelmükben már éppen el akartak futni, az angyal szava megállította őket: “Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová Őt helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába”. Mk. 16,6-7.
Lukács azt jegyezte fel erről a találkozásról, hogy “az ő szavuk csak üres beszédnek látszék azok előtt; és nem hívének nékik”. Lk. 24,11.
Péter azonban és János a többiektől eltérően mégis elmegy az asszonyoktól hallottak alapján a sírhoz, mert ők személyesen akartak meggyőződni az események hitelességéről.
A sírhoz érkezve először csak Péter, majd utána János is bemegy a sírba, és mindketten meggyőződtek arról, hogy az asszonyok által mondottak igazak.
Látták a sírboltban a halotti lepelt és a kendőt, de nem találták ott az Urat, és éppen ez volt a bizonyítéka annak, hogy Krisztus feltámadott.
A halotti lepedőket ugyanis nem hanyagul rakták félre, hanem gondosan összehajtogatva mindegyiket a maga helyére téve látták, és ismerték Jézust a mindennapi életének megnyilatkozásaiban, ezért az Ige azt mondja, hogy János “lát és hisz vala”. Jn. 20,8.
A lepedők szép rendben való összehajtása is egyértelmű arra utalt, hogy itt nem sírrablás történt.
Az Üdvözítő keze volt az, amely a lepedők mindegyikét összehajtogatta és helyére tette, mert Jézus minden dolgát úgy végzi el, hogy amikor visszatekint rá, akkor azt mondhassa, “minden amit elvégzett vala, imé igen jó”, mert Isten örömet és gyönyörűséget talál abban amit tesz.
Rendet és tökéletességet láthatunk Jézus minden munkájában, amit szintén példaként szeretne elénk állítani.
A szeretett tanítvány hitének nagysága abban mutatkozik meg, hogy úgy hisz az üres sír láttán, mintha már a feltámadt Jézust is látta volna, pedig csak a feltámadásra utaló jeleket látta.
Az üres sír számára annak a jele volt, hogy Jézus nem a halottakhoz, hanem az élőkhöz tartozik.
Jánosnak ez a kijelentése inkább azt jelenti, hogy Jézusnak a feltámadásáról adott korábbi kijelentései még nem jutottak el a tudatukig.
A Messiással kapcsolatos ismereteik annyira befolyásolt volt az atyák téves magyarázataiktól, hogy nem voltak képesek felfogni Jézusnak azokat a kijelentéseit, amik ezzel ellentétes irányt mutattak.
Szükségük volt egy olyan isteni közbeavatkozásra, mint amit az emmausi két tanítvány estében gyakorolt Jézus.
“Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjüket, hogy értsék az Írásokat”. Lk. 24,45.
“És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek, mikor még veletek valék, hogy szükség beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban én felőlem.” Lk. 24,44.