58. Különböző reakciók Jézus halálával kapcsolatban
| I. Jézus halálának siettetése | III. Szombaton nyugovának |
|
|
 |
| II. Jézus eltemetésének körülményei |
| I. Jézus halálának siettetése | III. Szombaton nyugovának |
|
|
|
| II. Jézus eltemetésének körülményei |
A korábban adott isteni rendelkezés szerint a fára felakasztott ember teste tisztátalanná teszi a földet, ezért a kivégzés színhelyéről még az est beállta előtt le kellett venni és el kellett temetni a hullákat. V. Móz. 21,22-23.
Jézus keresztre feszítése az előkészületi napon pénteken történt, és ez azért okozott izgalmat a főemberek számára, mert az est beálltával egy kettős ünnepük kezdődött meg.
A János szerint “annak a szombatnak napja nagy nap vala”, vagyis ebben az esetben a szombatot előkészítő nap nem csak a hét hetedik napjának szombatját, hanem a nagy napot, vagyis a páskaünnepet is előkészítette. Ján. 19,31.
A zsidók attól tartottak, hogy a megfeszítettek ekkor még életben vannak, ezért kérik Pilátust, hogy hajtassa végre a kivégzetteken azt a büntetést, amivel siettetni lehet a kivégzettek halálát, vagyis vasbotokkal töresse össze azoknak lábszárcsontjait.
A papok és a főemberek nagyon meglepődtek, amikor Jézust halottként találták meg, nem akarták elhinni, hogy ez tényleg megtörtént.
A keresztre feszített emberek haldoklása ugyanis mindig hosszadalmas volt, szinte hihetetlennek tűnt előttük, hogy már a keresztre feszítés hatodik órájában meghalt.
Gyanújuk eloszlatása érdekében a papok meg akartak bizonyosodni Jézus haláláról, ezért az ösztönzésükre az egyik római katona dárdát döfött az Üdvözítő oldalába.
Az evangélium írója azt akarja ezzel hangsúlyozni, hogy Jézus valóban meghalt és erről nyilvánvaló bizonyságok vannak. Jn. 19,34-35.
A katonák állapították meg a halál tényét, és ők nem vádolhatók elfogultsággal.
Az evangéliumban előforduló eseményeknek nagyon sokszor szimbolikus jelentőséggel bírnak, ezért ilyen módon is oda kell figyelnünk a feljegyzésekre.
Jézus halálával megtörtént az az esemény, amely az alapját képezi a két Jézus által elrendelt kegyelmi eszköznek, a keresztségnek és az úrvacsorának.
A víz szimbolikus jelentőségét többféleképpen is lehet értelmezni.
Ez a szimbolikus kép utalhat az újjáteremtés fürdőjére, a keresztségre, amely a múlt minden bűnét mossa le rólunk. Tit. 3,5/b, Csel. 22,16. I. Pét. 3,21.
Vonatkozhat az élet vizére is, amit Jézus kínál az övéinek ingyen. Jel. 22,17.
De rámutat a víztől és Lélektől való újjászületés szükségességét is. Jn. 3,5.
A vér az úrvacsorára utal, ahol Jézus az újszövetség vérének nevezi, amit úgy vehetünk magunkhoz, hogy által Isten az újrakezdés lehetőségét biztosítja minden bűnbánó bűnös számára.
“És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” Mt. 26,27-28.
“A ki... iszsza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” Jn. 6,54.
Jézus kereszthalálával és az utána következő eseménnyel kettős prófécia teljesedett be.
Egyrészt a húsvéti bárány csontját nem volt szabad megtörni, és a Biblia kimondja, “a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus”, Neki viszont “nem törték meg a lábszárait”. II. Móz. 12,46. IV. Móz. 9,12. - I. Pét. 1,19. Ján. 1,29. I. Kor. 5,7. Ján. 19,33.
A másik jövendölés szerint: “néznek majd arra, akit átszúrtak”. Zak. 12,10.
Jézus kereszthalála annak a bizonyítéka, hogy valóban Ő az igazi páskabárány, aki abban az órában halt meg, amikor a Templom-hegyen a pászkabárányokat levágták.
Így a kereszt lett a nagy valóság oltára, amelyen “Istennek ama Báránya” feláldoztatott, “aki elveszi a világ bűneit”. Ján. 1,29.
Bár Jézus nagyon kedves volt a tanítványai számára, szerették volna méltó, megtisztelő módon eltemetni, de egyáltalán nem tudták, hogy miként hajtsák ezt végre.
Jézust ugyanis a római hatalom elleni lázadás bűntettével vádolták meg, és ezért ítélték kereszthalálra, és akiket ilyen váddal ítéltek el, azoknak egy különleges temetkezési helyet jelöltek ki, amit kizárólag a gonosztevők számára tartottak fenn.
Az est közeledtével Izráelből már csak néhány asszony figyelte szorongva a kereszten szenvedő Jézus sorsát, a kegyelet érzésénél többre belőlük sem telik.
Az ismeretlenség homályából azonban ekkor színre lép két tekintélyes főember, akik olyan befolyással rendelkeznek, hogy kérésükre még Pilátus is átadja nekik Jézus testét.
Arimathiai József az egyik, aki a Júdában lévő kis vidéki városból származott, - Jeruzsálemtől észak-nyugatra mintegy ötven kilométer távolságban.
József az Izráel kegyeseinek kijáró kegyelettel temeti el Jézust, a sírhelyről is Ő gondoskodott olyan helyen, ahol csak főemberek számára lehetett sírhelyet váltani.
Itt a sírnál találkozott Nikodémussal, aki szintén a halott iránti mély tiszteletét és háláját juttatta kifejezésre ebben a Jézus melletti kiállásában és gondoskodásában.
Nikodémus biztosított minden kelléket, amelyre a halott illendő és méltó eltemetéséhez volt szükség, valószínűleg Józseffel való megbeszélés alapján.
Mirha és áloé olajok rendkívül drága keverékét teremtette elő és hozta el a sírhoz, “mintegy száz fontot” (körülbelül harminc kiló) Jézus testének bebalzsamozására.
A legtekintélyesebb főemberek sem részesülhettek volna nagyobb tiszteletben halálukban egész Jeruzsálemben.
Így Jézus nem a bűnözőknek járó ismeretlen helyre került, hanem egy megkülönböztetett tiszteletnek örvendő személyiség dísz-sírhelyébe.
Ha nyíltan állást foglalnak, ezzel kizárták volna magukat a szanhedrinből, márpedig ők azt remélték, hogy befolyásukkal meg tudják Jézust oltalmazni a főtanács ülésein.
Egy ideig sikerült is a céljukat elérni, Nikodémusról konkrét esetet is ismerünk.
Később azonban a papok észrevették a Jézus iránt tanúsított jóindulatukat, ezért ravasz módon a távollétükben ítélték el Jézust, és adták kereszthalálra.
Most viszont, hogy Krisztus halott volt, már nem rejtették véka alá Krisztus iránt érzett szeretetüket.
Mialatt a tanítványok féltek nyíltan Krisztus követőinek mutatni magukat, József és Nikodémus bátran a segítségükre siettek.
Ezek a gazdag és tisztelt emberek meg tudták tenni Jézusért azt, aminek a megtétele lehetetlen volt a szegény tanítványok számára, hiszen a társadalmi pozíciójuk megvédte őket a papok és a főemberek rosszindulatától.
Az utolsó pillanatig nem akarták elhinni, hogy Krisztus meghalt, Mesterük halálával minden reményük megsemmisült.
A fájdalom és a szomorúság annyira elhatalmasodott rajtuk, hogy nem tudtak visszaemlékezni azokra a szavakra, amelyekkel előre megjövendölte nekik Jézus mindezt.
Most csak a keresztet látták, az ott függő élettelen áldozatot, és ez a kép csak kétségbeesést és reménytelenséget váltott ki belőlük, a jövőt teljesen elsötétítette szemeik előtt.
Korábban még sohasem hiányolták annyira Jézus személyes jelenlétét, nem érezték át annak jelentőségét, hogy mit jelentett Ő számukra, mint most.
A názáreti Jézus soha nem vonta úgy magára a tömegek figyelmét, mint most, amikor a sírboltban feküdt.
Az emberek korábbi szokásaiknak megfelelően most is elvitték a templom udvaraiba a betegeiket és szenvedő szeretteiket és azt kérdezgették, ki tudná megmondani nékünk, hogy hol van a názáreti Jézus?
Sokan nagyon messziről jöttek el Jeruzsálembe, hogy megtalálják Őt, aki meggyógyította a betegeket és feltámasztotta a halottakat.
A szenvedő betegek, akik azért jöttek el, hogy meggyógyuljanak az Üdvözítő segítségével, keserűen csalódtak, így aztán az utcák egyre inkább megteltek jajveszékelőkkel.
A szenvedők jajkiáltása ezrek elméjében tudatosította azt a meggyőződést, hogy egy nagy világosság aludt ki a világból.
Amikor az emberek végre megtudták, hogy Jézust a papok halálra adták és megölették, elkezdtek kérdezősködni halála felől.
A törvényszéki tárgyalás részleteit, amennyire csak lehetséges volt, titokban akarták tartani a papok a nép előtt .
Jézus jelenlétének hiánya viszont kiváltotta az emberekből azt, hogy mindenki és mindenütt a Jézussal történt eseményeket beszélték egymással.
Amíg Jézus a sírban volt, a neve hangzott ezrek és ezrek ajkán, és mindenütt elterjesztették a jelentéseket a papok és a főemberek embertelenségéről.
A papok és főemberek nem sokat tudtak pihenni ezen a szombatnapon, bár nem lépték át a pogány házának a küszöbét, mert féltek, hogy megfertőztetik magukat, de arra mégis összegyülekeztek, hogy tanácskozzanak Krisztus holttestéről szombaton.
A Pilátussal folytatott tanácskozás a szombat-törvény nyílt megszegése volt a nagytanács tagjai részéről, ezért a nagytanács tagjai most nem a politikai vádat említik Jézussal kapcsolatban, hanem tanításának tartalmát állítják be veszélyesnek
“Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt, és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél. Pilátus pedig monda nékik: Van őrségetek: menjetek, őriztessétek, amint tudjátok” Mt. 27,62-65.
A papok mindent elkövettek annak érdekében, hogy Krisztus holttestét ott tartsák, ahová azt tették, ezért a sírboltot olyan biztonságosan pecsételték le, mintha Krisztusnak az örökkévalóságig ott kellett volna nyugodnia.
Amikor a tanítványai nem tudtak visszaemlékezni Mesterük kijelentéseire és bátorító szavaira, akkor ezek a lelkükben megkeményedett emberek világosan emlékeztek arra, hogy mit mondott a halálára vonatkozóan.
“Az embernek Fia átadatik a főpapoknak és írástudóknak; és halálra kárhoztatják Őt. És a pogányok kezébe adják Őt, hogy megcsúfolják és megostorozzák és keresztre feszítsék; de harmadnap feltámad” Mt. 20,18-19.
Amikor ezeket a szavakat hallották, akkor csak gúnyolódtak és nevettek rajta, most azonban megemlékeztek arról, hogy Krisztus jövendölései eddig mind beteljesedtek.
Ha azt mondta, hogy harmadnapon feltámad, akkor vajon ki tudná megmondani bizonyosan, hogy ez nem következik-e be valóban, hiszen Lázárt is feltámasztotta, és néhányan közülük ők maguk is ott álltak akkor a sír körül.
Szerették volna száműzni elméjükből ezeket a gondolatokat, de nem tudták megtenni.
Remegtek a félelemtől, hogy Jézus is feltámad a halálból, és ismét megjelenik előttük, hiszen hallották Tőle, amikor kijelentette: “én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt... van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt”. Jn. 10,17-18.