57. A Megváltó halálának körülményei
| I. Jézus szenvedése a kereszten | III. A történet tanulsága |
|
|
 |
| II. A kereszt diadala |
| I. Jézus szenvedése a kereszten | III. A történet tanulsága |
|
|
|
| II. A kereszt diadala |
Jézusnak nem a halálfélelem, nem a kereszt fájdalma és szégyene okozott kifejezhetetlen kínokat.
“Krisztus igazi szenvedése a bűn gonoszságának a tudatából eredt, abból az ismeretből, hogy a gonosszal való érintkezés folytán az emberek vakok lettek a bűn borzalmaival szemben.” (JÉ 660,2)
Jézus ekkor a kereszten “bűnné lett érettünk”, vagyis Ádám minden leszármazottjának a bűne az Ő szívére nehezedett súlyos teherként. II. Kor. 5,21.
Az Üdvözítő... egyetlen biztató reménysugarat sem látott, hogy majd győztesként jön elő a sírból, és semmi biztosíték nem volt arra, hogy az Atya elfogadja áldozatát. Krisztus attól félt, hogy a bűn oly súlyos Isten szemében, hogy örökre elszakítja Őt az Atyától. Krisztus azt a lelki kínt érezte, amit a bűnösök éreznek majd, amikor az irgalom nem könyörög többé a bűnös emberi nemzetségért. A bűnnek ez az érzete volt az, amely az Atya haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki, ami oly keserűvé tette azt a poharat, amit kiivott, és összetörte Isten Fiának a szívét.
Az első bizonyságtételt a természet adta, amikor az egész földet sötétség borította el, majd Jézus halála pillanatában pedig a föld megremegett és a sziklák is meghasadoztak.
Ebben a sötétségben mintha Isten irgalmas köpönyege takarta volna el Krisztust a gúnyolódva bámuló emberek elől.
Úgy látszott, hogy a sír csendje ereszkedett alá a Golgotára, amitől kimondhatatlan rémület vett erőt a tömegen, az átkozódó és csúfolódó szavak hirtelen félbeszakadtak, mindenki azt hihette, hogy elérkezett számukra Isten bosszúállásának pillanata.
Ez az esemény a külső sötétség előszele volt, előhírnöke annak a rettenetes órának, amikor majd a gonosz emberek Isten végső ítélete előtt fognak állni.
A második bizonyságtétel a templomban történik, amikor a templom legszentebb része, a Szentek-szentjének kárpitja teljesen ketté hasadt a tetejétől az aljáig. Mt. 27,51.
Isten Fia halálának pillanatában a jelkép találkozott a valósággal, ezért az előremutató jelképes szolgálatokra már nincs szükség, a valóság lépett a helyére.
Isten a kárpit kettéhasadásával juttatta kifejezésre a zsidó nép számára, hogy a templomban megszűnt a személyes jelenléte, ezért a Jeruzsálemi templom elveszítette azt az előjogot, hogy még ezután is Isten házaként tekintsenek rá.
Az istenimádat központja a földi templomból át került a mennyei templomba.
Mivel az igazi áldozat bemutatásra került a Golgotán, ezért a további áldozati rendtartásra és papi szolgálatra nincs szükség.
A templomban folyó szolgálat érvénytelenítésével elvesztette érvényét a ceremoniális törvény is, ezért mondja Pál azt, hogy Jézus “azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára”. Kol. 2,14/b.
A lévitai papság szolgálatát a Melkisédek rendje szerinti papság veszi át, amelynek főpapja már maga Jézus Krisztus.
Harmadik bizonyságtétel az volt, hogy sok elhunyt szentnek sírja megnyílt, akik majd harmadnapon Jézussal együtt fel is támadtak, és bementek Jeruzsálembe.
Jézus a halála pillanatában győzte le a bűn szerzőjét Sátánt, és vele együtt a halált, és ezzel megnyitotta a halottak birodalmának kapuit, és ennek első bizonyítékaként sok elhunyt szentnek nyílt meg a sírja. Mt. 27,52-53.
A negyedik bizonyságtételt egy pogány római százados adta, amikor hittel mondta ki Jézusról azt, amit addig csak gúnyolódó gyalázkodásban lehetett hallani; "Bizony, Istennek Fia volt ez!"54. vers.
“Krisztus halálának a napján három férfi, akik nagyon sok mindenben különböztek egymástól, kinyilvánították hitüket. Egyik a római őrség parancsnoka volt, a másik az a férfi, akinek vinnie kellett az Üdvözítő keresztjét, és a harmadik az a tolvaj volt, aki mellette halt meg a kereszten.” (JÉ 673,1)
A kilencedik órában a sötétség felemelkedett az összegyűlt emberekről, csak a keresztet burkolta homály.
Jelképe volt annak a lelki kínnak és borzalomnak, amely ránehezedett Jézus szívére.
Egyetlen szem sem volt képes áthatolni azon a homályon, amely körülvette a keresztet, de senki sem tudta áttörni azt a homályt sem, amely Krisztus szenvedő lelkét burkolta be.
A mi helyettesünknek ekkor egyedül kellett maradnia ebben a külső sötétségben, az Istentől elhagyott állapotban, mert a mi bűneinket vette magára, és a bűnök mindenkit elválasztanak Istentől. Ésa. 59,2.
Ezért amikor ezt az elhagyatottságot megérezte, “nagy fennszóval kiálta Jézus, mondván: Éli, Éli, Láma sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?” Mt. 27,46.
Ezzel a felkiáltással arról tesz bizonyságot, hogy Ő valóban emberré lett; beleöltözött a mi fájdalmunkba és szenvedésünkbe, felvette isteni létébe az ember szenvedő létét.
Ő, az emberré lett Isten, a mi kérdésünket, a mi “Miért”-ünket kiáltotta ki magából, hiszen a helyettesünkként szenvedett és halt meg a kereszten.
Ezzel a felkiáltásával Jézus a 22. zsoltár szavait idézte fel: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!” Zsolt. 22,2.
Ez a zsoltár azonban nemcsak a szenvedés szavait villantja fel, hanem a győzelem útját mutatja meg a szenvedéseken át.
Ebben a kiáltásban Jézus panaszkodik, de hite nem ingadozik egy pillanatra sem.
Miközben úgy érzi, hogy az Atya elengedte Őt a bűn miatt, amit magára vett, Ő viszont egy pillanatra sem engedi el az Atyát.
Éppen ezért a bizalom hitvallásával mondja ki újra és újra? "Én Istenem, én Istenem!"
Érzi, hogy minden ellenkező jel ellenére is Istenhez tartozik, ezért az Isten az Ő Istene, még akkor is, ha most úgy érzi, hogy elfordult Tőle.
E kiáltásnak tehát három dimenziója is van.
Isten felől nézve; Jézus helyettünk szenved, bűnünk minden terhét hordozva.
Önmaga felől nézve; emberi lényének teljes tanácstalansága és bizonytalansága hangot nyer ebben a felkiáltásban.
A Szentírás felől nézve; a Róla szóló jövendölések éppen ilyen úton mutatták be a Messiás győzelmét.
Környezetében voltak olyanok, akiknek megesett a szívük gyötrelmének láttán, ezek közül valaki, valószínűleg egy római katona frissítő italt, ecetes vízbe mártott szivacsot nyújtott fel nádra szúrva, ezzel próbálta enyhíteni a kínjait.
Annak kellett bizonyítást nyernie, hogy Isten valóban a szeretet Istene, miként magáról állította, vagy pedig egy zsarnok kényúr, ahogyan azt Sátán állította.
Jézus a küldetésével kapcsolatban azt mondta: “Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”. Ján. 15,13.
Jézus tehát a kereszten hozott áldozatával egy mindent elsöprő bizonyítékát adta annak, hogy az Isten valóban a “Szeretet”.
Ilyen értelemben az a kiáltás, amely Jézus ajkáról hangzott el a kereszten, -“Elvégeztetett” - nem a tehetetlen belenyugvásnak, hanem a győzelemnek a felkiáltása volt.
Ezért nyilatkozott Jézus erről a küzdelemről előzetesen úgy, hogy “Most van e világ kárhoztatása, most vettetik ki e világ fejedelme”. Ján. 12,31.
A golgotai kereszten mutatta be Isten az egész világegyetem előtt, hogy igazságos tud maradni akkor is, ha kegyelmet gyakorol az emberi családdal szemben, mert a bűn így is elvette a méltó büntetését, a halált. Ésa. 1,27. II. Móz. 34,6-7. Róm. 3,23-26.
A kereszt tehát annak bizonyítéka, hogy az erkölcsi törvény, amely a bűnös halálát mondja ki, örök érvényű, és azt eltörölni vagy félre tenni nem lehet.
Ha ez a törvény eltörölhető lenne, mint ahogy sokan gondolják, akkor Isten nem a golgotai események után tette volna ezt meg, hanem még előtte, hiszen akkor Jézusnak nem kellett volna meghalnia, nem kellett volna a bűn zsoldját lefizetnie.
Az eseményeket olvasva az emberi értelem számára úgy tűnik, hogy a feldühödött tömeg tetszése szerint azt tett vele, amit csak akart.
A Biblia azonban egyértelműen szól arról, hogy Jézus egyáltalán nem volt kiszolgáltatott helyzetben.
Jézus már korábban is szerette volna megértetni az emberekkel, hogy az Ő halálával nem egy tragédia történik, hanem csak az Isten megváltói terve válik valósággá.
Az egész ószövetségi áldozati rendszer és templomi szolgálat ezt az isteni áldozatot volt hívatott előrevetíteni.
A Jézus halálát szorgalmazó emberek pedig csak véghez vitték Isten tervét oly módon, ahogyan Isten azt már előre látta. Csel. 4,26-28.
Jézus az evangéliumokban következetesen képviseli felénk, hogy az Ő életét senki sem veheti el Tőle. Ján. 10,17-18.
Azért nem vehetik el, mert Ő az élet forrása, még mások élete is Belőle fakad. Ján. 1,4. 11,25. 5,26.
Jézus tehát az isteni lényéből adódóan csak önként válhat meg az életétől, más nem veheti el azt Tőle, “Én teszem le azt, én magamtól”, mondotta.
Ezt a szabad akaratú döntését hozta meg és hajtotta végre a Golgota keresztjén, amikor azt mondta: “Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” Luk. 23,46.
Igen, de ne feledkezzünk meg arról, hogy Jézus esetében éppen ekkor vettetett ki Sátán a Mennyből végérvényesen.
A mi esetünkben is történhet ez így, bár lehet, hogy mi nem látunk semmit, mert ez nem a mi látóvilágunkban történik.
Isten azonban nekünk is készíthet győzelmet Sátán és bűn felett éppen akkor, amikor úgy érezzük, hogy mindenki elhagyott bennünket, még Ő is.
Isten sokszor az ilyen magunkba fordult állapotunkat használja fel, a legfájdalmasabb óráinkat arra, hogy felfedjen és leleplezzen bennünk és körülöttünk olyan dolgokat, amiket eddig takargattunk.
Ugyanakkor szeretne bennünk nyilvánosságra hozni olyan dolgokat, amiket eddig még nem láthattunk, amik még rejtve voltak előttünk, mert nem tudtuk volna még elhordozni vagy éppen megküzdeni.
Lehetséges az is, hogy éppen mások nyernek betekintést Isten titkába akkor, amikor mi rejtettnek látjuk a dolgokat, mert egy időleges sötétség takar el bennünket Istentől.
Mert látványosságai lettünk a világnak.....
Mert az Istennek sokféle bölcsessége válik nyilvánvalóvá így az egész világ előtt.
Talán a mi esetünkben is éppen ezért engedi meg Isten azt a helyzetet, hogy Krisztussal együtt szenvedjünk és gyötrődjünk, hogy a feltámadásában is részesülhessünk.
Lehetséges az is, hogy éppen a mi kilátástalan helyzetünket, de egyúttal az Istenhez való töretlen ragaszkodásunkat látva támadnak fel és születnek újjá mások körülöttünk.
Mint Jézus esetében az egyik lator, vagy a római százados.