Mt. 26,21-25. 30-46. Mk. 14,17-21. 26-42. Luk. 22,21-46. Jn. 13,18-30.
| I. Jézus leleplezi árulóját | III. A gecsemánékerti küzdelem |
|
|
 |
| II. Útban a Gecsemánékert felé |
“Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem.” Mt. 26,21.
Júdás ott tartózkodott Jézus közelében, és saját sötét szándékának megvalósításán töprengett és dédelgette sötét, áruló gondolatait.
A lábmosásnál Jézus meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy ismeri Júdás szándékát és jellemét: “Nem vagytok mindnyájan tiszták!”, - mondta tanítványainak. Jn. 13,11.
Ezek a szavak meggyőzték Júdást is arról, hogy Mestere mindent tud a titkos szándékáról.
Júdás megmentése érdekében Jézus most még világosabban beszélt a tanítványai előtt.
“Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem, hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem.” Jn. 13,18. - Zsolt. 41,10.
Jézus ismerte az áruló szívének titkos szándékát és ezzel megadta Júdásnak istensége végső és meggyőző bizonyítékát, Júdás számára ez volt a végső felhívás a bűnbánatra.
Mikor felfogták Krisztus szavainak a súlyos voltát, akkor félelem, bizalmatlanság és gyanakvás fogta el őket, ezért fájdalmas érzéssel szívükben egymás után tették fel a kérdést Jézusnak: “Én vagyok-e az, Uram?” Mt. 26,22.
Júdás azonban továbbra is hallgatott, és ezzel mindegyikük figyelmét magára vonta.
Amikor a tanítványok kutatva tekintettek egymás arcába, és azt kérdezték: “Én vagyok-e az, Uram?”, akkor Jézus teljesen nyílt választ adott. Mt. 26,22.
“Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.” Mt. 26,23.
Amikor János a többiek nevében megkérdezi Jézust “Uram, ki az?”, akkor azt válaszolja: “Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak”. Jn. 13,25-26.
Júdás valószínűleg nem hallotta meg Jézus válaszát, ezért most, hogy megszabaduljon a többiek fürkésző tekintetétől, feltette Jézusnak ő is ugyanazt a kérdést, amit előzőleg a tanítványok is mind feltettek neki: “Én vagyok-e az, Mester?”.
Júdás megkeményedett szíve miatt Jézus arra kényszerült, hogy félreérthetetlenül kimondja néki: “Te mondád”. Mt. 26,25.
Jézus azt mondta néki: “A mit cselekszel, hamar cselekedjed. Ezt pedig senki sem érté... miért mondta néki. Némelyek ugyanis állíták, mivelhogy az erszény Júdásnál vala, hogy azt mondá néki Jézus: Vedd meg, a mikre szükségünk van az ünnepre; vagy, hogy adjon valamit a szegényeknek.” Jn. 13,27-29.
Jézusnak ez a kijelentése a kárhozat ítéletére vonatkozott, mert Júdás ekkor átlépte azt a határvonalat, amelyen már soha többé nem léphetett vissza.
Amikor Júdás elfogadta Jézus kezéből a bemártott falatot “a falat után akkor beméne abba a Sátán”, ezzel pedig a Szentlélek elleni bűn állapotába került. Jn. 13,27.
Jézus minden nagyobb jelentőségű esemény előtt félre szokott vonulni imádkozni, ezért most is így akart felkészülni az előtte álló rendkívüli eseményre.
Mint ember Ő is vágyott együttérzésre és bátorításra, ezért vitte magával a tanítványait.
Már a vacsorázó háznál kialakult a tanítványok között egy versengés afelett, hogy “ki tekinthető köztük nagyobbnak”. Lk. 22,24.
Jézus arra figyelmeztette őket, hogy ilyen szándékok csak a pogányokat vezérlik, az Isten gyermekeinek gondolkodását egészen más lelkület hatja át.
“A ki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint a ki legkisebb; és a ki fő, mint a ki szolgál.” Lk. 22,26.
Majd pedig önmagát állította eléjük példaként, mint aki mindig kész volt nekik szolgálni, noha a Mesterük volt.
“Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Jn. 13,34-35.
Jézus először csak azt mondta a tanítványainak, hogy “ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem”.
Mire Péter azonnal tiltakozni kezdett, mondván: “Ha mindnyájan megbotránkoznak is te benned, én soha meg nem botránkozom”. Mt. 26,33.
Jézus azonban még egyebet is mondott Péternek, nehogy felettébb elbizakodjon magában: “Bizony mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem”. Mt. 26,34.
Monda néki Péter: “Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged. Hasonlóképen szólnak vala a többi tanítványok is”. Mt. 26,35.
“Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.”Lk. 22,31-32.
Jézusnak ez a kijelentése akkor teljesedett, amikor a tanítványok látták Jézus meghurcoltatását és halálát, amivel összeomlott bennük a Jézusba vetett hitük, mint király Messiás.
Úgy történhetett ez is, mint annakidején Jób esetében, amikor Isten szabad kezet engedett Sátánnak Jób fölött, csak az életét nem vehette el. Jób. 1,12. 2,6.
Ha a Jézus új parancsában megfogalmazott szeretet megvalósul a mindenkori tanítványok életében, az biztosan felgerjeszti majd Sátán haragját.
Krisztus nem valami könnyű életutat jelölt ki tanítványai számára.
A különböző dolgokról való beszélgetés közben Jézus egyszer csak azt mondja a tanítványainak: “föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába”. Mt. 26,32.
Ezzel közvetve megint figyelmeztetni akarja őket a halálára, hogy készüljenek fel rá.
Másrészt viszont az is jelzi nekik, hogy nem fog a halál foglya maradni, hanem harmadnapon fel fog támadni.
Mivel előre tudja, hogy halála után hazamennek Galileába a tenger mellé, ezért elmondja nekik, hogy ott fog majd velük újra találkozni a feltámadása után.
A kert bejáratának közelében arra kérte tanítványait, hogy imádkozzanak önmagukért és őérette, azután Péterrel, Jakabbal és Jánossal egy elkülönített, magányos helyre ment, ahol már nagyon sokszor töltötte imádságban az éjszakát..
Ez a három tanítvány volt Jézus legközelebbi társa, ők láthatták megdicsőülését és átváltozását a hegyen, szemtanúi voltak, amikor Mózessel és Illéssel beszélgetett.
Ezért most is, ennek a nagy küzdelmének az időpontjában azt kívánta, hogy ez a három tanítvány maradjon a közelében.
“Ekkor monda nékik: Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig! maradjatok itt és vigyázzatok én velem.”Mt. 26,38.
A jó szándékú, de önmagát még nem eléggé ismerő tanítványainak mondja Jézus ezt, ami lehet egy ténymegállapítás, de lehet figyelmeztetés is a jövőre nézve.
“Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék”, ezért “vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok”. Mk. 14,38.
Lehet a lélek telve nagy elszánásokkal, mint volt ez Péter esetében is, de Jézus arra figyelmeztet, hogy ne csak a lélek készségére építsünk, mert akkor csalódás ér bennünket.
A legerősebb testet is ledönti a fáradtság, álmosság, kimerülés, ezért mindig rászorulunk arra, hogy felülről kérjünk és kapjunk erőt, ha helyt akarunk állni.
Úgy látszott, mintha Jézus kirekesztődött volna Isten jelenlétének világosságából, most Ő is olyan volt, mint aki a bűnösök közé tartozik, hiszen az elveszett emberiség bűnét kellett neki elhordoznia.
“Olyan rettenetes és szörnyű volt számára a bűn, olyan nagy volt a súlya a véteknek, amelyet neki kellett elhordoznia, hogy az Atya szeretetéből való örök kizárás félelme tört lelkére. Miután megérezte, hogy Isten haragja milyen rettenetes azokkal szemben, akik áthágták parancsolatait, így kiáltott fel: ‘Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!’ (Mt 26:38).” (JÉ 590,1)
“Krisztus úgy érezte, hogy a bűn elválasztotta Őt Atyjától. A mélység olyan széles, olyan sötét és olyan riasztó volt, hogy a lelke megborzadt tőle. Isteni hatalmát nem használhatta fel a kínszenvedéstől való megszabadulása érdekében.” (JÉ 591,2)
“Emberként kellett elszenvednie az emberek által elkövetett bűnök következményeit. Emberként kellett elhordoznia Istennek a bűnnel szemben tanúsított haragját.” (JÉ 591,2)
“Krisztus, mikor maga előtt látta az összeütközés összes lehetséges következményeit, akkor a lelke megtelt rettegéssel, mert tudta, hogy esetleges veresége az Istentől való elválasztását jelentené számára.” (JÉ 592,1)
Jézus sohasem állt szembe az Atya akaratával sem itt, sem korábban, éppen ellenkezőleg, számára ekkor az jelentett szenvedést, attól borzadt vissza, hogy a magára vett bűnök miatt most megszakad az az egység, amely az örökkévalóságtól fogva fennállt közöttük.
Erre az egységre utalt akkor is, amikor azt mondta “Én és az Atya egy vagyunk”. Jn. 10,30.
Jézus háromszor mondta el ezt az imádságot, mert emberi természete vissza riadt ettől az utolsó, minden ténykedését megkoronázó áldozattól.
Imádsága most csak azt fejezi ki, hogy teljesen alárendelte magát sorsának amiért jött, nem futott meg feladata, küldetése teljesítése elől:
Az ember Jézusnak ki kellett mondania most a megáldoztatása előtti utolsó percekben azt, hogy kész önként, szabad akaratból tovább menni, vállalni életének feláldozását.
Ezt a szabad akarati döntést hozta meg Jézus a Mennyben az Istenség tanácsában, hozta meg megváltói szolgálata kezdetén a pusztában, és itt a kereszt előtt, amikor már valóságosan is érzi, hogy mit jelent az amire vállalkozott.
Jézus ekkor nem a tanítványaiért imádkozott, hanem a saját megkísértett és szenvedő lelkéért könyörgött, mert elérkezett számára a legrettenetesebb pillanat, amelynek el kellett döntenie a világ sorsát.
Az emberiség sorsa még függőben volt, Krisztus még most is megtagadhatta volna a bűnös emberi családért meghatározott és elrendelt pohár kiivását, még nem volt túl késő.
Jézus még letörölhette volna orcájáról a véres verejtékcseppeket és hagyhatta volna, hogy az emberek vesszenek el bűneikben.
Gondolkozhatott volna úgy is, hogy a bűnös hadd kapja csak meg elkövetett bűneiért a megfelelő büntetést, Ő pedig visszamegy az Atyához.
Sátán mindent megtett azért, hogy Jézust elcsüggessze, hiábavalónak mutassa be mindazt, amit készült bevégezni.
A tanítványokra is azért gyakorolt olyan befolyást, hogy újra és újra elaludjanak, hogy Jézusban azt az érzést keltsék ezzel, hogy nem értékelik az áldozatát.