Mt. 23,1-39. Mk.12,38-40. Lk. 20,45-47.
| I. Óvás az írástudóktól és farizeusoktól | II. Jaj kiáltás a képmutatás felett |
|
|
 |
Mt. 23,1-39. Mk.12,38-40. Lk. 20,45-47.
| I. Óvás az írástudóktól és farizeusoktól | II. Jaj kiáltás a képmutatás felett |
|
|
|
Jézus mindenek előtt arra figyelmeztette hallgatóit, hogy “oltalmazzátok meg magatokat az írástudóktól”. Lk. 20,46.
“Az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek, mert ők mondják, de nem cselekszik”. Mt. 23,3.
A farizeusok csak követelnek, elviselhetetlen terheket raknak az emberekre, de semmit nem tesznek azért, hogy ők is megtartsák azokat.
Amit viszont mégis tesznek, azt az emberek megtévesztésére teszik.
“Minden dolgaikat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek: mert megszélesítik az ő homlokszíjjaikat; és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét.” Mt. 23,4.
“Szeretik a lakomákon a főhelyet, és a gyülekezetekben az elölűlést, és a piacokon való köszöntéseket”. Mt. 23,6-7.
“Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek: Annakokáért a mit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek.” Mt. 23,2-3.
Amit parancsolatként hirdetnek az Írásokból, azt megcselekedjétek, mert Isten szavát hirdetik, de amit ők akarnak rátok rakni, az már nem isteni eredetű.
A “Mózes székében” üléssel Jézus azt is akarta mondani, hogy ezek az emberek önmagukat ültették jelképesen a mózesi örökség székébe, az állandó tanítással, törvénymagyarázással és Mózesre hivatkozással.
Lehet, hogy valaki a neki kijáró tisztelet jeleként fogadja jólesően a “Mester”, “Atya” vagy éppen a “Doktor” megszólítást, de Jézus arra emlékeztet, hogy ezzel olyasmit fogad el az ember, ami egyedül csak az Istent illeti meg.
Isten gyermekei között nincs helye a címeknek és rangoknak, hiszen mindnyájan testvérek Jézusban.
Jézusnak ez a figyelmeztetése viszont nyilvánvalóan nem vonatkozik a mindennapi élet szakmai és egyéb területeire.
Jézus ugyanis ezzel nem akarta megtiltani a gyermeknek, hogy “Atyámnak” szólítsa az apját, vagy a beteg “Doktornak” az orvosát, esetleg a tanuló “Mesternek” a szakoktatóját.
“Aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Mert a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik”. Mt. 23,11-12.
Jézus ezzel a dolgok törvényszerűségére irányította az emberek figyelmét.
Ez a törvényszerűség már most is így működik, és Isten ítéletében is így fog.
Aki Isten helyébe képzeli magát, azt Ő letaszítja bitorolt magasságából, aki pedig felismeri a maga helyét, és azt foglalja el, azt felemeli magához, igazi Atyjaként fiává teszi.
Az igazi nagyság éppen az ellentéte annak, mint amit az emberek feltételeznek.
A Biblia szerinti nagyságot nem a címek és rangok határozzák meg, hanem az, hogy az embertársaink javára élünk-e, a szeretet és irgalmasság cselekedeteit műveljük-e.
Isten mindenkit a kapott világosság arányában fog megítélni, ezért a nagyobb ismerettel rendelkező írástudók és farizeusok többért felelősek Isten előtt, mint a nép egyszerű gyermekei.
Aki mások megtévesztésére a képmutatás útját választják, azok Sátán útján indultak el, és az Ő lelkületét ápolják magukban.
“Ti az ördög atyától valók vagytok... mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja”. Jn. 8,44.
“A mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, a kik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be”. Mt. 23,13.
Ezek az emberek képtelenek voltak Jézust elfogadni Messiásként, erőszakos elutasításuk viszont hatással volt a nép állásfoglalására is, hiszen vagy féltek tőlük, vagy felnéztek rájuk, mint vallási vezetőkre.
Az Írások eltorzított magyarázásával a törvénytanítók megtévesztették azokat, akik máskülönben elfogadták volna Krisztust és országának elveit.
Akkor is csak a saját érdekeikre tudtak gondolni, amikor pedig éppen az elnyomottak és kiszolgáltatottak gondját viselő Isten szolgálatában kellett volna buzgólkodniuk.
Megnyerték a jámbor özvegyek bizalmát, s aztán kötelességükül szabták, hogy vagyonukat vallási célokra ajánlják föl.
Amikor már rendelkeztek a pénzzel, akkor azt saját hasznukra fordították.
Becstelenségüket úgy takargatták, hogy hosszan, nyilvánosan imádkoztak, kegyességüket feltűnően mutogatták.
Krisztus kíméletlenül megfeddte az önző visszaéléseket, mely kicsikarta és helytelenül használta föl az özvegyek ajándékait.
De vigyázott, hogy ne csökkentse a kötelességeket, ezért máskor megdicsérte azt az özvegyet, aki elhozta áldozatát az Isten kincstárába. Mk. 12,42.
“Ezzel az adománnyal a szívét adta oda, annak értékét nem a pénz értéke határozta meg, hanem az Isten iránti szeretet és a műve iránti érdeklődés, ez volt tettének indítóoka.” (JÉ 518,2)
Tévelygéseikkel és rideg önzésükkel lelkileg beteggé teszik azokat, akiket a pogányok közül zsidóvá (prozelitává) tettek.
A külsőségekben megnyilatkozó tilalmakra koncentráló igyekezetük megakadályozza, hogy őszintén megtérjenek, ezzel szinte a biztos kárhozatba taszítják őket.
A farizeusok megrögzött esküdözők voltak, a legkisebb vitás kérdésnél már esküdöztek, viszont fenntartottak maguknak bizonyos kibúvókat a saját esküjük alól.
Ha Isten neve nincs benne az eskü szövegében, akkor az nem is kötelezte őket semmire sem.
Ezért készek voltak mindenre esküt tenni, legyen az ég, a Föld, Jeruzsálem vagy éppen a saját fejük, - a lényeg, hogy ne legyen benne az Isten neve.
Jézus az anyagias gondolkodásuk miatt feddi őket, hiszen többre értékelték a templom aranyát, mint a templomot, és az oltárra tett ajándékot mint az oltárt.
Mert közben csak a saját gyarapodásukra gondoltak, és nem a templom és az oltár Istenére.
Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy a kicsiny dolgokban nagyon precízek és szigorúak voltak, de Isten törvényének lényegi követelménye közömbösen érintette őket.
Lehet azonban úgy is érteni, hogy mivel anyagias beállítottságúak voltak, ezért az anyagiakat érintő isteni kívánalmakat szigorúan vették, de az isteni természet lelki megnyilatkozásainak nem volt előttük értéke.
Jézus szerint nagy jelentőséget tulajdonítanak a kicsi dolognak is, - a szúnyogot is kiszűrik a vízből, mivel tisztátalan állat, - mert ezt ők találták ki.
Viszont a nagy dolgok mellett is elmennek közömbösen, - a tevét is elnyelik - ha az ő egyéni értékrendjük szerint annak nincs különösebb jelentősége.
Ezzel a kijelentésével Jézus a képmutatás gyökerére mutatott rá, a külsőségekben megnyilatkozó vallásosság üres és romlott állapotára.
Ahogyan a fehérre meszelt és szépen díszített sír belül rothadó maradványokat tartalmaz, úgy a papok és vezetők külső szentsége is csak a szívükben rejtegetett bűn takarója volt.
Jézusnak ez a kijelentése az Isten megváltó művének lényegét érinti.
Isten ugyanis nemcsak megszabadítani akar a bűn világából, hanem szeretne újjáteremteni bennünket, mert vissza akarja állítani bennünk azt az isteni képmást, amit a bűn eltorzított.
Ezért Isten a szívünket kéri tőlünk, mert Ő a szíveket vizsgálja és a szívünket akarja újjáteremteni. Péld. 23,26. 4,23. Zsolt. 51,12. II. Kor. 5,17.
“Krisztus idejében babonás figyelmet tanúsítottak a halottak nyughelyei iránt, a díszítésre hatalmas összegeket fordítottak. Isten szemében ez bálványimádás volt. A halottak iránt tanúsított aránytalan figyelem elárulta, hogy nem szeretik Istent mindenekfelett, sem embertársaikat, mint önmagukat. Ugyanez a bálványimádás hódít tért napjainkban is. Sokan vétkesek az özvegyek és árvák, a betegek és a szegények elhanyagolásában, de ugyanakkor költséges emlékműveket építenek a halottaknak. E célra bőkezűen szentelnek időt, pénzt és munkát, miközben az élők iránti kötelesség - amit Krisztus világosan megparancsolt - elvégezetlen marad.” (JÉ 521,3)
Készek voltak azt állítani, hogy ha ők éltek volna az atyáik idejében, akkor másként bántak volna az Isten hírnökeivel és követeivel.
Jézus azonban rámutatott a képmutató jellemükre és szándékukra, hiszen ők nevezték mindig a nép előtt “mi atyáink”-nak a próféták gyilkosait.
“Így tehát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat”. Mt. 23,31.
Majd pedig azt mondta nekik: “Töltsétek be ti is a ti atyáitoknak mértékét!”.
Mintha azt mondta volna nekik, hogy végezzétek el azt, amit a szívetekben már úgyis eldöntöttetek, hogy megölitek az Isten Fiát.
“A papok és vezetők bűne minden megelőző generációénál nagyobb volt. A Megváltó visszautasításával minden, Ábeltől Krisztusig meggyilkolt igaz ember véréért felelőssé tették magukat. Csordultig akarták tölteni gonoszságuk poharát. Hamarosan az ő fejükre öntetik, mint visszafizető ítélet. Erre figyelmeztette őket Jézus:” (JÉ 522,1)
“Hogy reátok szálljon minden igaz vér, amely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár között megöltetek. Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre” Mt. 23,35-36.
Krisztus felháborodása a képmutatás, a nagy bűnök ellen irányult, a papok és vezetők megtévesztő okoskodásában meglátta a sátáni eszközök munkálkodását, ezért élesen megfeddte a bűnt, de egyetlen szót sem szólt bosszúból, szent harag töltötte el a sötétség fejedelmével szemben, de hangulata nem volt ingerült.