Mt. 16,27 - 17,8. Mk. 9,1-8. Lk. 9,27-36.
I. A tanítványoknak adott ígéret | II. A megdicsőülés hegyén | |||
III. Mózes és Illés |
Egyrészt az ember Fiának dicsőséges visszajövetelére irányította tanítványainak figyelmét.
Másrészt viszont a végső nagy ítéletről beszélt nekik, amikor Isten “megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint”.
Ugyanakkor egy különleges ígéretet is adott a tanítványai közül némelyeknek.
“Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.”
A Biblia mindenhol képviseli azt, amit Jézus mondott, - Egyszer mindenkinek meg kell jelenni Isten ítélőszéke előtt a cselekedetei szerint. II. Kor. 5,10. Préd. 12,16.
Ha valaki nem fogadta el az Isten által felajánlott kegyelmi lehetőséget Krisztusban, annak a saját cselekedetei alapján a kárhozat ítéletével kell számolni, a második halállal. Jel. 20,11-15.
Akik viszont elfogadták Jézust személyes Megváltójukként, azok átmentek a halálból az életbe, így ők már az örök élet várományosai.
Ezek az emberek nem a saját cselekedeteik alapján lesznek megítélve, hanem a nekik tulajdonított jézusi cselekedetek alapján ítéltetnek meg. Fil. 3,9. Jel. 19,8. Zak. 3,1-3.
Jézus ezzel nem azt ígérte meg, hogy a tanítványai közül némelyek nem fognak addig meghalni, amíg be nem következik az Ő dicsőséges visszajövetele.
Ezt a kijelentését a következő érvek miatt sem lehet az előzőek szerint érteni:
Mert Jézus nem azt ígéri, hogy ezek a tanítványai nem fognak meghalni, hanem csak azt, hogy addig nem halnak meg, amíg meg nem látják.
Amikor Jézus visszajön az ő dicsőségének királyiszékében, akkor viszont az övéi már nem fognak meghalni, hanem még a meghalt igazak is fel fognak támadni, hogy Jézus magával vigye őket a Mennybe.
Ezeknek a tanítványainak csupán azt ígérte meg, hogy addig nem halnak meg, “mígnem meglátják az Istennek országát”.
Jézus megdicsőülése a hegyen tökéletesen érzékeltette és szemléltette a majdani dicsőséges visszajövetelének rendkívüli eseményét.
Isten országáról csak akkor és ott beszélhetünk, ahol Isten mint uralkodó érvényesíti jogait és hatalmát az uralkodásra.
Jézus azért jött le ide a Földre, hogy ennek a jogos igényének érvényt szerezzen Sátánnal a bitorlóval szemben.
Erre utalt Jézusnak már az első prédikációja is, amelyben bejelentette, hogy “Betelt az idő, és elközelített az Istennek országa”. Márk. 1,15. Mát. 4,17.
Bár ez az isteni uralkodó állruhában jött el, szolgai létformában, de néhány kiválasztott számára egy rövid időre felfedte igazi valóját, megmutatta az uralkodói lényének dicsőségét.
Az evangéliumok feljegyzéseiből azt tudhatjuk, hogy “magához vevé Jézus Pétert, Jakabot és ennek testvérét Jánost, és felvivé őket magokban egy magas hegyre”, hogy ott imádkozzon velük.
Ez már a második alkalom, amikor Jézus ezt a három tanítványát választja ki a többi közül, amikor valamilyen rendkívüli cselekményre és eseményre készül.
Ez utalás lehet arra, hogy Jézus tanítványai ugyan egyenlők a szolgálatra való elhívásban, de nem egyenlők a kapott kegyelmi ajándékok és a személyes képességeik alapján.
Jézus nem akarja egyformára alakítani a tanítványait, hiszen Ő maga mondja, hogy vannak közöttük kicsinyek és nagyok, és mindegyiket ott használja, ahol éppen szükség van rájuk.
Mindegyik Isten dicsőségét szolgálhatja, de nem egyforma módon és mértékben.
“Még a tizenkettő közül sem tudja mindenki elfogadni a kinyilatkoztatást, melyet adni óhajt. Csak azt a hármat választotta ki, hogy vele legyenek a hegyen, akik majd tanúi lesznek Gecsemáné-kerti gyötrelmének” (JÉ 356,f)
Amikor Jézus kissé félrevonulva csendesen imádkozott, eközben több rendkívüli dolog történt.
Az Ő “orcájának ábrázata elváltozék” és “ragyogott vala, mint a nap”.
“A ruhája fényes lőn, igen fehér, (és fénylő volt) mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet.”
Eközben “megjelenék néki Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal”.
Rendkívül fellelkesítette őket az amit láttak, mert még mindig nem az igazi összefüggéseiben értették és szemlélték a történteket.
Jelenlévő tanítványai biztosak voltak abban, hogy ezek a mennyei küldöttek a Messiás uralkodását fogják bejelenteni, és így végre hamarosan megalapítják Jézus királyságát Izráelben, majd pedig az egész Földön.
Végre reményeik beteljesedését láthatják és remélhetik az eseményekből.
Péter ettől a lelkesedéstől késztetve kiált fel: “Mester, jó nékünk itt lennünk: csináljunk azért három hajlékot, egyet néked, Mózesnek is egyet, és egyet Illésnek;”.
Péter azonban most sem tudta, mit mond, mert amit mondott, azt nem a Szentlélek adta a szájába, hanem Sátán.
Ha Jézus fennmarad a hegytetőn, akkor az emberi család örökre elvész.
Péter szavai Jézus felé a Kísértő szavai voltak, Jézusnak sokkal könnyebb lett volna fennmaradni a hegyen, mennyei dicsőségben, mint lemenni és vállalni a borzalmas kereszthalált.
Miközben Péter boldogan mondja Jézusnak az elképzelését, hirtelen “fényes felhő borította be őket”, és ebből a felhőből egy szózat hallatszott.
“Ez az én szerelmes Fiam, a kiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok.”
A tanítványok amikor ezt meghallották, arcra estek és nagyon megrémültek.
Amikor az Isten hangját meghallották a tanítványok, úgy megrémültek, hogy azonnal a földre borultak, és ott maradtak egészen addig, amíg Jézus nem ment oda hozzájuk.
“Jézus hozzájok menvén, illeté őket, és monda: Keljetek fel és ne féljetek!”
Amikor pedig körül néztek, már csak egyedül Jézust látták a hegyen.
Mindenekelőtt Jézus tanítványainak volt szüksége a hegyen látott és átélt eseményre.
“Imájának most az volt a tárgya, hogy tanítványai láthassák ama dicsőséget, amely az Övé volt az Atyával a világ alapítása előtt, s országa nyilatkozzék meg emberi szemeik számára, tanítványai erősödjenek meg, mert látták azt. Azért könyörög, hogy lássák istenségének megnyilatkozását, ami majd vigaszt nyújt nekik szenvedései tetőfokának órájában, s biztosan tudhassák: Ő Isten Fia, és szégyenteljes halála a megváltási terv részét képezi.” (JÉ 356,f)
Így teljesedett be a tanítványainak adott ígérete, meglátják az Isten országának dicsőségét.
Ebben az országban Jézus királyként, királyi dicsőségbe öltözötten állt előttük, Mózes a feltámadásban részesülő szenteket képviseletében állt ott, Illés pedig az élő szentek képviselőjeként állt ott.
Ugyanakkor viszont Jézusnak is szüksége volt arra az együttérzésre és bátorításra, amit Mózes és Illés által küldött részére a Menny.
Beszélgettek Jézussal, de nem olyan dolgokról, mint amit a tanítványok vártak volna tőlük.
Beszélgetésük témája azokra az eseményekre irányul, ami Jeruzsálemben fog történni Jézussal, aminek végét a Golgotán bekövetkező halála fogja lezárni.
Korunk keresztényeihez hasonlóan már a tanítványok is fogalmaztak meg olyan hiedelmet, miszerint egy embernek van egy különálló lelke, amely esetenként a testtől függetlenül is meg tud jelenni látható formában.
Amikor Jézus a feltámadása után megjelent a tanítványainak, akkor azt hitték, hogy “valami lelket látnak”. Luk. 24,36-40.
A Biblia tanítása szerint viszont a teljes ember megsemmisül a halálban, és éppen ezért van szükség arra, hogy Jézus visszajöjjön ide a Földre, és a koporsókból és a földnek porából szólítsa elő a meghalt embereket.
Nem a testüket támasztja fel, hogy a lelküknek újra legyen anyagi foglalata, hanem az embert, a teljes embert szólítja elő. Ján. 5,28-29. Dán. 12,2.
Mert ez a két ember jobban át tudta érezni Jézus helyzetét, mint az el nem bukott világok szent lényei.
Mózes maga is átélte, mit jelent szeretni a népet, amely újra és újra a bűnt választja, milyen az a szeretet, amely kész az életét is odaadni azokért, akiket szeret.
Mózes a Megváltó előképe volt akkor, amikor azt mondta: “De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál”. II. Móz. 32,32.
Illés viszont ismerte az emberi lélek magányosságát, hiszen ő is három és fél évig tartó éhínség idején egyedül állt szembe az elnyomó hatalommal, állt ki a Kármel hegyén, és egyedül menekült a pusztába a fájdalmával és kétségbeesésével.