Luk. 17,7-10.
| I. A példázat történeti része | II. Isten szolgálatában |
|
 |
|
| III. A szolgálat jutalma |
Luk. 17,7-10.
| I. A példázat történeti része | II. Isten szolgálatában |
|
|
|
| III. A szolgálat jutalma |
Amikor Jézus kérdésbe csomagolja a mondanivalóját, akkor mindig elgondolkodásra akarja késztetni az embereket.
A jól alkalmazott kérdés olyan eszköz lehet a tanító kezében, mint egy varázsvessző, amivel megérintheti és mozgásba lendítheti a hallgatók gondolkodását, és Jézus pont ezt akarta.
Kérdéseivel hatásos módon szólítja meg a hallgatókat, egészen személyessé teszi a tanítását, hiszen ezzel a módszerrel bevonja őket is a történetbeli cselekmény aktív végig gondolásába.
Mi több, nem csak együtt kell gondolkodjanak Vele, hanem a történet megismerése közben magukban, a lelkük mélyén állásfoglalásokat és döntéseket kell meghozniuk.
A jézusi példázat egy különleges szolgát mutat be, aki nemcsak egyetlen feladat elvégzésére áll az urának szolgálatában, hanem szinte mindenes a házban.
Ha kell szánt, máskor legeltet, és amikor kell, akkor kell, akkor a ház urát szolgálja ki a házban.
Ez a mindenes szolga kép azt is kifejezi, hogy a ház ura mennyire értékeli a szolgáját, és az általa elvégzett munkát.
Ez azt fejezi ki, hogy a ház ura szereti a szolgáját, szereti azt, ahogyan elvégzi a munkáját, ezért végeztet vele mindent, szereti azt, ha mellette van, ezért neki kell a személyes kiszolgálást is elvégezni körülötte.
A “felövezés” alapvetően kétféleképen is alkalmazható a szolga életére és munkavégzésére.
Jézus tanítási rendjében ez a “felövezvén magadat” kifejezés az állandó készenlétet jelenti, ilyen állapotban lévő szolga bármelyik pillanatban szólítható a szolgálatra. Lk. 12,35-37.
“Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva;”
“Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor haza megy, vigyázva talál: bizony mondom néktek, hogy felövezvén magát, leülteti azokat, és előjövén, szolgál nékik.”
A “felövezés” azonban a szolgálatra való képesség megerősítésére is vonatkozik, hogy több és nehezebb feladatok elvégzésére is képesek legyünk.
A régi időkben a nehéz terhek cipeléséhez derékövet kötöttek magukra az emberek, a derekuk megerősítésével többre voltak képesek, mint anélkül.
Péter apostol is ilyen értelemben használja ezt a kifejezést a lelki életünkre.
“Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen.” I. Pét. 1,13.
A megszólított tanítványok alig tudják végig gondolni, hogy mit is tennének a ház ura helyében, hogyan viszonyulnának a szolgájukhoz egy ilyen helyzetben, Jézus máris a szolga szerepének átélésébe szólítja őket.
Ha előzőleg gazdákként állást foglaltak bármilyen módon is Jézus elbeszélése közben, akkor ezt most is meg kell tenniük szolgákként, és az előző állásfoglalásuk meghatározza a következőt is.
Ez a képváltás úgy is értelmezhető, hogy Jézus ekkor teljesen átvált a példázatból a valóságba, és a tanítványokat azonosítja a szolgákkal.
Háromféle minősítés olvasható ki abból, amit Jézus elmondott a tanítványai előtt.
Aki csak szolgának érzi magát Urának házában, az csak parancsot teljesít, semmi többet, minden esetben a parancsban megfogalmazott utasítás határozza meg a cselekvésének határait és mértékét.
Van olyan szolga is, aki kötelességének érzi a szolgálatot, mert Urának adósa, tartozik neki, ezért ő csupán a tartozását szeretné ledolgozni, kiegyenlíteni.
Lehet olyan szolga, aki a házhoz tartozónak érzi magát, ezért az elvégzett szolgálatát nem is szolgai minőségben végzi, őt az Ura iránti szeretet és ragaszkodás motiválja a cselekvésében.
Ez tipikusan az Úr és a szolga kapcsolatának képe, ahol az Úr parancsol, a szolga pedig engedelmeskedik.
A lelki élet vonatkozásában is vannak olyan emberek, akik csupán azért tesznek valamit, mert Isten azt parancsolta, és nem mernek nem engedelmeskedni.
Az Isten örök erkölcsi törvényében is csak a tilalmakat, a parancsokat veszik észre, amit meg kell tartani, aminek engedelmeskedni kell, mert másként jön az ítélet.
A misszióval kapcsolatos minden tevékenységüket is a parancsból következő engedelmesség határozza meg.
Az ilyen beállítottságú emberek nem képesek maguktól észrevenni elvégzendő feladatokat, mindig azt várják, hogy valaki mondja meg neki, mit kell tennie.
A parancsot végrehajtó szolga sohasem tud örömet találni a munkában, a szolgálatban, ezért az egész keresztényi életét teherként éli meg, amin minél előbb szeretne túljutni.
Ezt a parancsot szigorúan végrehajtó szolga szerepét öltötte magára a Jézus korabeli farizeusok többsége is, akik a törvényeskedő, rideg engedelmességükkel szeretetlenné tették a törvényt, és annak szerzőjét, Istent.
Egyszerűen “haszontalan szolgák”-nak nevezi azokat, akik csak azt végzik el, amiről úgy gondolják, hogy ezt és ezt “kötelesek voltunk cselekedni”.
Amikor Jézus ezt a kifejezést használja, hogy “kötelesek voltunk”, akkor nem a szó mai általánosan használt jelentésével fejezte ki magát.
Jézus korában a “köteles” szó azt jelentette, hogy ennek az embernek adóssága van, tartozik az Urának, amit köteles megadni, letörleszteni.
Ma is vannak olyan keresztények, akik a saját bűneiket ismerve, állandóan egy lelkiismereti nyomás alatt cselekszenek, meg akarnak felelni Isten előtt, ki akarják egyenlíteni a számlájukat.
Nem tudják hitben elfogadni, hogy Jézus már kiegyenlítette a tartozásunkat, vagyis már nincs tartozásunk, nincs köteles részünk Isten előtt.
Az ilyen módon dolgozó szolgákat két dolog motiválhatja abban amit és ahogy tesznek.
Egyrészt lehetséges, hogy nagyon szeretik az Urukat, ezért maradnak a szolgálatában.
Az Ószövetség idején ennek a viszonyulásnak volt az előképe az, amikor a hetedik esztendő végén szabadon kellett engedni a szolgaságba kényszerült embert, de az dönthetett úgy, hogy örökre az urának szolgálatában marad. II. Móz. 21,2-6.
Másrészt viszont az is lehet, hogy már nem szolgai minőségben szolgálják Urukat, hanem házhoz tartozóként, mert a ház Ura fiaivá fogadta őket.
“Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei (a családhoz tartozó) az Istennek.” Eféz. 2,19.
Pál apostol a saját szolgálatáról azt mondta: “Nem a szemnek szolgálván, mint a kik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái, cselekedvén az Istennek akaratját lélekből, jó akarattal, mint a kik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek;” Eféz. 6,6-7.
Ez egy rendkívül kegyetlen körülménynek tűnik a bűn világának normája és értékítélete szerint, de a mennyei alapelvektől nem idegen megnyilatkozás.
A szeretet ugyanis sohasem tart szünetet, nem függeszti fel a megnyilatkozását, ezért Isten is állandóan árassza ránk a kegyelmét és az áldását.
Az Istennel közösségben élő emberek is képesek erre a bűn világának viszonylatában, képesek arra, hogy szeretetük kifejezésével állandóan készen álljanak Isten és az embertársaik szolgálatára.
Jézus csak olyan szolgálatot vár el a tanítványaitól, amilyet ő is kész elvégezni érettünk.
Ő is kész érettünk bármikor felövezni magát és szolgálni nékünk már most is, de majd az Ő országában is. Luk. 12,37.
A példázatbeli szolgálat azt jelenti, hogy légy kész a szolgálatra bármikor, amikor Istentől késztetést kapsz valamilyen szolgálat elvégzésére.
Amikor Isten felszólítását érzed magadban, akkor ne keress kifogásokat és elfogadhatónak tűnő mentségeket, hanem végezd el azt, ami rád vár, amit neked jelölt ki Urad.
Az igazi szeretet szolgálat, sohasem várja meg a parancsot, hanem azt keresi és azon gondolkodik, hogy mit tudna tenni olyat, amiről azt feltételezi, hogy az Urának akaratával és szándékával is megegyezik.
Ezért amikor Jézus visszajön nem azt fogja megvizsgálni, hogy megtartottuk-e a parancsolatait, hanem azt, hogy mit tettünk olyat, amit nem parancsolt. Mt. 25,31-40.
Akár a parancsot teljesítő, akár a köteles tartozását rendezni akaró, Jézus minősítése szerint haszontalan szolgának minősül, ezért csak elmarasztalásban részesül a ház Urától.
Ezért kérdezik majd a számadás napján a ház Urától, hogy mikor nem tettük meg azt, amit mondasz ránk? Mt. 25,44.
Ők ugyanis parancsot vártak, a ház Ura pedig önkéntességet, szeretetből és szabad akaratból történő készséget és felajánlást várt a szolgáitól.
A szeretetből szolgálók azonban nem is emlékeztek arra, hogy időközben mi mindent megtettek Uruk szolgálatában, mert ők nem számításból, hanem természetesen tették a dolgukat.
Éppen ezért a jutalmuk sem marad el: “Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta”. Mt. 25,34.
Ugyanakkor ez a megjutalmazott szolgálat nem olyan módon járulékos eleme az új életnek, amelynek elvégzéséért az üzleti élet törvényszerűsége alapján igényelhetnének külön jutalmat, hanem Isten országának lényegéből, a szeretet meglétéből fakad.
Ha elvégeztük, csak azt tettük, amit kellett, végül is csak szemrehányást tehetünk magunknak, hogy nem tudtunk többet tenni ennél az Isten iránti szeretetünk megbizonyítására.
Az egyik szolga a jutalom reményében cselekedett, ezért igyekezett minden parancsot végrehajtani, de a ház Ura éppen ezért nem értékeli a szolgálatát.
A másik szolga nem a jutalomért cselekedett, hanem csupán a ragaszkodó szeretettől késztetve, de a ház Ura megjutalmazza.
A kettő szolga közötti különbséget Jézus egy másik példázatával világítja meg, ahol egyszerűen csak béresnek nevezi azokat, akik az elvégzett munkájuk után jutalmat várnak el a ház Urától. Jn. 10,12-13.
De éppen ez a hozzáállása teszi érdektelenné és könyörtelenné a rábízottakkal szemben, mivel semmit sem tekint a sajátjának, ezért nem is érzékeli a veszteséget, amit a hozzáállásával okoz.