Luk. 16,1-9.
| I. A példázat háttere és története | II. A példázat üzenete |
|
 |
|
| III. A példázat alkalmazása |
Luk. 16,1-9.
| I. A példázat háttere és története | II. A példázat üzenete |
|
|
|
| III. A példázat alkalmazása |
Ez a példázat a folytatását képezi az előző háromnak, ahol Jézus az eltékozolt életről és az elveszettségről adott tanítást a farizeusoknak és az írástudóknak.
Most azonban másoknak címezte a tanítását, hiszen ezt kimondottan a tanítványainak mondta el. 1/a. vers
Ebben a példázatban is az eltékozolt javakról beszél Jézus, mint a két testvér esetében, és itt is az elveszettség gondolatát érzékelteti azzal, hogy a gazdag ember elbocsátja a szolgáját.
Ez a szolga is a házon belül került elveszett állapotba a rábízott javak hűtlen kezelése miatt, hasonlóan, mint az otthon maradt testvér az előző példázatban.
Jézus a korabeli társadalmi osztályok jellegzetes életstílusát, gondolkodását és szokásait vezeti be ebbe a példázatába szemléltető képként.
Ez a példázat nem a szegény emberekről szól, hanem a nagyon gazdag és az őket kiszolgáló még mindig gazdag rétegről.
A gazdag ember ugyanis egyáltalán nem esik kétségbe attól, hogy a szolgája az ő kárára biztosítja magának az elbocsátás utáni megélhetését, még meg is dicséri, hogy ügyes és okos volt.
A szolga által kezelt tételek ugyanis olyan mértékűek, hogy annak a megélhetéséhez semmi köze, ez csak a felhalmozott javait gyarapította volna.
Egy “Bat”, vagy “batus” olaj 36,9 liternek felel meg, így a “száz bátus olaj” 3.690 liter olajat jelent, amiből ötven százalékot engedett el.
Egy “Kór”, vagy “kórus” búza 369 liternek felel meg, így a “száz kórus búza” 36.900 liter búzának felel meg, amiből húsz százalékot engedett el.
Jézus tehát elsősorban a kor szellemének anyagias gondolkodását vette például annak a szemléltetésére, amit a tanítványai előtt meg akart világítani.
Jézus gyakran használ olyan példákat a tanítása szemléltetéséhez, amikben provokálja és sokkolja a hallgatóit, mert ezzel ragadja meg és köti le hallgatóinak a figyelmét.
Egyszer egy “hamis bíró”-hoz hasonlítja az Istent. Lk. 18,2-7.
Máskor önmagát hasonlítja a besurranó éjszakai tolvajhoz. Mt. 24,43. I. Thess. 5,2.
Esetenként pedig a megvetett pogányokat és bűnösöket állítja példaképül a választott nép elé. Lk. 4,24-28.
Jézus nemcsak a vallásos körökben megszokott kegyes szóhasználattal él, hanem attól eltérő, megdöbbentő képeket is felhasznál, mert gondolkodásra akar késztetni.
A szolgának egyetlen tiltakozó szava sem volt, ami arra enged következtetni, hogy a felhozott vád minden pontja igaz volt.
A múltban elkövetett bűneit nem lehet letagadni, sem áthárítani, ezért a szolga csendben marad, hiszen minden magyarázkodás és mentegetőzés csak súlyosbítaná a helyzetét.
Ennek felismeréséből is kiderül az, hogy ez a sáfár okosabb, mint a szolgatársai.
Úgy gondolta, hogy a múltat már nem teheti jóvá, ezért azonnal és minden képességével a jövőjének biztosítására fordította minden lehetőségét és képességét.
“A gazdag ember”, aki Istent, közvetlenül pedig Jézust jelképezi, aki eltávozása előtt bennünket is sáfárokká, azaz gondviselővé tett a saját háza felett, de egyszer visszajön, és számon fogja kérni minden szolgájától, hogy mit tett és hogyan gondoskodott a rábízottakról.
“A szolga”, akit az ő Ura azzal bízott meg, hogy legyen kezelője az összes javainak, az Ura nevében döntéseket hozhatott és érvényesíthetett az Urával kapcsolatban álló emberek felé.
“Az adósok”, akiknek a ház Urával szemben tartozásuk volt, és adott időpontig még nem volt lehetőségük ezt a tartozást kiegyenlíteni, sőt az elengedés arra mutat, hogy ezt a jövőben sem tudták volna megtenni.
Ez az adóság nem mást jelent, minthogy Isten előtt nem rendeztük el a bűneink miatt létrejött helyzetünket, Pál apostol kijelentése szerint ugyanis a bűn miatti fizetséggel tartozunk, mert “a bűn zsoldja – azaz fizetsége, ezzel kell fizetni érte - a halál”. Róm. 5,23/a.
Amikor Jézus imádkozni tanítja a tanítványait, akkor Lukács beszámolója szerint az ellenünk vétkezőket adósoknak nevezi az imájában.
“És bocsásd meg nékünk a mi bűneinket; mert mi is megbocsátunk mindeneknek, akik nékünk adósok”, vagyis akik ellenünk vétkeztek, és ennek az elrendezésével tartoznak nekünk. Lk. 11,4.
Jézus egy hasonló példázatában teljesen egyértelművé teszi, hogy a bűnök elkövetése miatt bekövetkező tartozásról van szó. Mt. 18,23-24. 27. 35.
Ebből következően tehát minden ember abba a csoportba tartozik, akiket Jézus az adósok által akart szemléltetni.
Van egy fontos szabály, mit nagyon szigorúan figyelembe kell venni akkor, amikor Jézus példázatait tanulmányozzuk.
Sohasem szabad Jézus egyéb tanításától és kijelentésétől függetlenül értelmezni és magyarázni egy-egy példázatát.
Ezért senki ne keresse a saját értelmezése szerint a válaszokat, hanem mindig arra kell figyelni, hogy Jézus mit akart hangsúlyozni az adott tanításában.
Ellenkező esetben téves következtetéseket vonunk le Jézus szavaiból.
Jézus szinte mindig kiemeli azokat a fő igazságokat a példázatai végén, amiket az elmondott történet által hangsúlyossá szeretett volna tenni.
A példázatbeli gazdag ember olyan cselekedetéért dicséri meg a szolgáját, amire nemigen lehet példát találni a valóságos életben.
Olyan embert sehol sem találnánk, aki azért dicsérni meg a szolgáját, hogy még akkor is a javainak eltékozlásával foglalkozik, amikor pedig már bejelentette az elbocsátását.
A Jézus szerinti dicséret az azonnali tettrekészségért, az előrelátó bölcsességéért hangzik el, mert egy percig sem késlekedett, hogy megtegyen mindent azért, hogy megmeneküljön.
Ilyenmódon értendő Jézusnak az a kijelentése, miszerint a “világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében”.
Ez az ember számol a múlttal, felméri valós helyzetét a bűnei miatt.
Gondol a jövőre, hiszen elveszti a jelenlegi körülményeit (“az egész világot”)
Cselekszik a jelenben, kihasználja az időt, él az adott lehetőségekkel.
Ez az ember a mások felé gyakorolt jócselekedeteivel biztosítja a saját jövőjének biztonságát, amire egyébként Isten kimondottan fel is szólít bennünket.
Isten elvárja a szolgáitól azt, hogy rendelkezzenek az Övével, adják át, segítsék hozzá az embereknek ahhoz, hogy mind kevesebb tartozásuk maradjon fenn Isten felé.
Pál apostol szerint minden ember annak a szolgája, akinek oda szánta magát az engedelmességre, vagy Sátánnak a bűnre, vagy Istennek az igazságra és a megszentelődésre. Róm. 6,16. 22.
Mivel itt a gazdag ember bizonyos vonatkozásban Isten jelképeként van bemutatva, ezért a szolga csak az Isten szolgálatában álló emberekre vonatkozik.
Természetesen ez nem a lelkészeket jelenti, hiszen Krisztus minden tanítványa egyúttal a munkása is kell legyen az evangélium hirdetésére.
Az evangélium hirdetésére szóló megbízatásunk pedig abból áll, hogy az embereknek hívjuk fel a figyelmét arra, hogy Isten kész elengedni a bűntartozásukat, mert van Valaki, aki már megfizette azt helyettük.
Péter apostol pedig mondja el azt, hogy Jézus Krisztus fizette meg helyettünk a tartozást, vagyis megváltotta az adóságunkat, Ő fizette ki helyettünk a Golgotán a bűntartozásunkat.
“Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén.” I. Pét. 1,18-19.
Isten minden szolgájának fel kell ismernie azt, hogy egyszer mindenki számára elkövetkezik az elszámoltatás, ezért nem mindegy, hogy mit hoz a jövő.
A példázatbeli szolgához hasonlóan tudni kell azt, hogy Isten éppen azzal bízott meg bennünket, hogy az Ő javait osszuk szét az emberek között, minél több embert szabadítsunk fel a bűn tartozása alól.
“Ha pedig a te atyádfia vétkezik”, menj el hozzá és segíts neki, mert “amit megköttök e földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen”. Mt. 18,15. 18.
Ezért dicsérte meg a példázatbeli gazdag ember a szolgáját, mert éppen azt kezdte el csinálni, amit eleitől fogva is végeznie kellett volna.
“Boldog az a szolga, akit az ő Ura, mikor haza jő, ilyen munkában talál.” Mt. 24,46.
Sokan értelmezik úgy Jézusnak ezt a felszólítását, hogy a világban élő emberek közül szerezzünk barátokat magunknak, pedig nem erről van szó.
A “mammon”-nak nevezett dolog nem más, mint azok az evilági értékek, főként az anyagi javaink, amiket szabadon felhasználhatunk, mi dönthetjük el, hogy mire fordítjuk.
A példázattal Jézus arra szólít fel bennünket, hogy használjuk fel, hogy a “hamis mammon”-nal, az evilági javainkkal gazdálkodjunk úgy, hogy általa barátokat szerezzünk magunknak.
Nem arról van szó, hogy egyszerűen csak barátokat szerezzünk, hanem akik majd a mennybe való belépésünkkor fogadnak barátokként bennünket.
Ez a jézusi felszólítás a mammon felhasználásának módját és annak területét határolja be számunkra, és így közvetve az eredményét is megmutatja.
Az eredeti szövegben a “meghaltok”-nak fordított szó, az “EKLEIPO”, nem feltétlenül a halálra vonatkozik, lehetett volna úgy is fordítani, hogy : elfogy, megszűnik, véget ér.
Más bibliafordítások általában azt a szót használják, hogy “elfogy”, ez a jobb fordítás.
A Károli által fordított szó félrevezető, egészen téves következtetéseket vonnak le belőle azok, akik hisznek a lélek halhatatlanságának tanításában.
Az Isten által biztosított anyagi javainkat oly módon kell felhasználnunk, hogy minél több embert segítsünk hozzá a bűntartozásától való szabaduláshoz, és ezzel olyan barátokat szerezzünk, amik az egész örökkévalóságon keresztül is megmaradnak.
“Isten, Krisztus és az angyalok mind szolgálnak a lesújtott, szenvedő, bűnös embernek. Szenteljétek ti is magatokat erre a munkára! Használjátok Isten ajándékait erre a célra! Akkor mennyei lények lesznek társaitok. Szívetek együtt dobban az ő szívükkel. Jellemetek hasonló lesz az ő jellemükhöz. Az örök hajlékok e lakói nem lesznek idegenek nektek. Amikor a föld minden országai összeomlanak, amikor az elemek felbomlanak, akkor ők ismerősökként, barátokként üdvözölnek majd titeket a mennyek kapujánál.” /KP 276,1/
“Azon a napon, amikor a menny kapujánál ránk váró munkatársaink; az angyalok bevezetnek bennünket az örök hajlékokba, találkozunk ott zarándoktársakkal, akiknek a szemében rezgő hála és örömkönny nekünk szól, akiknek szeretetteljes ölelésre tárt karja bennünket illet, mert önzetlen szolgálatunkkal elősegítettük megtérésüket.” /KP 276,2/