Lk. 12,13-34.
| I. A példázat előzménye | II. Az Isten szerinti bolond ember |
|
 |
|
| III. Az aggodalmaskodás hiábavalósága |
Lk. 12,13-34.
| I. A példázat előzménye | II. Az Isten szerinti bolond ember |
|
|
|
| III. Az aggodalmaskodás hiábavalósága |
Ez az ember örökségi vitába keveredett a nála idősebb fiú testvérével a szülők halála után az őt megillető rész megítélése vonatkozásában.
Az otthon maradt testvér biztosan fiú volt és idősebb, hiszen még a Jézushoz jött ember is elismerte azt a jogát, hogy neki kell az örökségi részt kiadnia részére.
Az Isten által adott törvények szerint az elsőszülött fiú mindig két részt kellett kapjon a szülői örökségből, függetlenül attól, hogy hányan voltak testvérek. V. Móz. 21,17.
Lukács beszámolójából nem tűnik ki, hogy ez az ember az őt megillető 1/3-ad részt nem kapta meg, vagy egyenlő részben szeretette volna megosztani az örökséget.
Azzal, hogy Jézust Mesternek szólítja, elismeri illetékességét a bíráskodásra, mivel abban az időben a rabbik ezt általános szokásként gyakorolták.
Úgy gondolta, ha ilyen tekintélyes befolyással bíró személy utasítaná a testvérét mint Jézus, akkor biztosan a javára fordulna a vitatott ügy végeredménye.
Jézus válaszából mindenek előtt arra lehet következtetni, hogy ez az ember jogtalan részt akart magának, nem tudott belenyugodni abba, miszerint az idősebb testvére kétszer annyit kapott az örökségből mint ő.
Másrészt viszont ennek az esetnek kapcsán Jézus szerette volna elítélni azt a gondolkodást, ami szerint az emberek egyedül az anyagi javakban látják biztosítottnak az életüket.
Jézus szerette volna az Őt körülvevő emberek figyelmét az örökkévaló dolgokra irányítani, vagyishogy ne önmagukban és az anyagi javakban bízzanak, hanem a mindenható Istenre bízzák életüket.
Ezt akarta Jézus az elmondott példázatával szemléletes módon is hangsúlyossá tenni.
Jézus ezzel mindenek előtt arra utalt, hogy az Ő küldetése nem arra vonatkozik, hogy ilyen vitás helyzetekben bíráskodjon, az Ő küldetése az evangélium hirdetése, hogy az emberek figyelmét az örökkévaló dolgok felé fordítsa.
Jézus nem a korabeli elit által lett kinevezve Mesternek, ezért neki nem is volt hivatalos felhatalmazása a bíráskodásra, így az általa kijelentett ítélet sem volt kötelező érvényű a vitatkozó felek között.
Jézus korában általánosan elfogadott volt az a szemlélet, hogy az anyagi javakban való meggazdagodás Isten áldásaként jelenik meg egy ember életében. V. Móz. 16,15.
Amikor Jézus azt mondja a példázatában, hogy ennek az embernek igen “bőségesen termett a földje”, akkor Ő is azt akarta hangsúlyozni, hogy az Isten áldotta meg ezt az embert.
Ez a szembeállítás némely gazdag igazságtalanságából következik a szegényekkel szemben, illetve a szegények irigységéből és sokszor gyűlöletéből, de mindkét tábor problémájának az önzés az alapja.
Amikor Jézus azt mondta, hogy “nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete”, akkor ezt a kijelentését minkét társadalmi osztálynak szánta.
Jézus a tanítványainak mondott utolsó beszédében azt mondta: “mert a szegények mindenkor veletek lesznek”, ebből következően gazdagok is fognak lenni. Mt. 26,11.
Bár Isten Igéje azt mondja, hogy “minden rossznak gyökere a pénz szerelme”, amely után sóvárognak az emberek. I. Tim. 6,10.
De ezzel nem azt mondja Isten hogy a pénzzel van a baj, vagy éppen a gazdagsággal, hiszen ezeket Isten áldásként adja az embereknek.
A problémát a pénz és a gazdagság szeretete jelenti, amikor a földi javak utáni telhetetlen sóvárgás tölti be az ember szívét, amikor valaki elfeledkezik arról, hogy mindezt Istentől kapta ajándékba.
Mert ezek a körülmények és élethelyzetek Isten tanító leckéit jelentik az emberek számára.
Az egyiket együttérzésre és irgalmasságra akar megtanítani, a másikat pedig az Istenre való hagyatkozás alázatosságára.
Amikor Isten megáld valakit, hogy igen “bőséges” javakkal rendelkezik, akkor nem arra és azért adja, mint amire ez a gazdag ember akarta fordítani: “Ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!”.
Amikor Isten valami jót akar cselekedni, és bennünket is belevon és nekünk is részt ad abból, akkor nagy megtiszteltetésben részesít bennünket.
Ezért nem Jézus osztotta szét az ennivalót a több ezer ember között, hanem a tanítványaira bízta.
Ezért bíz meg bennünket az evangélium üzenetének szolgálatával, mert rajtunk keresztül akarja megszólítani és megtérésre vezetni az embereket.
Ezért tesz gazdaggá embereket, hogy rajtuk keresztül adhasson a szegényeknek, ezzel az igazi öröm tapasztalatában részesíti őket, másrészt pedig ilyen módon teremt közösséget közöttük.
“Nem gondolt Istenre, akitől ezen adományai származtak. Nem gondolt azzal, hogy Isten őt a javainak sáfárává tette, hogy a szükséget szenvedőkön segítsen. Abban az áldott kiváltságban volt része, hogy Isten alamizsna-osztója lehessen, de ő csak a saját jólétére gondolt, csak a saját kényelmével törődött.” (KP 178,f)
Pedig “Könnyen elhelyezhette volna feleslegeinek egy részét, s több otthonban szűnt volna meg az ínség. Éhezőket táplálhatott volna és mezteleneket ruházhatott volna fel. Boldoggá tehetett volna sokakat. Kenyérért és ruházatért imádkozók imája általa meghallgattatást találhatott volna, amelyért hálaimák szállhattak volna fel a Menny felé.” (KP 178,1)
A szegények köténye, az özvegyek háza, a gyermekek szája olyan tárház, ahová mindenki elhelyezheti az anyagi javait, ha maradandó kincset akar gyűjteni magának.
“A kinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?” I. Ján. 3,17.
“A ki bedugja fülét a szegény kiáltására; ő is kiált, de meg nem hallgattatik.” Péld. 21,13.
Sok mai emberhez hasonlóan ez a gazdag is kihagyta az Istent a számításaiból, úgy gondolkodott az időről, mint ami az övé, ezért még “sok esztendőre” gondolt és tervezett, Isten viszont még “az éjjel” befejezettnek tekintette az életét.
Jézus szerint a pogány hit nélküli emberek aggodalmaskodnak a holnap megélhetésének biztonsága felől, de az Istenben hívő emberek rá merik bízni magukat a mennyei Atya gondviselésére, aki nagyon jól tudja, hogy mire van szükségük.
Jézusnak ez a kijelentése nem azt jelenti, hogy üljünk le és tétlenül várjuk Istentől az életünkhöz szükséges dolgok biztosítását.
Isten nem támogatja a lustaságot és a tétlenséget, de azt igen, hogy ne ez legyen a legfontosabb dolog az életünk értékrendjében.
Amikor Isten és az Ő országának szempontjai állnak az értékpiramisunk csúcsában, akkor ez azt jelenti, hogy mindent ennek a csúcsértéknek rendelünk alá.
Nem tekintjük szükségtelennek őket, nem kell kizárni az életünkből, csak alárendelt helyzetbe kell tennünk őket, vagyis ezt az értékrendet nem változtathatjuk meg következmények nélkül.
Az aggodalom a természetünknek egy magától működő reakciója a külső és belső körülmények hatásaként.
A bűn világában teljesen természetes, hogy vannak gondjaink, és esetenként, különböző dolgok vonatkozásában aggódunk a jövőt illetően.
Az aggodalmaskodás viszont már egy felfokozott érzelmi és értelmi megnyilatkozás, amikor teljesen átadjuk magunkat az előző körülmények befolyásának.
Az aggodalmaskodó ember mindig azzal foglalkozik, ami miatt aggodalmaskodik, ezért annak foglyává lett.
Jézus nem veszi el tőlünk a jövőre vonatkozó gondokat, de kitágítja e gondok horizontját, megtanít más szemmel látni és gondolkodni felőlük.
Jézus tanításából az derül ki, hogy nem az aggodalom a helytelen, hanem annak tárgya és módja, ezért csak a jövőnk miatti aggodalmaskodástól óv, mert ez bűnnek számít Isten szemében.
Mert ez az aggodalmaskodás megtagadja és megkérdőjelezi Isten szeretetét, azt gondolva, hogy figyelmetlen és nem gondoskodik rólunk.
Mert tagadja és megkérdőjelezi Isten bölcsességét, mert úgy gondolja, hogy nem tudja, mikor, mit kell tennie.
Mert tagadja és megkérdőjelezi Isten hatalmát, mert nem hiszi, hogy képes gondoskodni róla.
Aki a jelenben az Isten gondviseléséből él, és eközben hitetlenkedve aggódik a jövőért, az hálátlan és bizalmatlan a jelenleg róla gondoskodó Isten iránt.
Az aggodalmaskodás azt jelenti, hogy lényegesen több energiát fordítunk arra, ami kiváltotta belőlünk ezt, ezért már csak arra koncentrálunk, hogy biztosítsuk magunknak azt, aminek a hiányát érezzük.
Mert ezek a példák mutatják be legjobban az Isten gondoskodó szeretetét és hatalmát.
Az égi madarak hirdetik felénk mindennap, hogy mennyire szükségtelen és hiábavaló az aggodalmaskodás az emberi értelemben vett holnap felől.
Ha Isten ilyen előkelő megjelenést tud biztosítani a mező virágainak, akkor bizonyára gondot visel a gyermekeiről is.
Mivel az Isten teremtési hierarchiájában mi sokkal többet érünk, mint a madarak vagy a virágok, ezért biztosak lehetünk, hogy gondoskodik a szükségletünkről.
Mivel Istennek országa először bennünk akar kialakulni, azért ez mindenekelőtt arra utasít, hogy keressük azokat a lehetőségeket, amik által ezt az isteni szándékot minél hamarabb és minél teljesebben legyünk képesek megvalósítani.
Ez mindenekelőtt a bennünk lévő bűn elleni küzdelemre vonatkozik, mivel csak a bennünk lévő bűn legyőzésének hátterén állítható fel bennünk az Istennek országa.
Mivel ezt a küzdelmet mi nem tudjuk megvívni, Máté feljegyzése szerint ezért kapcsolja össze Jézus az Isten országának keresését az ő igazságának a keresésével. Mt. 6,33.
Ez az igazság nem más, mint Istennek az az igazsága, ami Jézus Krisztusban jelent meg számunkra Róm. 3,21-22.
Ami viszont mindenkié lehet, aki hisz Őbenne, mint egyetlen lehetőségben.
Jézus a hit általi megigazulás keresését tartja a legfontosabb dolognak.
Mert az igazi holnap nem a ránk következő nap, hanem az Isten eljövendő országa, ahová mindannyian szeretnénk bejutni.
Oda viszont nem a saját erőfeszítéseink eredményeként fogunk bejutni, hanem Isten ingyen való ajándékaként.
Ezért nem az a fontos, hogy mennyit tudunk felmutatni a saját erőfeszítéseinkből, ha egyébként mindent megtettünk, amit tudtunk.
“Nem azon kell aggódnunk, hogy Isten mit gondol rólunk, hanem azon, hogy mit gondol Krisztusról, a mi helyettesünkről”...”Krisztussal úgy bántak ahogy mi megérdemelnénk, azért, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő érdemelt volna. Elítélték a mi bűneinkért, amelyikben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igaz élete által, amelyikben viszont nekünk nem volt semmi részünk. Elszenvedte helyettünk a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Ő életét” (EGW II. Szemelvények 32,2 --- JÉ 16-17).