Mt. 22,34-40. - Mk. 12,28-34. - Lk. 10,25-37.
| I. A példázat aktualitása | II. Zsidók és a samaritánusok kapcsolata |
|
 |
|
| III. A példázat lelki üzenezet |
Mt. 22,34-40. - Mk. 12,28-34. - Lk. 10,25-37.
| I. A példázat aktualitása | II. Zsidók és a samaritánusok kapcsolata |
|
|
|
| III. A példázat lelki üzenezet |
A történet előzményeként először a farizeusok majd a sadduceusok próbálják meg Jézust tőrbe csalni a rafináltan előkészített kérdéseikkel.
Ezeket Jézus nagyon bölcsen megválaszolja és helyre teszi, aminek eredményeként az emberek csodálkoznak a bölcsességén, az illetékesek pedig bosszankodtak a sikertelen próbálkozás miatt.
Ezután egy semleges, párton kívüli írástudót próbáltak rávenni arra, hogy kérdést tegyen fel Jézusnak, a feltett kérdés azonban egy újabb kísértés volt Jézus tőrbeejtésére.
Amikor az írástudó azt kérdezi, hogy “mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem”, akkor Jézus a törvényre irányítja a kérdező figyelmét: “a törvényben mi van megírva”.
Mivel Jézus a törvény követelményéhez irányította a kérdezőt, ezzel a háttérben lapító farizeusok érdeklődését is felkeltette, hiszen ezzel a résszel ők is egyet értettek.
Ha ez az ember a törvényből a követelményeket kezdte volna felsorolni, akkor Jézus valószínűleg kijavította volna a válaszát, hiszen nem ettől függ az üdvösségünk.
Más alkalommal azt mondta az írástudóknak: “...megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok, amik nehezebbek a törvényben, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni.” Mt. 23,23.
Ez az ember viszont a szeretet alapelvét emelte ki a törvényből, és ezzel azt bizonyította Jézus előtt, hogy ő nem egészen úgy gondolkodik, mint a farizeusok.
Ezzel a válaszával Jézus teljes egyetértését nyerte meg, ezért azt mondta neki: “Jól feleltél; ezt cselekedd, és élsz”.
Ez a válasz ugyanis összhangban áll azzal, amit Jézus mondott az Isten előtti megállás feltételeként, akkor is a felebarát iránti szeretet lesz a döntő szempont. Mt. 25,34-40.
A korabeli zsidók állandóan vitatott kérdései közé tartozott, hogy ki tekinthető felebarátnak, hol lehet ennek határait meghúzni.
Abban eléggé egységesen gondolkodtak, hogy aki nem zsidó, azt nem lehet felebarátnak tekinteni.
De a zsidóságon belül kit tartson felebarátjának a főpapi rendhez tartozó, a farizeus, vagy az egyszerű lévita, aki nem felebarát, azzal szemben nem kell cselekedni?
Vajon felebarátnak tekinthetik azokat, akiket tisztátalanoknak minősítettek?
Jézus erre az örök dilemmára az irgalmas samaritánusról szóló történettel mondta el a válaszát, így fejtette ki a saját véleményét a felebarát kibenlétéről.
Jézus általában az életből vette a példázataihoz a történeteket, ebből következően valószínűleg Jézus története is egy nem régi valós esemény felevenítésével kapcsolódott össze.
Mert a samaritánusok vetélytársakként éltek a zsidók közvetlen szomszédságában, hiszen:
ők is imádták az Örökkévaló Istent,
ők is templomot építettek a Garizim hegyén az Isten imádat céljára,
ők is elfogadták és tanították a Mózes által adott törvényeket,
ők is hittek az eljövendő Messiásban.
Jézus ezzel a példázatával a törvényben foglalt szeretet alapelvét szerette volna hangsúlyossá tenni, aminek személyválogatás nélkül kell érvényesülni minden ember felé.
Isten sem érdem szerint adja a szeretetét, hanem szükséglet szerint, függetlenül attól, hogy még bűnösök vagyunk vagy éppen ellenségei. Róm. 5,6. 8. 10.
Amikor Asszíria i.e. 722-ben megsemmisítette az északi királyságot Izráelt, akkor a lakosság jelentős részét elhurcolta, helyükre pedig pogány népeket telepített.
Az ottmaradt izráelita kisebbségből és a betelepült pogányokból jött létre később egy sajátos keverék nép, a samaritánusok.
Amikor az ide települt emberek közül egyre többet oroszlánok téptek szét, akkor azt egyértelműen a Mindenható Isten büntetésének tulajdonítottak. II. Kir. 17,24-26.
Ezért vitetett vissza Asszíria királya egy izráelita papot, hogy tanítsa meg az oda telepített embereket “ama föld Istene tiszteletének módjára”. II. Kir. 17,27/b.
Ebből következett az, hogy amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, hogy felépítsék a templomot, akkor a samaritánusok is felajánlották a segítségüket. Ezsd. 4,1-3.
Ezt viszont a zsidók elutasították, mivel a samaritánusok az Örökkévaló imádata mellett még megőrizték a régi bálvány isteneiknek az imádatát is. II. Kir. 17,29-41.
Az elutasítás viszont sértődöttséget váltott ki a samaritánusokból, ami miatt állandóan áskálódtak a zsidók ellen, és ebből végül egy kölcsönös ellenszenv és gyűlölködés alakult ki közöttük. Ezsd. 4,4-24.
A samáriai asszonyról szóló történet arról számol be, hogy Jézus két napig maradt abban a városban az ott lakók kérésére, akik közül sokan hívének Jézusban, mint Messiásban. Jn. 4,40-41.
Egy alkalommal Jézus tíz bélpoklost gyógyított meg, akiket a papokhoz küldött el, és útközben meggyógyulttal. Lk. 17,11-14.
Ezek közül csak egy tért vissza Jézushoz, leborulva előtte, hogy hálát és köszönetet mondjon a gyógyításért, “és az Samáriabeli volt”. Lk. 17,15-16.
Búcsúbeszédében Jézus Samáriát jelölte meg a második misszió körzetként, ahol először Filep kezdte el a missziót, majd Pétert és Jánost küldték hozzá segíteni. Csel. 8,5-17.
Ez az esemény nem Samária földjén történt, hanem éppen a Samáriát elkerülő útvonalon, Jeruzsálemből a Jerikó felé vezető úton.
Ez a körülmény kiemeli a lévita és a pap közömbösségének és a samaritánus készséges segítségének az ellentétét, hiszen a samaritánus zsidó földön tett jót egy zsidóval.
Az a körülmény, hogy ez a szerencsétlenül járt ember Jeruzsálemből ment Jerikóba, azt jelenti, hogy ő is izráelita volt.
A pap és a lévita közömbössége azért durva, hiszen éppen ők álltak az irgalmas és kegyelmes Isten szolgálatában, az ő feladatukat képezte, hogy a népet tanítsák meg az isteni normák betartására és megélésére.
A samaritánus tette attól kiemelkedő, hogy egy ellenségnek tekintett zsidó férfin segít, ráadásul nem is Samáriában történik az esemény, hanem zsidó földön, az ellenség területén.
A segítségnyújtás módja arról tesz bizonyságot, hogy a samaritánus nem kénytelenkedve segített a bajbajutott emberen, hanem mindent megtett érte, még a gondozásának költségeit is kifizette a vendégfogadó ház gazdájának a beteg helyett.
Másnap pedig még búcsúzóul azt mondja a gazdának: “valamit ezen felül reáköltesz, én amikor visszatérek, megadom neked”. Lk. 10,35.
A zsidók között általánosan elfogadott volt az a szemlélet, hogy a bűn már ebben az életben elnyeri büntetését, ezért az ilyen eseteket Isten büntetésének tekintették.
Már Jób barátai is azt hitték, hogy a bűnei miatt jönnek Jóbra az Isten csapásai egymás után, ezért akarták mindenáron bűnvalláshoz és bűnbánathoz segíteni. Jób. 4,7-8.
Ezért a pap és a lévita gondolkozhatott úgy is, hogy egy embert valószínűleg megint utolért az Isten büntetése a bűnei miatt.
Ők nem éreztek késztetést arra, hogy Isten igazságszolgáltatásába bele avatkozzanak.
Így lehet megideologizálni a legsátánibb hazugságot is.
Már Jézus szenvedésével és halálával kapcsolatban is úgy látta Isten, hogy a kortársai azt hiszik Róla: “mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől”. Ésa. 53,4.
Sokan esnek abba a hibába, hogy a lelki életüket érintő eseményeket úgynevezett kis és nagy dolgoknak tekintenek, amiket a pillanatnyi helyzetük és hangulatuk alapján csoportosítanak.
“Az egyik csoportba az Isten törvénye iránti engedelmesség tartozik, mint nagy és szent kötelesség, a másikba pedig az úgynevezett kisebb dolgok, amelyek között ez az isteni parancsolat, hogy ’szeresd felebarátodat, mint magadat’, rendszerint elhanyagolódik.” (KP 284,3)
Sokan vallják magukat Isten szolgáinak, Krisztus követőinek, miközben átnéznek azokon, akik eredménytelenül és remény nélkül küszködnek a bajukban, és nem segítenek rajtuk.
Korunkban már nagyon sok területen emelt Sátán válaszfalat ember és ember között, és ezek a rideg válaszfalak Isten n épe soraiban is megtalálhatók.
Ilyen válaszfalat jelent a faji, a kulturális, a vallási, a gazdasági különbségek.
Sokakat az is elhatárolódásra késztet, hogy a másik melyik generációhoz tartozik, idős, fiatal vagy középkorú.
Sokak szemében attól értékelődik fel valaki, hogy hányadik generációs hívőnek mondhatja magát.
Figyeltük-e már magunkat, hogy milyen érzések és gondolatok futnak végig rajtunk, amikor meglátunk a kapunkban egy Jehova tanút, aki éppen valamilyen füzetet szeretne átadni nekünk?
Mindenek előtt természetesen azokra vonatkozik, akik Istentől különleges felhatalmazást kaptak az Isten országával kapcsolatos feladatok végzésére, vagyis az Isten házának munkásai, a lelkészek, az evangélium szolgálatában dolgozó emberek.
“A kik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” III. Móz. 10,3.
Isten Igéje alapján viszont mindenki, aki Isten családjához tartozik Krisztusban, az egyúttal Istennel elhívott szent papja is, azzal a feladattal, hogy tegyen bizonyságot arról, hogyan hívta őt ki Isten a sötétségből, hogyan jutott el az ő csodálatos világosságára. I. Pét. 2,9.
Nagyon fontos, hogy az általunk vallott és hirdetett isteni elvek a mi életünkben láthatóvá is váljanak.
Jézus a hegyi beszédében ezért fogalmazta meg úgy a missziós küldetésünket, hogy”úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket”. Mt. 5,16.
Krisztus szolgálatában nem elég a kegyesség kísérletezés, de nem elég a kegyesség látszat sem, szívből jövő, természetes cselekedetekre van szükség, ahogyan ez a samaritánus megnyilatkozásaiból is látható.
Ilyen cselekedetek láttán még az ellenségeink sem tudnak ránk mit mondani, ahogyan a farizeusok is némán hallgattak Jézus példázatának végén, mert az ilyen cselekedetek mindennél hangosabban és meggyőzőbben tesznek bizonyságot.
A samaritánus ebben a helyzetében Jézust szemlélteti, aki örökkévaló szeretettel szeretett bennünket.
“Amikor mi nyomorultan, megsebesítve, összetörve a halál prédái voltunk, nem ment el mellettünk, hanem megkönyörült rajtunk. Szorongatott helyzetünket látva nem maradt boldog és szent otthonában, ahol a mennyei seregek szeretettel vették Őt körül, hanem leszállott hozzánk, és sorsát a miénkkel kötötte össze. Meghalt, hogy az ellenségeit megmentse.” (KP 284,1)
Másodsorban viszont mindazokat jelképezi, akik Krisztus követőiként nem mesterkélten, nem valamilyen érdekből késztetve, hanem természetes cselekszik maguk körül a jót.