| I. Csak a tanítványokért | II. Megtartás a világban | III. A Mester nélkül maradó tanítványok |
 |
János 17,9-13.
Mert a tanítványai előtt állt a Golgota megrázó élménye, ahol össze fog omlani bennük sok minden, amiben addig hittek, ezért szükségük lesz Isten megtartó kegyelmére.
A korabeli zsidó várakozás szerint Jézus tanítványai is királyként gondoltak a Messiásra, ezért rendkívül megsokkolta őket az, ami Jézussal történt.
Jézus azonban előre látta a tanítványainak ezt a csalódását, ezért imádkozott érettük.
A tanítványok lelki állapotának úgy kellett helyre állni, hogy utána még el tudják végezni azt a missziós küldetést az egész világon, amit Jézus rájuk akart bízni. Mt. 28,19-20.
„Lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában, és a földnek mind végső határáig.” Csel. 1,8.
Azért imádkozott értük, mert ők itt fognak maradni a világban, noha már nem e világból valók, és ez komoly megpróbáltatások előidézője fog lenni.
Egyáltalán nem akarta kizárni a világot, de ekkor közvetett módon imádkozott érettük, hiszen a tanítványait itt akarta hagyni közöttük, vagyis a világban.
Ezért mondta később azt: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a világban”. 15. vers
Jézus megbízatást szánt a tanítványainak a világban, Önmaga helyett akarta a világban tartani őket, a saját munkájának folytatásaként.
Jézus azért jött, hogy „megkeresni és megtartani, ami elveszett”, ezért a tanítványainak is ez kell képezze a küldetésüket. Lk. 19,10.
Ez akkor következett be, amikor az Olajfák-hegyén elbúcsúzott tőlük és felemelkedve az ég felhőiben eltűnt a szemeik elől. Csel. 1,9.
Jézus többször is jelezte tanítványai felé ennek a bekövetkezését, igyekezett felkészíteni őket, a beteljesedés pillanata azonban mégis meglepte őket.
Hiszen Péter a többiek szószólójaként még azt kérdezi Jézustól: „Uram, avagy nem ez időben állítod-e helyre az országot Izráelnek?”. Csel. 1,6/b.
Jézus azzal is igyekezett megnyugtatni őket, amikor elmondta: „Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok”. Jn. 16,7.
„Az emberi test kötöttsége miatt Krisztus nem tudott egy és ugyanazon időben mindenütt jelen lenni. Azért éppen a követői érdeke volt az, hogy Krisztus elmenjen az Atyához és elküldje a Lelket utódjaként a földre. Ezután senkinek sem lehetett semmi előnye tartózkodási helyéből vagy Krisztussal való személyes kapcsolatából eredően.” (JÉ 575,3)
Ezzel egyrészt azt akarta érzékeltetni, hogy egy ellenséges területen kell itt maradniuk, ahol állandó támadásnak és veszélynek lesznek kitéve.
A Jelenések próféciái szerint, mivel Sátán nem tudott ártani a gyermekként megszülető Szabadítónak, ezért ezután minden dühét az Egyház ellen fogja felvonultatni. Jel. 12.
Jézus elmondja, hogy amíg Ő itt lehetett a tanítványaival, addig „megtartotta” és „megőrizte” őket, most azonban komoly változás fog bekövetkezni.
Ezért imádkozik az Atyához, hogy „tartsd meg őket”, mert az isteni oltalom nélkül mi mindannyian elveszett emberek lennénk. 11. vers
Jézus a hegyi-beszédében mondta el azokat a szempontokat és alapelveket, amik meghatározhatják a tanítványainak életét a világban.
Legyenek „sók” a világban, és legyenek a „világ világossága”.
A só csak akkor tud érvényesülni, amikor ki tudja fejteni a képességét, ha összekeveredett és megfelelően belevegyült abba a közegbe, ahová egy speciális cél érdekében lett elhelyezve.
Egy keresztényről is csak akkor mondható el, hogy már sóvá lett a környezetében, ha már olyan befolyást gyakorol a közvetlen környezetére, amely rombolja és megsemmisíti a rossz érvényesülését, és tartósítja a jó dolgok aktív létezését.
Mivel a világ világossága elsősorban Jézus, ezért nekünk önmagunkban nincsen világosságunk.
„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” Jn. 8,12.
Ha Jézus Krisztus a szívünkben él, akkor lehetetlen elrejtenünk jelenlétének kisugárzó fényét, bár ennek természetesen kell megnyilatkozni.
Jézus azt mondja ki, hogy küldetésének ideje alatt Ő őrködött és vigyázott a kiválasztott tanítványaira, hogy meg tudjanak maradni mellette.
Ahogyan korábban nyilatkozott ezzel kapcsolatban: senki ne tudja kiragadni őket a kezéből. Jn. 10,28.
Jézus sokféle módon tud védelmezni és megőrizni bennünket.
Egyrészt maga Jézus ad választ, amikor azt mondja: „ama beszédeket, amelyeket nékem adtál, őnékik adtam; és ők befogadták”, vagyis az Isten Igéjében adott tanításai is a megtartásunkat szolgálják. 8. vers
Másrészt
azzal, hogy Jézusban testvérekké lettünk, ezáltal egymás őrzőivé rendelt
bennünket,
-
amit annak idején Kain nem akart elfogadni. I. Móz. 4,9.
Ugyanakkor a Szentlélek is „esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.”, így segítve bennünket a megmaradásunkban. Róm. 8,26.
Isten neve az Ő jellemét és természetét fejezi ki és foglalja magában, ahogyan az előző 1. anyag III/1. pontjában található összefoglalva.
Ezzel Jézus azt kéri, hogy az Ő eltávozása után az Ősellenség minden támadása között őrizze meg az övéit, ne tudja beszennyezni lelküket senki és semmi.
Péter apostol szerint ebben az időben az„Isten hatalma őriz hit által az idvességre…”, ezért lehetünk biztonságban. I. Pét. 1,5.
Az Atya nevével való megjelölés képezi a végidő elpecsételtjeinek a megtartását is, akiknek homlokára Isten angyala az Atyának nevét pecsételi. Jel. 7,3; 14,1..
Az atyának neve, mint pecsét, arra is utal, hogy ne tudja őket senki és semmi elszakítani Istentől, képesek legyenek megőrizni magukat, mint Isten fiai.
Az Isten nevében megnyilatkozó jellem kell visszatükröződjön Jézus tanítványairól. II. Móz. 34,6-7.
Az Isten nevében való megőrzésünk az Istenhez tartozás tényét is kifejezi, amikor Isten a homlokunkra helyezi a nevét pecsétként, akkor véglegesíti a megtartásunkat, ezután ugyanis már semmilyen változás sem következhet be az Istenhez való tartozásunkban. Jel. 22,11.
Mivel a megváltás tervében lefektetett feladatmegosztás szerint a kiválasztás „az Atya Isten eleve rendelése szerint” történik, ezért ebből az következik, hogy Ő adhatja át a kiválasztottakat Fiának, hogy Jézus pedig „örök életet adjon” nekik.
„Én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből”. Jn. 10,28.
Ez az adás Jézus emberi természetével kapcsolatos kijelentés, ami a megváltási terv miatti alá-fölé rendeltségi viszony vonatkozásában hangzik el.
Ahogy az ítélettételhez is az Atyától kellett hatalmat kapni Jézusnak, mivel ember Fiaként fog ítélkezni, akként a megváltottak seregét is az ember Jézusnak adja az Atya.
Olyan ez az adás, mint amikor a vőlegénynek adják a menyasszonyt, úgy kapja meg Jézus is a megváltottakat.
Ezért jelenik meg többször a Bibliában az a szimbolikus kép, miszerint Jézus a vőlegény, a megváltottak serege pedig a menyasszony.
Másrészt ez az adás éppen úgy történik, amiként az Jn. 3,16-ban hangzik el, mely szerint az Atya nekünk adta az egyszülött Fiát, a Megváltónkat.
Ez az egymásnak adás pedig kifejezi a Megváltó és a megváltottak eggyé válását: „lesznek ketten egy testté”. Eféz. 5,31.
„Felette nagy titok ez, de én Krisztusról és az Egyházról szólok.”, mondja Pál apostol. Eféz. 5,32.
Ez az egymásnak adás az egész örökkévalóságra kiható egybeszerkesztés ajándéka, úgy is mint jegyesek, úgy is mint testvérek.
Amit Jézus ekkor mond, az már egy másik dimenzióban érvényes kijelentés, ez ugyanis egy burkolt visszautalás, hogy a megváltás tervének lefektetésekor Ő, az „Istennek formájában, (akkor) az Istennel egyenlő” volt. Fil. 2,6.
Ezzel Jézus már azt mondta el, amit máskor úgy nyilatkoztatott ki, hogy „Én és az Atya egy vagyunk”. Jn. 10,30.
Ha az alá-fölé rendeltségi viszony nemcsak a munkakapcsolat miatt lenne közöttük, hanem ez lenne a természetes felállás az Istenség személyei között, akkor az előbbi kijelentését nem mondhatta volna el.
Jézus ezzel kinyilvánítja, hogy igényt tart az Atyával való egységre, egyenlőségre, vagyis nem mondott le az Atyával egyenlő istenségéről.
Jézus nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy akiket az Atya adott neki, azok közül senki sem veszett el, csak a „veszedelem fia”, őt ugyanis nem az Atya kiválasztása vezette Jézus tanítványai közé.
Ez az ember önként ajánlkozott fel Jézus követésére, nem az Atya adta, és nem Jézus hívta őt: „Mester, követlek téged, akárhová mégy”. Mt. 8,19.
„És monda néki Jézus: A rókáknak vagyon barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.” Mt. 8,20.
Csak egy személyről tudunk, aki elveszett a tanítványok közül, ez Júdás, - aki elárulta Mesterét, és amikor látta Jézus elítéltetését, akkor kétségbeesésében elment, és felakasztotta magát. Mt. 27,5.
Később Júdás helyett sorsvetéssel választották Mátyást az apostolok közé, hogy „az ő püspökségét más vegye el”. Csel. 1,20-26.
Már az ószövetségi próféták is utaltak különböző módon arra, hogy az egyik tanítvány helyét idővel másnak kell elfoglalni. Zsolt. 41,10.
Már az ószövetségi próféták írásaiban is jelezve volt Júdás árulása, annak az árulása, aki bizalmasa volt a megváltónak..
„Még az én jóakaróm is, akiben bíztam, aki
kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem” Zsolt. 41,10. -- Jn.
13,18.
„Adjátok meg az én béremet… És harminc ezüstpénzt fizettek béremül” Zak. 11,12.
Az ilyen elnevezések, mint: „kárhozat fia”, „halál fia”, „gyehenna fia”, „világosság fia”, a jellegzetes sémita gondolkodást kifejező formák.
Minden esetben azt akarják érzékeltetni, hogy az illető gondolkodása vagy életformája szerint hová tartozik, mi határozza meg a tetteit, milyen befolyás szerint cselekszik.
Júdás Jézus mellett volt, de nem Jézus érdekében, hanem ellene tevékenykedett.
Ezzel viszont annak lett eszközévé – Sátán -, aki veszedelmet és pusztulást idézett elő az egész teremtett világ színterén, így lett Júdás „veszedelem fia”.
János azt mondja Júdásról: „a falat után… beméne abba a Sátán”. Jn. 13,27.
A Jézus halálát előkészítő emberek, - mint Júdás is -, nem Isten kényszerítő akaratának engedelmeskedve hajtották végre tettüket, hanem a saját szabad akaratukból hoztak döntést.
De amit tettek, azt Isten beleépítette a tervébe oly módon, ahogyan azt már előre látva elgondolta, de nekik lehetőségük lett volna más döntést is hozni. Csel. 4,26-28.
Júdás, a veszedelem fia is, aki Isten akaratából arra volt rendelve, hogy azt tegye, amit tett, - valójában ő is a saját szabadon meghozott döntését hajtotta végre.
Jézus mindent megtett az utolsó vacsorán, de még a Gecsemánéban is azért, hogy Júdás gondolkodását megváltoztassa, és eltérítse Jézus elárulásának útjától.
Júdás dönthetett volna másként is, sőt ha még időben beismerte volna bűnös szándékát, és bűnbánatot tart, akkor meg is térhetett volna.
Isten viszont előre ismerte és tudta, hogy a Júdás megjobbítására irányuló minden erőfeszítése hiábavaló lesz.
Isten a mindent előre ismerő képességéből adódóan építette be Júdás megkeményedett szívének rossz döntéseit a megváltás tervének eseményébe. Csel. 4,26-28.
Ekkor Jézus még a Golgota eseménye előtt van, mégis úgy beszél az Atyához való visszatéréséről, mint egy biztos eseményről, amely rövidesen be fog következni.
Jézus ekkor még a megváltási tervben lefektetett események ismeretében jelentette ezt ki, hasonlóan ahhoz, mint amikor azt jelezte tanítványai felé, hogy harmadnapon fel fog támadni.
Mivel Jézus imájának ez a része közbenjáró ima, ezért ez a kijelentése egyáltalán nem abbeli öröméből fakad, hogy végre visszatérhet a Mennybe.
Jézus a főpapi közbenjáró szolgálatára utal ezzel, amit az Atya jobbján fog majd végezni, amit Pál apostol úgy jelentett ki, mint ami a legfőbb dolgok egyike a Krisztusban hívő ember számára. Zsid. 8,1-2.
Ezzel mintha azt mondta volna a tanítványainak,
hogy: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti
Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez” és „helyet készítek néktek”. Jn. 20,17. 14,1-3.
Amikor János apostol a Jézusban megnyilatkozó isteni dicsőségről írt, akkor a Benne megnyilatkozó isteni jellemtulajdonságokra gondolt.
Azt
mondta, mi „láttuk az ő dicsőségét, mint
az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes
volt kegyelemmel és igazsággal”.
Jn. 1,14.
Jézus eltávozása után, az Újszövetség időszakában a mindenkori tanítványaiban kell Jézusnak megdicsőíttetni, vagyis az Ő jellemének visszatükröződni bennük.
Amikor Jézus úgy szólítja meg az Urat, hogy „szent Atyám”, majd pedig arra kéri, hogy „tartsd meg őket a te nevedben”, akkor közvetve arra utal, hogy ez a szentség kell legyen az alapja a tanítványaiban megnyilatkozó dicsőségnek is.
Ezért tér ki később az imádságában arra is, hogy megkéri az Atyát: „Szenteld meg őket a te igazságoddal”. 17. vers
Az őket körülvevő bűnös világban ugyanis csak akkor maradhatnak meg, ha szentségben elkülönülnek a világtól, ha Istent jobban szeretik, mint a világot.
„A világ barátsága” ugyanis „ellenségeskedés az Istennel”. Jak. 4,4.
Jézus többször utalt tanításaiban egy különleges örömre, amit az elveszett, de megtalált ember felett érez Isten és az egész Menny. Lk. 15,7.
Isten nem egyedül akar örömködni az elveszettek megtalálása felett, hanem meg akarja osztani ezt az örömét másokkal is.
Az elveszett juh és drakhma, illetve az elveszett fiú példázataiban is erről az örömről beszélt Jézus, amit az elveszett megtalálása váltott ki.
„Örvendezzetek énvelem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett.”
„Örüljetek énvelem, mert megtaláltam a drakhmát, amelyet elvesztettem.”
„...együnk és vigadjunk... Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred... elveszett és megtaláltatott.”
Jézusnak a Golgotán aratott győzelme teszi lehetővé az elveszettek megtalálását.
A tanítványok öröme kettős, hiszen őket is megtalálta Isten, de ők maguk is munkatársaivá lettek Krisztusnak, az elveszettek megtalálásában.
A másokért végzett szolgálat Isten küldetésében nem mindig látványos, külső öröm, sokkal inkább a lélek belső öröme ez, olyan öröm, amit a Szentlélek hoz létre a szívünkben.