Úgy gondolom, hogy ennek a kérdésnek a vizsgálata elsősorban nézőpont kérdése, mindíg az határozza meg a kialakított véleményt és állásfoglalást, hogy ki honnan közelít a témához, mit tart fontosnak? A pohár, vagyis az edény köti le a gondolkodását, vagy éppen az, ami benne van, a Krisztus vérét jelképező bor? Amikor a történelem folyamán, Isten népe életében, különböző területen, a lényegről a kevésbé lényegesre helyezték át a hangsúlyt, akkor ez a jelenség mindíg a lelki hanyatlás jeleként volt megfigyelhető. Ezért figyelmezteti Pál apostol Timótheust arra, hogy “a botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok háborúságokat szülnek.” (2Tim. 2,23.).

A történelem folyamán sokszor előfordult már, hogy Isten népe eltévesztette szeme elől, mit tart fontosnak Isten, ezért ők állítottak fel maguknak fontossági rendet és szabályokat. Igy volt ez akkor is, amikor a pusztában Isten utasítására fel kellett állítani a rézkígyót. Nemsokára kialakult közöttük egy olyan gondolkodás, amelyben rosszul értelmezték a póznára feltett kígyó jelentőségét, ezért a jelkép egy idő után már bálványá lényegült át számukra.

Ugyanez történt az idők folyamán többször a frigyládával kapcsolatban is. Isten helyett már a ládát imádták és abban bíztak, azt hitték, hogy a láda fogja őket megvédeni az ellenségtől. Ezért Istennek újra és újra ki kellett józanítani népét ebből a gondolkodásukból.

A kereszténység történelmében is kialakult egy ilyen félre értelmezett, rosszúl hangsúlyozott dolog a Golgota keresztjével kapcsolatban. Ma is vannak olyan keresztények, akik azt hiszik, hogy a kereszt is rendkívüli jelentőséggel bír. Ezért az Isten-imádatuk tárgyává tették, noha Isten nagyon határozottan tilt bennünket ilyen dologtól. A Bibliában találunk olyan kijelentéseket, amik a keresztről beszélnek, és ha ezeket nem jól értelmezzük, akkor könnyen félreérhetővé válnak. Pál apostol azt írja: “A keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje.” (1Kor.1,18.). Pál itt úgy beszél a keresztről, mintha a kereszt lenne a lényeg, nem pedig a rajta történő esemény, és az ott megnyilatkozó isteni szeretet. Pedig Pál egyáltalán nem a keresztet mint tárgyat akarta felmagasztalni, hanem a kereszten függő, és az értünk önmagát feláldozó Krisztust akarta az emberek figyelmének középpontjába helyezni. Csak éppen a saját népi szokásának és kultúrájának megfelelően képies szavakkal fejezte ki a mondanivalóját.

Amikor Isten Igéje az Úrvacsora poharáról beszél, akkor ugyanolyan módon teszi, mint amikor a szövetségládáró1 beszél. Általában mindíg a ládát említi az Ige, pedig egyáltalán nem a ládát akarja hangsúlyozni, hiszen nem a láda képezte a lényeget. A ládával kapcsolatban minden esetben két dolgot szeretne hangsúlyozni Isten Igéje. Isten személyes jelenlétének a szinhelye volt, amit a láda fölött kialakított a kegyelem trónja jelképezett és fejezett ki. Ugyanakkor a láda tartalma, a benne lévő törvény, a Tízparancsolat, mint Isten és az ő népe közötti szövetség alapja. Ezek képezték a lényeget a ládával kapcsolatban.

A kereszténység részéről is ugyanilyen végzetes tévedés az, amikor a Krisztus vérét jelképező bor helyett a pohárra, a tartó eszközre helyezi át a hangsúlyt. Ilyen alapon a Krisztus testét jelképező kenyeret tartó edényt is hangsúlyossá kellene tegyük. De akkor azt sem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy Jézus egyetlen edényben mosta meg a tanítványainak a lábát, és egyetlen kendővel törölte meg őket. Vagyis, akik a pohár jelentőségét kiemelt módon hangsúlyozzák az Úrvacsorával kapcsolatban, azok teljesen következetlenül teszik, ha a többi tárgyi dologról megfeledkeznek. Ezzel ők is abba a hibába esnek bele, mint a történelem folyamán sokan, akik a lényegről a lényegtelen felé fordították el a figyelmüket. Ilyen módon azonban a keresztséggel kapcsolatban is a medencére kellene át helyezni a hangsúlyt, miközben a Biblia a benne lévő vizet használja a megtisztulás szimbólumaként, és nem a fürdőt, nem a medencét.

Ha Lukács beszámolóját olvassuk, akkor is azt látjuk, hogy a Biblia nem a tárgyat, sohasem az edény akarja hangsúlyossá tenni, hanem a poharat csak arra használja fel, hogy általa a tartalmát, a benne lévő italt tudja kiemelni. “E pohár amaz új szövetség az én véremben, amely ti érettetek kiontatik.” (Lk. 22,20.). Ugyanakkor Lukács írása szerint még azt is mondta Jézus: “Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között”. (Lk. 22,17.). Ez a szétosztás egyáltalán nem sugalja azt a következtetést, hogy ekkor egyetlen pohárból ivott volna mindegyik tanítvány.

A kis poharak vagy kehely kérdésének a megválaszolását nem lehet csupán egy 20-30 tagú gyülekezet nézőpontjából vizsgálni, ahol a prédikátor egy kehelyből is gyorsan el tudja végezni a szétosztást. Ha ugyanezt viszont már egy 300-400 tagú gyülekezetben próbálnánk megtenni, akkor az egész szombatunk azzal telne el, hogy a bort szétosztjuk a tagok között. A gyülekezet egésze pedig eközben teljesen indokoltan, elveszítené a türelmét a rendkívül hosszú, semmittevő várakozásban. Éppen ezért még azok a nagy létszámú gyülekezetek is, amelyekben ragaszkodnak a kehelyhez, ők is több kehelyből osszák egyszerre a bort, hogy minél gyorsabban végezzenek vele. Ha viszont több kehelyből lehet egyszerre osztani, akkor miért ne lehetne kispoharakból is? Vagy talán most is azon van a hangsúly, hogy kehely vagy pohár? – mint az egyháztörténelem különböző időszakaiban?

Pál apostol óv attól, hogy az Úrvacsora alkalmai valamilyen vonatkozásban is a bálványimádásnak egyfajta megnyilatkozási formái és alkalmai legyen. Ezért üzenetében azt mondja, hogy a pohár ugyan a Krisztus vérével való közösségünk, de összefüggéseiben a hangsúly nem a pohárra kerül, hanem a benne lévő italra. Mert sohasem a pohár hoz közösségbe bennünket Krisztussal, hanem a benne lévő ital, amely Krisztus értünk kifolyt vérének a szimbóluma. Ha a Krisztus vérét jelképező bor helyett a pohárra, az eszközre helyezzük át a hangsúlyt, akkor mi is elveszítettük a lényeget, és Pál szerint bálványimádókká lettünk.

Még Pál apostol szavaira szeretnék hivatkozni, aki azt mondta: “A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, a Krisztus vérével való közösségünk” kifejezője. Ez a páli gondolat értelmezhető úgy is, hogy az egy pohár a közösség kifejezője, amelyre az áldást kérjük, az képezi az együvé tartozás szimbólumát. De értelmezhető úgy is, és az előzőek hátterén sokkal inkább így kell érteni, hogy a pohárban lévő ital magunkhoz vétele és elfogyasztása adja meg számunkra ezt a közösséget. Hiszen bennünket nem a pohár szerkeszt eggyé, hanem Krisztus, az Ő kiontott vére adja meg nekünk az összetartozás lehetőségét. Csak Krisztusban lehetünk egy testté, azaz közösséggé, semmi más nem pótolhatja ezt.

Mindezek hátterén még van egy nagyon fontos szempont, amit a téma vizsgálata közben nem hagyhatunk figyelmen kivül. Akár széttöltögették az apostolok a saját poharukba a Jézustól kapott italt, akár a Jézus által adott pohárból itták meg azt, de mindenképpen egy pohárból lett szétosztva. Vagyis a hálaadással egybekötött áldáskérő ima alatt még egy pohárban volt a szétosztásra váró ital, és csak azután adta a tanítványainak Jézus. Ezen a ponton tehát a kispoharas gyakorlat eltér a jézusi mintátó1, hiszen a kispoharakba már előre kitöltögetik a diakónusok.

Ha viszont azt mondjuk, hogy ennek nincs semmilyen gyakorlati jelentősége sem, akkor egy kicsit visszás helyzetbe kerülünk önmagunkkal. Azért mondom ezt, mert a kenyér esetében az egyházban kialakult szokás szerint ragaszkodunk ahhoz, hogy a lelkészek és a vének a hívek előtt törjék meg a kenyeret. Még el is mondják előtte a liturgia részeként, hogy Jézus is a tanítványok előtt törte meg, és ezért tesszük mi is így. Mivel pedig a kenyér Jézus megtört testét jelképezi, ezért szemléletesen mi is kifejezzük ezt a helyzetet a kenyér megtörése által. Ha viszont következetesek lennénk, akkor ugyanilyen módon kellene ragaszkodnunk a bor szétosztásánál is Jézus példájához. Jézus is csak az áldást kérő imádság után osztotta szét tanítványai között. Mivel a bor az Ő kiontott vérét jelképezi, ezért miként a kenyér esetében, úgy itt is a kiöntés által kellene a vérének kiontását, mint eseményt szemléltetni.

Személyes véleményem szerint, vagy egyiket sem kellene szemléltetnünk Jézus példájára hivatkozva, vagy pedig mind a kettőt. Én úgy gondolom, hogy egyiket sem kellene szemléltetni, mert a jelenlegi gyakorlatunk így nagyon ellentmondásos.