Prédikálhatott Jézus a „tömlöcben lévő” halottaknak?

vagyis a pokolban?

.

I. Bevezetés II. A holtak országa III. Van-e élet a halál után?
IV. A „lélek” szó jelentése V. Az apostolok eredeti hitvallása VI. Hogyan prédikált Jézus a Noé idejében élőknek?

 

Letöltés

 

„Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint; Amelyben elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált, Amelyek engedetlenek voltak egykor, mikor egyszer várt az Isten béketűrése a Noé napjaiban, a bárka készítésekor, amelyben kevés, azaz nyolc lélek tartatott meg víz által; Ami minket is megtart most képmás gyanánt, mint keresztség, ami nem a test szenyjének lemosása, hanem jó lelkiismeret keresése Isten iránt, a Jézus Krisztus feltámadása által;”

I. Péter 4,18-21.

I. Bevezetés

A fenti igeszakasz egyike azoknak, amit az Új Testamentum legnehezebben érthető igehelyeként tartunk számon. Az értelmezések és a tanítások teljesen eltérnek egymástól ennek az igeszakasznak a magyarázatát illetően. Éppen ezért, a Bibliához ragaszkodó magyarázat nélkül nagy veszélye van annak, ha valaki csupán a már korábban kialakult elképzelése szerint próbálja értelmezni. Azért is kritikus ez a szakasz, mert erre alapul a pokol és a tisztítótűz tanítása, aminek viszont semmi köze a Biblia tanításához.

A keresztény egyházak némelyike, a hitvallásában, Péternek azt a kifejezését, hogy „tömlöc”, pokolnak vagy tisztítótűznek gondolja. Vagyis egy olyan helynek, ahová szerintük a földi életük után kerülnek a meghaltak közül azoknak lelkei, akiknek az élete nem volt elég jó ahhoz, hogy a Mennybe jussanak. Mivel a Bibliában is találunk olyan kijelentést, hogy „holtak országa” (Jób. 14,13.),  ezért meg kell vizsgálni a teljes Biblia összefüggésében, vajon mit mond erről az Ige. Mire gondolhatott Jób, amikor a „holtak országáról” beszélt? Valóban létezik olyan hely, ahol a meghaltak lelkei tovább élnek, legyen az a hely a Menny, vagy éppen a pokol és a tisztítótűz? Tanítja azt a Biblia, hogy az ember személyiségének részei így szétválaszthatók egymástól, hogy a test halálakor a lélek tovább él? Nem éppen ezt akarta elhitetni Sátán már az első emberpárral, nem ezzel akarta becsapni őket már az Édenben is, amikor azt mondta nekik, hogy „nem haltok meg”?

Nézzük meg, hogy mit képvisel és állít minderről a Biblia. Jézus ugyanis mindig azt mondta egy-egy vitatott téma felvetésekor: „Mint van megírva?”, „Mint olvasod!”. Csak az Ige kijelentéseivel is alátámasztott érvek és bizonyítékok lehetnek döntőek minden vitás kérdésben.

A legtöbbször felhozott bibliai érvként a szegény Lázár és a gazdag ember példázatát hozzák fel, mint olyan bibliai kijelentést, amely a pokol létezését hivatott bizonyítani (lásd: Lk. 16,19-31.). Eközben azonban elfeledkeznek arról, hogy ez a feljegyzés csupán egy példázat, nem pedig a valóság leírása. Ha a példázatok minden részletét valóságnak kellene tekinteni, akkor Jézust is csupán egy „ajtó”-nak, egy „út”-nak, vagy éppen egy „kenyér”-nek kellene gondolnunk, mivel önmagát ilyenképpen mutatta be a különböző példázataiban. Ezért aki a Lázárról szóló példázatot úgy értelmezi, hogy azzal a pokolt egy olyan valóságos helynek tekinti, ahol az emberek állandó gyötrelemben élnek a tűz égető kínjában, azok egyáltalán nem ismerik a Bibliát. Ezzel a példázattal Jézus csak azt szerette volna érzékeltetni: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.” (Lk. 16,31.).

A magam részéről én semmiképpen sem szeretnék olyan örök életben részesülni, ahonnan Isten állandó rálátást ad egy olyan hely szemlélésére, ahol örökkön-örökké szenvednek emberek. Akik egy ilyen pokol létezésében hisznek, azok szerint Isten ítéli ilyen örök szenvedésre azokat, akik úgymond a pokolra jutnak. Számomra azonban az olyan Isten sem kívánatos, aki annyira el tudja viselni a teremtményeinek szenvedését, hogy még egy külön helyet is létesített csak azért, hogy ott örökké kínoztatva legyenek Tőle. Ezt nem tudom összeegyeztetni azzal a bibliai kijelentéssel, miszerint „az Isten szeretet” (I. Jn. 4,16.).

II. A holtak országa

A Biblia kutatása alapján azt figyelhetjük meg, hogy a „pokol”, a „sír”, a „seol”, a „koporsó”, a „föld pora”, stb. kifejezések váltófogalomként találhatók meg a Bibliában annak megjelölésére, ahol a meghaltjaink nyugszanak teljes megsemmisülésben. Mert amikor meghal az ember, akkor a teljes ember hal meg (test, lélek, szellem), és ebből semmilyen része sem él tovább valahol. Ezért a Biblia alapján csak a teljes ember személyiségének egységében hihetünk. Hinnünk kell, hogy ez az egység még a halálban is együtt marad, mert a Biblia ezt nyilatkoztatja ki. Lehetetlen az emberi testtől független, öntudatos létezés. Ebből adódóan a feltámadásban sem a test feltámadását kell hinni, - hogy újra egyesül a lélekkel, - hanem a teljes ember feltámadása következik be.

Mivel a Biblia említést tesz a „holtak országáról” (Jób. 14,13.), ezért sokakban felmerül az a következtetés, hogy mégiscsak van egy olyan hely, ahol a halottak tovább élnek valamilyen módon.

Jézus egy alkalommal arról beszélt, hogy vannak „akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik” (Mát. 10,28.). Ez a jézusi kijelentés mintha azt sugallná, hogy a léleknek mégiscsak van egy független élete a testtől, és ennek a tovább élésnek valahol történnie kell. Ebben a jézusi gondolatban először a két halál közötti különbségre kerül a hangsúly, az első halál és a második halál közötti különbségre, mint annyiszor a jézusi tanításokban: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet” (Jn. 3,36.). Ugyanakkor Jézus itt nem az ember alkotó részét képező lélekről beszél, hanem az Isten éltető leheletéről, mint lélekről. Ezzel az „élő lélek leheletével” (I. Móz. 7,22.) egyetlen teremtmény sem rendelkezik, még Sátán sem, ezért nem is tudja elvenni senkitől sem. Isten önmagából, bármilyen időben és helyzetben vissza tudja adni az élet leheletét, ezért ez az élet Isten akarata nélkül nem szűnik meg, mert Isten a forrása, csak visszaveszi önmagához, amikor azt Ő úgy akarja. Ezért mondja Jézus az övéivel kapcsolatban: „ha meghal is, él” (Jn. 11,25.). Az életadó erő tehát kizárólag csak az Isten hatalmában van, egyedül Ő rendelkezik vele, és az első halálban csak feltételesen veszi vissza, a második halálban azonban már végleg vissza fogja venni azoktól, akik elkárhoznak. Ezért mondta Jézus azt: „Ne féljetek azoktól, akik csak a testet ölik meg, és azután többet nem árthatnak… Féljetek attól, aki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen.” (Lk. 12,4-5.)

Isten Igéje még arra a részletre is kitér, hogy hol őrzi Isten az élet leheletét, amely a halál pillanatában visszatér hozzá, egészen a feltámadásig. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következő kijelentést adja Pál apostol: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben”  (Kol. 3,3.). Mivel Isten az élet forrása és adományozója, ezért nyilvánvaló, hogy az újraéledés lehetősége is Benne van, és újra Belőle fakad majd. „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él” (Jn. 11,25.). „Ő benne van az élet” (Jn. 1,4/a.). „Minden Ő benne áll fenn” (Kol. 1,17/b.)

III. Van-e élet a halál után?

A halál utáni életről vallott tanítás a pogány új-platoni filozófia áramlatával került be a keresztény gondolkodásba a 2-3. században, és így némelyik egyház tanítási rendszerébe. A Biblia tanításától viszont teljesen idegen ez az elképzelés. A Biblia ugyanis a következőket állítja ezzel kapcsolatosan.

„Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végük van azoknak; amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindegyikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindegyik ugyanazon egy helyre megy; mindegyik a porból való, és mindegyik porrá lesz. Vajjon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é?” (Préd. 3,19-21.)

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk sincs többé; mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett; és többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik… Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, ahová menendő vagy.” (Préd. 9,7-8. 12.)

Valójában ezért van szükség a feltámadásra is, mert a meghaltjaink nem élnek valahol a haláluk után is, hanem a föld porában nyugszanak a feltámadásig. Ezért Jézus is azt mondta felőlük, hogy egyszer majd „eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Ján. 5,28-29.). Ha a meghaltak a Mennyben vagy éppen a pokolban lennének, akkor nem lenne szükség a feltámadásukra. Jézus dicsőséges visszajövetelének is az az egyetlen oka, hogy a meghalt igazak a föld porában pihennek, de Jézus visszajön értük, hogy elvigye őket oda, ahol Ő van, vagyis a Mennybe. Jézus a tanítványainak sem azt ígérte, hogy a haláluk pillanatától vele fognak lenni a Mennyben, hanem azt, hogy vissza fog jönni értük (lásd: Ján. 14,1-3.). Dániel prófétának is azt mondta, „Te pedig menj el a vég felé; és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén” (Dán. 12,13.). A végnek ebben az idejében ugyanis „sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra.” (Dán. 12,2.). Vagyis mindenki a „föld porából” fog feltámadni a napoknak végén, vagyis Jézus dicsőséges visszajövetelekor.

IV. A „lélek” szó jelentése

Nagyon sok vitának az képezi az alapját, hogy az egymást meggyőzni akaró felek esetenként nem veszik figyelembe, hogy a Biblia az adott igében milyen lélekről beszél. Könnyelműen átsiklanak afölött, hogy a Biblia szerint milyen lélek tér vissza Istenhez az ember halálának a pillanatában?

Az általunk használt Biblia ugyanis öt dolgot jelöl meg ezzel az egyetlen szóval, hogy „lélek”.

Bár a Biblia különböző kifejezéseket és szavakat is tud használni a lélek jelölésére úgy az Ó, mint az Újtestamentumban, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a szavak különböző dolgokat jelentenének. Bár újabban előszeretettel hivatkoznak teológusok arra, hogy ezeknek a szavaknak más és más jelentése van az eredeti szövegben. A valóság viszont az, hogy csupán rokon értelmű szavakról van szó. Az adott nyelv gazdagságát jelzi, hogy több szót is tud alkalmazni ugyanarra a fogalomra. Hasonlóan, miként a magyar nyelvben mondjuk, hogy megy, járkál, lépked vagy sétál, mindegyik szó minimális különbséggel szinte ugyanazt jelenti. A másik eset pedig az, amikor egyetlen szóval több dolgot is ki tudunk fejezni, mint a „toll” vagy a „nyúl” szavainkkal. Az alábbi példában szemlélve is látható, hogy úgy a héber mint a görög, mindkét szavával ugyanazt akarja kifejezni, vagyis azt, hogy az isteni éltető lehelet kiment, visszatért, vagy éppen még benne van.

Máskor pedig ugyanazt a dolgot kétféle szóval is kifejezi a Biblia, esetleg ugyanabban a mondatban: „Magasztalja az én lelkem (psüché) az Urat, és örvendez az én lelkem (pneuma) az én megtartó Istenemben.” (Lk. 1,46-47.). Mindezek hátterén azt mondhatjuk, hogy nem nyelvtani, hanem csak a szövegkörnyezeti összefüggés, és az egész Biblia tanításával való összhang alapján mondhatjuk ki bizonyossággal, hogy az adott esetben mire vonatkozik egy-egy szó a lélek által megjelölve.

A Biblia kijelentéseinek hátterén azt kell tisztán látni, hogy a halál pillanatában az ember minden életfunkciója megszűnik (Lásd: Préd. 9,7-8.  12.).

A Biblia tehát még a halálban sem választja szét az ember személyiségének hármas egységét (test, lélek, szellem). Még Jézus haláláról is ilyen módon tesz bizonyságot a Biblia: „…annak felette az én testem is reménységben nyugszik, mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Csel. 2,26-27.).

Mivel a Biblia határozottan beszél arról, hogy a halál pillanatában „a por földdé lesz, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt” (Préd. 12,9.), ezért választ kell keressünk arra, vajon az előzőek figyelembevételével milyen lélek tér vissza Istenhez? Mivel az érzelmi tevékenységünket kifejező lélek a testtel együtt megszűnik a halálban, ezért nyilvánvaló, hogy az Istenhez visszatérő lélek nem lehet más, mint az Isten éltető lehelete. Vagyis ugyanaz a folyamat megy végbe, mint az élet keletkezésekor, csak a halálban fordított sorrendben. Isten a porból teremtette meg a mindhárom tevékenységre képes embert (test, lélek, szellem). A megteremtett emberből, aki teljes és tökéletes volt, már csak az élet hiányzott. Ezért lehelte az orrába az „életnek leheletét” (I. Móz. 2,7.), hogy élővé legyen. Vagyis nem az Isten által formált test lett ettől emberré, hanem a teljes ember lett élővé, élő lénnyé. A halál pillanatában viszont ezt az életadó leheletét veszi vissza Isten, amitől azonnal megszűnik az ember minden funkciója. Így az ember újra porrá lesz, (nemcsak a test, hanem a teljes ember) mint azelőtt volt: „mert por vagy te, és ismét porrá leszel”. (I. Móz. 3,19/b.).

Amikor a Biblia elemzi a halálnak ezt a folyamatát, akkor nagyon határozottan kimondja, hogy ebben a folyamatban nincs különbség az ember és az állat halála között (Lásd: Préd. 3,19-21.). Azt viszont nem gondolja senki, hogy az állatok lelke is a Mennybe vagy a pokolba kerül, mindenki csak az ember lelkéről feltételezi ezt. Ezért Isten a következő megállapításokat adja nekünk az előző igeszakaszban:

Vagyis ezért nem megy máshová egyiknek a lelke sem, vagyis az éltető lehelete. Mindegyikből Istenhez tér vissza, aki adta azt: „a por földdé lesz, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt” (Préd. 12,9.). Ezért az első halál folyamatát tekintve „az embernek nincs nagyobb méltósága az oktalan állatoknál” (Préd. 3,19.), mondja az Ige. Ezt erősíti a Bibliának az özönvíz történetéről szóló beszámolója is. „És oda veszett minden földön járó test, madár, barom, vad és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat; és minden ember. Mindaz, aminek orrában élő lélek lehelete van, a szárazon valók közül mind meghalt.” (I. Móz. 7,21-22.).

Amikor azt látjuk, hogy ilyen egyértelmű a Biblia tanítása, akkor önkéntelenül is felmerül az a kérdés, miként lehetséges, hogy ennek ellenére mégis léteznek teljesen különböző nézetek, és mindegyik a Bibliára hivatkozik? Valószínűleg azért, mert sokakban már a Biblia tanulmányozása előtt kialakult egy sajátos egyéni elképzelés, és a Bibliára már csak azért van szükségük, hogy ehhez a nézetükhöz keressenek benne igazoló kijelentéseket. Az ilyen szemlélet és gondolkodásmód nem akar a Szentlélek vezetésére hagyatkozni, pedig csak Isten Lelke tud világosságot adni a tiszta megértéshez, és tarthat vissza bennünket a tévedésektől. Ezért Isten mindenkit óv attól, hogy a saját nézeteihez keressen igazolást a Bibliából. Inkább engedjük, hogy a Biblia alakítsa és formája nézeteinket és hitünket.

V. Az apostolok eredeti hitvallása

Sokan az apostoli hitvallásra hivatkoznak, amikor Jézusnak a pokolba való alászállásáról beszélnek, és arra gondolnak, hogy Jézus a keresztről való levétele után rögtön a pokolba ment, hogy ott prédikáljon a halottaknak.

Ha a hitvallásokat a kereszténységben érvényes hitelvek kifejezőjeként tekintjük, akkor a korábbi hitvallások egyértelműen arra mutatnak, hogy Krisztus után az első és második században élő keresztények egészen másképp értelmezték Péter szavait, mint napjainkban. Így a Kr. u. 150. körül ismert hitvallás még semmit sem tud Krisztusnak egy pokolba való útjáról, hanem egyszerűen és teljességében csak Jézus élete van benne összefoglalva.

„Hiszek az Istenben, a mindenható Atyában, és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki a Szent Lélektől fogantatott és szűz Máriától született, Aki Pontius Pilátus alatt megfeszíttetett és eltemettetett, harmadnapon halottaiból feltámadott, felment a mennybe, az Atya jobbján ül, ahonnan el fog jönni ítélni eleveneket és holtakat.”

Csak a sokkal később megjelent hitvallások mondják (elsőként Rufinustól, Kr. u. 400 körül), hogy Krisztus „leszállt a pokolba”. Ezért a szabállyá emelt apostoli hitvallás is csak a neve szerint „apostoli”, mert az eredeti hitvalláshoz már olyan kiegészítéseket tartalmaz, amit valószínűleg csak a kereszténység alapításának idejétől való növekvő eltávolodással és egyházi érdekekkel lehet összefüggésbe hozni.

Ha Péter apostolnak ezt a kijelentését teljesen a Plátón szemüvegén keresztül szemléljük, azaz a halhatatlan lélek tanán keresztül, csak akkor juthatunk olyan következtetéshez, hogy Jézus pokolba szállott lélekben. Ezért van szükség arra, hogy csak az Isten Szavát szólaltassuk meg anélkül, hogy hozzátennénk vagy elvennénk abból bármit is.

VI. Hogyan prédikált Jézus a Noé idejében élőknek?

Amikor Péter azt írja Jézusról: „Megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint” (I. Pét. 3,18.), akkor szembe állítja egymással a „test szerint” és „lélek szerint” való kifejezéseket. A Rómabeliekhez írt levélben Pál apostol a „test szerint” kifejezést Jézus emberré válására utalóan használja. Amikor Isten Fia emberi természetet vett fel, és Dávid leszármazottja lett, akkor Ő „Dávid magvából lett test szerint” (Róm. 1,3.). A 4.versben Pál apostol ugyanazt a szófordulatot használja, mint Péter és a „lélek szerint” kifejezéssel Jézus isteni eredetét bizonyítja, ami az Ő felemeltetése által lett láthatóvá: „Aki megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának a szentség Lelke szerint, a halálból való feltámadás által, a mi Urunk Jézus Krisztus felől” (Róma 1:4.).

Péter apostol elsősorban Jézus haláláról és feltámadásáról beszél és tökéletesen összecseng mondanivalója a Pál apostoléval: „Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon mind élőkön uralkodjék” (Róm. 14.9.). Jézus a feltámadás által győzött a halál felett! Ezért ha azt feltételeznénk, hogy Jézus a halál állapotában tovább élt, akkor teljesen értelmetlen volna a „megelevenedett” kifejezés használata.

Maga Jézus Krisztus így nyilatkozik Önmagáról: „Én Vagyok… az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké. Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (Jel. 1,17-18.). Tanítványainak is előre elmondta, hogy mi fog vele történni, mit fognak vele tenni az emberek, és milyen állapotba fog kerülni: „Az embernek Fia az emberek kezébe adatik, és megölik őt; de ha megölték, harmadnapra föltámad” (Márk 9:31.). Jézus szavai valóra váltak, bármilyen hihetetlennek tűntek a tanítványoknak.

Péter apostolnak az a kijelentése, miszerint „lélek szerint… elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált” (I. Pét. 3,18-19.), csak arra a Krisztusra vonatkozhat, aki régen, már az emberré válása előtt is létezett. Mert hiszten „Ő benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek” (Kol. 1,16.).

Péter arra a kérdésre is választ ad ebben a levelében, hogy mikor volt az, amikor Jézus az Ő Lelke által megtérésre hívta a vízözön előtti embereket. A régi próféták ugyanis Krisztus Lelkével voltak betöltve. „Amely idvesség felől tudakozódtak és nyomozódtak a próféták, akik az irántatok való kegyelem felől jövendöltek: Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennük levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről.” (I. Pét. 1,10-11.).

A vízözön előtti embereknek is prédikálva lett, tudomásukra hozták, hogy egyetlen túlélési lehetőségük van, de ők nem engedtek a Szentlélek befolyásának. Lelkileg megkötözött emberek voltak, ezért voltak tömlöcben. Tömlöcük a saját bűnük és hitetlenségük volt. A Jelenések könyve a jelképes Babilonnal kapcsolatban is azt mondja, hogy tömlöcben tartja azokat, akiket „az ő paráznaságának haragborából” (Jel. 14,8.). meg tudott itatni. „Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöcévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöcévé.” (Jel. 18,2.).

Krisztus prédikációja Noé által lett hirdetve, de nem tértek meg az emberek, ezért azt is kijelentette előttük, hogy ennek következménye lesz: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő.” (I. Móz. 6,3.). Ebből a világból csak „nyolc lélek tartattatott meg” (I. Pét. 3,20.), azaz nyolc ember. „És ha a régi világnak sem kedvezett, de Noét az igazság hirdetőjét, nyolcad magával megőrizte, özönvízzel borítván el az istentelenek világát;” (II. Pét. 2,5.),  ezért „meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket” (II. Pét. 2.9.) ma is, vagyis „minket is megtart most” (I. Pét. 3,21.).

„Noé napjai”, mint jelképes fogalom, mint Isten türelmének ideje, végigvonul a Biblia egész történelmén, vagyis az emberiség egész történelmén is. Jézus emberi eszközökön keresztül figyelmeztette a Noé idejében élő embereket, hogy a bárkába való bemenetel az egyetlen lehetőség a megmenekülésre. Ők azonban kinevették azokat, akik hittek benne, és nekik hirdették Isten kegyelmi üzenetét. Ezért végül csak nyolcan menekültek meg.

Péter apostol nem beszél a halál és a feltámadás közötti állapotról, sem Jézussal kapcsolatban, sem velünk kapcsolatban. Arról sem beszél, hogy Isten még egy lehetőséget adna a megtérésre azoknak, akik visszautasították Őt! Egy második kegyelmi időröl sehol sem olvashatunk a Bibliában. Ezért Jézusról is csak azt mondhatjuk, hogy a sírbatételének pillanatától egészen a feltámadásáig, pihent a József sírjában azon a húsvéti szombatnapon „a parancsolat szerint” (Lk. 23,57.). A Biblia szerint egyébként sem lehetséges az, hogy a halál állapotában valaki bármilyen tevékenységet folytasson. Isten Igéje szerint a halálbeli állapot az álom nélküli alváshoz hasonlítható, amiből csak az időknek végén bekövetkező feltámadás hoz felébredést.

Jézus számára harmadnapon következett be a feltámadás. Őt nem tudta fogva tartani a sír. Ő él, és prédikál ma is emberi eszközein keresztül, és bemutatja, hogy egyetlen túlélési lehetőségünk van ebben a világban: hit Őbenne, Jézus Krisztusban. Ma éppen azokban a napokban élünk, amikor Jézus mindenkihez el akarja juttatni a megtérésre intő üzenetét. „Az Isten országának ez az evangyélioma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég” (Mt. 24,14.). De „Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel? amelyet, miután kezdetben hirdetett az Úr, azok, akik hallották, biztosítottak számunkra” (Zsid. 2,3.). Ezért „ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket” (Zsid. 4,7.).