A „bor” szó  Bibliában

Harsányi Sándor

A református szerző cikkének első része, amely az Ószövetségben előforduló, „bor”-nak fordított héber szavakat vette sorra, előző számunkban jelent meg. Írásának második része az Újszövetség azon igehelyeit tekinti át, amelyekben előfordul a „bor” szó. Előző cikkéhez hasonlóan megpróbál egyensúlyt teremteni az Isten általi tiltások és a bor látszólagos bibliai engedélyezése, sőt ajánlása között.

2. rész

Az Újszövetség igehelyei

Az Úr Jézus Krisztus életét, tanításait s a keresztény tanítás hitigazságait magában foglaló újtestamentumi szent iratokban viszonylag ritkán fordul elő a „bor” szó. Az Újszövetség nyelvén, görögül, a magyar „bor” szónak az oinos görög szó felel meg.

Az Ószövetség első görög fordítása alkalmából - ezt a fordítást hivják Septuagintának - a szöveget fordító zsidó tudósok ajajin és a tirós szót mindenütt a fent említett oinos szóval adták vissza, ellenben a részegítő italt jelentő sékár lefordítására az ószövetség kilenc helyén a methuo („ittas vagyok”) szóból képeztek egy új görög kifejezést. Amikor nyomatékossá akarták tenni a sékár szó igazi értelmét és jelentését, akkor tizenkét bibliaversben egyszerűen sikera formában ültették át azt a görög nyelvre. Ezt a képzett szót Lukács evangélista is átvette (Luk 1:15). Mindez azt bizonyítja, hogy már a Septuaginta fordítói is tettek némi különbséget a „bor” különféle kifejezései között.

Az oinos szó elsősorban a szőlőtőke gyümölcsét, annak nedvét vagy általánosabb értelemben egyéb gyümölcsökből készitett italokat jelent. Összefoglaló jelentése arra mutat, hogy nemcsak a szőlőből készített bor, hanem minden egyéb, akármilyen más gyümölcsből készített, akár alkoholos, akár szeszmentes ital megnevezésére is használták. Erre utal az a tény is, hogy a kimondottan szőlőből készített bor megnevezésére a specifikus oinos (például Mát 26:29) kifejezést alkalmazták.

Az őskeresztény, valamint a közvetlenül azt megelőző korszakban élt pogány írók műveiben (Pliniusnál vagy Arisztotelésznél, Plutarkhosznál, Catónál) részletes leírásokat találhatunk arról, hogy milyen eljárásokkal állítottak elő Keleten sokféle ízletes, ám teljesen szeszmentes italt, a legkülönbözőbb gyümölcsök kisajtolása által. Plinius például megemlíti, hogy a szőlő levét egyharmadára kell lefőzni, s így nyerhető belőle az ízletes sapa nevű bor. Korunk egyik szerzője (Dr. William Smith: Dictionary of the Bible) így írja le az oinos készítését: „Palesztinában, Líbiában és Jeruzsálem környékén készítették a legjobb borokat. A szőlő nedvét kisajtolás után azonnal felfőzték, és sziruppá sűrítették. Ha a bort édes és szeszmentes állapotban akarták konzerválni, akkor szurokkal bekent új tömlőkbe tették el, légmentesen elzárva az erjedés lehetőségétől. A szurokkal bevont tömlőt azután vagy hideg vízbe tették, vagy nedves homokba temették el, mintegy hat­-nyolc hétre. Az ilyen bort a legegészségesebb italnak tekintették.”

Vizsgáljuk meg tehát, hogy az oinos szó mely helyeken fordul elő az Újszövetségben.

Mát 9:17 (vö. Mk 2:22; Luk 5:37) „új bort sem töltenek ó tömlőkbe; máskülönben a töm­lők szétszakadoznak, és a bor kiömöl, a tömlők is elvesznek; hanem az új bort új tömlőkbe töltik, és mindkettő megmarad”. E szöveg helyes tartalmának megközelítéséhez meg kell értenünk, hogy Jézus e szavakkal tanítványai szívére-lelkére akarta kötni az evangélium tisztaságának megőrzését, a farizeusok és szadduceusok minden tévtanításától való megvédésének szükségességét. Ahogy a szőlő frissen kipréselt nedve csak új tömlőbe téve őrzi meg tisztaságát, mert a régi tömlőt lehetetlen úgy kitisztítani, hogy abba az erjedés minden veszélye nélkül új bort lehessen tölteni, éppen úgy a keresztény hit is egészen új életet követel.

Mát 11:19: „Eljött az embernek Fia, aki eszik és iszik, és ezt mondják: Ímé a nagy étű és részeges ember...” Jézus itt önmagáról mondja, hogy eszik és iszik, ám szavaiból semmiképpen nem lehet azt a következtetést levonni, miszerint Ő valóban szeszesitallal is élt volna. Az, hogy mások dobzódónak és részegesnek nevezték, és ezzel gúnyolták, nem jelent egyet azzal, hogy valóban az is volt. A farizeusok istenkáromlással és ördöngösséggel is megvádolták Őt, ám mégsincs olyan keresztény, aki ezeket a vádakat is szó szerint az Úrra vonatkoztatná. Jézus maga is rámutat állításuk tarthatatlanságára, amikor megemlíti azt a tényt, hogy Keresztelő János esetében vádjuk az őt ért vád ellenkezője volt, tudniillik, hogy János nem evett és nem ivott (vö. Luk 7:33-34, ahol szintén az oinos szó szerepel.)

Mk 15:23: „És mirhás bort adnak vala néki inni; de Ő nem fogadá el.” Jézust szenvedéseinek közepén kinálta meg egy katona, hogy szomját enyhíthesse. Az Úr tökéletessé tette azt a nagy munkát, amelyet a bűnben vergődő emberiség iránti végtelen szeretetéből önként vállalt, s mint Főpap, a Golgota keresztjén az engesztelőáldozatot mutatta be az emberiségért. Vajon ilyen válságos pillanatban szabad lett volna neki elfogadni és magához vennie az erős, szesztartalmú italt? Ő, aki nem a törvény eltörlésére jött, hanem annak betöltésére, s így jól ismerte a mózesi törvényt is, amely megtiltotta a papoknak, hogy áldozás alkalmával szeszt igyanak (vö. 3Móz 10:8-11), elfogadhatta-e a jó szándékú katona kínálását?

Luk 1:15: „..nagy lészen az Úr előtt, és bort és részegítő italt nem iszik; és betelik Szent Lélekkel még az ő anyjának méhétől fogva...” Keresztelő János életének szépsége, Isten előtt való kedvessége, prófétai tisztségre való kivá­lasztottsága miatt élt önmegtartóztató életet. Nem lehetett volna előfutára a Messiásnak, s megtérésre hívó üzenete hatástalanná válik, ha élete nem támasztja alá üzenetét.

Luk 10:34: „...és hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba…” Aligha lehet kétségünk, hogy az irgalmas szamaritánus bora gyógyító erejű és hatású, szeszmentes bor volt. Lucius, hírneves ókori mezőgazdász, Seneca kortársa feljegyzi, hogy miként készítették abban az időben az oinelaiont, vagyis az olaj, gyümölcsnedv és bizonyos növények gyökérfőzetének keverékéből előállított gyógybort, amelyet zsidók és rómaiak egyaránt használtak sebek kimosására. „Végy 90 pint legjobb musthoz 80 font olajat. Tégy egy zsák gyógynövénygyökeret a hordóba, körülbelül arra a helyre, ahol a must és az olaj találkozik. Kilenc nap múlva öntsd le az olajat, vedd ki a zsákot, és töltsd meg új gyökerekkel. A hordóba tölts újra 80 font olajat, és hagyd azt ott hét napig.” (Scriptures rei rusticae, XII kötet)

Ján 2:1-10 (vö. Ján 4:46). A kánai menyegző történetében valóban arról lenne szó, amit e történet első olvasatra elmond, vagyis hogy Jézus hatszáz liter alkoholos bort állított volna elő, pusztán azért, hogy a vendégsereg részegségét elősegítse?

Mindenekelőtt ki kell jelentenünk; hogy a zsidók, lakodalmaikon, sohasem fogyasztottak szesztartalmú bort. A zsidók a házasságot - tökéletes összhangban az Ige kijelentésével - isteni intézménynek tartják, s e vallási cselekmény végzésénél is szigorúan alkalmazkodtak a 3Móz 8-10 fejezetekben megadott isteni parancshoz. Isten ezen a helyen törvénybe adta, hogy szent alkalmaknál, hálaadó- és más ünnepélyeknél a bor és részegítő ital alkalmazását a legszigorúbban mellőzni kell.

Fontolóra kell vennünk Jézus csodatételének erkölcsi oldalát is. Egy szent alkalmat, amelyet jelenlétével is megszentelt, valóban szándékában állhatott-e ocsmány dorbézolássá alacsonyítani? Ő, aki a könyörülő Főpap, aki a lelkünket megtisztítani jött, adna-e olyan italt, amelytől elveszítjük erkölcsi érzékünket? Figyelmen kívül hagyhatta-e azt az Ószövetségben több helyen is megörökített figyelmeztetést, amely egyöntetűen az alkoholos bor csalárdságára figyelmeztet belmünket?

Az a bor, amit a kánai menyegzőn teremtett, ízletes, tápláló, ártalmatlan bor volt. Jézus jellemével összeegyeztethetetlen a részegítő ital előállításának gondolata. Ahol Ő megjelent, mindenhová áldást vitt magával, megszentelte és megnemesítette az örömet és a bánatot. Nem feltételezhetjük, hogy Ő maga adott volna alkalmat ana, hogy a menyegző résztvevői romlásba döntsék testüket, lelküket. Ő, aki figyelmeztet a vigyázásra, hogy kísértésbe ne essünk, vajon következetlenül hozta volna a vendégseregre a részegségnek és következményeinek kísértését?

Róm 14:21: „Jó nem enni húst és nem inni bort…” Az apostol e tanácsot az Úr Jézus tanitásának szellemében adja. Jézus tanitásának lényege ez volt: szeressétek az Istent, és szeressétek a ti felebarátaitokat. Felebarátaink testi és lelki java iránti gyöngéd figyelem szent kötelességünk. A részegítő italoktól való teljes megtartóztatás egyik biztos módja an­nak, hogy elkerüljük felebarátaink megbotránkoztatását. A mások gyengeségei iránti figyelemmel és szerető elnézéssel viseltető keresztény ember kötelezettségét, néhány verssel később, a Róm 15:1-3-ban foglalja össze Pál: „Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett, hanem a mint meg van írva: A te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.”.

Ef 5:18: „És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van: hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel.” Az apostol nevén nevezi a bűnt, amely a borban és minden más részegítő italban van.

1Tim 3:2-8: „Szükség annakokáért, hogy a püspök feddhetetlen legyen... józa,. mértékletes, illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos, nem borozó... Hasonlatosképpen a diakónusok tisztességesek legye­nek... nem sok borivásba merültek...” Az apostol még az ártalmatlan hatású bornak az élvezetében is mértékletességet, a józanságot köti az Ige hirdetőinek lelkére. A részegítő italokkal való élést, a borba való elmerülést pedig határozottan kárhoztatja és elítéli, az egész Írás tanításával összhangban.

1Tim 5:23: „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintetből.” Az apostolnak ez a tanácsa homlokegyenest ellentmondani látszik elvi magatartásával. Azok, akik meg vannak győződve arról, hogy a Szentírás nemcsak megengedi, hanem egyenesen parancsolja a keresztényeknek az alkohol alkalmi fogyasztását, előszeretettel hivatkoznak erre az igehelyre.

Az a bor, amit Pál itt Timotheusnak ajánl, az az úgynevezett gyomorbor volt, amit gyenge gyomrú vagy gyomorbajokban szenvedő emberek orvosság gyanánt használtak. Szintén Plinius írja, hogy a „szőlőnek sziruppá sűrített és forralás által erejétől megfosztott levét, vízzel vegyítve, mint orvosságot” használták. A Historia Naturalis című művében ezt írja továbbá: „Az adymon (erő nélküli bor) készítésének módja az, hogy végy 20 sextarius fehér musthoz félannyi vizet, és forrald fel, amíg a víz teljesen elpárolog. Az így nyert bor felette hasznos az olyan betegeknek, akikre nézve a bor (tudniillik az alkoholtartalmú) veszedelmes hatású lenne.” Görögországban, különösen Lesbos szigetén, még ma is nagy mennyiségben állítják elő a teljesen alkoholmentes, úgynevezett gyomorerősítő borokat.

Képtelenség azt még csak feltételezni is, hogy Pál, miközben tudatában volt az Ige borra vonatkozó tanácsainak, azt ajánlaná az ő leghívebb barátjának, hogy részegítő itallal gyógyítsa magát. Orvosságként ajánlotta Timótheusnak a bort, s ebből az következik, hogy semmiképpen sem lehetett szó szesztartalmú ita1ról. Nyilvánvaló, hogy az apostoli parancsadására szükség volt, egyfelől Timótheus egészségi állapota miatt, másfelől pedig, hogy egyáltalán rábírható legyen legalább valami csekély mennyiségű gyógybor elfogyasztására. Figyelemreméltó, hogy még ebből a gyógyborból is csak csekély mennyiség magához vételét rendeli beteges barátja számára Pál, s még ezt a mennyisséget is vízzel vegyítve ajánlja.

Tit 2:3: „...a vén asszonyok szentekhez illő magaviseletűek legyenek, nem patvarkodók, sem sok borivás rabjai...” Aligha lehet azt feltételezni, hogy az apostoli korban szükség lett volna olyan intésre, amely a keresztény gyülekezetek nőtagjai számára megtiltotta volna a borivást. Az első keresztények egyházi élete sokkal ragyogóbb tisztaságú volt, semhogy a nők ebbe a bűnbe merülhettek volna. A túlzás a keresztények számára azonban még az egyébként ártalmatlan dolgokban is kerülendő. Ételben, italban, munkában, szórakozásban egyaránt mértékletesnek kell lennünk. Bizonyosan a mértéktelenség ellen szól az apostoli intés.

A Jelenések könyvében az alábbi helyeken olvashatjuk a „bor” szót: Jel 6:6, 14:8, 10, 18­-20, 16:19, 17:2. Harsányi Sándor eredeti könyvecskéjében jóformán semmi megjegyzést nem fűz a Jelenések könyve igehelyeihez. Általánosságban annyit mégis szeretnénk hozzátenni, hogy János minden esetben az ítélettel összefüggésben használta ezt a szót. Vagy Isten „haragboráról”, vagy a fenevad hazugságainak, tévtanításainak boráról van szó. Mindkét esetben elmondhatjuk, hogy e borok hatása bízonytalanságot, félelmet és ítéletet hoz „fogyasztói” számára. Egyik bor sem kellemes azoknak, akik isznak abból.

Ezek azok a helyek, amelyekben az Újszövetségben az oinos szó előfordul. Nem idéztem azokat a szakaszokat, amelyek az úrvacsorával kapcsolatosak. S hogy miért nem, annak nagyon egyszerű oka van: az újtestamentumi írók a szereztetésről szóló szakaszokban nem használják az oinos szót! Üdvözítő Jézusunk is a szőlőtőke gyümölcsének (genamétos tés ampelou) nevezi azt az italt, amelyet tanítványaival fogyasztott.

Csel 2:13-ban találkozhatunk még a gleukos szóval, amelyet a magyar bibliafordítók „édes bor”-nak fordítanak. Ez a régieknél, étkezések alkalmával, általánosan használt italnemű volt, amelyet bizonyos édes gyümölcsök kifőzésével állítottak elő. Charles Anthon teológiai tanár írja: „A görögök 'gleukos'-nak nevezték a legédesebb fajta szőlőből kipréselt mustot, erjedéstől megőrzött állapotában.” (Dictionary of Greek and Roman Antiquities) Dr. William Smith ezt fűzi még hozzá: „új bornak vagy görögül 'gleukos '-nak nevezték a mustot, amelyet rendszerint földbe ásott edényekben helyeztek el, hogy meg ne erjedjen.” (Dictionary of the Bible)

A szó alapgyöke, a gloios bármilyen sűrű anyagot, ragadós, lekvárszerű készítményt jelentett. A jeruzsálemi zsidók gúnyból használták e szót az apostolok ellen az első pünkösdkor, hiszen ők maguk is tudták, hogy a gleukostól nem lehet megrészegedni. Olyasvalami megjegyzés volt ez, mintha ma valaki azzal vádolná a másikat, hogy tiszta víztől részegedett le.

Mindezek hátterén láthatjuk, hogy az Újszövetség sem támasztja alá a keresztények számára a bor fogyasztását, testi, lelki és szellemi egészségük és erkölcsi tisztaságuk megőrzése érdekében.