SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Ézsaiás 53:1-5; Jeremiás 7:1-11; 28; 45; Máté 6:25-34

„Vissza a tanításhoz és a kinyilatkoztatáshoz! Aki nem ezt mondja, annak nincs hajnala” (Ézs 8:20, SZIT).

Hanyatlóban volt a Báruk számára ismert világ. Jeruzsálem és Júda a végnapjait élte. Az ókori Közel-Keletet már jó 200 éve uraló Asszíria belső megosztottsággal küzdött, így enyhült a szorítása az általa leigázott államok felett is. Eközben új szuperhatalom tűnt fel a színen: Babilon. Júda némi haladékot kapott. A jó király, Jósiás ideje alatt (Kr. e. 609) az ország kiterjesztette határait, és visszatért az igaz Isten imádatához. A Kr. e. VII. század végén azonban gyors változások zajlottak, fogyott Jeruzsálem ideje. Jósiás király odaveszett az egyiptomiakkal vívott csatában (2Kir 23:29). Fiai nem bírtak apjukéhoz fogható erővel, és végzetes hibát követtek el, mivel újból és újból fellázadtak Babilon ellen. Végül Kr. e. 586-ban Jeruzsálem elesett, a templomot lerombolták, Júda népe közül sokakat fogságba hurcoltak.

Báruk drámai változások és veszteségek korában élt. Összeomlóban volt körülötte a világ, ő mégis olyan példát hagyott, amit sem király, sem háború nem rombolhatott le.

Mit tanulhatunk Báruktól, akit utolsóként veszünk sorra a bibliai történetek mellékszereplői közül?

Báruk világát a népének életét akkoriban meghatározó politikai, gazdasági és vallási tényezők alkották. Politikai téren Júda a babiloni iga uralma alatt nyö­gött. A társadalom minden részét áthatották a felszín alatti erős nacionalista áramlatok. Az emberek a Babilontól való szabadulásra vágytak. A gazdasági élet viszonylag jónak volt mondható, legalábbis a népesség egy része számára, akik a szegények kizsákmányolásából mind jobban meggazdagodtak. Azután természetesen ott volt még az ókori Júda vallási rendszere, ami az egész társadalom alapjául szolgált volna.

Milyen nagy erkölcsi és lelki problémákra figyelmeztette a népet Isten Jer 7:1-11 szakaszában? Milyen párhuzamot vonhatunk a mi korunkkal? Figyeljük meg különösen a 4. verset! Mit mond az Úr a népnek? Mi ebből a tanulság?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Báruk neve azt jelenti: „áldott”, ami valóban el is mondható róla. Írnok lévén kifejezetten művelt ember lehetett. Valószínűleg írnok családból származott, tehát fontos családi kapcsolatokkal rendelkezett.

Pontosan nem tudni, hogyan lépett Báruk a pap és próféta Jeremiás szolgálatába. Talán vonzotta Jeremiás Istennel való szilárd kapcsolata. A próféta prédiká­cióiban bemutatott társadalmi, politikai és gazdasági eszménykép az isteni kijelentésben gyökerezik. Jeremiás nem félt bátran kiállni Isten Igéje mellett, még ha ez számára politikailag előnytelen is volt. Látomásai révén egyedülálló bepillantást nyert abba, hogy milyen esendőek is azok a rendszerek, amelyekbe a nép bizalmát vetette. Az Úr éppen arra hívta el, hogy figyelmeztesse az embereket, hová vezetnek tetteik, ha nem változtatnak a dolgokon. Báruk talán pontosan azért került szerepkörébe, mert ő is részese akart lenni ennek a folyamatnak.

Hogyan alkalmazhatók saját hitéletünkre Jer 7:1-11 versei? Melyek azok a dolgok az életünkben, amelyeken változtatnunk kellene? Mi mi­lyen „hazug beszédek”-ben bízunk? Milyen „idegen istenek” után járunk talán mi magunk is? Mennyire merünk őszintén választ keresni ezekre a kérdésekre?

Jeremiás könyve által egyedülálló módon bepillanthatunk a Biblia írásának folyamatába. Báruk, az írnok ténylegesen részt vesz Isten Igéjének továbbadásá­ban és megőrzésében. Jer 36:4 versében Jeremiás hívatja Bárukot, és lediktálja neki a népnek szóló üzenetet, amit ő maradéktalanul lemásol egy pergamentekercsre. Ez nagyszerű példa az ihletés folyamatára. Először is, Isten nem veszi fizikailag birtokba a prófétát, nem mozgatja a kezét, miközben ír, hanem látomásokat és üzeneteket közöl vele. Ezután általában a próféta megfogalmazza és lejegyzi az üzenetet. Ebben az esetben azonban nem Jeremiás írt; ő csak diktált Báruknak, aki leírta, majd közzé is tette a mondottakat. Jeremiás kegyvesz­tett lett az udvarban, nem léphetett be a templomba, ezért az egyik szent napon Báruk olvasta fel ott a prófétai üzenetet. Sosem állította, hogy maga vagy Jere­miás nevében szól, hanem kifejezte, hogy az üzenet Istentől ered.

Olvassuk el Hanániás történetét Jeremiás könyve 28. fejezetében! Hogyan mutatkozik meg ebben a részben is az Ézs 8:20 versében megfogalmazott elv?

    _____________________________________________________________

Isten üzenete mentes a hízelgéstől, és nem a többség véleménye szerint hajlik. Nem mindig, de még csak nem is gyakran mondható „politikailag megfelelőnek”. Nem mond ellent önmagának. Az előfordulhat, hogy az üzenet különböző emberi magyarázatai ellentétben állnak egymással, ám maga az üzenet soha.

Jer 28:7-9 verseiben a próféta utal rá, hogy a Szentírás egysége a beteljesedett próféciák biztos alapjára épült. A fejezet beszámol a hamis próféta idő előtti haláláról, ami szintén ezt a fontos elvet domborítja ki.

A lényeg, hogy Isten nemcsak az Igét adta, hanem azt is megindokolta, miért bízhatunk benne, még ha időnként olyan részekbe is ütközünk, amelyeket nem egészen értünk, vagy amelyek sértik az érzékenységünket. Nem a Biblia üdvözít, hanem Jézus, Ő azonban a Szentírásban mutatta be a legtisztábban önmagát.

Sok erő igyekszik gyengíteni bizalmunkat Isten Igéje iránt. Soroljunk fel ezek közül néhányat! Hogyan védekezhetünk e hatások ellen? Végtére is, ha már nem hiszünk a Biblia üzeneteiben, vajon miben bízhatunk?

Végre Júda népe kezdett rádöbbenni a helyzet komolyságára. Jer 36:9 versében arról olvasunk, hogy az emberek összegyűltek a templomban, és egész nap böjtöltek az Úr előtt. A többi írnokkal való hivatali kapcsolata révén Báruk elintézi, hogy nagy nyilvánosság előtt, a templom bejárata mellől, Gamaria ablakából olvashassa fel a tekercset, amire leírta a Jeremiás által diktált üzenetet. Ezután udvari tisztségviselők megkérik, hogy szűk körben nekik is olvassa fel a szöveget. Az udvari emberek kérdezősködnek az üzenet eredetéről, majd úgy döntenek, hogy a királynak is tudni kell róla. Egy pillanatig olybá tűnik, talán valami változás következik be Júdában. Báruk számára ez a remény pillanata. Ha a helyzet változik, megtérülhet neki, hogy Jeremiást támogatta. Az esetleges reformáció idején fontos ember lehet, talán magas posztra is emelkedik a kormányban.

Mit jelentett a király válasza Báruknak a jövőt érintő reményeit illetően, legalábbis a foglalkozására vonatkozólag? Lásd Jeremiás 36. fejezet!

Egy pergamentekercs igen drága volt. A másolást kézzel végezték, tehát minden egyes tekercset ritka, értékes forrásnak tekintettek. Ezen a bizonyos tekercsen ráadásul Isten üzenete állt, amit Jójákim királynak küldött. A király azonban szolgáival együtt pimaszul szembeszállt Istennel, amikor feldarabolta, majd tűzbe vetette az iratot. A tekercs elégetése azt is jelentette, hogy az írnok hosszú órákon át tartó kemény munkája hiábavalóvá vált. Báruk abban is reménykedhetett, hogy tisztelettel övezett pozíciót kap az udvarban. Ekkor azonban be kellett látnia, nem a „nyerő” játékost támogatta, amivel gyakorlatilag megakadályozta, hogy a jeruzsálemi királyi udvar írnoka lehessen. Magára haragította az ország leghatalmasabb emberét is. Ez cáfolhatatlan példa arra az esetre, amikor valakinek nagy árat kellett fizetni az Úr melletti kiállása miatt. Jeremiással együtt Báruk is megbélyegzett lett. A király emberei átfésülik a várost, el akarják fogni a két vészmadarat. Isten követése nem való gyáváknak vagy olyanoknak, akik arra akarják felhasználni az Urat, hogy általa nagyszerű karriert biztosítsanak maguknak. Az Úr hírnökét nem a személyes ambíció hajtja, hanem engedi, hogy Isten akarata bontakozzon ki az életében, bármi legyen is az ára, ami pedig időnként kimondottan nagy!

Milyen árat kellett fizetnünk azért, hogy az Urat követjük? Mikor veszítettünk el vagy áldoztunk fel valami számunkra fontosat, mert kiálltunk egy bibliai elv vagy Isten parancsolata mellett? Gondolkozzunk el arról, mi minden következik válaszunkból!

Az Úr külön üzenetet küld Báruknak (Jeremiás 45. fejezet), ami nem is csoda, tekintettel a körülményekre. Először is, Jer 45:1 versében a történelmi utalás Jójákim király negyedik évét jelöli meg, tehát a 45. fejezet eseménye a 36. fejezet után következik. Jeremiás feltehetőleg börtönben van, és már nem látszik valószínűnek, hogy Júda vezetői között ébredés menne végbe. Másodszor pedig, elég sötétnek tűnik Báruk jövője, legalábbis evilági szemmel nézve. Tehát, ahogy Jer 45:3 verséből láthatjuk, Báruknak éppen „rossz napja” van. A bűnbe süllyedt földön az élet természetes velejárója a levertség, a szomorúság vagy a depresszió. Számtalan oka lehet annak, ha valaki így érez, és senki ne gondolja, hogy ez helytelen vagy bűn! A körülményektől függően szinte nincs olyan ember, aki ne tapasztalt volna már hasonlót. A Biblia hősei között is bőven találunk olyanokat, akik alkalmanként elcsüggedtek (lásd 1Kir 19:4; Jób 6:2-3; Zsolt 55:5-6). Csak magunkat áltatnánk azt gondolva, hogy mi ezt elkerülhetjük.

Milyen hangulatot és érzéseket mutatnak be Ézs 53:1-5 versei? Kinek az érzéseiről olvashatunk itt? Mire következtethetünk ebből?

A legfontosabb, amire az érzelmi gyötrődés és szomorúság idején gondolnunk kell, hogy Isten nem hagyott el. Az ilyen állapot egyszerűen azt jelzi, hogy mint a bűnös emberiség egészének, nekünk is szenvednünk kell ebben az életben. Az pedig, hogy a szenvedés a mi hibánkból következik be, vagy sem, bizonyos szempontból nem számít. A lényeg: ha szenvedünk is, ne engedjük, hogy a gonosz gyötrelmünket felhasználva elfordítson az Úrtól, vagy megkeseredetté tegyen, sőt szembeállítson Istennel! Fontos, hogy bízzunk Istenben, aki bűnbocsánatot, gyógyulást, jobb jövőt és új életet ígért az újjáteremtett földön és a mennyben! Mindannyian arra vágyunk, hogy jól menjenek a dolgaink, itt és most jobb életet szeretnénk. A világ természetéből adódóan azonban ez gyakran nem így történik, vagy legalábbis nem válnak valóra az álmaink, vágyaink. Éppen ezért olyan fontos, hogy bármit is kelljen elszenvednünk, semmiképp se feledkezzünk meg arról a nagyszerű reményről, ami akkor teljesül be, amikor egyszer s mindenkorra véget ér a bűn, a szenvedés és a halál iszonyata!

Soroljuk fel néhány kedvenc bibliai ígéretünket, amelyek az új földdel kapcsolatosak! Olvassuk el ezeket, majd imádkozzunk, és kérjünk az Úrtól elég hitet, hogy képesek legyünk kitartani egészen addig, amíg majd mi is ott élhetünk!

Mit tudhatunk meg Jeremiás könyve 45. fejezetéből Istenről? És Bárukról?

Báruk szomorú, gyötrődik, nyugtalan és elcsigázott. Úgy látja, hogy egész élete munkája hiábavaló volt, minden álma szertefoszlik, mint a köd. Isten szíve is fáj. Szeretettel plántálta, őrizte Izráelt. Az Úr ezer éven át figyelmeztette népét, folyamatosan kérlelve őket, mint egy makacs, lázadó gyermeke miatt bánkódó szülő. Báruk fájdalma és bánata csupán töredéke annak, amit Isten érez. Az Úr szívét talán éppen ezért érinti mindig a mi fájdalmunk is. Sosem sírunk egyedül. A hajszálainkat is számon tartó Isten szakít rá időt, hogy szóljon az elkeseredett írnokhoz, és reményt keltsen benne, bátorítsa. A Júda népére hamarosan rászakadó ítélet alól Báruk megmenekül. Isten megvédi az életét. Az 5. versben található kifejezést: „a te lelkedet zsákmányul adom néked” – amiről a vesztes csata után életben maradó katona képe jut eszünkbe – Jeremiás könyvének más részeiben is olvashatjuk (Jer 21:9; 38:2; 39:18). Látszólag ellent­mondásosnak tűnik, de az üdvösség csak „vereség” által érhető el. Jézus a kereszten megaláztatással és látszólagos vereséggel győzött. Csak úgy találhatjuk meg a biztonságot, ha hajlandóak vagyunk feladni a harcot és teljesen Isten kezébe tenni életünket, terveinket, jövőnket. Egyedül akkor leszünk biztonságban az Úrban, ha készen állunk a maradéktalan átadásra.

Milyen hasonlóságot fedezhetünk fel Jer 45:1-5 és Mt 6:25-34 szakaszai között?

Jeremiás könyve 45. fejezetében Isten arra figyelmezteti Bárukot, hogy mi az, ami valóban lényeges. Máté evangéliuma 6. fejezetében Jézus arra emlékeztet, hogy életünk fontosabb a földi javaknál. A katasztrófa órájában Báruknak, aki talán a nagyságról szövögette álmait, az élete számított igazán. Érdemes felfigyelni arra, hogy bár nem könyvelhetett el nagy sikert a jeruzsálemi politikai színtéren, mivel kiállt Jeremiás mellett, valójában azonban ez volt az a kapcsolat, ami életmentőnek bizonyult számára, és ami miatt sokkal többet hagyhatott hátra és hitelesebbé válhatott, mint ahogy azt valaha is álmodni merte volna.

Az elmúlt 13 héten át az Ószövetség mellékszereplőit tanulmányozva éppen az ilyen hagyatékot kerestük. A legtöbben nem váltak saját koruk meghatározó hatalmasságaivá, de nevük és szerepük azért került be a Bibliába, hogy tanulhassunk tőlük, a sikereikből és kudarcaikból egyaránt.

„Jeremiás vett egy másik tekercset, és odaadta Báruknak, aki ’felírta rá… azokat a beszédeket, amelyek a Jójákim, Júda királya által elégetett iratban voltak. Sőt még sok más hasonló beszédet is csatoltak hozzájuk’ (Jer 36:28, 32, [új prot. ford.]). Az ember haragja akadályozni akarta Isten prófétájának munkáját. De amivel Jójákim Jahve szolgája befolyását korlátozni akarta, éppen az adott újabb alkalmat Jeremiásnak Isten kívánalmai megvilágítására.

Ma is létezik a feddés ellen tiltakozó lelkület, amely Jeremiást üldözte és bebörtönözte. Sokan semmibe veszik az intéseket. Inkább hallgatják a hamis tanítókat, akik hízelegnek hiúságuknak és szemet hunynak gonoszságuk fölött. Ezeknek az embereknek nem ad menedéket és nem nyújt segítséget a nyomorúság idején a menny. Isten kiválasztott szolgái viseljék hősiesen és türelemmel a próbákat és szenvedéseket, amikor becsmérlik, mellőzik és hamis színben tüntetik fel őket! Végezzék tovább is hűségesen Istentől kapott feladatukat! Sose felejtsék el, hogy a próféták, az emberiség Megváltója és az apostolok is megadással viselték el a gyalázást, az üldözést a világ javára” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 272–273. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Mit tudunk az ihletés folyamatáról? Hogyan segített Ellen White élete és szolgálata megérteni ezt a fontos kérdést?

2.        Soroljunk fel olyan bibliai személyeket, akiknek nem teljesültek személyes törekvései, mert hűségesek maradtak az Úrhoz!

3.      Beszélgessünk arról a csoportban, hogy mi mindenről kellett már embereknek lemondaniuk azért, mert kiálltak az Úrért! Mit tanulhatunk egymás történeteiből? Vajon bárkinek is túl magas volt az ár, amit az Úr szolgálatáért fizetnie kellett, ahhoz képest, amit ezért kap?

4.     Mit teszünk, ha valaki felrója hibánkat? Őszintén megbánjuk, vagy inkább képletesen szólva tűzbe vetnénk a feddést, az üzenet közvetítőjét pedig bebörtönöznénk? Mit tudhatunk meg önmagunkról a válaszunk alapján? Mi az, amin változtatnunk kellene?

5.      Hogyan érthetjük meg igazán: ha szenvedünk (még ha a bűneink közvetlen következményeként is), ez nem jelenti azt, hogy az Úr elhagyott? Hogyan tanulhatunk meg még rettentő fájdalmak között is a hitünkbe kapaszkodni?

TANÁCS A FIATALOKNAK

„És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket” (Préd 12:3)!

„Bárcsak be tudnám mutatni a keresztény élet szépségét! A hívő az élet hajnalán elindulva, a természet és Isten törvényeivel összhangban folyamatosan halad előre, felfelé, naponta közelebb érve a mennyei hazához, ahol az élet koronája és új neve várja, ’amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja’ (Jel 2:17). Boldogsága, szentsége, hasznossága erősödik. Évről évre többet fejlődik.

Isten egy létrát állít a fiatalok elé, hogy azon haladjanak felfelé. Ez a létra a földtől a mennyig ér, és a tetején ott áll Isten. Minden fokra dicsőségének sugarai hullanak. Figyelemmel kíséri a felfelé igyekvőket, hogy ha gyengülnek, lépésük elbizonytalanodik, segítséget küldjön. Igen, mondjuk a legnagyobb örömmel, hogy az Úr senkitől nem tagadja meg a mennyei városba való belépést, aki kitartással halad felfelé a létrán!

Jákób álmában látta Isten angyalait a létrán le s fel járni. Ők segítenek mindenkinek, aki fel akar jutni a magas mennyekig. Őrzik Isten népét, figyelik minden léptüket. Meglesz a jutalma azoknak, akik a fényes úton haladnak: belépnek majd Uruk örömébe.

Aki korán jut hitre, minden élvezetet biztosít magának, amitől az élet boldog lehet… Aki pedig addig nem keresi Istent, amíg életútja szinte véget ér, elszalasztja a lehetőséget, hogy egész életét tiszta, nemes boldogság jellemezze, olyan boldogság, ami evilági örömök útján nem érhető el. Aki régóta ismeri az Urat, aki boldogságát ifjúságától fogva a menny tiszta forrásából meríti, felkészül az Isten családjába való belépésre” (Ellen G. White: Maranatha. 161. o.).