SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Királyok 17; Jób 38; 42:5-6; Lukács 4:24-28; Zsidók 11:1; Jelenések 1:17

„Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisz­tus Jézusnak napjáig” (Fil 1:6).

Közelről tapasztalta már, mit jelent a halál. Látta a férjét meghalni, most pedig tehetetlenül figyelte, ahogy körülötte minden halódott. A fű kiszáradt, a fákról lehullottak a levelek, a teheneknek szinte a csontja is kilátszott, a kecskék szánalmasan mekegtek. Nap mint nap a felhőtlen égboltot kémlelte, még a reménytelenségben is azt remélve, hátha jön egy felhő és elered az eső. A lisztet és az olajat nagyon beosztotta, hogy kitartson az aszályos idő végéig. A kis kerek, lapos kenyeret, amit naponta sütött, nem egyenlően osztotta el. A fiának adta a nagyobb részt, hogy elegendő táplálékhoz jusson. Szinte fájt látnia, milyen sovány lett a gyerek, elhagyta minden ereje. Önfeláldozása azonban feleslegesnek tűnt, mert már félő volt, hogy mindketten hamarosan éhen halnak. Csak egyetlen étkezésre való adag maradt. Az özvegyasszony fia kezét szorongatva elindul a poros Sareptából, hogy tűzifának valót keressen, amivel elkészítheti az utolsó pogácsát. Itt lép be a bibliai történetbe ez az asszony, akinek a nevét sem tudjuk. Esete mégis olyan tanulságokkal szolgál, amelyeket évezredekkel később mi is alkalmazhatunk. Ezen a héten azt kísérhetjük figyelemmel, hogyan zajlik az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem kicsiben a névtelen özvegyasszony életében, aki Istent választja, és akit az Úr lépésről lépésre vezet a hit útján.

A történet elején Isten azt parancsolja a nagy prófétának, Illésnek, hogy menjen Sareptába. Meg kell azonban említenünk azt is, hogy miért mondta ezt az Úr. Izráel országa bálványimádásba süllyedt. A Baál-kultusz lett a hivatalos állami vallás. Isten látványosan „kihívást” intézett a viharok istene ellen, amikor prófétája, Illés által kijelentette, hogy nem hull majd sem harmat, sem eső (1Kir 17:1).

Vajon miért mondja Isten a viharok istenét imádó népnek, hogy nem lesz eső? Mit árul el ez Isten hatalmáról, szemben minden egyéb hatalommal? Lásd még Zsolt 86:8; Jer 10:6; Zsid 1:1-3; Jób 38!

Illés a Kérith patakja mellett rejtőzködött (1Kir 17:3), miközben Izráel földje a pusztító aszálytól egyre jobban kiszáradt. Idővel a patak vize is elapadt. Ekkor Isten arra utasította a prófétát, hogy menjen Sareptába.

Isten megparancsolta Illésnek, hogy menjen el Izráelből egy idegen országba. Sarepta a Földközi-tenger partján, Tírusz és Sidón között helyezkedett el, Fönícia területén, ahonnan a gonosz Jézabel származott. A föníciaiak egyik nemzeti istene volt Baál, és Akháb király felesége, Jézabel királyné Izráelben is meghonosította a Baál-kultuszt. Az ókori világban úgy hitték, hogy az istenségek általában egy bizonyos városhoz vagy területhez kötődtek. Gondolhatták volna, hogy az Izráel határain kívül eső, idegen országbeli város, Sarepta túl van Isten hatókörén, és a pogány nép tagjai is távol vannak Istentől. Azonban soha senki nincs olyan messze az Úrtól, hogy ne tudna elérni hozzá. A Baálkultusz területének központjában is képes megmutatni magát és erejét.

Érdemes megfigyelni: Isten felhasználja a próféta szükséghelyzetét, hogy elérje a távoli Sareptában élő asszonyt. Jézus követőiként nem kell a tökéletesség álarcát mutatnunk, nem kell lepleznünk a problémáinkat, vagy úgy tennünk, mintha semmire nem lenne szükségünk, mert, ahogy ezt mindannyian tudjuk, ez egyszerűen nem igaz. Keresztényként mi is szenvedünk, fájdalmat érzünk; időnként nekünk is szükségünk van mások vigasztalására és segítségére, köztük olyanokéra, akik talán nem is a mi hitünket vallják, esetleg egyáltalán nem hisznek.

Mi a baj azzal a felfogással, miszerint, ha segítséget kérünk valakitől, nincs elég hitünk? Szükséghelyzetünkben hogyan tudjuk bemutatni Isten jóságát és jellemét?

Az özvegyasszony tűzifát szedeget, hogy elkészíthesse az utolsó adag ételt a fiának és magának. Illésről azonnal meglátja, hogy Istenben hisz; bár a szövegből nem derül ki, miből jött rá, hogy Illés az Urat szolgálja.

Olvassuk el figyelmesen a 12. verset! Az asszony elfogadja Isten létezését. Ez akkor mit jelentett számára? Mire utal ez a kifejezés: „hogy megegyük és azután meghaljunk”?

Milyen hasonlóságokat találunk 1Kir 17:3-4 és 8-9 versei között?

Isten azért irányítja és vezeti a prófétát, hogy megmentse az életét. Először azt mondja neki, hogy rejtőzzön el a Kérith patakja mellett, majd a hollóknak megparancsolja, hogy etessék. Ezután Isten újabb parancsot ad, Sareptába küldi Illést, ahol „megparancsolta” egy özvegyasszonynak, hogy táplálja a prófétát.

Szokatlan eszköznek tűnhet az asszony, hiszen nem izraelita, ráadásul özvegy, társadalmi helyzete nem stabil és befolyással, hatalommal sem bír, mi több, ő maga is az éhhalál szélén áll. Óriási tanulságot vonhatunk le, ha megfigyeljük Isten stratégiáját! Az Úr sokszor nem különleges erőnk miatt, hanem éppen gyengeségünk dacára választ ki egy feladatra (2Kor 12:9).

Az előző részben megállapítottuk, hogy Istent nem kötik földrajzi határok, ma pedig azt látjuk, hogy az emberi korlátok sem szabnak határt neki. Ebben a történetben Isten adja a parancsokat. A bibliai beszámolóból világosan kitűnik, hogy Ő uralja a helyzetet. Ez a pont szintén rendkívül fontos azzal a szélesebb körű szolgálattal összefüggésében, amit Illés az Úr Baál elleni harcában végzett. Végeredményben senki és semmi nem állhat Isten akaratának útjába, sőt, amint a történet későbbi részében láthatjuk, szándékát a halál sem húzhatja keresztül. Még ha fájdalmas, az életünkre nézve ártalmas helyzetek és dolgok szakadnak is ránk, Istennek minden szándéka jó (Jer 29:11), csakhogy mi ezt akkor és ott nem mindig látjuk így. Meg kell tanulnunk bármilyen helyzetben bíz­ni az Úrban, akár jó, akár rossz legyen az, mert előbb-utóbb elkerülhetetlenül részünk lesz mindkettőben.

Hogyan tudott eddig – gyengeségeink ellenére is – felhasználni az Úr? Mennyivel tehettünk volna többet, ha hatalma által legyőzzük ezeket?

Mit mondott elsőként Illés az asszonynak 1Kir 17:13-16 verseiben? Miért? Mi volt az a nagy lépés, amit Illés hittel megtett, amikor erre kérte az asszonyt?

A Biblia világában az özvegyasszonyok még a legjobb esetben is a társadalom peremére szorultak, különösen, ha nem voltak felnőtt gyermekeik, akik gondoskodhattak volna róluk. Kiszolgáltatott helyzetükben kevés törvényes lehetőséggel rendelkeztek. A súlyos aszály idején még rosszabbul ment a soruk. Mivel minden család a túlélésért küzdött, nem futotta arra, hogy támogassák a szegény özvegyeket. A próféta pedig most éppen egy ilyen asszonytól kér enni, aki társadalmi, anyagi helyzetét tekintve nem tűnhetett a legígéretesebb jelöltnek, hiszen mindössze egy maréknyi liszt és néhány csepp olaj választotta el az éhhaláltól.

Illés szavai szerint kinek kellett először enni adnia? Mit gondolhatott az asszony, amikor ezt meghallotta? Mekkora hit kellett a kérés teljesítéséhez?

Sok országban az az illendő, hogy az ember előbb másokat kínáljon meg, és csak utána szolgálja ki magát. Mintha a bántást még sértéssel is tetézné a próféta, ami­kor éppen attól kér, akinek nem áll módjában adni, ráadásul ő akarja kapni az első adagot. A történetben azonban mindvégig gondolnunk kell arra, hogy a próféta valójában Isten képviselőjeként áll az asszony előtt. Amikor az utolsó darab kenyerét elkéri, arra biztatja, hogy hittel lépjen előre, és mindenét adja oda neki.

Még milyen példákat találunk a Bibliában arra, amikor az Úr teljes átadást kér? Lásd pl. 1Mózes 22. fejezetét!

Amikor mindent átadunk Istennek, ami a miénk, végül csak nyertesek lehetünk. Az asszonynak csak egyetlen sütésre való lisztje és olaja maradt. Amikor vállalta, hogy odaadja a prófétának, a pogány asszony őszinte hittel cselekedett, abban bízott, amit nem látott és nem is érthetett. Bizonyos értelemben nem éppen ezt jelenti a hit (lásd Zsid 11:1) – bízni Istenben, akit nem látunk, és az ígéreteiben, amelyeket nem egészen értünk? Az is különös, hogy nem izraelita, hanem egy pogány földön élő, lealacsonyító szertartásokat végző asszonyról van itt szó. Isten mégis szólt hozzá valamilyen formában (9. vers), ő pedig hittel válaszolt, megtette, amit az Úr parancsolt neki, még ha ez világi szemszögből kifejezetten balgaságnak is tűnt.

Az özvegyasszony odaadta utolsó darab kenyerét, majd csoda történt. Fiával együtt megmenekült az éhhaláltól, és attól kezdve folyamatosan volt mit enniük. Szinte el sem tudjuk képzelni ámulatát az elképesztő csoda láttán – nemcsak egyszer, hanem nap mint nap.

Természetes módon hogyan reagál az ember, amikor szembesül Istennel? Lásd Jób 42:5-6; Ézs 6:5; Dán 10:8; Lk 5:8; Jel 1:17! Vajon ez miért olyan általános?

Illés próféta által az özvegy Istennel került kapcsolatba. A szent Istenhez közeledve bűneink még nyilvánvalóbbá válnak. Amikor pedig valami rettenetes dolog történik, előfordulhat, hogy úgy érezzük: az Úr büntetése sújt. 1Kir 17:18 versében az özvegy vádolja a prófétát, amiért odament hozzá, mintha ezzel ő hívta volna fel Isten figyelmét rá.

Figyeljük meg az asszony érvelését (18. vers)! Vajon miért gondolkodha­tott így?

Talán látta Illés hűséges és szent életét, és bűntudatot érezhetett jelenlétében, magát hozzá hasonlítva. Vagy naponta tapasztalva a csodát, Isten jelenlétét és szentségét olyan közelinek érezte, mint soha azelőtt, és ezért láthatta még élesebben bűnösségét. Ezért hihette, hogy saját bűne volt a tragédia oka. Ez is általános. Gyakran magunkat, a bűneinket tartjuk a minket és szeretetteinket sújtó tragédiák okának. Mit tettem, ami miatt a gyerekem megbetegedett? Milyen bűn miatt szakadt rám ez a baj? Igaz, hogy sokszor közvetlenül bűnös döntéseink okoznak fájdalmat és szenvedést, ugyanakkor azonban bekövetkeznek olyan tragédiák is, amelyeknek nincs megmagyarázható oka, és bizonyosan nem saját hibáink váltották ki. Gondoljunk Jóbra! Isten is azt mondta róla, hogy igaz ember, mégis mennyi baj szakadt rá. Körültekintően kell eljárnunk, amikor az életünkben bekövetkező tragédiák okát kutatjuk. De még ennél is fontosabb, hogy hogyan fogadjuk ezeket a tragédiákat; nem segít, ha megrekedünk a feltételezett oknál.

Mindannyiunkat érhet váratlan és megmagyarázhatatlan szerencsétlenség, mivel bűnös világban, bűnös emberként élünk. Hogyan tanulhatunk meg bízni Istenben és megmaradni szeretetében még a fájdalmak között is?

Milyen próbát kellett ekkor úgy az özvegyasszony, mint Illés hitének kiállnia? 1Kir 17:17-24

Figyeljük meg, mekkora fájdalmat okozott a fiú halála Illésnek is! A szöveg alapján nem valószínű, hogy tudta volna, az Úr biztosan feltámasztja a gyereket. Imájában mintha ő is úgy beszélne, mint az anya, Istent vádolva a halálesetért. Ez mutatja, hogy még a próféták sem értik mindig a történteket (Mt 11:1-3).

Gyakorlatilag huzamosabb ideig a csodából élt a próféta és az özvegy is, mivel sem a liszt, sem az olaj nem fogyott el. Ennek meg kellett volna őriznie hitük erejét. Csakhogy még egy ilyen látványos, nap mint nap megismétlődő csoda mellett is kemény hitpróbán mentek át. Milyen gyakran előfordul velünk is, hogy nagyszerű tapasztalatot szerzünk Istennel, ami kifejezetten erősen hat ránk, ám a későbbiekben, kedvezőtlen események hatására mégis kérdőre vonjuk az Urat. Éppen ezért van az, hogy a csodáknak ugyan lehet szerepe a hit erősödésében, hitünket mégsem alapozhatjuk rájuk.

Hogyan utal Illés az Úrra? Ez mit árul el Istennel való kapcsolatáról?

Illés igen közeli kapcsolatban állt az Úrral, úgy szólította: „Én Uram, Istenem”. Ha az ember szoros kapcsolatban van Istennel, ez még nem jelenti azt, hogy minden kérdésre tudja a választ. Illés nem értette, miért engedte Isten, hogy a fiú meghaljon. Akkor érezhetjük igazán Isten hatalmát az életünkben, ha bensőséges kapcsolatban állunk vele. A csoda nem egy bizonyos mágikus formula folytán ment végbe, nem is azért, mert a próféta igyekezett megakadályozni, hogy a gyermek teste kihűljön. Világosan kiderül, hogy Isten támasztotta fel a fiút. Illés is egészen felvillanyozódik a történtek láttán. „Nézd! A fiad él!” – kiálthatta az asszonynak. Az eset erősítette az asszony hitét, de minden bizonnyal Illésen is sokat segített. Az özvegyasszony szavakba is önti hitét. Most már tudja, hogy Izráel Istene képes fenntartani az életet, és életet is tud adni.

Olvassuk el Lk 4:24-26 verseit, ahol Jézus is megemlíti ezt a történetet! Szavai révén hogyan érthetjük meg még jobban ezt az esetet? Milyen tanulságokat vonhatunk le belőle mi magunk, akik a kiváltságosok közé tartozunk?

„’És monda nékik: Bizonyára azt a példabeszédet mondjátok nékem: Orvos, gyógyítsd meg magadat! Amiket hallottunk, hogy Kapernaumban történtek, itt a te hazádban is cselekedd meg azokat. Monda pedig: Bizony mondom néktek: Egy próféta sem kedves az ő hazájában. És igazán mondom néktek, hogy Illés idejében sok özvegyasszony volt Izráelben, mikor az ég három esztendeig és hat hónapig be volt zárva, úgy hogy az egész tartományban nagy éhség volt; mégis azok közül senkihez nem küldetett Illés, hanem csak Sidonnak Sareptájába az özvegyasszonyhoz. És az Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izráelben; de azok közül egy sem tisztult meg, csak a Szíriából való Naámán’ (Lk 4:23-27). A próféták életéből vett események elmondásával Jézus válaszolt hallgatóinak kérdéseire. Isten különleges munkára kiválasztott szolgáinak nem volt szabad keményszívű, hitetlen emberként dolgozniuk. Akiknek viszont érző szívük és bízó hitük volt, azokat Isten különlegesen felruházta erejének bizonyságaival a próféták által. Illés idejében Izráel elszakadt Istentől. Ragaszkodtak bűneikhez, elutasították az Úr küldöttei által szóló Szentlélek figyelmeztetéseit. Így elvágták magukat attól a csatornától, melyen át Isten áldásban részesíthette volna őket. Az Úr elhaladt Izráel otthonai mellett, s szolgájának pogány földön talált menedéket, egy olyan asszonynál, aki nem tartozott a választott néphez. Mégis ezt az asszonyt tisztelte meg, mert követte a kapott világosságot, és szíve nyitva állt a még nagyobb világosság számára is, melyet az Úr prófétája által küldött” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 190. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Milyen kapcsolat van a bűn és a szenvedés között? A sareptai özvegy azt hitte, hogy fia az ő bűne miatt halt meg. Az Újszövetségben a tanítványok azt gondolták, hogy a vakságot az ember saját vétkei vagy szüleinek a bűnei okozzák. Másképp kellene bánnunk azokkal, akik saját bűneik következtében szenvednek? Vagy egyáltalán nem kellene ilyen kérdésben ítélkeznünk?

2.    Egy genetikai rendellenességgel született gyermek édesanyja úgy érzi, hogy Isten büntetése érte utol fiatalkori lázongása miatt. Mit tanácsolnánk neki, mivel vigasztalnánk?

3.      Tapasztaltunk már olyan csodát, amit csak Isten vihetett végbe? Hogyan reagált erre az, akivel megtörtént? Idővel hogyan változott a véleménye? Előfogták kételyek, küzdött a hitetlenséggel azután is, hogy olyan nagy csodát élt át? Mit jelent hit által élni? Mit tanulhatunk erről az ilyen tapasztalatokból?

GONDOLATOK A HITRŐL

„A hit virágzik, ha Istenre összpontosítunk magunk helyett. A hit a legkevésbé tudatos erény. Természeténél fogva alig van tudatában önnön létezésének. Akár a szem, amely mindent lát, saját magát viszont nem, a hit is Tárgyával van elfoglalva, melyen nyugszik, és önmagára nem figyel. Amikor Istenre tekintünk, nem látjuk önmagunkat – szerencsére. Aki többször kudarcot vallott, meg fog könnyebbülni, ha nem saját lelkével kell foglalkoznia és a Tökéletesre emelheti tekintetét. Amíg Krisztusra tekint, minden megtörténik vele, amire régóta vágyott. Isten munkálkodik majd benne. A hit önmagában nem érdem, az érdem azé, Akire irányul. A hit által másként látunk, nem önmagunkra figyelünk, hanem Istenre.”

A. W. Tozer

„A hitet a szeretet táplálja, akár a lámpás lángját az olaj.”

Luther Márton

 „A hit nemcsak azt jelenti, hogy hiszünk Istenben. Azt is jelenti, hogy elhisszük: azt teszi, amit mond – Isten betartja minden ígéretét, amit a Szent Bibliában tett. Ha hűségesek vagyunk, mint Isten, betartjuk ígéreteinket. És ha hiszünk egy másik emberben, elhisszük, hogy ő is betartja nekünk tett ígéretét.”

Ismeretlen szerző

 „A hit szilárd és biztos tudása annak, hogy Isten jóakarattal viseltetik irántunk.”

Kálvin Jáno