SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 32; 1Királyok 13; Dániel 5:13-17; Lukács 16:31; János 15:24; 2Timóteus 4:3

„Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2Pt 1:20-21).

Ezen a héten az Ószövetség egyik legfurcsább történetét vesszük szemügyre. Olvasni fogunk egy hitehagyó királyról, egy ételektől tartózkodó prófétáról, egy tojáshéjként eltörő oltárról, végül pedig, ami elég zavaró, egy hazug idős prófétáról és egy válogatós, de vérengző oroszlánról.

A történet a megosztott birodalom első éveiben, politikai és vallási feszültségek közepette zajlik. Jeroboám vezetése alatt (és az Úr határozott áldásával, 1Kir 11:29-39), Izráel tíz törzse elszakadt Salamon fiától, Roboámtól, Dávid birodalmának örökösétől. Háborús szelek fújnak. A bizonytalanság és változás idején Isten üzenettel küldi prófétáját Jeroboám királyhoz az izráeli bálvány­imádás miatt, ami végül az ország bukásához vezetett.

A névtelen próféta történetében a felszín alatt az engedelmesség kérdése húzódik meg, különös tekintettel arra, hogy ez Isten szemében mennyire fontos. Még ha bizonyos kérdésekre nem is kapunk választ, ez a történet bemutatja: szükségszerűen hamis az az evangélium, ami elhallgatja, hogy engedelmességnek kell fakadnia belőle.

Salamon halála után fia, Roboám rossz döntése vezetett a birodalom kettészakadásához. Jeroboám király uralkodott az északi királyság, Izráel felett, Roboám pedig délen, Júda felett (lásd 1Királyok 12. fejezet). Az elszakadás után nem sokkal Jeroboám igen veszélyes útra vitte az északi országrészt. Nem volt kifejezett szándéka Izráelt eltéríteni Isten tiszteletétől és bálványimádásba vinni, inkább az vezette, hogy politikailag ezt látta kedvezőbbnek. Két istentiszteleti központot alakított ki, az egyiket Béthelben, a másikat Dánban. Azt állította: így akarja egyszerűbbé tenni az izraeliták helyzetét, hogy ne kelljen egészen Jeruzsálemig utazniuk az istentiszteletre. Az aranyborjúk pedig csupán szemléltetik Isten jelenlétét (nem tekinthetők Isten ábrázolásának), és az átlagos izraeliták számára még hitelesebbé teszik az istentisztelet élményét – érvelhetett a király. Politikai lépésnek szánta, végeredményben azonban a Tízparancsolat (2Móz 20:4-5) megszegéséhez vezetett.

Milyen hasonlóságokat említhetünk a Mózes második könyve 32. fejezetében olvasható aranyborjú-epizód és Jeroboám esete között? Lásd 1Kir 12:25-33!

Szükséges, hogy készen álljunk az újításra, és a kulturális környezetünkhöz illő istentiszteleti formát gyakoroljuk, ám rendkívüli óvatossággal kell eljárnunk. Az Isten parancsától való legkisebb eltérés is messze ható következményekhez vezet. Izráel esetében az aranyborjú égbekiáltó bűn útjára terelte a népet, csakhogy még ott sem álltak meg. Jeroboám további változtatásokat akart. Megpróbálta a határain belül élő lévitákat rávenni, hogy új szentélyeiben végezzenek papi szolgálatot. Ők azonban felmérték ennek veszélyeit, és nem voltak hajlandók áthágni Isten parancsait. Ezért Jeroboám úgy döntött, hogy közemberekből nevez ki papokat (1Kir 12:31-32), amivel viszont a szent tisztet tette közönségessé. Jeroboám vallási-politikai változtatásai intő jelként szolgálhattak volna az őskeresztény egyház számára, mégis hasonló hibába estek. A politikai, társadalmi nyomás hatására módosították az Istentől eredő parancsolatokat. Ekkor tették új „szent” nappá a szombat helyett a vasárnapot, azért, hogy az egyház így elkülönüljön a zsidóságtól. A szentek tiszteletét azért vezették be, hogy a pogányok közül megtértek számára még látványosabb legyen az istentisztelet. A változásokat előidéző nyomás nem korlátozódott Jeroboám vagy az őskeresztények idejére. Egyházunk ma is számos hasonló kihívással néz szembe.

Milyen kulturális nyomás nehezedik gyülekezetünkre? Mennyire tudjuk felismerni a kulturális hatásokat? Könnyen engedünk „kisebb” dolgokban?

Jeroboám politikai döntései idején Isten közbelép és hallatja hangját. Egy Júda területéről érkező próféta által szólal meg. Ez a névtelen hírnök éppen akkor érkezik, amikor Jeroboám a szentélyavatás szertartásakor az oltár előtt áll. Minden bizonnyal ott lehetett mindenki, aki valamit is számított Izráelben. Isten a legalkalmasabb időt választotta tettére. Az eredmény drámai.

Mi történt 1Kir 13:1-6 versei szerint? Milyen közvetlen tanulságokat vonhatunk le ebből az elbeszélésből?

A névtelen prófétát a beszámoló így említi: „Isten embere”. Általában így nevezték azokat, akiket arról ismertek, hogy Isten üzeneteit közvetítették, pl. Mózest (5Móz 33:1) és Illést (1Kir 17:18). E történet főszereplőjét tehát ez a cím is az Ószövetség legkiemelkedőbb prófétái mellé sorolja, így az olvasó joggal vár tőle sokat. Isten embere Jeroboám oltára ellen emeli fel a szavát és prófétál. Megemlít egy konkrét nevet is, Jósiásét (1Kir 13:2). Ez azért érdekes, mert Jósiás csaknem három évszázaddal később született. A perzsa Círusz király esetére emlékeztet, akinek nevét mintegy 200 évvel a születése előtt megjövendölte Ézsaiás próféta (lásd Ézs 44:28; 45:1). Melyek a fő pontjai az Isten embere által közvetített üzenetnek? Először is, törvénybe ütközik az oltár felállítása. A próféta előre jelzi, hogy Dávid egyik utóda, Jósiás, le fogja rontani. Jeroboám éppen ettől félt a legjobban. A szentélyeket ugyanis kifejezetten azért alapította, nehogy elvegye tőle az országát valaki, aki Dávid trónján ül. Az üzenet második felében Isten hatalma közvetlenül megnyilvánul, mintegy garantálva a prófécia jövőbeli teljesedését. A jelenlévők szeme láttára kettéhasad az oltár. Ennek talán az volt a célja, hogy a szemtanúknak eszébe juttassa a Tíz­parancsolat kőtábláit, amelyeket Mózes az első aranyborjú imádása idején tört össze. Úgy tűnik, Jeroboám nem okult a történelemből. Nem is egy, hanem két aranyborjút állíttatott fel; most pedig bűnbánat helyett az Isten emberére mutat. Ha az uralkodó a bibliai időkben kézzel, királyi pálcával vagy jogarral rámutatott valakire, az az ítélet jelének számított. Jeroboám el akarta fogatni a prófétát. Ennyit az Isten akarata előtti meghajlásáról…

Hogyan nyilatkozik meg Isten kegyelme a történetben még egy olyan makacs ember iránt is, mint Jeroboám? Milyen gyakran kapjuk magunkat azon, hogy mi is így viszonyulunk Isten egyértelmű vezetéséhez? Milyen következményeket kellett elviselnünk emiatt?

Látványos csoda történt. Jeroboám karja, ami „megszárada… és nem tudta azt magához visszavonni” (1Kir 13:4), azonnal meggyógyult. Egy ilyen meggyőző bizonyíték után legalább azt várnánk a királytól, Jeroboámtól, hogy nyilvános bűnvallomást tesz. A csodák azonban nem képesek megmásítani az akaratunkat.

Mit mondott Jézus a csodák és a hit kapcsolatáról? Lk 16:31; Jn 10:25-28; 15:24 Vajon miért igaz ez ránk nézve is?

Ahelyett, hogy Jeroboám véget vetett volna az általa elrendelt istentiszteletnek, és teljes szívvel reformációt kezdett volna, egyszerűen taktikát váltott (lásd 1Kir 13:7-10). Meghívta magához a prófétát, és jutalmat ígért neki. Ez szintén politikai lépés volt, amivel közömbösíteni kívánta a csoda szemtanúi előtt elhangzott üzenetet. Jeroboám király gyakorlatilag felkínálta a prófétának, hogy alkalmazásba veszi. Ugyanis csak az jogosult jutalmat adni, aki a helyzetet irányítja, vagy aki megbízást ad a szolgálatra. Isten embere azonban sosem lehet megvásárolható! Istennek tartozik hűséggel, tehát nem engedheti, hogy az Úrtól jövő üzenetét módosítsa bárki, aki történetesen szponzorálja.

Olvassuk el 2Kir 5:14-16 és Dán 5:13-17 verseit! Mit válaszoltak a próféták, amikor ajándékot ígértek nekik?

Aki ajándékot ad, hatalmat nyer, aki pedig elfogadja, „tartozik” az ajándékozónak. Isten embere nem fogadja el a király ajándékát, és kijelenti, hogy sem enni, sem inni nem hajlandó Izráel területén. Visszautasítja Jeroboám vendéglátását, jelezve, hogy elfogadhatatlannak tartja az igaz istentisztelet és a bálványimádás keverését. Isten emberei nem engedhetik meg, hogy bárki megvásárolja őket! Más úton kell járniuk. A prófétának nem is kellett volna olyan nagy utat megtennie, hiszen a bétheli szentélyt mintegy 2 km-re építették Júda határától, és a legközelebbi júdabeli város Miczpa, Bétheltől 10 km-re feküdt. Az étel és ital visszautasításának látványos példájával azt kellett bemutatnia, hogy Istent mennyire felháborította a bálványimádó rendszer. Ezért is volt fontos más úton hazatérnie.

Társadalmunk hogyan viszonyul a szívességekhez, ajándékokhoz? Adósaivá váltunk már valakinek az elfogadott ajándékok miatt? Jól teszi, ha isteni bölcsességet kér, aki lekötelezettjévé vált valakinek, hogy ki tudjon szabadulni a veszélyes kötelékek hálójából!

A drámai erejű isteni fellépés bőséggel adott beszédtémát az embereknek. Volt néhány fiatal, aki hazatérve beszámolt apjának az Isten emberéről. Az apa nevét nem olvashatjuk, csak annyit tudunk meg róla, hogy idős és történetesen ő is próféta. Az agg próféta elhatározza, hogy az Isten embere után ered, akit meg is talál egy fa alatt.

Hasonlítsuk össze 1Kir 13:11-19 szakaszát 1Móz 3:1-5 verseivel, ahol az első kísértésről és hazugságról olvashatunk! Milyen hasonlóságokat találunk? Mit tanulhatunk ezekből az esetekből?

Az Isten embere valamennyire tudatában lehetett annak, hogy sietnie kell. Az Úr meghagyta neki: adja át az üzenetet a királynak, majd pedig anélkül, hogy evésre, ivásra időt szakítana, azonnal térjen vissza. Ő mégis ott ücsörög Izráelben egy fa alatt. Könnyűszerrel megtehette volna azt a 2 km-es utat, és Júda területén addig üldögélhetett volna, ameddig csak kedve tartja, ő azonban megfeledkezett arról, hogy sietnie kell, és ezzel kísértésnek tette ki magát. Az idős próféta becsapta az Isten emberét. Nem tudni, mi késztette a csalásra, de a Biblia világosan kijelenti, hogy „hazuda néki” (1Kir 13:18). Sátánnak, a hazugság atyjának (Jn 8:44) eszköze lett az idős ember. A történet talán még inkább zavaró része, hogy az Isten embere olyan könnyen lépre ment. Isten mindeddig látványosan vezette, végrehajtotta az Úr akaratát, a megtévesztés hatására azonban mégis megtette azt, amit Isten megtiltott neki.

Valóban nehéz megérteni, nem igaz? Szinte szeretnénk felmenteni az Istennel szembeni engedetlenség vádja alól, mivel megtévesztették. Isten előtt azonban nem mentség, ha valaki elhisz egy hazugságot, amikor a hazugság éles ellentéte a tőle jövő parancsnak. A kísértés mindig arra irányul, hogy az ember megszegje Isten kinyilatkoztatott akaratát. A kísértések formái viszont változatosabbak, mint maguk a kísértések. Zsid 4:15 verséből tudjuk, hogy Jézus is megkísértetett, hozzánk hasonlóan. Alapvetően ugyanazokkal a kísértésekkel találta szembe magát és győzött felettük, mint amelyekkel mi találkozunk (csak modern köntösben). Jézus bölcsességet ígér, és megadja „a kimenekedést is” (1Kor 10:13), hogy Sátán ne tudjon hazugságaival tőrbe csalni.

Általában milyen könnyen engedjük, hogy a kísértések szembefordítsanak Isten kinyilatkoztatott akaratával? Mit tehetünk, milyen döntéseket hozhatunk, nehogy a kísértő könnyű prédáivá váljunk?

Isten embere kettős kísértéssel találta szembe magát. Az első, amit könnyen legyőzött, a királytól jött, a másodikat, aminek áldozatul esett, az idős próféta mondta. Milyen fontos tanulságot vonhatunk le ebből? Lásd 2Tim 4:3; 2Pt 2:1; Júd 4-16!

Hitünkre nézve elsősorban nem a kívülről jövő politikai üldözés jelent veszélyt, hanem a soraink között fellépő hamis próféták és tanítók, akik azt állítják, hogy Isten nevében szólnak.

Fontos tisztában lennünk Isten világos üzenetével. Más szóval, elengedhetetlen, hogy saját magunk tanulmányozzuk Isten Igéjét, a Bibliát! Az igaz próféta vagy tanító nem fog ellentmondani az ihletett kinyilatkoztatásnak. Isten sohasem mond ellent önmagának, ezért a tőle jövő újabb próféciák és tanítások csak kiegészítik a már ismert igazságot, nem vesznek el abból; engedelmesség­re késztetnek, nem engedetlenségre. Végezetül pedig a prófétákat és tanítókat annak alapján ítélhetjük meg, hogy tanításuk milyen eredménnyel járt úgy a saját, mint a hallgatóságuk életében.

Mi történt 1Kir 13:20-34 szakaszában? Mi a tanulság ebből?

Először is, nehéz megérteni, miért hazudott az idős próféta az Isten emberének. A csaló Sátán szerepében tűnik fel, majd pedig, még mielőtt a fejezet végére érnénk, éppen ő közli, hogy „Ezt mondja az Úr” (21. vers). Sok itt a nehezen érthető kérdés, valaminek azonban nem kellett volna annak lennie: Isten embere nem hagyhatta volna figyelmen kívül az Úr világos parancsát ennyire kirívó módon!

A próféta halála azonban nem maradt teljesen hatástalan. A király ugyan a csoda után is megmaradt bűnében (lásd 1Kir 13:33-34), az idős próféta viszont elhitte, hogy az Úr kijelentése be fog teljesedni. Meghagyta fiainak, hogy halála után csontjait helyezzék az Isten emberének csontjai mellé. A próféciát 300 év­vel később szó szerint beteljesíti Jósiás (2Kir 23:15-16), aki elégette az oltáron a csontokat, de az Isten embere és a mellé temetett idős próféta csontjait érintetlenül hagyta (2Kir 23:17-18).

Mi a következő vers nagy tanulsága? „Az Isten embere az, aki engedetlen volt az Úr szájának” (1Kir 13:26).

„A Megváltó győzött, hogy megmutassa az embernek, hogyan győzhet. Krisztus Isten Igéjével válaszolt Sátán minden kísértésére. Mivel bízott Isten ígéreteiben, erőt kapott az Isten parancsolatai iránti engedelmességhez, és a kísértő nem juthatott előnyhöz. Ez volt minden kísértésre Jézus válasza: ’Meg van írva’. Isten nekünk is adta Igéjét, hogy ellenálljunk vele a bűnnek. ’Igen nagy és becses ígéreteket’ kaptunk, hogy általuk ’isteni természet részeseivé’ legyünk, ’kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon’ (2Pt 1:4).

Mondd a megkísértett embernek, hogy ne a körülményeket és saját gyengeségeit nézze, sem pedig a kísértés hatalmát, hanem Isten Igéjének erejét! Ez az erő a mienk: ’Szívembe rejtettem a te beszédedet – mondja a zsoltáríró –, hogy ne vétkezzem ellened.’ ’A te ajkad igéjével vigyáztam az erőszakosnak ösvényeire’ (Zsolt 119:11; 17:4)” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 120. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.       Az igazság mindig fejlődésre késztet. Amint egyre jobban megismerjük Isten akaratát, bizonyos dolgokon talán változtatni kell az életünkben, pl. a hitünk, a szervezet, a misszió stb. terén. A meglévő állapot megőrzése nem lehetséges út. Beszélgessünk arról a csoportban, hogyan dönthetjük el az általunk javasolt lépésekről, hogy Istentől valók vagy inkább a társadalmi nyomás következményei!

2.       Jézus nem zárkózott el a bűnösöktől, az Isten emberének azonban kötelessége, hogy távol tartsa magát a bűnös dolgoktól, nehogy helyesnek tüntesse fel azokat. Hogyan tudjuk mégis megtalálni az embereket ott, ahol vannak? Említsünk olyan konkrét eseteket, amikor közel kerültünk valakihez, elfogadtuk, ugyanakkor nem bátorítottuk a bűn folytatására!

3.       Sok országban a kenőpénz és az ajándék szinte minden üzleti, jogi vagy politikai megállapodás fontos része. Hogyan maradhatunk talpon egy ilyen világban adventistaként akár egyénileg, akár közösségileg? Heti tanulmányunk fényében fogalmazzunk meg néhány irányelvet e problémával kapcsolatban!

4.     Tegyük fel, a gyülekezetben valaki feláll, és kijelenti, hogy üzenete van az Úrtól! Vagy az első vén azt állítja, hogy új világosságot kapott az utolsó idők eseményeivel kapcsolatban. Mit tennénk? Hogyan dönthetnénk az üzenetükről?

KÁRÁSZ IZABELLA:

ISTEN KIVÁLASZTOTTJAI

Az ő szívük más, mint a tiétek,

az ő lelkükben szentség minden ének,

az ő életük csak ezért lobog:

akik Istennek élnek, boldogok!

Ti úgy látjátok, hogy csak szenvedés,

nyomor, bánat, csalódás, megvetés,

küzdelem övez ott minden szívet,

de lelkük mélyén nem találni ezt.

A keskeny úton haladnak előre,

fölérnek majd az örökzöld mezőre,

szemüknek tükre szép és fiatal,

Isten nevében mind győzni akar!

Ezt hirdetik a szenvedés tüzében,

 énekelik a fájdalom hevében,

ezt pengetik velük az angyalok:

akik Istennek élnek, gazdagok!

S nem tántorítja el őket szegénység,

hosszú az út, és nehéz a kereszt még,

de fokról-fokra könnyebb lesz a terhük,

nem húzza földi félelem a lelkük,

mert az ő szívük más, mint a tiétek,

az ő lelkükben szentség minden ének,

életük hirdeti, míg ellobog:

akik Istennek élnek, boldogok!